Cseh Károly: Fehér nap

Hatalmas volt a szerelem: 

májusi szirom- s decemberfehér:  

s mint egy végtelen hosszú nap, 

melybe nászágy s ravatal belefér.                                              

1996. augusztus 24.

Jánosy István: Lady Anne álma

Ablakon túl a fekete rét.
Zuhog az eső vigasztalanul.

Nem látom a fák erezetét,
csak érzem: levelük csöndbe hull.

Zúgnak a fák.
Fekete lovagvár romantika vesztve.
Penésztérkép a fal. Nyirkos kazamaták,
szúette koponyák, lábszárcsont keresztbe.
Fénylik. Égi erdőn épp így korhad az ág.

Lovagterem hodály. Pillérek, boltívek.
Pillérek, boltívek. Kandallók húnyt szene,
páncélok, sisakok pajzsok, puzdrák hideg
fények, mint kígyók ezüstgyűrűs szeme.

Fehér ruhája földig érő talár,
keze haját simítja. Alatta arcot nem talál.
Száj-, orrnélküli arc, mint akit kiharaptak.
Teste is csak álom: fehérráncú talár
selyemsuhogása. Ennyi marad csak.
Hova lett arca liliom hamva már?

Kívűl dobok monoton tamtamja: kivégzés.
Fentről vércse felel.
szíve már jeges szív, kocsonyásult vérzés.
Férje a kínzott púpos varangycsáp:
Richárd! falazta kriptába elevenen.
Éppen most suttogja titokban parancsát
fojtsák meg orvul-ölt öccse két porontyát
- merő szeszélyből. Púpos mivoltát
nem bocsátja meg. Kiirtana minden nőt, szukát,
és gyermeket...
                       Rázza a félelem: trónjára törnek...

Őt vassal döfik át...
                              A hölgy
selyem uszája lobog mint a lidérc
s a RÉM fut utána.
Lyzoform-arca széthúzva vigyorog.
Satnya teste remeg a kéjtől:
Menekülni! Szó rikolt az éjből.

Anna nem léphet hátrébb. Nincs tovább.
Hideg fém érinti a torkán,
s érzi a lópofát,
ahogy fülig ferde vigyor jár
tapír orra alatt. Szájjal közeleg.
Ott nyitva az ablak. Az asszony evet
ugrással a párkányon terem.

Zuhog az eső, suhog a sötét,
nem látni az őszi fák erezetét.
Szederjes hold kél. Köd szitál.
Az ablakon nincs senki már.

Fecske Csaba: A test maradt

hanyatt fekszem a várudvaron 

mellettem Margó a bőre süt 

körben a díszlet napszítta rom 

nyár van és mi ketten mindenütt  

velünk telt színültig a világ 

a szívünk világít vagy a nap 

testünkbe kapaszkodik a vágy  

az érzés elmúlt a test maradt   

Bajtai András: félúton

látod, felejtek én is,
a telefonszámodat már régóta nem tudom,
és a kedvenc színedet sem,
de van, amire emlékszem még,
a lassú esőkre például, amikor ernyőd
alatt bújtunk össze,
vagy az ébredésre melletted,
a reggelekre az ágyunkban, mutasd az arcodat,
súgta a tükör a fürdőszobából
vagy amikor sétálni mentünk,
és hiába a sötét, nem féltünk semmitől,
talán mert nem hallottuk, hogyan
roppantak körülöttünk a fák,
hűvös volt, hagy ne fázzam annyira,
megszámoltam hányszor koppan
a cipőd sarka az aszfalton amíg hazaérünk,
látod, vannak ilyen emlékeim,
előkerülnek néha, akár az elveszettnek
hitt dolgok, most is ilyenek jutnak eszembe,
ahogyan ülünk itt egymás mellett a buszon,
mint az a régi, nyári éjszaka,
de hiába, te félúton leszállsz
én a végállomásig megyek

Cseri Kálmán

Isten beszélő Isten. 

Trausch Liza: A Te szemeid

" A Te szemeid e házra nézzenek éjjel és nappal." 

1Királyok 8,29a  

      Nem tudom, hogy jó-e számunkra, ha Isten szeme mindig házunkra néz? Nincsenek-e olyan dolgaink, amit szeretnénk, ha Isten szeme nem látna? Nem szeretnénk-e sokszor azt mondani, hogy Uram, most ne nézz ide! Most nézz el egy kicsit. Tudunk-e házunkban ezzel a komoly kéréssel élni, hogy " A Te szemeid e házra nézzenek éjjel és nappal "? Akkor is, amikor veszekszünk, akkor is, amikor bántjuk egymást, és igazságtalanok vagyunk, vagy olyan anyagi dolgok kerülnek be hozzánk, aminek az Úr nem örül, és nem is áldhatja meg. Nagyon sokszor nem vesszük komolyan az Igét, csak a kellemes oldalát nézzük persze, Isten vigyáz rám. De ez azt is jelenti, hogy szüntelen néz. " Ímé nem szunnyad és nem alszik el Izráelnek őrizője!" (Zsolt 121,4). A Bibliának van ítéletes része is. Amit sötétben csinálsz, Isten azt is látja, amit egyedül csinálsz, azt is. Valakinek házába bekopogtattak, és mikor ajtót nyitott, az illető azt kérdezte: Tessék mondani, itt lakik az Úr Jézus? " Döbbenetes kérdés volt. Ha azt kérdezte volna, hogy az Úr Jézusé vagyok-e, nyugodtan mondtam volna, hogy igen. Ha azt kérdezte volna, hogy hiszek-e Benne, arra is azt mondtam volna, hogy hiszek. De hogy itt lakik-e az Úr Jézus - csak álltam, hallgattam. Ezt nem tudom. Ezen soha nem gondolkoztam." Ha téged kérdeznének, mit válaszolnál? Nem dobbanna-e meg a szíved, hogy gondolható az, hogy Isten közöttünk lakjon? Hiszen Ő mindent lát, az érzéseinket is. Hallja azt is, amit soha ki nem mondunk. Az is elképzelhető, hogy már az első nap elköltözne tőlünk, azt mondva: nem bírom tovább.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Kerék Imre: Egy tengerparti levélre

elképzellek ahogy a tenger- 

parti fövenyre könyökölve 

hosszú-hosszú levelet írsz nekem  

fölötted hétágra süt a nap 

bőrödről vízgyöngyök gurulnak 

sárga szalmakalap a fejeden   

körötted madártollak kavicsok 

miket a parton szedegettél 

egész bőröndnyi gyűjtemény  

s te csak írsz írsz idegen lárma 

közepett egyszál-egyedül magyar 

mintha a Hold túlsó felén  

szálkás kis betűid sorokká 

nőnek fölnézel s arra gondolsz 

otthon ugyanígy süt a nap  

kabócák őrült cirpelése 

egyhangú kísérőzene 

kéken patakzó mondataidhoz  

hiányzol nagyon messze vagy 

  

Böröndi Lajos: Fényes jövőt álmodtunk

                             (Faludyt olvasgatva)  

Gyűlölködéssel is lehet múlatni az életet, 

lehet terveket szőni mások ellen. 

De nem szebb, amikor simogat a kéz és 

édes illat száll át a kerten?  

S az, ha ölelkezünk, s marasztaljuk a pillanatot? 

Igaz, ha körülnézünk, elfogadjuk: az ész halott, 

Hitler győzött, s Sztálin odafent mulat, 

túlélte őket a férges gondolat!  

Fényes jövőt álmodtunk: ez lett, kinek többre, 

kinek kevesebbre tellett. 

Egy bizonyos: minden összedőlt, a nemesebb rész kihalt  

belőlünk. Ha van is csoda még, mint mi ketten, 

egymásba simuló meztelen testtel: kivétel az! 

Mit maga alá temet az omló sziklapart.   

Tornai József: Féltestvérem, a természet

                           

        " Isten az ellentmondások erdeje."   

                                                 (Rilke)    

Féltestvérem, a természet 

iránti részeg szomjam nem enyhül, 

inkább erősödik, ahogy öregszem, 

hiába tartom föl a fejem: 

bőröm-húsom semmit se ér a 

bódult fák, hegyek, csillagok, 

állatok érintése nélkül.  

Bekerítenek az erdők, festett sziklák, 

vizek, nem hagynak moccanni 

egyetlen lépést sem, azt mondja az isten: 

sírjál zöld ölelésemtől még részegebben!

Peer Krisztián: Veszekedés

Szerelmem, A. bevezette a gondolatbűn intézményét. 

A legrosszabbat feltételezi. Aztán érvényesül 

az előre tudás, vagy csalódni fog. 

Felmerül például egy sok áldozatot szedő 

álom, az elérhető maximum. Egy tétlen 

estén felmerül a legnagyobb tét. 

(De csak a társalgás szintjén.) 

Említésére elrohan. Szabad 

emberként szabadkoznék, tilos, egy bűnöst 

magára hagyni gondolataival, rám vágja az ajtót. 

Feladatom eztán egy van: távollétében is 

visszafogni magam, nehogy alapot szolgáltassak. 

Feladom állásaimat, ellehetetlenülök, semmi 

leszek az éjszakában. Miért? 

Kötelességem lenne közel lenni a tűzhöz, 

de ezt felülírja egy másik. Kibukik, 

mikor mondom: kötelesség, 

pokollá teszi az együttlétet, ha ráeszmél: 

egyedül is jól érzem magam. 

Hazamegyek, a kényszer-remeteség 

az egyetlen tolerálható állapot. 

Másnap felhív, a miértet úgysem vallja be, 

kínoz. Tízig számolok, az építgetett, már tényleg legutolsó 

haragnak vége. Tízig számolok, és mondom: 

" jól éreztem magam ". És jól érzem magam. 

Túljut a krízisen, a következőt tiltással 

védi ki. Fenyegetéssel támasztja alá. 

A bizonytalankodást mintha elvágták volna; 

foglalt jelzésbe fojtja a gyengeség megannyi jelét. 

Ahogy leteszem, újra cseng. 

Érthető. Gépies. Parttalan. 

Egyszer úgyis megfogalmazom úgy, 

hogy értse, nem lesz kibúvó, 

hogy: " te mindent megideologizálsz ", 

nem lesz érvek nélküli ellenérzés. 

Nem lesznek ellenőrző telefonok, 

nem lesz vita a telefonszámlán. 

Most: van. 

Tűröm, írok.   

József Attila: Tavasz van! Gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz, 

A vén Duna karcsú gőzösökre gondol, 

Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik 

Mezei szagokkal a tavaszi szél. 

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne, 

Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás. 

Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán! 

Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás! 

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég! 

Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél! 

Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel – 

A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél! 

(1924 tavasza)  

Zimonyi Zita: A szerelem nem múlik el

A szerelem nem múlik el, higgy bármit is, 

csöndben rejlik, hangosan újra világra tör,  

érzésekkel ront rá a lefojtott fájdalomra,  

eléd hurcolja, amit gyászban eltemettél,  

ereje feldúlja a lelket, töri-zúzza a rendet,  

gyűlöletben forgat, de még mindig szeretsz,  

nem tudod, a vágy elől, vagy utána futsz,  

ha indulna útján az ész, lefogja az érzés,   

ha akarod, ha nem, üldöz, kerget, követ,  

felemel, és földhöz vág. Magadra hol találsz?     

A szerelem nem múlik el, higgy bármit is,  

nem számít, ha utolér a csömör, a csalódás,  

a szerelem megmarad, holtában is sugárzik,  

őrzi a test, a zsiger, s míg engedi, a sors,  

az idegekben rögzített szakadozó életfilm,  

őrzi a düh, a dac, az elválás, a bosszúállás,  

az esztelen vagdalkozás, keserű lemondás,  

minden, amit egymásért, egymás ellen tettünk.  

Szakítani könnyű, az elszakadás nehéz,  

beléd szúrok, hogy érezd: még érted vagyok.     

A szerelem nem múlik el, higgy bármit is,  

élhetsz nélkülem, belehalunk mindketten,  

éjjel hangodra riadok, reggel rád hallgatok,  

nem megyek feléd, nehogy kerülni akarj.  

Hol vagy? Sehol sem vagy: mindenhol ott vagy!  

Ismersz, ismerlek a kezdetektől, mindöröktől,  

hallom, amit nekem tanítottál, látom, amit tettél,    

hiába a hazugság, megcsalás, ordítás, elfordulás,  

a szerelem nem múlik, nem múlik, sose múlik el!  

Nap-nap után kezem, arcom emléke után nyúlsz,  

mert akiket egymásnak rendelt az ég: lélektársak.  

       

Kassák Lajos: Férfiének a rózsaláncról

Elindultam tőled 

S mennél messzebb megyek 

annál közelebb jutok hozzád.   

Sajognak csókjaid s kezemben felejtettem kilincsed. 

Óh, balga szivem, amint egyedül ballagok 

olyan vagyok, akár az állat, ha riadtan menekül 

olyan vagyok akár a gyermek, ki szájában 

az édes tej izével jajong anyja után.   

Miért is mentem el, mért nem maradtam nálad? 

Kilenc tövis került azóta talpamba 

szivemre kilenc abroncsot vert az emlékezés 

s ki tudja mi lesz velem, ha egyszer 

szél kerekedik s vad tölcsérében magával ragad.   

Óh, fivéreim mind, kik e földön bolyongtok 

segitő jobbot hiába nyújtunk egymás felé. 

Harcban vagy szerelemben vérzünk el egyedül 

miközben sután és reménytelenül dadogjuk 

irgalom az ember fiának, ki bennünk lakozik.   

Fodor Ákos: Oldás és kötés

Egyáltalán nem fontos, hogy milyen volt, 

vagy, hogy milyen lesz 

utolsó találkozásunk. 

Csupán egy fontos: 

A Találkozás Törölhetetlen Ténye.

Lukátsi Vilma: Az alku

Sóhajt a szél a Mamré tölgyesében, 

pedig a tölgyes nincsen már sehol, 

eltemette az idő homokja 

a mulandóság mélyén valahol. 

De a szél, amely a port ráhordta, 

a szél időtlen. 

És ma is beszél 

Isten – Ábrahámmal, veled, vagy velem? 

Ki tudja azt, ha zúgni kezd a Szél? 

…Ábrahám az élmény melegével 

az őt megáldó Urral szemben áll, 

Aki elindult 

Kéréssel marasztalja: 

– Ötven igazért is eljön a halál 

a gonoszokkal együtt, mondd Uram!? 

(a merészségtől hangja megremeg)  

Zendül a Szél a Mamré tölgyesében: 

– Ötven igazért megkegyelmezek! 

Aki szelet vet… az időtlenségben 

viharrá váló nagy hitet arat: 

– S ha az ötvennek csak öt híja van, 

akkor megvonod irgalmadat? 

Irtózva tekint Sodoma felé, 

ott lakik Lót és családja, rokon, 

nem osztozik a város bűnében, 

s ítélet lesz ott túl a dombokon.  

Sóhajt a szél a Mamré tölgyesében: 

És ha csak negyven igazat találsz? 

– Ha találok, a negyven igazért 

a város elkerüli a halált! 

Izzó szén a lélek rostájában: 

– És ha csak harminc igaz lesz,Uram? 

– Ha találok harminc igazat, 

ítélet nélkül visz tovább az utam!  

Zúg már a szél a Mamré tölgyesében, 

mert, ahogy fogy a szám, úgy nő a hit: 

– És ha húsz,Uram, de ha annyi sincs, 

csak tíz igaz… tíz ér még valamit?  

Nem volt tíz igaz. 

Elveszett a város. 

A füst és pernye ma is fojtogat, 

ha megszólal a lelkiismeret, 

és megkérdezi: van-e tíz igaz? 

A lelkünk mélyén vergődik a kérdés, 

és megdöbbentő rá a felelet: 

– A Golgotán ért véget az alku! 

Nem volt tíz igaz. 

Csak Egyetlenegy.