Takács Zsuzsa: Szerelem születése

Láz futotta el a kockás terítőt, az asztalt, 

amelynél egymással szemben ültünk. Csak nem 

leszek szerelmes? kérdeztem magamat. 

Éreztem, hogy őt is ugyanaz a bizonytalanság 

fogja el: a körülmények semmibe vétele. 

Egy percre arcába temette homlokát. 

Sóhajtozás támadt minden zöld, kirobbanó 

lugasban és sírni kezdtek az újszülött levelek.

Takács Zsuzsa: Lábadozás

Hajléktalanságom nyara hagyott-e 

sebet az arcomon? - kérdezte. 

A tükröm homályos, nem tudom. 

Hálám végigsöpör a portálok 

előtt felgyűlt, tavalyról itt maradt, 

tört levelek között. Hová lépjek, 

hogy meg ne ijedj tőlem?

Trausch Liza: Jellemvonásaink

" Nabukodonozor király csináltatott egy arany állóképet, magassága hatvan sing, szélessége hat sing; felállíttatta azt a Dura mezején..."

Dániel 3,1  

       A királyt nem a kéz érintése nélkül leszakadó kő, nem az Isten országa érdekelte. Arra használta fel a kijelentést, hogy arany állóképet készíttetett, és felállíttatta azt. Ilyen az ember! A kijelentésből az marad meg, ami rám vonatkozik. Az ígéret annyira az enyém, amennyire enyém Jézus. Vigyázz, a magadnak vett kijelentésből se csinálj arany állóképet, és ne várd, hogy mindenki meghajoljon előtted. Vannak még titkos magaslatok a szívedben? Személyválogató vagy még? Nabukodonozornak olyan társaság kell, akik meghajolnak előtte. Mi az, amiért az éned előtt még mindig leborultatsz embereket? Amit jónak tartunk magunkban, azt tesszük a kirakatba. Nem tudom, milyen tökéletességeid vannak még! Hányszor van családodban sértődés egy nullán, mert beleütköztek az arany állóképbe. Mondogatod: ennyi fizetésből csak azért lehet megélni, mert én osztom be. Én, a mintaanya, aki gyermekeiért feláldozta magát. Mindenről lemondtam, egyetlen ruhában jártam, aratni mentem... Minden nagy énnek jellemzője a dicsekedés és a panaszkodás. Olyan mindegy, hogy hárfával, síppal vagy dudával játszol, vagy kürtöltetsz magad előtt. Van, akinek állandóan sír a hegedűje. Mindig panasz, mindig jaj. A testi panaszainkkal összejátsszuk az egész házat. Nagyon sokszor egymásnak hegedülünk, és nem hat meg senkit ez a megható szöveg. Azt várnánk, hogy hajoljanak meg előttünk. És aki nem teszi - tüzes kemencébe vele!     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Szlukovényi Katalin: Csak lenni

Csak lenni, lenni, nem csinálni semmi 

nélkülözhetőt, mint a fű, a fák, 

belenőni a nekünk rendelt térbe, 

figyelni, hogy változik a világ, 

heverni, mint a jóllakott oroszlán, 

konzervgazellát nem spájzolni be, 

nem hagyni, hogy a létet eltakarja 

a folytonos cselekvés kényszere, 

a tettet pedig a bizonygatás, a 

statisztika és a reflexió, 

csak türelmesen várni a halálra, 

és közben élvezni, hogy élni jó.

Markó Béla: Bejárat

Ettől féltem mindig. Ne mozdulj innen, 

mondta anyám, mindjárt jövök, csak éppen 

kenyeret veszek. Vagy cukrot, lisztet, 

esetleg gyümölcslekvárt, amit akkoriban 

marmeládénak hívtak. Vitatkoztam a széllel, 

egyszer még az eleredő esővel is, de soha 

el nem mozdultam. Álltam ott már-már 

rendületlenül, ahogy később egy versben is 

olvastam erről. Aztán tényleg visszajött 

anyám, mentünk tovább, ismét szólt nekem, 

ismét bement egy üzletbe, és ismét nem 

mozdultam. Mindig bevált ez, mert mindig 

visszajött. De tartottam attól, hogy egyszer 

nem így történik. Hogy amíg a felhőket 

figyelem a város fölött, vagy azt nézem, 

mennyire másképpen furcsa minden ember, 

esetleg majd elsiet mellettem anyám, 

és nem vesz észre. Később az iskolából 

hazamenet sokszor eszembe jutott az is, 

hogy ki tudja, elmentek valahova. 

Ilyenkor meggyorsítottam a lépteimet. 

Úgy neveltek, hogy mindig számíthatok 

rájuk. Végig attól rettegtem mégis, hogy 

amikor hazamegyek, nem lesznek ott. 

És valóban nincsen már ott egyikük sem. 

Nem merek elmenni a bejáratig. Pedig 

nagyon szeretném látni még egyszer 

a küszöböt, a kilincset, a világosbarna 

ajtót. Azt hiszem, mégis igazuk volt. 

Ha nincsenek ott, akkor nem megyek 

haza. Ahol nincsenek, oda nem lehet 

semmiképpen sem hazamenni. Vagyis 

mindig ott vannak. Csak én nem tudom, 

hogy hol. Mert nem kellett volna egy lépést 

sem elmozdulnom. És nem kellett volna 

idegenekkel szóba állnom. Ugyanott 

kellett volna megvárnom őket, 

ahol valamikor magamra hagytak.

Bella István

" E világ nem oly szerelmes szépség, 

hogy térdéhez kelljen kuporodnom."

Takács Zsuzsa: Lebontják a házat

Lebontják a házat, lebontják vele 

elmúlt tizennégy évemet. 

A HATÁROZAT expressz, ajánlott érkezett. 

Lebontják az udvart, a belövéseket, melyek 

ezerkilencszázötvenhatban estek, 

mikor a nagymamám érettségire készült. 

Első osztályos koromban azt hittem, 

Petőfivel harcolt a nagymamám 

a kozákok ellen. A tanítónéni 

a szavaimnak nem adott hitelt, 

de Faluba Kálmán a védelmemre kelt. 

Mondván, az ő nagyapja is ott volt. 

Erre egyre többen kiabálni kezdtek, 

az enyém meg Bem apóval harcolt! 

Számoljatok utána, javasolta 

a tanítónénink, Erika, 

akinek volt egy sűrű szempillájú 

szőke kisfia – titkos vőlegényem. 

Annyira titkos, hogy ő se tudott róla. 

Számtalan dologról nekem sincs tudomásom. 

Miért születtünk? Miért halunk meg? 

Létezik-e Isten? A tanárnő beszedte az okos 

telefonokat. Dédapám szakadt 

könyveit olvasom a pad alatt.

Markó Béla: Csak idelent

Már régóta tudom, hogy a szeretet 

nem fér bele az életünkbe, ha sok 

a dolgunk. A szeretet túl nagy helyet 

foglal el, és időigényes is. Amikor 

elutazik, akit szeretünk, hosszasan 

integetünk utána, fáj is ott legbelül, 

hogy eltűnt a szemünk elől, aztán 

egymásra nézünk, beülünk a kocsiba, 

és elindulunk hazafelé. Üresség van 

bennünk. Vagy inkább könnyűség? 

A szeretetnek súlya van. Jólesik 

magunkhoz szorítani ezt a láthatatlan 

terhet, de legyünk őszinték, időnként 

jólesik kiegyenesedni is. A szeretet 

legalább annyira nyomaszt minket, 

mint a bűn. Rosszul alszunk tőle. 

Egész éjjel csak forgolódunk. Kínoz. 

Akárcsak egy megoldatlan feladat. 

Elvonja a figyelmünket. A szeretet 

nem olyan, mint a szerelem. Nem kell 

kölcsönösnek lennie. Elegendő, 

ha mi szeretjük őt. A gyermekünket. 

Anyánkat. Apánkat. Felebarátunkat. 

A szeretet rettenetes, mert folyton emészt 

minket. Teljesen feléli a tartalékainkat. 

Elszívja az energiánkat, amelyet éppen 

egy újabb szeretetre akartunk fordítani. 

Szeretnünk kellene Jézust is, akivel 

nem találkoztunk soha. Sőt, állítólag 

Júdást is. Talán. Meg aztán a hazánkat. 

A népünket. A múltunkat. Folytatva egy 

régi költő gondolatait, „ki géppel száll 

fölébe”, hogy egyszerre ölelhesse magához 

az egészet, annak meg előbb-utóbb 

ki kell dobnia a mindenféle apró-cseprő 

szeretetet, egyébként könnyen lezuhanhat. 

Meg kell értenünk a mi érdekünkben 

munkálkodókat is odafent, hiszen folyton 

attól rettegnek, nehogy megszeressenek 

minket. Egy egészen parányi szeretet is 

megbonthatja az egyensúlyt a repülőgépben, 

és az észrevétlenül szivárgó léggömböt is 

sziklának sodorhatja. Bár ez csak metafora, 

ők természetesen nem utaznak léghajóval. 

Nem érnek rá. A hatalom nem szórakozás. 

Pedig milyen szép ott fent szállni a fényben. 

De a szeretetet csak idelent lehet elviselni. 

Igen, ez az igazság. Valamit valamiért.

Bari Gábor: Amíg maradunk

Mint hajnali pára tó felett, 

mint szelekkel szálló fellegek, 

mint tavaszi virágból az illat, 

mint nyári éjeken hullócsillag, 

vágyott életünk majd úgy illan el… 

Még cseppenként csurran a szerelem, 

akár a frissen pergetett méz. 

Hógyöngyöt csillant felénk az ősz 

s tavon a forgószél vizet redőz. 

Még remeg pilláinkon a könny, 

még reszket ajkainkon a csók. 

Még volna ezernyi mondanivalónk, 

ha az élet fogytán s a Halál szól… 

Messzire tűnik fellegek setétje 

kenyérmagban ring holnapok kalácsa. 

Szép alkonyunkra vár örök béke, 

ha végleg zárul tág szemünk határa. 

De míg cseppekben csurran a szerelem, 

míg remeg pilláinkon a könny, 

míg csak távolban látszik fellegek setétje, 

mint hajnali pára tó felett, 

vágyott könnyűséggel, még megfogom kezed.

L. Gál Mária: Köszönöm

Uram, köszönöm 

a kegyelmet, 

melyet kitárt 

két kezed 

nekem osztogat 

mindazt, mi 

Hozzád von, 

tart és mozgat.  

Uram köszönöm 

a reggeleket 

az estéket 

az életet 

az éveket 

mindent, 

mindig 

egyedül Neked.

Sohonyai Attila: Te már ne

Elmondja Hernádi Judit

*

…ezt már ne akard összesöpörni, 

és ne sürögj-forogj gondos mozdulatokkal 

a törmelék fölött. 

Ne ügyetlenkedd celluksszal csúffá ragasztani; 

attól a kéztől össze nem forr, mi ugyanattól törött.  

Ne sírj, és ne esküdözz izzadva, 

nem segít ezen már se hit, se babona. 

Elrepedt, és most már minden csoda oda; 

ezer darabnak ezerfelé vezet otthona.  

Csak hagyd úgy. Ha tenni akarsz, menj távol, 

majd összeáll mástól, ha nem, hát magától.

Kosztolányi Dezső: A bal lator

Téged dalollak: vasderekú lator, 

jéggé fagyott dac, szótalan óriás, 

ki meghalál szégyen-keresztfán 

s nem hajolál meg a gyáva kínnak.  

Két ezredéve zúg le merész szavam, 

lantom favázát megszögezem vadul, 

s vasszívvel és csontos marokkal 

zord zivatart kavarok nagy öblén.  

Nyílt homlokú bűn, hősi, kemény, igaz, 

erényt pirító, tisztakezű gonosz – 

te hallgatál kővé meredten, 

míg az erény nyavalyogva koldult.  

Előtted állt a pálya szabad tere: 

hitért cserélni drága, derűs jövőt, 

egy szódra várt csak a kegyúr ott, – 

s félrelökéd nyomorult jutalmát.  

A jobb lator még aznap a mennybe volt, 

s bizony mondom, te itten a földön is, 

meg sem halál, már ott valál te, 

még mielőtt letörék a térded.  

S hogy néma lett az agykoponyák hegye 

és az olajfát porzivatar veré, 

s indult a föld s hasadt a kárpit: 

két nagy, erős merevült a gyász-fán.  

Egyik te voltál és a nagyobb, dicsőbb 

ő volt, a véres, összeköpött zsidó, 

ki néma fejjel dőlt le, büszkén, 

és akihez te sosem könyörgél.

Krusovszky Dénes: Átjáró

A vasúti átjáróban 

egy autó áll, 

nem bír lehajtani a sínekről, 

                több mint ötmillióan 

                látták már a videót, 

ennél dísztelenebbül 

képtelenség elgyászolni 

az emberi tekintet 

                           nagy korszakát.

Madár János: Végül

Az embernek végül se háza, 

se hazája. Se világot megváltó szava. Nyelve alatt 

csak elhagyott tájak. Szülőföld csöndje 

és hava. Didergő lelke az égig ér, 

élte – ha volt – csak ennyit ér. 

Turi Tímea: Csak egészség legyen

Vannak emberek, akik nem tudnak járni. 

Vannak, akik nem látnak, vagy rosszul, 

esetleg süketek: videotelefonon veszekednek 

az utcán, és te nem tudod kihallgatni a kézjeleket. 

Másoknak gond van a lelkiismeretével. 

Túlműködik, vagy alul, mint a pajzsmirigy. 

Nekem a bizalomra való képességem ingadozik, 

mint másnak a szeszélyes vérnyomás. 

Sok dolgot karban lehet tartani. 

Ha a félelemtől vagy a krupptól fulladozol, 

vannak technikák, és sok segít. 

És ki tudná megkülönböztetni az egészséget

egy tökéletes tünetmentességtől? 

Csak egészség legyen, mondják, 

de kérlek, mutass egy egészséges embert! 

Ott várakoznak a humanitárius sátor előtt, 

ott ülnek az óvóhelyek mélyén: 

majd kicsattannak az egészségtől. 

De a fiúnak, aki tízévesen is olyan, mint egy csecsemő, 

fejét hátraveti, úgy méreget remegve: 

neki voltaképpen mindegy. 

Őt nem riasztják meg a hírek, 

nem ringatja el a hamis biztonságtudat. 

Békében, háborúban ugyanúgy figyel.