2024. szeptember 24., kedd

Őri István: Párbeszéd a réten












- Hol vagy, Uram? 
- Itt vagyok. 
- Nem látlak, Uram! 
- Nyisd ki a szemed! 
- Nyitva van. 
- Akkor nézz körül! 
- Azt teszem, Uram. 
- És mit látsz? 
- Fákat, virágokat, napfényt, röpke madarakat, tarka szárnyú pillangót, 
   a távolban kéklő hegyeket. 
- És mit hallasz? 
- A szellő suhogását, a madarak énekét, a távoli csendet. 
- És mit érzel? 
- Puha meleget, a fű illatát, a szél simogatását. Békességet. 
- Látod, ez mind Én Vagyok!

Fodor Ákos: Tündérpárbeszéd












- Tudsz játszani? 
- Tudok. 
- És szeretsz is? 
- És szeretlek is!

Juhász Gyula: Magamhoz

Fiam, ne félj, ha néha szűkös utcák 
Előled elveszik a kék eget 
S üres, kopott szobák nagy mélabúját, 
Mint zubbonyát a munkás, fölveszed.   

Fiam, ne félj, ha bús esők kimosnak 
Szívedből mindent, ami fény, derű, 
Ha verkli szól, borús napján a gondnak           
S lelkedben eltört minden hegedű.   

Fiam, ne félj! Mély óráid malasztja 
Legyen veled! Emléke annyi napnak, 
Mikor belőled csók és vers fakadtak.   

Fiam, ne félj. A nagy égboltozatra 
Fölírva minden, mi szép idelenn 
És benned, mint rab él a Végtelen!

2024. szeptember 23., hétfő

Őri István: Döbbenés




Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszíthetlek, 
S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek. 
Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami, 
Hogy milyen jó hangodat hallani. 

Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni, 
És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni. 
Hogy meg kell mondani, ha valami fáj, 
Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj. 

Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk, 
S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk. 
Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk,     
És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.     

Őri István: Az erő












A minap imádkoztál hozzám, ember 
panaszkodtál, nehéznek érezted 
a földi keresztet erőt kértél, útmutatást 
bűneid bocsánatát 
egyszóval 
elmesélted lelked minden bánatát - 
úgy érezted, nagyon egyedül vagy 
az élet 
arcodon keserű ránc-nyomot hagy 
sötét árkokat láttál a szemed alatt, 
amikor reggel a tükör előtt álltál, 
s útközben bágyadtan nézted 
a szürke falat, 
mely mellett utad minden nap elvezet. 
Úgy érezted, egyedül vagy, 
pedig kavargott körülötted a tömeg 
kiabáltak, lökdösődtek 
mindegyik tört vélt célja felé, 
mint ahogyan te is 
és közben nagyon egyedül érezted magad, 
a célt pedig értelmetlennek - 
azt a célt, 
amely tegnap még életed része volt. 
Imádból úgy tűnt, 
nem bízol igazán bennem, 
nem bízol igazán abban, 
hogy ez az iszonyú, 
fojtogató 
állapot 
megszűnik egyszer.  

Ennek ellenére megértelek 
s tudom, mit érzel, 
hiszen én is voltam magányos. 
Amikor 
tanítottam az embereket 
és nem értettek, 
amikor 
tanítványokat választottam 
és csalatkoztam bennük, 
amikor 
királyt akartak belőlem csinálni 
és hamis szóval dicsőítettek, 
amikor elárultak, 
megtagadtak, 
s amikor úgy éreztem, 
hogy még az én Atyám is elhagyott. 
Mint most te. 

A zsúfolt buszon, amelyre felszálltál, 
közömbös arcok, 
üres szemek néztek rád 
s te is automatikusan felvetted 
a közömbösség álarcát, 
hogy elvegyülj a tömegben 
és ne lássák a többiek, 
hogy mennyire egyedül érzed magad. 
Nagyon vigyáztál, 
hogy ne csillogjon a panel-szomszédod 
szemében elégedett-fásult 
ál-örömsugár:
" Lám-lám, nem csak én vagyok nyomorult, 
az is, ott, hasonló cipőben jár!"  

Néztél a semmibe, mert azt hitted, 
így kirekesztheted, 
tudatalattidba gyömöszölheted, 
hogy társtalan bolyongsz. 
Út közben 
kétszer oldalba löktek 
letaposták a jobb lábad kisujját 
és majdnem elsodorták a táskádat, 
mire ahhoz a megállóhoz értél, 
ahol minden nap le szoktál szállni.  

Munkahelyed egy mellékutcában van. 
Oda befordulva ritkult a tömeg 
már nem kiabáltak 
nem lökdösődtek 
céljukat elérték 
a névtelen, 
semmibe néző arcok. 
Nyugodtan haladhattál 
végig az utcán 
és rádöbbentél, 
hogy ennél az ürességnél 
még az arctalan tömeg is jobb! 
Kútban érezted magad, 
a házak rád akartak omlani, 
a magányosság ólomtáblái feléd zuhantak - 
éles szúrást éreztél a szívedben, 
de csak mentél tovább, 
kötelesség-reflex mozgatta 
lábaid vittek előre. 
Amikor már úgy érezted, 
hogy lépni sem tudsz, 
hogy ott esel össze, 
nagyot dobott a szíved 
adrenalin száguldott szerte testedben 
valaki megfogta a kezed, 
erő áramlott fáradt agyadba, 
hogy már gondolkodni is tudtál. 
Ez az erő eddig ismeretlen 
biokémiai kapcsolatokat 
teremtett az idegsejtjeidben, 
ettől megnyílt a szemed befelé, 
megnyílt a füled olyan hangokra, 
amelyeket csak azok hallanak, 
akiket ez az erő megérint. 
Először nem tudtad, 
mi van veled 
megálltál a járda közepén, 
mert a soha nem tapasztalt, 
elemi erővel feltörő 
boldogság
megdermesztette lépteidet. 
Megálltál és hallgattad 
az egyre tisztábban kivehető hangot, 
melyet nem te mondtál magadnak 
s nem is a melletted néha-néha 
elsiető, megkésett arcok. 
A hang máshonnan jött, 
másvalaki szólt 
egy benned lakozó, 
eddig szunnyadó 
gyönyörű világról.  

Én szóltam hozzád, a teremtőd, 
mert láttam, hogy lelked tiszta, 
de valódi célok híján 
kétkedő és tétova. 
Tapasztald meg, ember, 
hogy nem vagy egyedül! 
Csak fordulj felém, 
nyisd ki lelked kapuját, 
bocsáss be házadba, 
és meglátod, egész más lesz 
benned és körülötted a világ! 
Kapudon régóta kopogtatok,
de úgy látszik, 
valahol út közben elenyészett 
a hangja 
vagy olyan nagy volt 
a magány dübörgése, 
hogy kezem szeretet-koppanásai 
nem jutottak el a füledig. 
De most, hogy küszöbödet átléptem, 
ugye már nem is vagy olyan 
magányos? 
ugye oszladozik a homály? 
az emberek maszkja arcokká változik
ugye látod, hogy ők is 
segítségre szorulnak, 
szeretetre vágynak, 
miközben a semmibenéző szemeik 
határozott irányt véve 
téged keresnek? 
Látom, lelked megtelik 
kegyelmem táplálékával 
s ettől 
percről percre más leszel, 
szinte fizikailag átalakulsz. 
Boldog vagyok, 
hogy boldognak látlak, 
ember-gyermekem! 
Te már ráléptél 
Jákob létrájának legelső fokára - 
igaz, hosszú még az út, 
de ne tétovázz! 
mostmár tudod: 
én veled vagyok,
vezetlek 
s ha kérsz, még több erőt is adok, 
hogy a létra fokait legyőzve 
eljuss egyre feljebb.  

Most pedig megyek 
várnak rám sokan, 
kik szintén úgy érzik, 
nem tudnak élni támasz nélkül, 
magányosan.      


2024. szeptember 22., vasárnap

Nemes Nagy Ágnes: Lement a nap










Lement a nap. De nem. Még látható. 
Csak voltaképpen ment le, még az égbolt 
tenyéröblében tartja ezt a másik, 
megtévesztésig hasonló napot, 
akár egy homokóra felső 
üvegcsészéjét, melyből már kipergett 
a voltaképpeni.  

És lent a lámpák csattogásai 
a drótkötélen imbolyogva, 
a huzalok e természeti hangja, 
mit nem vezérel más, csupán a szél.  

Ezek már más beszédek, 
ezek az önmaguk mögé 
lecsúszó helyettesitések, 
a vissza-vissza integettetések, 
ezekkel már sietni kell.

Karaffa Gyula: Olyanok...

járnak mostanság az eszembe hogy az ember 
csak ül csak üldögél nem beszél 
aztán egyszerre csak kimond valami igazságot 
vagy csak úgy valamit ami eddig nem volt 
vagy volt de nem neki és nem így 
nem így de eztán már igen 
és hogy honnan kitől miért 
mert olyan zavaros ha az ember 
csak ül csak üldögél nem beszél 
aztán egyszercsak kimond valami igazságot  

de ugyanígy van ez például a találmányokkal is 
az ember csak ül csak üldögél nem beszél 
aztán egyszerre csak kimond valamit 
akár ahogy azt az Isten is tette elsőre 
aztán megcsinálja elkészíti összerakja 
és büszkén néz rá ha működik 
ha nem akkor is mert a saját gyermeke 
de ez is olyan zavaros ha az ember 
csak ül csak üldögél nem beszél 
aztán egyszercsak kitalál valamit       

olyanok járnak mostanság az eszembe 
hogy mindig csak az igazat kéne 
már ha szólunk egyáltalán ebbe a szótlan világba 
mikor csak üldögélünk a tévé előtt 
csak a valódit kéne de mi lenne velünk 
csak a képmutatás vezet a látszat 
tán ez a látszat a valóság maga 
ahogy álmodjuk az érzéseket az ízeket az illatokat 
ha belém szúrnának egy pengét 
tán a vérem sem folyna el

Gál Sándor: a holnap törmeléke

őrzöm a vályogfalak árnyait 
a visszafordult időben 
s ha elgondolom 
mennyi omladék 
vár még rám 
s mennyi 
holnapi munka 
hogy megtisztuljon 
a belső tér — — 
mert minden ami 
ma még 
falként áll előttem 
törmelékké omolhat 
bármelyik hajnalon

Irma Klainguti: Rövid találkozás










az égbolt mély kékjében 
véletlenül 
találkozik 
két felhő. 
Meglegyintik egymást, 
mint szárnyával két fecske 
amik együtt élvezik 
egy pillanatra a röptüket 
az átlátszó légen át 
és elválnak.   

A találkozásuk 
az első másodperctől 
búcsúra van ítélve.   

Dabi István fordítása

Henri Viscanti: A meghallgatott imádság




Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke, nem kapni, megszerezni kell. 

Kértem Istent, hogy adjon nekem boldogságot, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, csak áldását adhatja – a boldogság rajtam múlik. 

Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalomtól, de Ő azt mondta: nem. A szenvedés eltávolít a világ dolgaitól és közelebb visz Hozzá. 

Kértem Istent, hogy adjon lelki fejlődést, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, hogy a fejlődés az én dolgom, de hajlandó megmetszeni, hogy gyümölcsöt hozzak. 

Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretni, úgy, ahogyan Ő szeret engem. Erre azt felelte: látom már kezded érteni. 

Kértem erőt… És Isten adott nehézségeket, amelyek erőssé tesznek. 

Kértem bölcsességet… És Isten adott problémákat, hogy megoldjam azokat. 

Kértem bátorságot, És Isten adott veszélyeket, hogy legyőzzem azokat. 

Kértem adjon szeretetet… És Isten adott gondterhelt embereket, hogy segítsek rajtuk. 

Kértem kegyelmet… És Isten adott lehetőségeket. 

Semmit sem kaptam, amit akartam és mégis megkaptam mindent, amire szükségem volt.

2024. szeptember 20., péntek

Guillaume Apollinaire: Jel












Érzem mindig jelét az ősz akaratának 
Hát a gyümölcs való nekem nem a virág 
Elcsókolt csókjaim szívembe visszafájnak 
Hallani a levert diófa bánatát   

Állok tűnt szeretők szép kezek avarában 
Ó örök őszidő lelkemnek évszaka 
Egy hű hitves követ az én végzetes árnyam 
Még felszáll a galamb leszáll az éjszaka   

Vas István fordítása

Márai Sándor: Hervadó világ

Ajánlás 

 Megköszönöm magamban e napot 
azzal, hogy élek. És újra csend lett. 
Hűs hajadon árnyát húzza az alkony, 
emlékeinket lassan összehajtom, 
mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet, 
a létet, téged, s hogy vagyok. 

 A hervadó világ 

I. 

Az éj megóvott benned minden csendet, 
két jó szemedből ömlik jó derű, 
veled vagyok és minden egyszerű, 
két kezed közt a világ csoda csönd lett, 
szájamhoz emeled s iszom a csöndet, 
hűs, jó tüzet két kis melled felönti, 
fagyott fejem őrzi két enyhe vulkán, 
idők, világok, hitek múltán 
jó hozzád hazajönni. 

 A titkomat nem kérdezed, 
magyarázat a két kezed, 
ki léteddel a létet magyarázod, 
egyszerre hallgatsz és felelsz: 
szeretem benned a világot! 

 A hervadást én benned ölelem 
hervadó nő, egy világ hervad benned, 
a te utad a mi utunk, 
te már megálltál, mi futunk, 
mosolyogsz napos, halott szemmel, 
így nevet az ősz, vak leányok 
kacéran, furcsán, súlyosan, 
a karod terhesen jár, mit a tenger, 
ha felhúzza a hold, a telt erő 
a nappal titkait benned cseréli, 
az éj föltükröz benned feketén, 
te hulló csillag vagy és múló ember, 
isten elsóhajtott lehelete, 
hullok veled én 
jón, sűrűn, mélyen, lefele. 

 II. 

Kedvetlen nyúlok hozzád a szavakkal. 
Kedvetlen mondom: te jó, sok, te kedves, 
én sose tudom, e szerelmi kardal 
nem tréning-e, egy eljövendő vershez? 
sose tudom, lüktet-e benne élet, 
hit és erő, benne ver-e vérem? 
vagy hiú, kapkodó kísérlet 
emberen, világon, téren? 

 A hívők boldogak, övék a jó rész, 
a hallgató növények boldogak, 
a kutyák üde csaholása boldog - 
a könnyfecsegők, hülyék, boldogak, 
akiknek titkos százarcuk a dolgok 
egy maszkja alatt mutatják meg priméren 
céltalan királyvíz a gondokat 
emberen, világon, téren. 

 III. 

Sétánk zenitje ez a domb. 
Állj, ünnepelj, nézz. Zeng a lomb 
sárga zenével. A tó lent: könnycsepp 
legördült kövér arcán a földnek. 
Pörköltek a füvek, hervadt a felhő, 
a folyó dünnyög, mint az ördög dajkák: 
mi megéreztük. Szomjas, fonnyadt ajkát 
Felénk nyújtja az ősz, e sminkelt delnő. 

 Feléd nyújtom a szomjamat 
te fonnyadt, itatlak belőle, 
szüretek tikkadt sűrű csöndje 
e perc, érett és hallgatag, 
lenn kérdez a világ s felel, 
sirat, fütyörész, nevet, jajgat: 
némán súgja egy végső értelem 
mély válaszát szótlanul: az ajkad. 

Ez a zenit. Állj, ünnepelj, nézz. 
A perc (s) az idő elpereg, 
időtlen egy, mi volt s mi lesz még, 
vagyunk: a föld, a víz, emberek, 
vagyunk: ez a zenit s betelt 
öncélját zengi rét s az erdő, 
az alkonyat kristálya csengő 
zenét vert és a föld felett: 
vagyunk: élve és halva, egyre 
a víz, a fenyők, te meg én, 
így szabta meg az isten kedve 
s járunk egy ritmus ütemén - 
nyújtózik egymáshoz karunk, 
ez a zenit. A kéj. Telj el vele, 
ősz összesodrott két falevele 
egy végtelen szélfúvásban: vagyunk. 

 IV. 

Meg van még minden egyben: te meg én. 
Mi átfutottunk sok-sok emberen 
míg egyen lettünk: te meg én, 
mondd mi ez a titkos megoldás, 
egyedül vagyunk, sose volt más 
ember a földkerekén. 

 A tagjaid mint kis csodák, 
tájak vannak benned és naplementék, 
százarcú változás és emlék 
a tested, egy szavad, egy szalagod. 
Tompán nézzük az idegent, 
ki padunk mellett megy, az ostobát: 
s tán vállat von, mert orrod nem szabályos.

2024. szeptember 17., kedd

Charles Bukowski: A varázslat meghatározása









A jó vers olyan, mint a hideg sör 
mikor megszomjazol 
A jó vers olyan, mint a forró pulykás szendvics 
mikor megéhezel 
A jó vers fegyver 
amikor bekerít a tömeg 
A jó vers valami amivel 
keresztülsétálhatsz a halál utcáin 
A jó verstől úgy olvad el a halál, mint a forró vaj 
A jó vers bekeretezi a kínt 
és felakasztja a falra 
A jó verssel képes vagy talpaddal megérinteni Kínát 
Egy jó vers szárnyalásra készteti a megzavart agyat 
Egy jó vers megsegít, hogy Mozarttal kezet rázhass 
Egy jó vers lehetővé teszi, hogy az ördöggel kockázz 
és nyerj 
Egy jó vers mindenre képes 
és ami a legfontosabb 
Egy jó vers tudja mikor kell 
abbahagyni 

Gyukics Gábor fordítása

Faludy György: Monológ életre-halálra

Úgy, mint az őrült szerető szeret 
vizes fejjel, beomló ég alatt 
taposni őszi fasor avarán: 
e földön úgy szerettem járni én. 
Vagy mint utas idegen városokban, 
ki első este sétaútra megy, 
ide-oda fut, néz, nem tud betelni, 
megizzad s boldog révületben érzi, 
hogy álmainak városába ért, 
hol minden új: a kirakatok fénye, 
a kávéházi italok színe, 
a sok sétáló – mintha ünnep volna – 
s a szabadság vad kakukkfű-szaga 
s vágyik maradni már itt mindörökre – 
mint ő, úgy voltam e világgal én. 
Én tudtam: itt minden új, meg nem térő, 
páratlan, ritka s múló fenomén. 
Ha lepke szállt, azt mondtam: „Jól megnézzed, 
először és utólszor látod ezt.” 
Ha jóbaráttal boroztam, oly szívvel 
és szóval láttam, mintha reggelig 
meg kéne halnom – és mindezt azért, 
mert folyton féltem a hajnaltól, melyen 
nem lesz barát, se bor, se ébredés. 
Érez így más is, de agyába gyűri. 
Ám én a homlokomban hordtam ezt. 
Súgólyukából tudatom csak egyre 
fenyegetődzött: „ Minden elmúlik.” 
S e szikra itt a nemlét vasfogói 
között, a lét csodája, hogy vagyok, 
a pusztulás fogatlan állat-ínyén 
még felvillanó szentjánosbogár, 
az ellentétek izzó sistergése
s az elmúlás örökös, csontig vájó 
tudata: ezek adtak életemnek 
ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát, 
ezek tettek bolonddá, mámorossá 
s ezek bűvöltek kacsalábon forgó 
kastélyt a puszta létből énelém. 
Ittasan a föld egyszeri borától, 
reáfonódva, úgy öleltem át 
minden fogalmat, tárgyat és személyt, 
mint részegek a lámpaoszlopot. 
Így lett világom szép. A csillagég 
gobelinekkel tapétás múzeum, 
a tér három dimenziója körben 
élménybálákkal telt raktár, ahol 
órám számlapja tizenkét személyes 
terített asztal, s másodperceim 
nehéz mézcseppek csöppenései. 
Így lettem én a föld szerelmese, 
a nagy rajongó, felhők Rómeója, 
holt városok alatt a trubadúr, 
gót csipkedíszek faragója rímben, 
s éjféli fürdés pogány ünnepének 
mezítlen papja, míg időm lejárt 
s eltűntem én, a múló fenomén 
a fenomének örök tengerén. 

Recsk, 1952

Mihail Jurjevics Lermontov: Monológ

Légy boldog, ha semmi se vagy a földön! 
Mit ér tudás, mit a becsvágy tüze 
S a tehetség s a szabadság s a szív, 
Hogyha egyik se hasznosítható? 
Észak fiai, olyanok vagyunk, mint 
Észak virága: nyarunk túlrövid 
S elhervadunk, gyorsan, könyörtelen. 
Akár a szürke nap a téli égen, 
Oly szegény, oly ködös az életünk, 
S nemsokára lejár s megáll az óra. 
Mifelénk csak szorongva ver a szív, 
Búsul, nehéz, s a kebel csak feszűl. 
Nincs szerelem és nincs édes barátság, 
Zord kételyektől mérgezve üres 
Viharban vész el az ifjú erő, 
Keserű az élet és salakos, 
S a fáradt szív nem ismer örömöt. 

(1829) 

Szabó Lőrinc fordítása