…amikor múlik az időnk, megtanuljuk, hogy van a jövőnél izgalmasabb esély is az életben. Van a jelen.
Márai Sándor
2024. november 14., csütörtök
Nemes Nagy Ágnes: Lámpa
Lámpa van a szíved közepében,
attól fénylik minden porcikád.
Lámpafényed bársonyosra szűröd,
mégis, ahol vékonyabb a bőröd,
rózsaszínben földereng a szád.
Hajad, az a fecske-fekete,
lila szikrát pattogtat az éjben,
köztük arcod csillog, mint a köd,
augusztusi csillagok között –
lámpa van a szíved közepében.
Simonyi Imre: Önéletrajz
hatéves koromig
analfabéta voltam
emlékszem
hatéves koromig
teljes mértékben
szót értettem
kortársaimmal
Bertók László: Tedd le a kést
Torzsák közül, kezedben késsel
mutatsz rám. Védekezel.
Szemed mögött zuhog a zápor. Fázom.
Se házam, se fegyverem.
Ami volt, arcod meredélyén
szivárog, puskaként tüzel.
Árnyékom lyukas kőkerítés
árnyéka. Cipelem.
Meghallgathatnál. Bűnös is mentheti
bőrét itélet előtt
Késednek nincs nyele, dobd el!
Nem érzed? Vérezel.
Ez a város északi része.
Kőbánya, katlanok. A zöld
repedésekbe fogódzik, tüntet.
Szövetségem se kell?
Ez már nem harc, önvédelem.
Hát ne ellenem ! Megszökik
lábamon át a gyáva állat,
de a torzsa marad.
Nyugodj meg. Eddig se léggömb
emelt. Minden, ami van itt
naptárunkból kapott nevet,
kezünk által szabad.
A torzsák is. Újra fejelni
csonkjukat nem lehet.
Halál árán sem. Tedd le a kést!
Szabadítsd meg magad.
A nap pénzről süt. Ahol
moha, ott a meleg.
Arra van dél. Tedd le a kést.
Nem védem magamat.
2024. november 13., szerda
Nemes Nagy Ágnes: Október
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.
Acetilén fényében ázik
az útjavítás. Lenn a mélyben,
iszamos, hüllő-hátú cső,
pára gyöngyösödik a kérgen,
s a városon, mint vér a gézen,
általszívódik a nyirok.
Vékony tűz nyüszít, sustorog,
mellette kucsmás, birka-bundás,
mint a makk-ász, guggol a munkás,
fölötte hengerhasú gépek,
rájuk irva: „Consolidated…”
S egy fa. Akár a régi csap,
csöpörésznek a targalyak,
szalad, olajjal töltekezvén
a gép gömbölyű béka-testén,
majd a bundára ér a csepp,
s fölsír a tűz: megérkezett.
Neonfény lobban és lehull.
A vizes kőre rácsorog.
Valaki messze úgy vonul,
hogy a köd kilométer-odva
énekét tompán sokszorozza,
– hallani, amint tántorog.
A. Túri Zsuzsa: Bezzeg, a kutya
Bármilyen vonzó is olykor a gondolat,
még nem halhat meg.
Mi lesz akkor a kutyával?
Öreg tacskó, nem kell majd senkinek.
Kicsit sánta is.
Állatmenhelyre viszik majd, ahogy őt is
idősek otthonába akarták adni.
A rokonok.
De az otthonba nem lehetett kutyát vinni.
Egy macskát még toleráltak volna,
mondták, másnak is van,
de kutyát nem.
Egy öregembernek papagája volt a szobájában.
(Az ápolók nevét kiáltozta.)
Egy kutyát sétáltatni kell,
ott nincs park, ezzel indokolták.
Meg a higiénia.
Ha macska volna…
(Az higiénikusabb?)
De nem macska.
Sosem szerette a macskákat.
Állítólag, ha meghal a gazdájuk,
lakmákoznak belőle, ha éhesek.
Bezzeg a kutya, az nem.
Az inkább éhen hal,
hűségesen ücsörögve a gazdája mellett.
Áldott, tiszta lelkű,
ragaszkodó állat.
Az ő kutyája a legjobb gyógytornász.
Kitartóan róják a köröket együtt a Margitszigeten.
Ha lassan is.
Sok mozgást javasolt az orvos.
Így lett a kutya személyi edző.
Ráadásul a legjobb az odabújás-terápiában.
Kakaószínű, okos szemével
olykor úgy néz rá,
mintha tudná,
miatta marad még.
Mert nem hagyhatja itt,
egyik napról a másikra,
hogy kutyamenhelyre vigyék.
Inkább megvárja, hogy……
……………
Romhányi József: A téma
csőrében jó nagy sajt, fogyasztásra várván.
Arra kószált búsan a ravaszdi róka,
Ki nem jutott sajthoz fagyosszentek óta.
Hogy a fára nézett, elszállt komor kedve,
felujjongva tört fel mohó gyomornedve.
És szólt álnok bájjal: – Tollad ó be ékes,
hogy madárkirály légy, régen esedékes!
És a neved, „Holló”, oly olvadó-omló.
Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló.
A dicséret szép szó, ámde a bírálat
már olyasvalami, mit ki nem bír állat.
Így hát a holló, hogy meggyőzze a dőrét,
vad rikácsolással tátotta ki csőrét.
A sajtja lehullott, erre várt a róka,
ezúttal elnyerte tetszését a nóta.
2024. november 12., kedd
Gősi Vali: Megszoktalak
(Isaac Newton)
Nem emlékszem,
hogy valaha vártalak,
mert itt vagy kezdetektől.
Mint éjszakákra
a biztos hajnalok,
valami állandósult
bizonyosság maradt
minden virradat veled,
ki tudja, mióta?
Magasztossá szépült
minden szenvedésünk.
Földig hajolok ma
a létezés előtt,
és hálát adok érte
naponta az égnek,
amíg el nem halnak
a nesztelen léptek
mögöttem, ha majd
a Híd lábához érek.
A. Túri Zsuzsa: (utána a csend)
Tudomásul vesszük.
Sosem tudjuk meg,
mi van mögöttük, mi lett volna,
ha sikerül kinyitni őket.
Az ablakok is bezárulnak.
Elfogadjuk.
Látjuk rajtuk keresztül
az elérhetetlent.
Emelt fővel megyünk tovább,
a kivilágított folyosón.
Átlátjuk. Legalábbis azt hisszük.
Egyre kevesebb az ajtó, meg az ablak is.
Megértjük. Folyton csak
belenyugszunk valamibe,
miközben egyre távolabb kerül,
ami már majdnem a miénk lett.
Aztán már csak a pillák függönye.
Vérpiros bársony.
Összezárt képzetek.
Elképzelt világok illata.
Életlen gondolatok felszívódása.
Csigaházak keresztmetszete,
kagylók tompa zúgása.
Utána a csend.
Bibor István: Emmausz
Maradj velünk, mert esteledik,
sőt a nap is lenyugodott már!
Maradj velünk, és ne ítélj keményen,
amiért Barabást kiáltottunk
oly sokan, hisz mit tehettünk volna?
Így mondták a fölénk rendelt vezetők,
ezt harsogták mind az utcák, otthonunk
faláról is egyre ez sugárzott,
s hogy ne a Názáretit kövessük.
Tőlük halljunk törvényt, s ne próbáljuk
a Teremtő kőtáblára vésett,
s lelkünkbe ültetett igéi szerint
ítélni meg, hogy mi rossz s mi jó.
Ne hagyj hát magunkra szégyenünkkel!
Sötét az éj, kérünk, maradj velünk!
Kiss Ottó: Szivárványos tócsa
Amikor először láttunk szivárványt,
apa azt mondta, ez a jel,
hogy Isten újra szövetséget kötött
az emberrel.
Amikor másodszor láttunk szivárványt,
apa azt mondta, hogy ez csak egy olajfolt
a tócsa tetején, holnapra felszárítja a nap.
Azért mégiscsak jó, hogy fölé hajoltam,
mert megláttam benne az arcom,
és a tócsa másnapra tényleg eltűnt
– bárányfelhő lett belőle az égen.
De legalább most már fent van vele
a tükörképem.
2024. november 8., péntek
Szesztai Zsuzsa: Legyen meg az ösvény
Köszönöm a napot
mit Isten kegyelme adott.
Lelkem tisztaságát
őrizzék a csillagok!
Legyen bennem béke,
a megnyugvást keressem!
Meglássam az ösvényt,
hogy merre kövessem.
S ha kesergő kétely
zörgetne ajtómon,
legyen a türelem
leghőbb tanácsadóm!
S ha kavargó széllel
megfordulna sorsom,
fényből az árnyékba
kerülne az arcom,
legyen, ki jót akar,
s ha meglep az álom,
mint földet az avar,
legyen, ki betakar!
Jean Cocteau: Az álom elkerül
Az álom elkerül, ha alvó arcod éjjel
a nyakamon pihen;
mert leskel a halál s talán ilyenkor ér el
s elaltat hirtelen.
Én meghalok s te élsz; e gond, ez ver fel engem!
Van szörnyübb félelem?
Egy nap nem hallom majd a szívedet s nem lebben
lélekzeted velem.
E félénk nagy madár, ki most az álomé lett,
majd fészkéből kikel?
A fészekből, ahol testünk két fejjel ébred
s négy lábbal nyúlik el?
Örökké tarthat-é ily boldogság, vagy egyszer,
egy reggel megszakad?
Az útam építő védangyal nékem ezzel
könnyíti sorsomat.
Könnyü e szinte már testemből nőtt nehéz fej
s mindig is könnyü volt,
megbúvik mellemen, vak, néma s nem riad fel,
pedig kakas rikolt.
Most más világban él e fej, hol más a törvény
és más az értelem,
fogódzik álmai sötét vizébe dőlvén,
távol s mégis velem.
Ó! csak hallhatnám én szuszogni minden éjen,
míg szád is álmodik,
a fínom fujtatót melled kis műhelyében,
egész halálomig.
Radnóti Miklós fordítása
2024. november 7., csütörtök
Fetykó Judit: A csend
mi kívül hagy minden hangszilánkot,
órára von bűvös csend-palástot,
s azt sem hallani, hogy a mutató
útját ketyegi lejáró rugó.
Hallod-e? Hallod-e a csended?
Mit belső nyugalmad teremtett,
s kizár minden nyugtalan hangot,
mi eddig felajzott, megriasztott,
s belül énekel, dalol a nyugalom,
mi hol alt, hol szoprán, hol bariton.
Fölös izgalom nem feszenget.
Hallod már? Hallod a csendet?
Lackfi János: Az Isten szeretet
Az Isten szeretet. Úgy tudunk vele
találkozni, ha találkozunk a szeretettel.
Rokon, barát, testvér vagy bárki ismeretlen
révén. És aki nem találkozik a szeretettel,
mintha nem találkozott volna Istennel.
Persze szeretetet adni úgy is lehet,
ha valaki nem Isten nevében teszi,
attól az még szeretet marad, a mélyén
figyelmes szem felfedezi az Istent.
Ha gyakorolni akarom a szeretetet,
jobb, ha lerombolok magamban
egypár falat. Például a fene nagy
önérzetet, ha valaki valamit jobban
tud nálam. Vagy rosszabbul, de erőszakos.
Miért kéne nyernem ilyen piti kis vitákban,
ha cserébe feláldozom a szeretetet?
Nem arról van szó, hogy mindent hagyjak
rá a másikra, elmondhatom csendesen
a véleményemet, védhetem a határaimat,
de ha kiborulok, ha beszállok a licitbe,
akkor nyakig a pöcegödörben találom magam,
és csodálkozom, miért bűzlök még napokig.
Ha viszont eldöntöm, hogy engem nem lehet
megsérteni, ha kíváncsi vagyok, mi zajlik
a másikban mélyen, miközben belém gázol,
ha észreveszem sebzettségét, tekintetében
az űzött vadat, akkor nyert ügyem van.
Elég átadni magam a szeretetnek,
ő intézi a többit helyettem is.
Csővé változom, és Isten áramlik rajtam át,
ő szereti általam azt, akit én önerőből
talán nem is tudnék.
Csak így lesz teljes öröm bennem,
máskülönben hamar elfogy a patron.
Ahogy a teve eltárolja púpjában a vizet,
úgy kell nekem is feltankolni Isten
szeretetéből a sivatagi időkre.
Menni a töltőállomásra, templomba,
vízpartra, imaszobába, rétre,
és megnyitni magamat.
Hogy legyen. áradjon, bőségben,
tudjak úgy adni magamból, mint egy kút,
frissen, önkéntelenül, végtelenül.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)