Fodor Ákos: Jelentés-vázlat a jelenidőről

valahogy úgy, mint a csecsemők: 

iszom, iszom és szomjazom, 

megkívánok és elunok, 

fogok, megszorítok és elejtek, 

elsírom magam, 

unatkozom, félek. 

Mindentől függök, de alig függök  ö s s z e. 

Nagyon megörülök egy érintésnek. Vissza- 

borzadok egy másiktól. 

Nevetnem kell, nevetnem bizonyos szavakat hallva, látva. 

Figyelmem lengőajtaja készségesen nyíldogál 

kifelé-befelé, vagy ácsorog középen: elbámészkodom 

egy színen, formán, hiányon; jót csodálkozom olyasmin, 

hogy hajlik az ujjam. 

Bízom. Ragaszkodom. Hamar 

felejtek. Valahogy így. 

Jöhet 

a jövő – 

úgyis jön 

– nem hívom.

Puszta Sándor: Emberfia

szállj le ha tudsz 

naponta hányszor hallom ezt 

nem szállok le 

(a kereszt sem ereszt) 

vállalom 

amit a világból 

nekem kell megváltanom 

* * * 

stigmák égnek kezemen szívemen 

ugyanaz a két seb 

egyik feltűnőbb bíborlóbb 

másik fakóbb de mélyebb 

a midennap megszokást szül 

színeik kopnak mállnak 

csak emlékük lesz egyre lángolóbb 

mint vesztett csatáké 

ha győzelemmé váltak 

* * * 

már bodroz az est 

hagyd a hálót tollad 

szerszámaid a fát 

nem hagyom még 

várom hogy a tékozló fiú visszatér 

Júdás elszórja pénzeit 

Péter letörli könnyeit 

Magdolna megszárítja haját 

* * * 

nyugodj bele most már így maradsz 

nem tudod átlépni árnyékodat 

egyhelyben topogsz 

az idő foglya vagy 

lefelé építsd rakd a tornyodat 

* * * 

most már tudod 

keresztedet   

most már tudod 

le nem teszed 

most már tudod 

a sebhelyet 

egy életen 

át viseled 

* * * 

beszakadtam 

forgat az ár 

jég vág a kín 

nem látszom ki 

csak szárnyaim 

* * * 

a formák elkopnak s az elrendelések 

csak a lényeg marad meg 

a szeretet 

nagy virágfejek bólognak az estbe

a dolgok kezdenek hozzád már 

anyanyelvükön beszélni 

* * * 

lebukni még csak csak 

de feljönni ismét 

napok fenekéről 

nehéz 

el se hinnéd 

van oly ámok mint ki 

lángok közt nem gyáva 

s egy játékbábuért 

visszafut a házba 

* * * 

ibolyacsönd, falakon 

kristályfény oson 

érezni neszét 

tapogatom félvakon 

szárnyaim helyét

golyóálló üvegen át 

vizsgálják szívem 

nem tudják megölni ők 

nem tudjátok megmenteni 

ti sem 

* * *

ülni csak ülni 

körben a fűben 

élni örökkön 

a szívetekben 

* * * 

nem lettem se nap se hold 

se csillag 

csak a bennem való icipici jóság 

világít 

engedd fényénél 

magamhoz találjak 

* * * 

örökké egymással 

örökké egymás ellen 

harcol a lélek a testtel 

ösztön az értelemmel 

fegyvernyugvás nincs 

nincs fegyverletétel 

bevégeztetett sorsod 

mégsincs készen 

* * * 

így sincs tovább 

úgy sincs tovább 

se jobbra 

se balra 

egy út visz csak a jövőbe 

fölfelé 

* * *

szélcsend 

megy le a nap 

közönyös 

terepszínű 

véraláfutás 

megállt a csillém 

üres 

döglött drót

nincs semmi aranyom 

* * * 

fölfele 

lelkesedés vitt 

lefele 

téboly 

már csak a 

közöny 

* * * 

észrevétlen rakodtál le bennem 

iszonyú konoksággal 

következetesen 

mint csigolyára a mész 

* * * 

két mondat törte össze a világot 

KAIN HOL VAN A TESTVÉRED 

és 

NEM ISMEREM AZT AZ EMBERT 

kis hazugságait mindenki kihordja 

aztán megszüli 

s végül az falja föl 

* * * 

hazugságok alkatrészeiből 

rakjuk össze igazságainkat 

Vigyázz! légy éber! mindent az 

utolsóelőtti percben csinálunk

Trausch Liza: Nem törődsz velünk?

" És fölkelték őt és mondták néki: Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk?" 

Márk 4,38 

        A tanítványok odajutottak, hogy aki ilyen események között is tud aludni, az nem törődik velük. Sok ember gondolja ezt Istenről. Vajon nem merült már fel a te szívedben is a gondolat: ha volna Isten, bizonyos dolgok nem történhetnének meg? Ha végig tudja nézni, ami ebben a világban van, akkor nem szeret, és nem törődik velünk. Isten azért enged meg bizonyos dolgokat, mert nem hatalmaztad fel, hogy beleszóljon életed dolgaiba. Ha a magam útján megyek, magam vagyok felelős mindenért. Isten nem segédmunkás! Nem úgy van, hogy eldöntöm, mi legyen, és abban segítsen Isten. Hogyan segítene olyan dolgokban, amelyek a veszedelemre visznek? Azt gondolod, Isten nem törődik veled? Hát törődik! Azért nem segít, mert törődik azzal, hogy el ne vessz! Mindaz, amit Isten tesz veled, az ő törődése. Van egy kis traktátus, a címe: "A legnehezebb dolog." Tudjátok, mi a legnehezebb dolog? Elkárhozni! Isten mindent megtesz, szeretetével körülveszi az embert, sokszor tragédiát állít az útjába. Minden nehézség, ami az életedben van, az ő törődését, mérhetetlen szeretetét mutatja, amely "mindent eltűr" (1Kor 13,7); bármit, amit Róla mondasz vagy gondolsz. Majd egyszer ráébredsz, hogy ő azzal törődik igazán, hogy el ne vesszél. Megtérésem előtt magabiztosan jártam a magam útján. Nem volt szükségem Istenre, Jézusra. De ő törődött velem, és szeretete olyan dolgokat hozott az életembe, amiken már nem tudtam keresztüllépni. Aztán, amikor már megfogott a szeretete, amikor már az Övé voltam, akkor értettem meg, mennyire törődött az üdvösségemmel.  

 Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Végh Tamás: Őszi áhítat

Csendesen esik egész nap odakint. 

Belerévülök a rőt arany levélszőnyeg 

Puhaléptű döbbenetébe. Korán esteledik. 

Mintha nem is lett volna tegnap még tikkatag nyár, 

Elfutó szeptemberi forróság, máris telet idéz ránk 

Az október, s a november krizantémos emléközönében 

Már újra csosszannak a december öreg léptei.

Sohonyai Attila: Várod hevülten

Elmondja Gáti Oszkár

**

Várod hevülten,   

hogy minden év más lesz, 

de csak nap napot követ,  

és megöregedsz.  

Él még benned milyen voltál,  

mint gyerek,  

szüleid hajtogatták:  

mindened meglesz.    

Hiún vágtál neki.  

Fölényes voltál, és heves!  

Volt akinek számítottál,  

de hol van már mindez?  

A Róna zuhogása, Duna tükörképe,  

nagy szavai Széchenyinek…  

Mikor nagyszülőd a háborút mesélte,  

s neked most diploma rá a felelet.    

…már por minden,  

dirib-darab, elveszett:  

az ajtóban dohányzol,  

s jönnek behajtani béred. 

Azt hiszed élsz még?  

Hogy részed van a nagyvilágból?  

Ócska szenilis tévedés! 

… és megnyílik előtted az ajtó,  

de csak mert fújja a szél.    

Mennyi levegő nélküli élet,  

mennyi kitartás a semmiért,  

s te csak hangtalan dolgozol, mert gyermeked:  

három műszak óra háromszázért.  

És várod a percet néha,  

megcsókolni a kaszást,  

de nem adatik a kegy foka,  

mosolyogva kell, fojtsd a sírást!  

De mint mindent, egyszer minket is eltemet:  

a gyerekkor, a szülő, vagy a végzet.    

És hiába jár halállal az élet,  

még csak április van, még csak kedd…

Bódás János: A gyülekezet énekel

Kihallatszik az ablakon át: 

buzgón kéri Izráel Pásztorát.

Halkan szűrődik, szinte angyali. 

El nem mondhatom, mily jó hallani! 

Oly szép az ének – orgona zene, 

könnyes lesz sok járókelő szeme. 

Örül a szívem és örül az ég, 

hogy zeng boldogan három nemzedék. 

Mert itt a templom nem üres soha, 

lehet az élet zord és mostoha. 

Bizony van kín, gond, bánat, rák, halál, 

de a szív nyugtot itt mindig talál.  

Szárnyára vesz az ének, száll velem, 

kitárul előttem a Végtelen. 

Zeng a sok boldog ifjú, vén torok 

megirigyelhetik az angyalok.  

Irigylem én is, hogy szívük lobog 

s közös örömben együtt boldogok. 

S hogy az örömöm még nagyobb legyen, 

bemegyek hát – s érzem, hogy idebenn 

köztünk az élő Isten van jelen  

s szívemet én is Hozzá emelem.

Charles Haddon Spurgeon

" A hibák mindig ott kövérek, ahol sovány a szeretet."  

Kun Magdolna: Kódolt üzenet

Milyen érthetőek ezek az 

egymásra várakozó 

esdő gondolatok, 

s az ismétlődő szavak, 

melyek annyiszor ütik ki 

szívem dobbanását, 

ahányszor az érzés 

rongyfoszlányig szakad… 

Milyen könnyen átlátható 

a titkos kódú üzenetek 

üvegbe zárt fala, 

melynek tapintható foncsorán 

inkább eltörik a szív, 

mint rugalmas ívével 

egyetlenegyszer is 

meghajlana…

Márai Sándor: A barátnő verse

Most mégis elmondom ezt neked. Mert ez épen a nehéz és fájó 

Titka a szerződésnek, hogy egyszer mindent oda kell adni 

És ez nem a barátság, nem a pénz, nem a csönd 

És a zübörgő vonatok sem, nem a tájak, ahová vittelek 

Magammal, egyre messzebb, és két nagy gyerekszemeddel 

Úgy néztél vissza már az életedre – ezerkilométeren át 

Mint falusi tájra a kalandor a vonatból. S kis bárányokat 

Láttál legelni ott, kis életeket és udvarias mosollyal 

Hagytuk elmúlni őket és mentünk az étkezőbe, vagy egy hotelbe 

Ó hány hotel, hány táj, hány ember, kedvesem! Mint az ideges 

Utazó szívén pénztárcája után, úgy nyúltam én is felijedt 

Mozdulattal utánad sokszor. És lassan mindent elmondtunk 

Egymásnak. És megtanultunk hallgatni. Néha este lett, 

S óriási árnyak estek közénk, vad fák árnyai. Így adtunk mindent oda 

De soha nem nyúltunk a szavakhoz, ugye szívem? Mert volt még valami 

Furcsa szemérem köztünk, a szavaink szemérme ez. Valami bonyolult 

Szüzesség volt ez még közöttünk, nem voltunk mi költők és nem jártunk 

A szavak közé, mert féltünk a szavaktól, mennyire féltünk tőlük. 

Ismertük, tudtuk őket! S hogy most mégis 

Ideadom neked, ezt, ezt a szegény, lerongyolt 

Szót, ezt a szót ez nálunk sok, ezért nyújtom ilyen 

Félve, s szikrája felrobban, s szemet vakít, mint a nagy, névtelen 

S leültünk mellé, mert sötét van és hideg: 

Szerelmesem.

Szabó Lőrinc: Séta közben

Elmondja Fenyő Iván

*

Jó volna csöndben, egymagam, 

úgy élni, békén, boldogan, 

mint a pipacs vagy ott alább 

a margaréta, a szarkaláb, – 

jó volna egy kis tanyai ház 

előtt őrt állani, nyurga akác, és 

megborzongani, szótlanúl, 

ha az égre éji vihar vonul, 

és reggel a fénybe kéjesen 

belemosni millió levelem.  

Jó volna szállni, ameddig a szem, 

kék fátyol lenni a hegyeken, 

felelőtlen, kóbor szelek 

módján futkosni, egyre szebb 

és távolibb országokon át, 

jó volna, mint a kis kacsák, 

fürödni, patakban, szitakötők 

fia lenni, vagy malacok között, 

akiket nem kínoz öntudat, 

heverni a sárban a nap alatt.  

Jó volna, – óh, de nehéz a szivem! – 

átszűrni magam az elemeken, 

hisz csoda-balzsam a puha sár, 

mit esőből s porból kever a nyár: 

óh, elaludni a föld vegyész 

kezében, úgy, hogy az ébredés 

kihagyja a bűnt, embert, – s virág 

lenni csak, pipacs, szarkaláb, 

vagy legfeljebb a tanyai ház 

előtt az a szép ártatlan akác!

Nagy Horváth Ilona: A róka (fabula)

A róka felült az ágyában. Energikusnak érezte magát, mindössze kétszer nyomott szundit a telefonon, és ez jobb, mint az ötéves átlag. Az ágyneműtartóban ezúttal a párna került felülre. Gondolkodott, hogy történhetett, de végül nem cserélte meg. Kellenek a kalandok. És ezek amúgy is olyan különleges napok. Nem akart különleges napokat pedig. 

Átlagos, vadon élő és vadon haló róka akart lenni, teljesen hétköznapi rókanapokkal, amikor a munkahelyéről hazaérve újabb munkákba temetkezik, s ha kimerészkedik a tópartra, észrevétlen surran el mások mellett. Nem ravaszul. Ez általános félreértés. Bizalmatlanul inkább. Ne szóljanak hozzá. Az emberek mindig hazudnak. De még jobb, ha rá se néznek, mert az emberek sokszor már a hallgatásukkal is hazudnak. A rókák ezt nehezen viselik. A láthatatlanság biztonságos. Gyakorlott mozdulatokkal készítette el a kávéját. Kis édesítőszer, bőséges zabtej a színváltós unikornisos bögrében. Az íróasztalához ült. Sok a munka. Bekapcsolta a laptopot, közben piszkálni kezdte a telefont. Valójában nem is csak piszkálta. A kisherceg nyomait kereste. Fél szemmel. Egésszel. Nincs. 

Túlfontosodott. Minden nap ugyanabban az időben jött. Felhős ég színű szeme van. És most sok a dolga. 

Milyen sokféle halál van, gondolta a róka, miközben bevette a vitaminjait. A konyhából visszajövet a fotelba ült. Napok óta alig alszik. Lehunyt szeme mögött szél fúj, fű hullámzik, alacsony, göcsörtös karú fák zörögnek a felhős ég felé. 

„ Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak.” Hallja. Hiányzik. Nagyon. És még egy kicsit. Mielőtt dolgozni surran, és visszateszi a tálba a kezébe melegedett narancsot.  

Zelk Zoltán: Este

Most fogja meg vagy most engedi el

kezem az Isten?

Puszta Sándor: Fölajánlás

tieid 

az el nem mondott imák 

becsukott szemű sóhajaim 

gyermekkorom hitébe halt Tamás 

alázatom tipegése 

a bennem tárult kamasz csodálkozás 

tied legbelső jobbik énem 

énekem és rettegésem 

szégyenem e rubint ékem 

virágaim madaraim tied az első karikám 

a nyáresti boldog fogócska 

az is aki vagyok 

s aki még nem vagyok

s aki lehettem volna

Puszta Sándor: Vádlottak padján

Neve:         Puszta Sándor 

Kora:         Huszonnégy év. 

Haja:         Barna. Szeme: 

                 Kék is lehetne, de az is barna lett, 

                 Belehalt az ősz, mikor született. 

Arca:        Ovális. Homloka: Fehér. 

                 Vádlott lett. S nem tudja, miért. 

Vád:         

                 Szereti a csendet, holdfényes álmot. 

                 Néha kezébe fog egy mese-husángot 

                 S gondba-fúlt lelkéről elveri a bút. 

                 Utálja a Kartelt. És a Háborút. 

Vád:         

                 Kicsit ábrándos, csodakergető. 

                 Hiszi, a földre újra eljön Jézus, 

                 Ki az Egyenlőség, Igazság és az Út. 

                 Hiszi, hogy újra eljön Ő! 

Vád:         

                 Egy kissé, kissé bizony fiatal 

                S az élettől már mindent megtanult. 

                Új jövőnek harangját kongatja, 

                Mi dicsőbb s szebb lesz, mint a múlt! 

Vád:        

                 Éneke néha túlontúl merész, 

                 Újzengésű, dacos, mélyet kongató. 

                 Szava mégis a pusztába kiált, 

                 Mint Sina-hegyén a prófétaszó – … 

Vád:        

                 Csillagot les hosszú éjszakákon, 

                 Látomást lát, fénylő utakat keres. 

                 Végigvágtat a magyar ingoványan, 

                 Mint Gellért, legendás vándorszekeres, 

Vád:        

                 Istent és hazáját nagyon szereti. 

                 Gyűlöli a lompos, cifra, úri szót. 

                 Szent Pusztaszernek ős-dalát dalolja, 

                 A gőgöset és örök lázadót… 

Vád:        

                 Hogy kissé korábban született 

                 S vállal nagyobb, mint a többiek. 

                 Forrás, vizében szárnyas csillagok, 

                 Meríthessenek belőle több hitet… 

Vád, vád után… S újra, újra vád! 

A Bíró néz s arca épp olyan, 

Mint a mélyből titkosan feltörő 

Örökváltozású idegen folyam…

A Bíró néz… Újra, újra kérdez. 

Bűnei… – Adatok – A vádak ezek … 

Fejem lehajtom, magamban mondom: 

Minden igaz. Én nem fellebbezek. 

ítélet zúg. S a messzi, messzi kékből 

Fejemre száll nagy, tüzes korona, 

Kínzóm, gyötrelmes, szép poétasors 

És nem vehetem le róla soha! 

Csak állok, állok tehetetlen, szótlan, 

Piros higanyként lobog fel a vérem. 

Fölöttem a sors végzése harsog: 

A vádlott bűnös! 

             Arra ítélem, hogy éljen!

Siklós József: Csendes percek

Az első szó reggel Tiéd legyen, 

mielőtt bárki szólna. 

Előkerül az öreg Biblia, 

mennyei világodnak rádiója.  

Kanyarodnak fekete sorok 

s felragyog bennük fénylő üzenet. 

Uram, hozzám szólsz s szívem közepébe 

mint röntgensugár, hatol be szemed.  

Hogy általában mindent tud az Isten: 

gyermek-hittankönyvbe benne van. 

Térdem remeg, beleborzong a lelkem: 

,, Ennyire mindent? Ilyen pontosan?’’  

Elvesztem hát! Ez elviselhetetlen, 

vesébe látó isteni tekintet . . . 

„ De minden bűntől – hirdeti a Könyv – 

Jézus vére megtisztított minket!“  

És térdre hullva imádkozhatom, 

bűnvallás, kérés mint felszínre törhet, 

és hála, hála mindig, mindenért!  

Megnyittatik a zörgetőnek . . .  

Pár perc pereg le mozdulatlanul. 

Csodálván mondom, micsoda az ember! 

Bejárja örökkévalóság tájait, 

találkozik a Végtelennel:  

bűnös szíve – a Kegyelemmel . . .