Szabó Lőrinc: Az erdő birkózik velem

Erdő, szeretőm! Óh, milliárd 

élet vegyülete! szétdobált 

akaratok tornyai, hatalom! 

Óh erdő, új s ős társadalom,  

s ti, füvek, dermedt zöld nyilak, 

akiket valami titkos akarat 

dobott föl a fényig, – életek, 

atompaloták, rengő rengeteg –:  

ahová lépek, lábam habos 

húsok ingoványán tapos – – 

Zöld hús, és zölden zizeg a vér, 

és minden mozdul, minden él,  

habzsol, tolakszik, fenyeget, 

tapogat, – Óh párás szédület! 

Erdők lehellete, néma láz, 

zsongó, édes gáztámadás,  

alattomos, fojtó szerelem: 

– jaj, az erdő birkózik velem! – – 

Kérges karok örvénye, ringató, 

s a föld húz. – Óh gyilkos álom! Óh  

indák! földindulás! – Süpped a láb, 

forró zene lüktet csontjaimon át, 

sötét fények, idegen erők – –! 

– S lelkem letérdel az isten előtt.

Radnóti Miklós: Erőltetett menet

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, 

s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, 

de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, 

s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, 

s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, 

hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál. 

Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok 

fölött régóta már csak a perzselt szél forog, 

hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa, 

és félelemtől bolyhos a honni éjszaka. 

Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom 

mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; 

ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán 

a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, 

s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, 

a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, 

és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, 

s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, – 

de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! 

Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!  

(Bor,1944. szeptember 15.)

Tarjáni Imre: Ősrobbanás

„ Ősrobbanás” az Isten szívverése, 

megszületik, és megszűnik minden, 

de nem múlik örökre. Egy másik dobbanásban, 

majd más fajok jönnek, más környezetben.  

Örömmel kellene élnünk minden pillanatot, 

messzebbre nézni, túl azon, amit kitaláltunk. 

Még a hulló csillagon is a halált véljük látni, 

az élettel teli végtelen térben.

Albert Zsolt: Mindenesetre

Ha van valami majd rádírok, 

mondjuk valami váratlanul jót, 

mindent nem tudhatok előre, 

én is csak néhány betűt ismerek.  

Biztos lesz olyan mondat, 

amit gond nélkül elviselsz 

és alatta állva nehéz vigyor 

fut majd körül fültől-fülig.  

Addig is, helyezd el magad 

a hideg nyugalom sínpárjain, 

legyél egy vidéki váróterem 

légyjárta kockás padlóköve.  

Vagy mi lenne, ha egyszerűen 

megeggyeznénk és tudnám, 

ha te sem írsz akkor sincs baj, 

csak épp úton vagy.  

Mindenesetre kicsomagolok, 

kiveszek magamból mindent, 

a nélküled napokat úgy, mint 

a veled teli holdakat egymásután.

Albert Zsolt: Kenyérszegés

Még nevetve rám néztél 

mielőtt a felhőkbe léptél könnyedén 

s éreztem vállamon nyugtató nyomát 

mindenható tenyerednek, 

hálából szőtt ruhám 

helye vércseppeidnek 

s tengernyi könnyed 

bennem sziklát repesztett. 

Utat hagytál szűket és néha durvát 

örök rabigát gyönyörűt 

de nem érzem súlyát. 

Nevetve rám néztél 

mikor láttad kosaramban 

a kenyérmorzsát s a kevés halat, 

de láthattad bennem legbelül 

a hittől csírázó magvakat 

égre nézve hálát adva 

éhes tömeget jóllakatva, 

ültünk boldogan s éheztük szavaid 

melyek esőként záporoztak 

életünk kiszáradt medrein 

hallgatva és értve 

s csendben válladra vettél. 

Nevetve ránk néztél 

mikor őrjöngött a tenger üvöltött a szél 

s álmodból ébresztve kértünk cselekedjél 

mielőtt hajónkkal mi is odavesznénk. 

Halkan szóltál 

s elállt a vihar 

puszta lett a tenger 

hitünk partot ért. 

Nevetve ránk néztél 

mikor gyalogoltunk útban Emmaus felé 

lehajtott fejjel s homályos szemekkel 

azt hittük idegen 

ki keservünk nem érti. 

S mikor halkan leszállt az este 

az asztalnál ismertünk rád 

a kenyérszegésnél, 

pedig gerjedezett bennünk valami tűz, 

mely nem emészt 

s nem enged rólad hallgatni 

elfelejteni, 

csöndbe maradni, 

azt soha nem tehetném.

Fövényi Sándor: Az úgy van

az úgy van, hogy eltelik ennyi vagy annyi idő, 

aztán az ember egyszerűen megunja az életét, 

fogai kihullnak, hajában nyáron is őszelő, 

és valami furcsa szomorúság lepi el két szemét.  

ül a kertkapuban, térdén kockás takaró, 

vén ebe néha megnyalja lecsüngő kezét, 

mosolyában a vándorlás vágya az útravaló, 

így utoljára még bejárja világa ezernyi szegletét.  

majd elalszik, mint a szombat délutáni szelek, 

mert hétvégére álmos csendnek kell lenni, 

ilyenkor nem használnak a gyógyszerek, 

melyekből kétszer kétszázat kell kevés vízzel bevenni.  

és arról álmodik, hogy Isten szereti őt, 

a bűnbánat emlőjén csüng, akár egy gyerek, 

ám, ha korhadt esők verik végig a háztetőt, 

torkában vörös tócsák pangnak édes tej helyett.  

az úgy van, hogy eltelik ennyi vagy annyi idő, 

és az ember egyszerűen imád élni, 

kétségbeesetten percekért zihál a tüdő, 

de többé az már nem akar levegőt cserélni.

Trausch Liza: Hol készítsétek?

" A pusztában készítsétek az Úrnak útát, ösvényt egyengessetek a kietlenben 

a mi Istenünknek." 

Ézsaiás 40,3  

      Jön a vigasztalás, jön a megoldás - készítsétek az útját! Hova jön Jézus? Az Ige szerint a pusztába. Nézzünk körül, igaz-e, hogy az élet, amiben vagyunk, mérhetetlen nagy puszta? Nemrégen egy ideggyógyintézetbe kellett elmennem. Szépen berendezett, modern intézet volt, kis várószobákkal. Ott lett valóság számomra, hogy kidíszített puszta az egész. A mai korban minden ember próbálja szépíteni a lakását, életkörülményeit kényelmesebbé tenni - olyanná, amiben jó élni -, és rettenetes, hogy se jobb, se más nem lesz ettől. Minden vonalon csak az önzés uralkodik, és senkinek nem fáj a másik ember baja, szenvedése. Micsoda pusztává tud lenni egy otthon, és benne a házasság. Már nincs egy kedves szó sem, csak durva, fájó, goromba mondatok. Nem így indultatok egyszer az úrasztala elől. Akkor azt gondoltátok, csupa boldogság lesz minden. Hogy lett ilyen pusztává? Olyan puszta is van, ahol már kemény szó sem hangzik. Csak hallgatás van. Nem érdemes beszélni, úgysem értjük meg egymást. Gondoljatok bele, ilyen pusztaságban nőnek fel gyerekek. Még beljebb kell mennünk, mert az igazi puszta a lelkedben van. A gondolatok pusztája! Amikor csak a saját sérelmeidre gondolsz, amikor nincs más gondolatod, csak nekem, meg velem, és rólam. Ahogy élsz, mered-e mondani, hogy szeretsz és megértesz-e egyáltalán valakit? Mérhetetlen puszta a hitbeli életed! Olvasod az Igét, mert megszoktad. Imádkozol, mert megtanítottak rá. De nincs közösséged Jézussal. Halld meg az adventi üzenetet: Jézus jön! Készítsétek hát az útját!     

Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Kiss Judit Ágnes: Levél a régihez

1. 

Ma éjjel itt voltál megint, 

mikor már nem hittem volna. 

Azzal az arcoddal jöttél, 

amit én fotóztam rólad 

úgy tíz vagy tizenkét éve, 

a tested karcsú és izmos 

pont mint tizenhárom éve. 

Azt mondtad, te az öcséd vagy 

(bár nincs is öcséd, csak húgod), 

te örökké fogsz szeretni, 

nem hagysz el, mint az a másik. 

Szorosan öleltük egymást. 

Megjelent az anyád köztünk, 

azt mondta indul a boltba, 

azt mondtuk, ne menjen, majd mi, 

nehogy a koronavírus... 

Átvettem a banyatankot, 

és arra gondoltam közben, 

micsoda szimbólum így ez: 

én húzom az anyád szatyrát. 

Akkor bevallottad mégis, 

te vagy az, hogy nincsen másik. 

Elmondtad, hogy azért jöttél, 

hogy most már meggyógyíts tényleg. 

Azonnal rávágtam, jól van, 

bár honnan tudnád, hogy fájok, 

neked azt mutattam mindig, 

hogy rögtön fel tudtam állni,

jóllehet azóta érzem, 

hogy laposkúszásban élek. 

Lett aztán gyerekem mástól, 

neked is lett mással kettő, 

azt mondtad, beszéljük végig, 

akár egy terápiában 

mindazt, mi elromlott köztünk. 

Akkor szétfoszlott az arcod, 

s itt találtam magam újra 

fekve a gyerekszobában – 

ma se gyógyított meg senki. 

2. 

Valami buliban voltunk, 

te egy korsóval kértél, 

a pultnál fizettem, 

vártalak, körülöttem 

zaj, sötét, idegen emberek. 

Aztán elindultam, hogy 

megkeresselek, óvtam 

a sört, ki ne lötyögjön, 

jó lett volna hazamenni, 

de mit szólsz, ha nem 

találsz, se a sört, 

és elvittem a verdát. 

Pedig lehet, hogy te már 

rég hazamentél közben, 

vitted a verdát, 

én meg kereslek mindhalálig 

sötétben, zajban, 

idegenek közt, kezemben 

egy korsó langyos sörrel.

Papp Dénes: Harangnyelv

Életem nyitott könyvét bámulom, 

mindig teljesen ismeretlen. 

Tudom, hogy miközben olvasom, 

megint örökre elfelejtem. 

Háttérben szülőfalum temploma, 

harangozó volt ott dédapám. 

Várom, hogy a kötelet meghúzza, 

velem van ezen az éjszakán. 

Szavakat firkálok a szűz hóba, 

elütöm az időt kondulásig. 

Egyetlen álmot váltok valóra, 

és arcomra fagyos szél zuhan. 

Aki jégből van, csak az nem fázik. 

A mélységből kiáltok hozzád, Uram…

Reményik Sándor: Lefelé menet

                     (Máté 17) 

                          1 

" Elváltozék..." Köntöse mint a hó. 

Olyan szép, hogy már-már félelmetes, - 

Mégis: a hegyen lakni Vele jó. 

Maradni: örök fészket rakni volna jó. 

De nem lehet. Már sápad a csoda, 

Az út megint a völgybe lehalad, 

Jézus a völgyben is Jézus marad, 

De jaj nekünk! 

Akik a völgybe Vele lemegyünk, 

Megszabadított szemű hegy-lakók 

Csak egy-egy csoda-percig lehetünk. 

Elfelejtjük az elsápadt csodát, 

És lenn, a gomolygó völgyi borúban, 

Az emberben, a szürke-szomorúban, 

Nem látjuk többé az Isten fiát.   

                        2 

Testvérem, társam, embernek fia, 

Igaz: a hegyen nem maradhatunk, 

Igaz: a völgyben más az alakunk, 

Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk. 

Botránkozásul vagyok neked én, 

És botránkozásul vagy te nekem, 

Mégis: legyen nekünk vigasztalás, 

Legyen nekünk elég a kegyelem: 

Hogy láttuk egymás fényes arculatját, 

Hogy láttuk egymást Vele – a Hegyen.

Fekete István: Hóvirág

Illatod a földben hagytad, mélyen, 

És az arcod, mint a hó, kedves, fehér. 

Szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak, 

Lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak, 

És marokkal tép, aki elér.  

Nem ismered a daltzengő májust, 

Szirmodra fagy hideg, ónos eső, 

Mégis szívemen hordom bokrétádat, 

S ha nem néznek, megcsókolom a szádat, 

Mert te vagy – te vagy a: Legelső…

Kiss Judit Ágnes: Lectio divina

1.

Ennyi maradt, ez a test, ez a lélek. 

Már nem tökéletes, de működik. 

Érez. Mozdul. És gyógyulni akar. 

Gazdálkodj vele. Még pár évtized. 

Nem sok, de talán nem haszontalan.   

Elpusztíthatnád. Olyan sérülékeny. 

Néhány idegen vegyület elég, 

Hogy megszabadulj tőle. Hogy miért nem 

Teszed meg, arra mindig lesz egy ok: 

Vissza kell vinned az Isten elé. 

Még önmagad sem vagy a birtokod.   

2.

Ennyi maradt, ez a test, ez a lélek. 

Hozzád nőttek a sebhelyeid. 

Hegmetszésre ha volna ígéret, 

Tudd: meg kell sérülni megint.

Ágai Ágnes: Mondd mi sosem lehetünk egyidősek?

Mondd, mi sosem lehetünk egyidősek? 

Akkor se, ha nagyon akarjuk? 

Akkor se, ha én mindennap 

növök egy picit,

és te már nem nősz tovább? 

Akkor se, ha holnap én ülök melléd, 

én mesélek, 

én fogom a kezed?  

Nem hiszem! 

Egyszer, egyetlenegy percig 

biztosan egyidősek lehetünk.

A nap gondolata

A bölcs viselkedés ott kezdődik, amikor vissza tudnál vágni annak, aki megbántott vagy ártott neked, 

de te inkább veszel egy mély levegőt és hagyod, hogy az élet csendben elrendezze a dolgokat.

Kölcsey Ferenc: Huszt

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék; 

Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. 

Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott 

Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém. 

És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán? 

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? 

Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; 

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!