Alkonyok hevernek a kertek ölében,
hátrál a sugár, és rőt színeket kever,
az utca ilyenkor egy darabka éden,
könnyűvé válik minden gondolat, teher.
Szeretek este itt csendben andalogni,
hallgatva, virágraj, bokor mint susog,
a kertekben hintaszék, cicoma-holmi,
fölöttem lassuló táncú facsúcsok,
hangjukat mélyülő, könnyű csönd födi.
Rőt-vörös fényekben fürdetett arany
még bujkál a lombban és láng, ördögi,
de a madárcsevegés szinte zajtalan,
s asszonyi szemek a kapukban ragyognak,
mint lobogó lángú, ősi őrtüzek.
Látom felsejleni arcát a holdnak,
medrében sötétkék, néma, holt üreg,
játszik a hunyó fény lépcsők hűs kövén,
bukó nap szendereg álmos bokrokon,
egymásba kúszik a rózsa, lonc, kökény,
s az almafa, körte, birs most mind rokon.
Minden, mi remeg, ring, táncol köröttem:
harmatos virág, bokorág, lomb-fodor
összefonódik édes-bús örömben,
s könnyű ábrándba ringatva, visz, sodor.
Nem is séta ez, hanem lebegés:
nap-játék az úton, mélyülő csönd,
csupa pasztell a fény már, csenevész,
árnyékot ír az est, a vénülő fönt,
a létezés teljes nagy szerelme
s a dolgok lüktető szíve-odva
épp belefér e szent alkonyi percbe,
nagyszerű lényegük felragyogva,
s mellettem lassan, némán ellebeg,
mint kék-ezüst halraj nagy csoportban,
a föld, a nap, az idő: kezdetek
s a jövő is, egymásba sodortan.
