2024. november 15., péntek

Rakovszky Zsuzsa




" Éjszaka mintha az egész világegyetem nem lenne egyéb, 
csak egyetlen nagy, fekete szemrehányás: miért nem alszol?"  

Kassák Lajos: Költészetem

Mentenem kéne ami menthető 
s én csak ülök
súlyosan akár egy kőtömb 
akár az az óriási madár 
akit kamaszkoromban megsebeztem és némán vérzett el a füzes 
árnyékában. 
Csendben a világ ismeretlen részének mély csendjében 
költeményeimet írom amelyek egyszerre innen és túl vannak az irodalmon 
a megszokás törvényein 
a hülyék révületén. 
Elég volt az ömlesztett szépből 
az örökölt effektusokból. 
Az én költészetem nem az álmok kusza burjánzásából 
hanem a geometria szigorú rendjéből születik 
lefejti a gyümölcs héját 
megszerkeszti az alaprajzot 
térbeállítja a tárgyakat 
eltakarítja a múlt romjait 
s egy szebb jövendőt ígér. 
Íme költészetem valóságlényege 
szavaim tartalma 
vallomásaim értelmetlennek vélt értelme 
tűzeső 
és jégcsapok csengése 
amik az ellentétek törvénye szerint 
egyszerre egymás mellett élnek 
és betöltik a világ 
ismert 
ismeretlen 
tájait.            

 II. 

Nemcsak a szív énekel most 
nem is csak a nyelv. 
Szemem kék vize 
fogaim kemény fehére 
testem klasszikus szerkezete 
szellemem felfoghatatlan anyaga 
fejem milliónyi hajszála 
kezem tíz ujja 
akár egy orkeszter 
tíz megszállott tagja 
egyszerre cseng 
hogy hírt adjanak rólam 
a világnak. 

Énekelek 
a fényben 
és árnyékban
mindazokért akik szerencsétlenül születtek 
vagy később érte őket a szerencsétlenség 
a süketekért 
a vakokért 
a hitetlenekért 
az együgyűség áldozataiért 
azokért akik halálba ugranak a hegycsúcsról 
s azokért is akik nem mernek előbújni a barlangból. 

Úgy énekelek 
hogy valaki más 
sorsa mélyéről visszhangozza 
és képessé váljék rá hogy elinduljon 
a part felé 
ahol korunk anyaméhe vajúdik 
ahol a földbevetett mag csírát fog 
ahol a magtár kapuja nem tűri a lakatot 
ahol a pásztor nem hagyja cserben nyáját 
ahol az ember ráismer embertársára 
kezébe veszi 
az anyagot 
a szerszámot 
és megalkotja 
élete értelmének 
vértől piros 
szenvedésektől fekete 
jegyeit.  

2024. november 14., csütörtök

A nap gondolata




…amikor múlik az időnk, megtanuljuk, hogy van a jövőnél izgalmasabb esély is az életben. Van a jelen. 

Márai Sándor

Nemes Nagy Ágnes: Lámpa

Lámpa van a szíved közepében, 
attól fénylik minden porcikád. 
Lámpafényed bársonyosra szűröd, 
mégis, ahol vékonyabb a bőröd, 
rózsaszínben földereng a szád.  

Hajad, az a fecske-fekete, 
lila szikrát pattogtat az éjben, 
köztük arcod csillog, mint a köd, 
augusztusi csillagok között – 
lámpa van a szíved közepében.

Simonyi Imre: Önéletrajz

hatéves koromig 
analfabéta voltam  

emlékszem 
hatéves koromig 
teljes mértékben 
szót értettem 
kortársaimmal



Bertók László: Tedd le a kést

Torzsák közül, kezedben késsel 
mutatsz rám. Védekezel. 
Szemed mögött zuhog a zápor. Fázom. 
Se házam, se fegyverem. 

Ami volt, arcod meredélyén 
szivárog, puskaként tüzel. 
Árnyékom lyukas kőkerítés 
árnyéka. Cipelem. 

Meghallgathatnál. Bűnös is mentheti 
bőrét itélet előtt 
Késednek nincs nyele, dobd el! 
Nem érzed? Vérezel. 

Ez a város északi része. 
Kőbánya, katlanok. A zöld 
repedésekbe fogódzik, tüntet. 
Szövetségem se kell? 

Ez már nem harc, önvédelem. 
Hát ne ellenem ! Megszökik 
lábamon át a gyáva állat, 
de a torzsa marad. 

Nyugodj meg. Eddig se léggömb 
emelt. Minden, ami van itt 
naptárunkból kapott nevet, 
kezünk által szabad.

 A torzsák is. Újra fejelni 
csonkjukat nem lehet. 
Halál árán sem. Tedd le a kést! 
Szabadítsd meg magad. 

A nap pénzről süt. Ahol 
moha, ott a meleg. 
Arra van dél. Tedd le a kést. 
Nem védem magamat.

2024. november 13., szerda

Nemes Nagy Ágnes: Október












Most már félévig este lesz. 
Köd száll, a lámpa imbolyog. 
Járnak az utcán karcsú, roppant, 
négy-emeletnyi angyalok.  

S mint egy folyó a mozivászon 
lapján, úgy úsznak át a házon. 
Acetilén fényében ázik 
az útjavítás. Lenn a mélyben, 
iszamos, hüllő-hátú cső, 
pára gyöngyösödik a kérgen, 
s a városon, mint vér a gézen, 
általszívódik a nyirok.  

Vékony tűz nyüszít, sustorog, 
mellette kucsmás, birka-bundás, 
mint a makk-ász, guggol a munkás, 
fölötte hengerhasú gépek, 
rájuk irva: „Consolidated…”  

S egy fa. Akár a régi csap, 
csöpörésznek a targalyak, 
szalad, olajjal töltekezvén 
a gép gömbölyű béka-testén, 
majd a bundára ér a csepp, 
s fölsír a tűz: megérkezett.  

Neonfény lobban és lehull. 
A vizes kőre rácsorog. 
Valaki messze úgy vonul, 
hogy a köd kilométer-odva 
énekét tompán sokszorozza, 
– hallani, amint tántorog.

A. Túri Zsuzsa: Bezzeg, a kutya

Bármilyen vonzó is olykor a gondolat, 
még nem halhat meg. 
Mi lesz akkor a kutyával? 
Öreg tacskó, nem kell majd senkinek. 
Kicsit sánta is. 
Állatmenhelyre viszik majd, ahogy őt is 
idősek otthonába akarták adni. 
A rokonok. 
De az otthonba nem lehetett kutyát vinni. 
Egy macskát még toleráltak volna, 
mondták, másnak is van, 
de kutyát nem. 
Egy öregembernek papagája volt a szobájában. 
(Az ápolók nevét kiáltozta.) 
Egy kutyát sétáltatni kell, 
ott nincs park, ezzel indokolták. 
Meg a higiénia. 
Ha macska volna… 
(Az higiénikusabb?) 
De nem macska. 
Sosem szerette a macskákat. 
Állítólag, ha meghal a gazdájuk, 
lakmákoznak belőle, ha éhesek.  

Bezzeg a kutya, az nem.  

Az inkább éhen hal, 
hűségesen ücsörögve a gazdája mellett. 
Áldott, tiszta lelkű, 
ragaszkodó állat. 
Az ő kutyája a legjobb gyógytornász. 
Kitartóan róják a köröket együtt a Margitszigeten. 
Ha lassan is. 
Sok mozgást javasolt az orvos. 
Így lett a kutya személyi edző. 
Ráadásul a legjobb az odabújás-terápiában. 
Kakaószínű, okos szemével 
olykor úgy néz rá, 
mintha tudná, 
miatta marad még. 
Mert nem hagyhatja itt, 
egyik napról a másikra, 
hogy kutyamenhelyre vigyék. 
Inkább megvárja, hogy…… 
……………   

Romhányi József: A téma










Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán, 
csőrében jó nagy sajt, fogyasztásra várván. 
Arra kószált búsan a ravaszdi róka, 
Ki nem jutott sajthoz fagyosszentek óta. 
Hogy a fára nézett, elszállt komor kedve, 
felujjongva tört fel mohó gyomornedve. 
És szólt álnok bájjal: – Tollad ó be ékes, 
hogy madárkirály légy, régen esedékes! 
És a neved, „Holló”, oly olvadó-omló. 
Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló. 
A dicséret szép szó, ámde a bírálat 
már olyasvalami, mit ki nem bír állat. 
Így hát a holló, hogy meggyőzze a dőrét, 
vad rikácsolással tátotta ki csőrét. 
A sajtja lehullott, erre várt a róka, 
ezúttal elnyerte tetszését a nóta.  

2024. november 12., kedd

Gősi Vali: Megszoktalak












„Túl sok falat építünk, és nem elég hidat.”     
(Isaac Newton)     

Nem emlékszem, 
hogy valaha vártalak, 
mert itt vagy kezdetektől. 
Mint éjszakákra 
a biztos hajnalok, 
valami állandósult 
bizonyosság maradt 
minden virradat veled, 
ki tudja, mióta?  

Magasztossá szépült 
minden szenvedésünk. 
Földig hajolok ma 
a létezés előtt, 
és hálát adok érte 
naponta az égnek, 
amíg el nem halnak 
a nesztelen léptek 
mögöttem, ha majd 
a Híd lábához érek.

A. Túri Zsuzsa: (utána a csend)











Az ajtók bezáródnak. 
Tudomásul vesszük. 
Sosem tudjuk meg, 
mi van mögöttük, mi lett volna, 
ha sikerül kinyitni őket.  

Az ablakok is bezárulnak. 
Elfogadjuk. 
Látjuk rajtuk keresztül 
az elérhetetlent. 
Emelt fővel megyünk tovább, 
a kivilágított folyosón.  

Átlátjuk. Legalábbis azt hisszük. 
Egyre kevesebb az ajtó, meg az ablak is. 
Megértjük. Folyton csak 
belenyugszunk valamibe, 
miközben egyre távolabb kerül, 
ami már majdnem a miénk lett.  

Aztán már csak a pillák függönye.  

Vérpiros bársony. 
Összezárt képzetek. 
Elképzelt világok illata. 
Életlen gondolatok felszívódása. 
Csigaházak keresztmetszete, 
kagylók tompa zúgása.  

Utána a csend.

Bibor István: Emmausz

Maradj velünk, mert esteledik, 
sőt a nap is lenyugodott már! 
Maradj velünk, és ne ítélj keményen, 
amiért Barabást kiáltottunk 
oly sokan, hisz mit tehettünk volna? 
Így mondták a fölénk rendelt vezetők,
ezt harsogták mind az utcák, otthonunk 
faláról is egyre ez sugárzott, 
s hogy ne a Názáretit kövessük. 
Tőlük halljunk törvényt, s ne próbáljuk
a Teremtő kőtáblára vésett, 
s lelkünkbe ültetett igéi szerint 
ítélni meg, hogy mi rossz s mi jó.  

Ne hagyj hát magunkra szégyenünkkel! 
Sötét az éj, kérünk, maradj velünk!

Kiss Ottó: Szivárványos tócsa

Amikor először láttunk szivárványt, 
apa azt mondta, ez a jel, 
hogy Isten újra szövetséget kötött 
az emberrel.  

Amikor másodszor láttunk szivárványt, 
apa azt mondta, hogy ez csak egy olajfolt 
a tócsa tetején, holnapra felszárítja a nap.  

Azért mégiscsak jó, hogy fölé hajoltam, 
mert megláttam benne az arcom, 
és a tócsa másnapra tényleg eltűnt 
– bárányfelhő lett belőle az égen.  

De legalább most már fent van vele 
a tükörképem.   

2024. november 8., péntek

Szesztai Zsuzsa: Legyen meg az ösvény












Köszönöm a napot 
mit Isten kegyelme adott. 
Lelkem tisztaságát 
őrizzék a csillagok! 
Legyen bennem béke, 
a megnyugvást keressem! 
Meglássam az ösvényt, 
hogy merre kövessem. 
S ha kesergő kétely 
zörgetne ajtómon, 
legyen a türelem 
leghőbb tanácsadóm!  

S ha kavargó széllel 
megfordulna sorsom, 
fényből az árnyékba 
kerülne az arcom, 
legyen, ki jót akar, 
s ha meglep az álom, 
mint földet az avar, 
legyen, ki betakar!  

Jean Cocteau: Az álom elkerül

Az álom elkerül, ha alvó arcod éjjel 
a nyakamon pihen; 
mert leskel a halál s talán ilyenkor ér el 
s elaltat hirtelen. 

Én meghalok s te élsz; e gond, ez ver fel engem! 
Van szörnyübb félelem? 
Egy nap nem hallom majd a szívedet s nem lebben 
lélekzeted velem. 

E félénk nagy madár, ki most az álomé lett, 
majd fészkéből kikel? 
A fészekből, ahol testünk két fejjel ébred 
s négy lábbal nyúlik el? 

Örökké tarthat-é ily boldogság, vagy egyszer, 
egy reggel megszakad? 
Az útam építő védangyal nékem ezzel 
könnyíti sorsomat. 

Könnyü e szinte már testemből nőtt nehéz fej 
s mindig is könnyü volt, 
megbúvik mellemen, vak, néma s nem riad fel, 
pedig kakas rikolt. 

Most más világban él e fej, hol más a törvény 
és más az értelem, 
fogódzik álmai sötét vizébe dőlvén, 
távol s mégis velem. 

Ó! csak hallhatnám én szuszogni minden éjen, 
míg szád is álmodik, 
a fínom fujtatót melled kis műhelyében, 
egész halálomig. 

 Radnóti Miklós fordítása