Petőfi Sándor: Minek nevezzelek?

Elmondja Csórics Balázs

**

Minek nevezzelek, 

Ha a merengés alkonyában 

Szép szemeidnek esti-csillagát 

Bámulva nézik szemeim, 

Mikéntha most látnák először... 

E csillagot, 

Amelynek mindenik sugára 

A szerelemnek egy patakja, 

Mely lelkem tengerébe foly – 

Minek nevezzelek?  

Minek nevezzelek, 

Ha rám röpíted 

Tekinteted, 

Ezt a szelíd galambot, 

Amelynek minden tolla 

A békeség egy olajága, 

S amelynek érintése oly jó! 

Mert lágyabb a selyemnél 

S a bölcső vánkosánál – 

Minek nevezzelek?  

Minek nevezzelek, 

Ha megzendűlnek hangjaid, 

E hangok, melyeket ha hallanának, 

A száraz téli fák, 

Zöld lombokat bocsátanának 

Azt gondolván, 

Hogy itt már a tavasz, 

Az ő régen várt megváltójok, 

Mert énekel a csalogány – 

Minek nevezzelek?  

Minek nevezzelek, 

Ha ajkaimhoz ér 

Ajkadnak lángoló rubintköve, 

S a csók tüzében összeolvad lelkünk, 

Mint hajnaltól a nappal és az éj, 

S eltűn előlem a világ, 

Eltűn előlem az idő, 

S minden rejtélyes üdvességeit 

Árasztja rám az örökkévalóság – 

Minek nevezzelek?  

Minek nevezzelek? 

Boldogságomnak édesanyja,

Egy égberontott képzelet 

Tündérleánya, 

Legvakmerőbb reményimet 

Megszégyenítő ragyogó valóság, 

Lelkemnek egyedűli 

De egy világnál többet érő kincse, 

Édes szép ifju hitvesem, 

Minek nevezzelek?  

Pest, 1848. január

Szilágyi Domokos: Szerelmes vers a szabadsághoz

1. 

(INVOKÁCIÓ)  

Kedvesem 

úgy kínlódom a szavakkal 

úgy kínlódom hogy 

kimondjalak kimondjalak hogy közelebb kerülj hozzám 

mert nélküled vak vagyok és néma és süket 

nélküled lélegzeni sem tudok 

nélküled olyan az élet 

mint a szerelem nélküli csók 

annyira elképzelhetetlen 

mint a mozgás nélküli anyag 

kedvesem 

segíts hogy kimondjalak  

Kedvesem 

úgy kínlódom a szavakkal 

úgy kínlódom hogy kimondjalak 

kimondjalak mert ezzel is közelebb kerülsz hozzám 

hozzám láncolnak a szavak is 

mert a te neved az értelem 

általad ébred magára a tudatos anyag

általad ébred magára az Osztály 

mert minden tettének célja s oka 

te vagy 

kedvesem 

segíts hogy kimondjalak  

2.  

Kedvesem 

én annyit kerestelek 

annyit kerestelek 

hogy már majdnem elfeledtem emberül élni 

annyit kerestelek 

hogy lelkemre bütykösödött a bánat

annyit kerestelek 

hogy kezdtem elveszíteni a hitet önmagamban 

lépteid nyomát

kutattam kiégett szemmel 

borzongó fasorokban 

felhők csücskében 

künn a harctereken 

és benn a gázkamrákban 

a te neved véstem az akasztófák gerendáiba is 

mert tudtam hogy újjászülsz 

hogy megtalálsz 

mert megtalállak  

Kedvesem 

annyit kerestelek 

hogy már majdnem elfeledtem örülni 

mint a mindig-éhes gyermek 

annyit kerestelek 

hogy megköszönjem neked 

a legszebb legtisztább szerelmet

Michael Bolton: When a Man Loves a Woman

Michael Bolton 

*

Magyar felirattal

Asperján György: Mint élve épp te

Elmesélem neked, most milyen a tavasz, 

mikor gyümölcsfák langyos szirma havaz, 

felébred, s boldogan futkos sok halk bogár, 

fény villan, s eloszlik a hajnali homály. 

Míg élek, itt leszel minden tavaszban, 

minden érted sírt, idéző szavamban. 

Min könnyen, szívesen léptél, hajlong a fű, 

s jó a hasznos tájba feledkezni, ha hű. 

Emléked varázsa ringat és betakar, 

távolra költözött minden zord zivatar. 

S ott messzi kedvenced: a gesztenye fasor, 

borzong félősen, ha a szél beleszagol. 

És nem felednek a szomorú csillagok – 

szorongnak, mert létük oly rövidre szabott.

Veled minden múló tüsténkedő örök – 

jaj, hol ível szivárvány szemöldököd? 

Nézd,nézd, hogy sírdogál a gyönge zápor, 

pihenni leült szempilládra máskor, 

s mosolytól fénylett a szemed, az arcod – 

ki mondja meg, miért kellett meghalnod? 

S mit úgy szerettél: éled a halastó, 

s a sok nyírfa – a víztükörre hajló. 

Add a kezed, sétáljunk a tavaszban, 

amit tőled én mosolyogva kaptam. 

Menjünk bele az örök, tiszta fénye – 

olyan ez a tavasz, mint élve épp te.

Böröczki Mihály: Istenkereső

A tested és a szellemed, 

loholva űződ, kergeted, 

kezdettől sakkozik veled, 

s hogy ne szegje a kedvedet, 

szemernyi előnyt ad neked, 

még hitetlen is kedveled, 

ha elfutsz, utánad ered, 

ő alakítja jellemed, 

olyan, mint szón az ékezet, 

mert vezeti értelmedet, 

és kijelöli a helyed, 

ismer, s te mégse ismered, 

és ellenedre is szeret, 

fényt küld és ölelő szelet, 

az ismeretlenig vezet, 

megszünteti félelmedet,

s a halállal lesz egy veled.

Imre Flóra: Bergerette

Már végleg téged hordlak a szememben, 

Mióta abszurd angyalként előttem 

Ezen a foszló, végtelen napon 

Megjelentél, hogy – ma már jól tudom – 

Kiments a végső némaságból engem.  

Hurcolnak hullámos vizek, 

Énünkből kék forrás ered; 

Ki tudja, milyen part a szerelem? 

Én nem gyújtogató szemed, 

Nem is bronzszobor testedet: 

Homlokodon a ráncot szeretem.  

Mint a dió, magamba kövesedtem, 

Az életem csupán irodalom – 

Nézlek belül, s nincs más mit mondanom 

Latinul akár, vagy dal-keresetlen: 

Már végleg téged hordlak a szememben.

Murányi Zita: szívdobbanás

arra ébredtem az ereszen 

borsónyi jégdarabok neszeznek a kertet 

kisebb özönvíz lepi el kinéztem 

láttam a fák is megsemmisülésbe törölköznek  

hófehér villám hasította át a dimenziót 

a macska is fölnyivákolt 

alul fölül és középen is izzót 

az éjszaka mint egy hirtelen kivilágított sikátor  

meg kellett nézzem hajnal kettőre járt 

a nemjóját gondoltam lesve a víz fodrát 

az eget finoman táncoló kobrák 

lepték el akár egy pokoli könnyűlovasság  

mintha kígyók öleltek volna át

minden fát nem sziszegtek nem ilyennek 

képzeltem a bűnbeesés paradicsomi állapotát 

néztem ahogy a törzseket befonják aztán elpihentek  

egész váratlanul csönd lett mindössze tíz 

perc alatt érte el a földet a végítélet néhány koppanás 

korbácsolta az ereszcsatornát és halkabban vert a víz 

megidézve az első isteni szívdobbanást.   

A. Túri Zsuzsa: Emlékszel?

Hányszor jártunk együtt a temetőben 

gondtalan gyerekként, 

november pókhálós, 

nyúlós délutánjain, 

tejes ködben, 

vidáman, 

meg persze máskor is.  

Mindig halnak meg emberek.  

Emlékszel?  

Minden temetésen nevetőgörccsel küszködtünk, 

nem, nem voltunk gonoszak, 

de elég volt a másikra nézni, 

ilyen hatással voltunk egymásra…  

A már megásott sírgödrök 

fogatlan szájakként vártak “lakóikra”, 

hogy elnyeljék őket, 

mi pedig lökdöstük egymást, 

s ha valamelyikünk elesett, 

a másik felsegítette és folytatódott a játék, 

a kergetőzés a fejfák között, 

a sárban.  

Orrunkat facsarta a mindig nedves föld illata.  

Emlékszel?  

Egyszer 

varjúszerű öregasszonyok, 

tiszta feketében, 

elfogtak bennünket egy hosszú búcsúbeszéd alatt és befogták a szánkat, 

kezük, 

mint a kiszáradt kenyérhaj, 

reszelős, 

“ejnye, gyerekek”, károgták, 

szaguk : 

molyirtóval kevert levendula.  

Nekünk meg a könnyünk csorgott a nevetéstől.  

Február környékén repedezett a föld és jajgatott a szél. 

Virágokat vittünk egy sírra 

egy másikról

mert színesek voltak és beragyogták a telet.  

Emlékszel?  

Az omladozó keresztek között májusban bújócskáztunk, 

s lógattuk lábunkat a magas sírkövekről.  

Harangozónak akartunk menni, 

mert állítólag könnyű munka és jól fizet.  

Emlékszel?  

Augusztusban fröcsköltük a vizet, 

mert meleg volt, 

mert fiatalok voltunk, 

mert éltünk.  

Most érted szól a harang 

és én 

magamat sajnálom.  

Velem mi lesz?

Pethes Mária: hajnali imádság

hosszabbak a magányos éjszakák

a legkegyetlenebb évszaknál a télnél 

ami úgy tűnik sosem akar elmúlni és 

oly sok embert magával ragad de nekünk 

akiket megkímélt most már ideje hogy 

ne csak élni próbáljunk hanem éljünk 

tiszta erőből szent akarattal  

tanuljuk meg a csönd zúgását fülünkben 

az igazak igazáról készüljünk fel az észak- 

nyugati szél őrjöngésére mert mindig eljön 

hogy átlényegülhessen bennünk az ösztönös 

lét hogy megmutatkozhasson a végtelen 

és idejét veszíthesse az idő a működésükben 

öntörvényűen megálló és újra ketyegő 

órák számlapjain  

hogy ne mondhassunk más szót csak szeretlek 

és félelem nélkül tekinthessünk egymásra 

földi valódban lépj elő legyél hozzám kegyes 

és megértő te láthatatlan te bennem létező 

fogd meg a kezem ne vesszek el 

a szavak erdejében

P. Pálffy Julianna: Örök március

Mikor átölelsz, 

örök a március, 

tavaszillat táncol 

puha talpakon, 

veled ébredő 

ránc simul 

a homlokon; 

felragyog a fény, 

szemérmetlen mintát 

pingál gyönyörbe 

izzadt bőrömön, 

harap-csókod édes, 

ajkamon égő tűzözön.

Kassák Lajos: Mottó (Szétosztottam magam…)

Szétosztottam magam  

és megbontatlan maradtam  

elszántan  

fegyelmezetten  

a kemény  

nyersanyaghoz hasonlóan.  

Olykor átváltozom 

virággá  

vagy fegyverré

Pethes Mária: virágzó magnóliafa

menni készültél marasztaltak 

a falak szótlanul követtem 

mozdulataidat magadra húztad 

sebtiben ledobált ruháidat nem 

fontam rád karom arra áhítoztam 

hogy mint kóbor kutyának életmentő 

falatot egy szenvedélytől lángoló szót 

vess elém kitártam a kaput esdeklőn 

követett tekintetem hátha visszanézel 

de nem és akkor észrevettem a virágzó 

magnóliafát amint szívemből kiszállt 

és utánad repült

Radnóti Miklós: Naptár

JANUÁR

Későn kel a nap, teli van még 

csordúltig az ég sűrü sötéttel. 

Oly feketén teli még, 

szinte lecseppen. 

Roppan a jégen a hajnal 

lépte a szürke hidegben. 

(1941. február 5.) 

FEBRUÁR

Ujra lebeg, majd letelepszik a 

földre, 

végül elolvad a hó; 

csordul, utat váj. 

Megvillan a nap. Megvillan az ég. 

Megvillan a nap, hunyorint. 

S íme fehér hangján 

rábéget a nyár odakint, 

tollát rázza felé s cserren már a 

veréb. 

(1941. február 21.) 

MÁRCIUS

Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad, 

vidám, kamaszfiús 

szellőkkel jár a fák alatt 

s zajong a március. 

A fázós rügy nem bujt ki még, 

hálót se sző a pók, 

de futnak már a kiscsibék, 

sárgás aranygolyók. 

(1941. február 26.) 

ÁPRILIS

Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép 

s féllábon elszalad. 

Ó április, ó április, 

a nap se süt, nem bomlanak 

a folyton nedvesorru kis rügyek se 

még 

a füttyös ég alatt. 

(1939. március 12.) 

MÁJUS

Szirom borzong a fán, lehull; 

fehérlő illatokkal alkonyul. 

A hegyről hűvös éj csorog, 

lépkednek benne lombos fasorok. 

Megbú a fázós kis meleg, 

vadgesztenyék gyertyái fénylenek. 

(1941. február 25.) 

JÚNIUS

Nézz csak körül, most dél van és 

csodát látsz, 

az ég derüs, nincs homlokán redő, 

utak mentén virágzik mind az ákác, 

a csermelynek arany taréja nő 

s a fényes levegőbe villogó 

jeleket ír egy lustán hősködő 

gyémántos testü nagy szitakötő. 

(1941. február 28.) 

JÚLIUS

Düh csikarja fenn a felhőt, 

fintorog. 

Nedves hajjal futkároznak 

meztélábas záporok. 

Elfáradnak, földbe búnak, 

este lett. 

Tisztatestű hőség ül a 

fényesarcu fák felett. 

(1940. június 12.) 

AUGUSZTUS

A harsány napsütésben 

oly csapzott már a rét 

és sárgáll már a lomb közt

a szép aranyranét. 

Mókus sivít már és a büszke 

vadgesztenyén is szúr a tüske. 

(1940. július 21.) 

SZEPTEMBER

Ó hány szeptembert értem eddig 

ésszel! 

a fák alatt sok csilla, barna ékszer: 

vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik, 

a perzselőt! a hűs esők előtt. 

Felhőn vet ágyat már az alkonyat 

s a fáradt fákra fátylas fény esőz. 

Kibomló konttyal jő az édes ősz. 

(1940. július 15.) 

OKTÓBER

Hűvös arany szél lobog, 

leülnek a vándorok. 

Kamra mélyén egér rág,

aranylik fenn a faág. 

Minden aranysárga itt, 

csapzott sárga zászlait 

eldobni még nem meri, 

hát lengeti a tengeri. 

(1941. február 7.) 

NOVEMBER

Megjött a fagy, sikolt a ház falán, 

a holtak foga koccan. Hallani. 

S zizegnek fönn a száraz, barna 

fán 

vadmirtuszok kis ősz bozontjai. 

Egy kuvik jóslatát hullatja rám; 

félek? nem is félek talán. 

(1939. január 14.) 

DECEMBER

Délben ezüst telihold 

a nap és csak sejlik az égen. 

Köd száll, lomha madár. 

Éjjel a hó esik és 

angyal suhog át a sötéten. 

Nesztelenül közelít, 

mély havon át a halál. 

(1941. február 11.)   

Lackfi János: Megy a két tanítvány

Megy a két tanítvány, melléjük szegődik 

egy idegen, akiben nem ismerik fel Jézust. 

Idegen, mert mindig azt hisszük, kiismertük, 

de mindig elfelejtjük, milyen valójában, 

behelyettesítjük őt kis maszek vágyainkkal. 

Idegen, mert országa nem evilágból való, 

ha evilágból lenne, katonái már réges-rég 

lemészárolták volna mindannyiunkat, 

de ő ehelyett nap nap után újabb és újabb 

meghívókat küldözget nekünk, nem fárad bele. 

Idegen, mert hisszük is meg nem is, 

amiket beszél, olyan messziről jött, 

hisszük, ha jól esik hallani, 

nem annyira, ha kényelmetlen hallgatni. 

Idegen, mert nem kötözik le a mi 

pitiáner megszokásaink. 

Idegen, mert furcsa, túlvilági szokásai vannak, 

nem retten meg a minket rémítő hatalomtól, 

nem vonzza a minket felajzó haszon. 

Idegen, mert kimarad a helyi kis mutyikból, 

fütyül rá, melyik drogbáróval 

nem szabad ujjat húzni, 

kivel nem ildomos szóba állni. 

Idegen, mert nem beszélünk egy nyelvet, 

mégis mindig veszi a fáradságot, 

hogy tolmácsoljon. 

Idegen, mert fejben mindig át kell váltanunk 

azt, amit mond, a helyi valutára. 

Idegen, mert úgy bántunk vele, ahogy 

jobb helyen még az idegennel se szokás. 

Idegen, mert egzotikus ábrándozásra késztet, 

amikor különleges országáról mesél, 

mégis csak nagy nehezen szánjuk rá 

magunkat, hogy odalátogassunk.

Advent 2024

 

Advent második vasárnapja.