2018. január 30., kedd

Boda Magdolna: úgy szerették




nagyanyámat úgy szerették
a rokonok
hogy utolsó éveiben ápolni akarták
minden vagyonáért persze
úgy szerették

összepakolták gúnyáit
a sok fekete ruhát
a sok fekete kendőt
a sok fekete harisnyát
és a rózsafüzért

kabátot sapkát csizmát
többé már nem húzott
csak papucsot

olyan lett mint a szobanövény
ablaknál ülő fanatikus fényevő

belehalt hogy elvitték a házból
bőröndje volt a koporsó
benne fái kutyája macskái és a
nyolcvanhat év minden évszakja

onnantól csak ült egy szobában
amit neki rendeztek be
nem beszélt
nem mosolygott
nem énekelt
nem evett

esténként elmondott egy imát
több oxigént kért vagy ciánt

a szeretet csontig kiszárította
kis csomag lett
könnyen vette vállára a halál

Kerék Imre: Madárcsapda

          hommage à Pilinszky János

Csak azt feledném, semmi mást,
csak azt a csapda-csattanást,
majd a szívet-tépő sikolyt:
mi volt ez? istenem, mi volt?
Mi volt e gyilkos rettenet,
mi kiontotta véremet?
S miért e büntetés, miért? –

S fölitatta a hó a vért…

Kerék Imre: Őszi kesergő

                    hommage à Márai Sándor

Őszül, hűvösödik. Szerelmeid mind
elhamvadtak lassan. Magad maradtál,
csak kutyád kísérget. Süllyed a Nap már.
A fák aranyuk homlokodra hintik.
Barlangba húzódik a test, a lélek,
mindent átjár a köd szivárgó nyirka.
Csillagjegyekben a sorsod megírva
és közelít a fehér végítélet.

Dobai Lili: azért választjuk a

távolságot mert közel vagyunk nagyon
közel egymáshoz hihetetlen
közelségben egymással amennyire csak
lehet két ember itt emiatt döntünk
úgy hogy nem megyünk egymáshoz nem
találkozunk egymással
kivédjük a közelségből eredő
adódható veszélyeket és nem
láthatjuk egymást nem nézhetjük nem és nem és
miközben így kerülgetjük a földre helyezett
aknákat robbanószerkezeteket aközben
egy kiszámíthatatlan
rejtélyes hálócsapda felülről zuhan
ránk és hurokba burkolva ránt
össze gubancol
még közelebbre bennünket
egymáshoz

2018. január 28., vasárnap

Imre Flóra: Vihar












Az árnyékmacska nézi az esőt.
Nézi a vihart, csaknem mozdulatlan,
a füle hegyén rezdül csak a szőr,
az írisze vált a villám-fonattal.

Rikolt a szél, és hosszan mennydörög.
Csapkodó sugárban vizet okádik
az ég, sarat öklendezik a föld,
nyögetik a part óriás píneáit.

Egy kisvendéglő-ajtón fény szivárog.
Ő rezzenetlen testtel figyeli.
Az éjszakába kilép egy magányos
férfi. Hangtalan talpon követi,

csak farkát nyújtja ernyőként föléje,
a szelet, esőt távoltartva tőle.

Oláh András: határsértés

1. (egy másik arc)

a bűntudat a múlt katalógusát lapozza
–tudomást sem véve arról
hogy rég megváltoztak a címek…
köztünk csönd horgonyoz
s a meg-megránduló ajtókilincs
mögött már egy másik arc

2. (tekinteted)

lakatlan óráink magánya
mint szimfóniák szapora lüktetése
borzongatja halántékomat
– ragaszkodásod éltet:
tekinteted didergő szemaforja…

3. (késő)

mit megosztottál velünk
talán sohasem volt a tiéd
s lám rozsdás az emlékezet
túlságosan is:
már a szavak is ölnek
a papírra gördülő sivár szavak
– késő: ez a csönd
érthetetlen nélküled

4. (megtisztulva)

valami belső felhőszakadás
mossa át éjszakáinkat
szétfolyik bennünk mint az ár
belopózik álmainkba
fölfedve kirakósjáték-életünk
legrejtettebb titkait
de utána mindig ugyanarra
a napra ébredünk

5. (küszöbök)

téged visszhangoznak a romlatlan kövek
lelkünk kiegyenesedik
s már nem hallgatunk el semmit…
futottunk önmagunk elől – hiába –
éltünk megalkuvások bilincsébe verve
toporogtunk nyitott ajtók előtt
s csak most könyörülünk magunkon
beismerve a vereséget
mikor már nem jössz énfelém
– mikor már nem jöhetsz...

Bende Tamás: Holnap elmegyünk

Szeretném elfelejteni, hogy valaha bántottalak, de elalvás előtt
meglátod szememben a kétségbeesést, és magadhoz ölelsz.
Ne aggódj, egyszer kiveszik belőlünk minden igény a megbocsátásra,
és helyén csak a bűntudat marad.

Holnap elmegyünk az ártérbe, megnézzük a holtágat a töltés mögött.
Megnézzük a mozdulatlan szürke gémeket, a róka lábnyomát a sárban.
Ígérem, látunk majd legelő őzeket is, de ma még ne kérdezz semmit.

Arról, ami elmúlt, nincs mit mondanom.

Waclaw Oszajca: ki volt az












mit látott Lót felesége
utolsó szempillantásával
mikor hátranézett

talán semmit

vagy talán
egy lángban álló várost
és arcot
látott
összeszorított ajkakat
két sebhelyet
két szemgödröt
melyek akár két kénrög

kinek a szemébe pillantott Lót felesége
hogy lebénult megmerevedett kővé dermedt

Zsille Gábor fordítása

Sági Enikő: Amerika

Ötévesen hallottam először a szót
Egy fotót mutatott a nagyanyám.
Teri nénikéd, diszidált, így, röviden,
idegenül pergett az ő nyelvéről is.
Sokáig azt hittem, Amerika egy gyűjtőhely,
ahol az elveszett lelkek kerengnek.

Ma már tudom, közel jártam a valósághoz,
te is odavesztél, látod.
Előtte összezúztad a lényemet, aztán eldobtad,
most ott hever egy Népszínház utcai csatornában.
Néha felmegyek a Starbucks poharammal a Gellért-hegyre,
emelem poharam arra, amerre sejtelek.

Hátha te is ezt teszed az új világodban.

2018. január 24., szerda

Zelk Zoltán: Zúzmara












Mikor az első zúzmara
megül a rózsafákon,
töpreng az ember, mit tegyen,
hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.

De tudja, fájni fog soká,
mert büntetlenül nem lehet szeretni,
az ész végül is megadja magát,
ha majd a szív nem s nem akar feledni,

Mert zúzmara a rózsafán,
mert varjúszárnyak árnya hull a hóra. -
A nyári tücsökciripelés
most ér a csillagokba.

Nemes Nagy Ágnes: Tükör előtt

Leveszed lassan arcodról a színt,
s az egész arcod szeretnéd levenni;
várod, hogy a fotel feláll, legyint,
s únottan fog mögötted megjelenni.

Kántor Péter: Valamikor úgy gondoltam

Valamikor úgy gondoltam, hogy csak egy szerelem van,
s a többi próba, keresés, közeledés hozzá,
mint egy akadályverseny az úttörőmozgalomban.

Függünk a drótkötélen, szavalunk, kúszunk, mászunk,
megtanuljuk a morzejeleket, egy csomó titkosírást,
előttünk észak, hátunk mögött dél, moha a fákon,
és sose félünk, sose fáradunk el, sose fázunk.
A végén pedig egy tisztáson ott a bográcsgulyásunk.

Hogy szerelem csak egy van, ahogyan élet is csak egy van.
S hogy vár rám. Megyek, megyek, és egyszercsak – ő az!
Éppen beszél, vagy hallgat, hajat mos, vagy olvas.
Kék szeme lesz, vagy zöld lesz. Vagy fekete. Satöbbi.
Azután pedig sose válunk el többé.

Kántor Péter: De egyszer üzensz majd

De egyszer üzensz majd valamit, tudom.
Majd ha a nyarat felváltja az ősz,
fürt a fürtöt, szőlő az orgonát…
Valamikor… De egyszer üzensz majd.

És mielőtt Pelikan töltőtollad Royal Blue-ja
végleg összefolyna az ablakon túli kékkel,
sikerül kisilabizálnom üzenetedet:
’Megkaptam; 2 facsigát kellett fizetnem érte.’

Istenem… 2 facsigáért vajon megérte?

Takács Zsuzsa: Kert, éjszaka

Hosszúra nyúlt ez a hallgatás,
a madarak hirtelen beálló éjjeli
csöndje hosszú volt, de hajnali
négykor megszólaltak mégis.
Tehetetlenségünkben nem hiába
térdeltünk tehát a földre, és
szorítottuk fülünket sértett szívére.
Föld – suttogtuk –, hallgatjuk
dobogásod, és félünk tőled. Kérjük,
ne rendelj magadhoz túl hamar.

Áprily Lajos: Kálvin, 1535
















Ott ül a tornyos, vén Basileában,
fiatalon, a zord idők fokán.
Helvét magasság ég a messzeségben
s a kor viharsugára homlokán.

Páris felől piros máglyák lobognak,
jajgatva sír egy messzi, tompa kar.
Ádám esendő, átkozott fajában
lázad a bűn és zúg a zűrzavar.

Vergődve látja lázmeleg szemével,
igazság annyi hőse hogy zuhan.
S kitör a jajszó nyugtalan szívéből:
Meddig a próba, meddig még, Uram?

A vörös Münster várja már Erasmust,
az őszt, ki hullva is világtudás.
De Pál apostol óriás alakja
fölébe nő, mint égő látomás.

S feleletül mögötte felmagaslik
a véres testű embernek-fia:
fény hull sebéből és a fény zenéje:
Egyedül Istené a glória.

S két szót kiált a bibliás magasság,
hogy megkondul belé a végtelen:
Eleve-elrendeltetés az egyik,
s megváltó arcú társa: kegyelem.

S megered tolla lázas éjszakákon,
és növekedve ír és írva nő.
Amit leír, a századokba csendül,
sors lesz belőle, szellem és erő.

Acélos új rend, győzelmes tanítás,
világformáló s mégis ősi szó.
S teremtve hull a szomjazó szívekbe:
Igaz Tudomány. Institutio

Ladányi Mihály: Huszonhat sor a szerelemre

Most kellene elmondani,
mennyit jártam utánad, most, amikor
ismerős már a visszeres lábak tétovasága a lépcsők előtt,
ismerős a megromlott hétköznapok szaga vasárnap reggelenként,
ismerős a pénztelenség
az éttermek pörköltszagú bejáratánál,
ismerős a gyávák hazudozása,
a sarokbaszorítottak megalázkodása,
és ismerős az álmodozás,
hogy egy sohase-összeizzadt ágyon
tiszta ingben várakozik rám valaki –
Most kellene elmondani: szeretlek,
most kellene mindent elmondani rólad, amikor
ismerős a penge a csuklón,
s a keserű orvosság-íz
az összefogdosott poharakban,
ismerős, ahogy szorongástól
vibrálnak az erek
lehangolt gitárhúrjai,
ismerős a rossz fogak íze a szájban,
amely virágillatot dadogna eszelősen,
ismerős a lassított csoszogás vigasza
a végső nekifutás alatt –
Most kellene elmondani:
egyetlen szerelem vagy,
mert az összes magányt ismerem általad.

Takács Zsuzsa: A bátorság jutalma

Mondtam, hogy töltsük együtt
az éjszakát; annyira megtört volt
ugyanakkor, és nekem is eszembe

jutottak növekvő számú szépséghibáim.
Ahogyan tíz évvel azelőtt volt,
szerettem volna a búcsú napjait újra élni,

hiszen a veszteségtudat a képzeletnek
hollószárnyat ad. Az út mentén
a szédülő és térdreereszkedő házsorokat

néztem. A szerelem utolsó bevonulását
a virágban álló városba, szemérmetlen
táncát a karneváli carozzákon.

Takács Zsuzsa: A veszett róka

Nem jött rá, hogy veszett rókát simogat?
A ház oldalában, az ereszcsatorna mellé
helyezett, nedves rongyok közt elvackolódó
beteg állat a kezét csókolgatta, és szeme
hálától lázasan fénylett. Tanulnom kéne
e kivert vadtól gondolta szégyenkezve,
ezért ágyába vitte, és tányérjából próbálta
etetni. De védence egyre ingerültebb lett,
nem kellett neki sem a fénylő hold, sem
a kürtök harsogása egyes szimfóniák első
taktusaiban. Különös félelmek gyötörték,
a légmozgástól például az eszét vesztette
szinte, mintha dübörgő légvonat közeledne.
És ő a kerekek alatt morzsolódna szét.
Ezért belemart az őt ápoló kézbe, rácsorgatta
nyálát, majd kimúlt. – Hősünk a gyászeset után
elvackolódott az ereszcsatorna mellett, szeme
a hálától jóelőre fénylett, és áldozatát várta.

2018. január 21., vasárnap

Török Sophie: Asszony karosszékben










Valamit még kellene tenni az életemmel, még
nem volna szabad megnyugodni, s ülni
tétlenül a napban – mint elkészült
kancsó az ötvös asztalán: végérvényesen és
menthetetlenül befejezett! Ó, Istenem, még
van bennem nyugtalanság, mely fulladozva
keres utat – és vágy, mely nem ült még soha
a Teljesedés asztalánál!
Még szűz dolgok rejteznek ezen a
sejtelmes erjedt délutánon: a vibráló sűrű
fényben, terhes búzaföldek s remegve
érő szőlők között; – kik íme mind kéjes
alázatba teljesítnek valami titkos
égi parancsot. Ó, asszony a karosszékben!
Itt ülök tétlenül, kimaradva az Élet
gyönyörű izgalmas játékaiból. De nyugodt
bőröm alatt indulatok remegnek, sistergő
indulatok! s helyüket keresik tolakodva, mint
tétlen figura keresi kirendelt helyét a kockás
sakktáblán. – Hiszen mindennek meg kell
érni! minden vágy teljesülésért eseng! Céltalan
semmi se lesz és Isten! tűrhetsz-e éretlen magvat
a Sarló alatt? És én még
anya se voltam! Érte lett minden:
nagy dolgok kicsiny életemben – tavasz!
szépség! szerelem! oh Isten! Istenem!
mit vétettem én? hogy minden
nyüzsgő életek között e néma
bölcs mennybolt alatt a borzas
kotlót irígylem! Betelt
élete kéjes nyugalmát: amint
meleg szárnyai alá
rejti tengernyi csibéjét.

Bódás János: Hátra ne nézz!

Sodoma már lobogott égve,
s hátra fordult Lót felesége.
Előtte az új, boldog élet intett,
nagy tűzvészt látott hogy hátra tekintett,
s mit az Úr mondott, beteljesedett:
sóbálvánnyá merevedett.

Ne néz vissza, honnan az Úr kivon,
mert meggyökerezel a félúton!

Vörös István: Életkorok

0

Az újszülött egy
nagyon hosszú
történet végére ért.
A világ értelmes volt
és kinőhető.
A világ sötét, meleg
és barátságos volt.
Most már nemcsak sötét,
nemcsak barátságos,
nemcsak meleg,
nemcsak értelmes.
A kinőhetetlen világban ő,
aki eddig egyre nagyobb
lett, pici.
A megérthetetlen világban ő,
aki eddig egyre ügyesebb
lett, ügyetlen.
A belakhatatlan világban ő,
aki eddig egyre otthonosabb
lett, idegen.


10

Mi dönti el, hogy az ember 10 évesen
gyerek-e még? 10 éves vagy és kötött
kardigánodban mosolyogsz egy fényképező-
gépbe. Csak úgy tudunk a jövőbe nézni,
ha egy lencsébe nézünk bele.

10 éves vagy és vad bozótként
növő hajad vidám felnőttkort ígér.
A 10 éves jövője még olyan
szabad, mint a tekintete. 10 éves
vagy, csat a hajadban, a nyakadban

kendő. Már mindent tudsz
magadról, de semmit nem tudnak
rólad! A 10 éves jó helyen van jókor.
A 10 éves a nagymamája mögött áll,
mint egy fegyverhordozó.

A nagymamája a 10 éves mögött áll,
mint fal az árnyék mögött.
A 10 éves maszatos a lekváros kenyértől,
a játéktól, az iskolai izgalmaktól,
a hétvégi békétől. A 10 évest ne irigyelje

senki, mert rengeteg a gondja.


20

A 20 éves sose tűnik 20 évesnek
Hol 19-nek, hol 30-nak látszik
Nem is vagyunk sose 20 évesek
20 évesnek lenni boldogság lenne

A 20 éves kiöregedett a gyerekkorból
de előtte a… mi is? Az élet?
A 20 éves előtt másik világ van
mint a 30 éves vagy az 50-es előtt?

Mindannyian 20 évesek vagyunk
úgy 8–12 éves korunktól
80–120 éves korunkig
Nem mintha jó lenne 20 évesnek lenni

A 20 évesek boldogtalanok
nak hiszik magukat, a 20 évesek
bizonytalanok, a 20 évesek
szerelmesek, de nem tudják

hogyan kell szerelmesnek lenni
a 20 évesek nem sírnak
a 20 évesek sokat nevetnek
Milyen egy 20 éves arca?

20 hónapos, 20 hetes, 20
másodperces. A 20 éves most
látja először a világot, és őt
most látja először a világ


30

Harminc, harminc, harminc.
A fiatalság még tart,
de az ifjúkor már elmarad mögötted.
Erős vagy, szép vagy,
a múltad megtelt,
újat kell kezdeni.

Amit eddig nem tettél meg,
és amit eddig megtettél, még jóvátehető.
Kisüt a nap egy esős reggel után,
a falu fölé délibáb
emelkedik, a város fölé
egy kevés füst.
Ebédre flekken és sült krumpli,
meg egy pohár vörösbor.
A torta már nem érdekel.
Helyette tiéd a szerelem.

Ezentúl semmit nem tehetsz
következmények nélkül.


40

A 40 éves lehet öreg.
A 40 éves lehet fiatal.
De a 40 éves nem középkorú.

Mindenki annyi idős, mint amennyinek
érzi magát. Kivéve a 40 évest.
A 40. születésnapunkat
legjobb egy gyóntatószékben
bevallani.

Hány Miatyánkot szab
ki ránk penitenciaként a pap?

A 40 évesnek
legjobb megtanulni
egy-két imát, és
ajánlatos elfelejteni
egy-két dogot.

Aki 40 éves koráig nem nőtt föl,
nem is fog már. Az augusztusi alkony
véget vet az esőnek, és a nap
laposan, merészen átsüt a táj fölött.
A szivárványban csak piros
szín marad.

Most kezdődik az élet.


50
       „Nem az idő zökkent ki.
        Mi múltuk idejünket.”
                              Petri

Nem az idő zökkent ki.
Mi múltuk idejünket.
Ha volt egyáltalán időnk.
Ha az idő valaha is valakié.

Ez már történelemnyi darab,
és mielőtt mi, 50 évesek, átvettük
volna a világ irányítását,
nyomban meg is haladtak
minket, a 60-as, 70-es bölcsebb,
a 20-as, 30-as lendületesebb,
a gyerek tisztább.
Nem találom a helyemet,
mert nincs is,
nem találom az időmet,
mert kevesebb, mint hittem.

30 évesen még előfordult,
hogy fél év múlva fiatalabb voltam.
Az egész gyerekkor egy merő
fiatalodás volt.
Most csak a „Te se leszel fiatalabb!”
közhelye marad. Közhely 50 évesnek
lenni? Ezt már annyi nagy
ember nem engedte meg magának.

Pedig még az sem lehetetlen,
hogy most vagy a felénél.
Az ember akkor ér az élet feléhez,
amikor eljár fölötte az idő.

De hová jár, miféle felüljárón?
A fémbélésű kémények
árnyéka az udvarra hull,
zörög a fagy a gomolygó félsötétben,
nem hattyú száll át az udvar fölött,
hanem városi galamb
és vetési varjú.


60

Amikor az ember 20 éves, nem azt hiszi,
hogy sose lesz 40, csak a következő
20-at se reméli rövidebbnek.

A második 20 már nem mindent vivő.
Talán nem is öregszünk közben.
A harmadik 20 pedig úgy fogy el,
mint egy pohár bor. Na jó, egy üveg.
De demizsont, főleg hordót
nem mernék mondani.

Hogyan fogy el egy hordó bor?
A borászon kívül senki nem tudja.
Hogyan telik el 60 év?
Istenen kívül senki nem tudja.


70

Évről évre távolabb a nemléttől,
ami születésedet megelőzte.
Biztonságban vagy, ekkora
előnyt lehetetlen behozni.
Az életről is mindent tudsz,
és meg se látszik rajtad.
Betakar a megélt idő, mint
friss vetést a hó.

70 év fölött már nem illik
dolgozni. 70 év fölött
már nem illik újdonságot
követelni. 70 év fölött már
nem illik házasodni, se elválni.
70 év fölött már nem illik
új életet kezdeni.

70 év fölött érdemes csak új
életet kezdeni, vagy ha nincs
hozzá fölösleges életed,
kezdd újra a régit.

Nemcsak a 70 éveseké a világ,
de elég nagy részben az.
Ők az igazi kezdők.
A kezdeten kívül mindent tudnak.
A végzeten kívül
mindennel végeztek már.


80

Az évek össze vannak tapadva,
mint a fekete-fehér fényképek
a fiókban. Amikor 75 éves volt,
szeretett volna  57 lenni,
most, hogy 80, nem szívesen
lenne 8. Tízzel osztani,
számokat fölcserélni csak
papíron lehet, de az
arcra írt ismeretlen számjegyek,
a lélekre árnyékolódott
titkosírás, a szellem rovásai
nem vehetők el attól,
akinek a bölcsességét
hirdetik. Nem minden
80 éves bölcs. De a legtöbb
majdnem az. Nem minden 80
éves öreg, de az öregek
közt sok a 80 éves.
Levest főznek maguknak
múltból, a jelenhez  tört
krumplit esznek, és a
jövő süteményéből nem
sajnálják a belevalót.
Újra édesszájúak.


90

90 éves korig még tisztességes dolog élni
(100-ig csodálatos, 110-ig lehetetlen,
ami nagyon ritkán mégis sikerül).
A 90 éves öreg. De már nem szégyen, hogy az.
20-ig egyre büszkébbek vagyunk,
30-ig mindegy, aztán elkezdjük restellni,
tagadni, jellemhibának tartani,
a 40 a krízis, már nem vagy fiatal,
de csak tovább, 60 fölött jön a „De jól nézel ki!”,
70 fölött a „Nem is gondoltam volna!”,
legkésőbb 77-től a büszkeség.

Bölccsé érik bármelyikünk arca.
Csak a bölcseké fogyatkozik meg.
A 90 éves már jó is. Maga a jóság.
Maga a tisztaság.
Maga az öregség.
Maga az újrakezdés utáni vágy.
Maga a bölcs beletörődés.

A 90 éves keze átlátszó, mintha
üvegből vagy az öröklét utáni sóhajból
lenne. A kérése meghallgattatik.


100

100 évesnek lenni nem túl
valószínű. A 100 éves az élet zsenije,
ő aztán tud élni. A legaljasabb
50 éves is, ha megéli a 100-at,
átlényegül. 80 fölött a rossz kihal
belőlünk. A gonosz
leveszi rólunk marhabélyegét.

A 100 évesnek nincs múltja,
szétosztotta a gyerekeinek,
akik nagyon öregek már,
ha élnek egyáltalán.

A 100 éveseké a jövő.

A 10, a 100, az 1000 év
egyaránt közel. El se kell teljen.

Itt van a jövő, mint egy pohár víz.
Kilöttyen a jövő, mint egy pohár víz.
Jólesik a jövő, mint egy pohár víz.

A 100 éves majdnem
angyal. Mindent tud,
de alig van hozzá teste.
Mindenre képes,
de nincs hozzá lelke.

100 évesnek lenni szabadság.




Hogyan múlik el fölöttünk
a jövő, aztán a jelen,
és végül a múlt is?
Nem a tudásunk
kopik el. Egyszerűen
senkinek nem lesz szüksége
már erre a tudásra.

A tudásunk is elkopik.
Az élő jobban tudja.
Az élő a saját kárán
akar tanulni. A friss halott
nem az öröklét elején jár,
rögtön a közepébe
pottyan, onnan nem lát ki

se a kezdetekre, se a végre,
meg se haltam, gondolja,
gondolná, ha lennének
gondolatok az örökkévalóságban.
Nincsenek. Azaz örökké vannak.
Nem pont most. Nem hozzáférhetők.
A halottat nem mi vesztjük el,

hanem önmaga. A halott nem
önmagát veszti el, hanem
a halált. A halál nem megkapja,
hanem elveszti áldozatát.
Vagy ügyfelét. A halottat
nem találja sem az élet,
sem a halál, az öröklét

nem is keresi. Ha most valami
udvariasat vagy boldogítót
tudtam volna mondani,
azt írom: elnyeli gyorsan.
De aki az öröklétben veszik
el, az sose kerül meg.
A túlvilág nem találkozóhely.

2018. január 19., péntek

Olasz Valéria: Veronai éj











(egy baleset áldozatainak emlékére)

„Látjátok feleink”,
tegnap még ifjú emberek voltak,
nap-mint-nap életet játszadoztak,
siklott a fény hajnali szívükön,
s ma már mozdulatlan holtak!

Hegyeket álmodtak
bátran és merészen,
kihívásokra, tettre készen.
De bekötötte az éj csillagszemét!
nem ragyog már rájuk
sem hold, sem égi fény,
álmaikat simogatja
hófehér égi lény.
Kettétört az út,
testük lángba borult,
lelkük örökre hazaszállt,
siratják őket anyák, apák,
róluk suttognak hófödte fák.
Jöhet-e ezután magyar tavasz?
Istenem, nélkülük felkelhet-e még a nap?

Gergely Ágnes: Az őrtorony

Széljárta éjszakákon
szemüveg, zokni, fogpohár az ágyon.
Valaki a párnájától válni készül.
Az ajtófélfát sem érinti meg végül.

És hiába van a húsvéti lapon pirostojás,
akár vérjavító borban a véres ragyogás –
eltűnt a dolgok íze. Nincs már rögeszme sem.
A harangkötélen egy emlék kondul: „jelentkezem”,

s körvonaltalan minden. Az őrtorony
kétfelé leng a szélben. Középütt rostokol
– nem angyal, nem ördög – egy bátor mondat.
Aztán az is kevés.
És lehull a magasból az utolsó ölelés.

Kálnoky László: Zsákutca




A biztonság unalmas
nyúltornyából néha előmerészkedsz,
s késpengeélű éjszakában
botorkálsz, hogy megtapogasd
a zsákutca végében a falat.

Sík Sándor: A hatvanévesek angyala

 I. Nézni, nézni

Ülni, ablakban, hegyen, fák alatt,
Ülni és nézni az élő világot,
A nagyot és a kisvilágokat:
Az őszi nap bizsergő sugarát,
Elefántszín faóriásokat,
Göcsörtös ágak labirintusát,
Fűszálak, hangyák, szöcskék dzsungelét,
Csüngő vízcseppet, csillogó sarat,
Kutyák bozontját, tehénkék szemét,
Pillangó-lengést, felhők suhanását, -
És hallani a csendet, locska szellőt,
Fecsegő lombot, csörfös kis rigót,
A lankadatlan tücsök-tremolót,
S a békanép fegyelmes kórusát,
Embereket, az össze-vissza élet
Ágaskodó ezer színét-szagát,
Gyerekzsivajt, szekérzörgést az éjben,
Arcok titkait, gépek muzsikáját,
Csepp ablakokon alkony csillanását,
Öreg fiúk fontoskodó hadát
Nagy házak furcsa kőkockáiban:
Mindent ami él, mindent ami van,
Csak nézni, nézni, símogatni szemmel,
Semmit se váró, békés szerelemmel
Már nem azért, hogy dalba-versbe álljon,
Hogy engem mondjon, nekem muzsikáljon,
Még csak nem is ajaktalan imának,
Csak úgy magában mindent és magának,
Csak önmagáért, nem énmagamért,
Csak nézni, nézni, színről-színre látni,
(Testvér ez avval, ami odaáti,
Ahol lefoszlik Ádám fátyola;)
Szemoldó ujjad így illesse pillám,
Adeptusodnak így avass fel immár,
Hatvanas évek áldott angyala!

II. A csillagok tövében

Mondd, üldögélő, aki minden este
Kiülsz az egyre teljesebbre váló
Holdgömb alá s elnézed mozdulatlan
A csillagképek hűvös reszketését -
Nem hív a szomszéd házak békessége,
Ahol megfáradt emberek pihegnek
Erőt aludni a holnapi gondra,
Nem hív a kertek aljáról az ének,
A nevető, játékos fiatalság,
Csigaházad sem, kedves asztalod sem,
Melyen a villany meleg fénykörében
Könyveid meghitt bölcsessége virraszt;
Csak ülsz, csak ülsz a csillagok tövében,
Magadat is felejtve - üldögélő,
Mondd meg nekem: mit látsz az éjszakában?

Csillagokat? Bolygók, napóriások,
Izzó ködök, tejútak óceánját?
Sugárözönök zápor-zuhogását?
Fényesztendőknek megszámlálhatatlan
Eónjain keresztül erre tévedt
Törmelékeit sokszázezer éve
Kilobbant kozmikus tragédiáknak?
A világsíkok egymásba simúló,
Egymásból újuló dimenzióit?
Bújócskáit a hullámnak, a fénynek,
Csilló tükörén a Határtalannak?
Ezt látod?

    Ezt, és többet, és nagyobbat.

Többet, nagyobbat? Szellemek suhantát?
Csillaggolyókkal tekéző Hatalmak
Három pár szárnyon lebegő csodáit,
Amint a Törvény zengő vesszejével
Vezényelik, - komolyan, mint a gyermek, -
A Játék ütemét és énekelnek?
Ezt látod?

    Ezt, és többet, és nagyobbat.

Többet, nagyobbat? Hát van még azontúl?

Azontúl már az ember nem beszél.
A csillagok közt csillagként lebeg
És teljesül és hallgat, mint a Hold.

III. Barack

Barack a lomb közt, derekán a nyárnak.
Betelt ígéret, valósult remény.
Nincs benne semmi már, ami önös volt,
Ami fanyar volt és fás és kemény.
Mindene méz már, csorduló zamat,
Dús testében lélekké lényegült
A rost, a hús, még a csontos mag is.
Ül csendesen, békén: beteljesült.
A pillanatot várja vágytalan.
Mikor lehull, magától, boldogan,
S az anyaföld ünnepi asztalán
Testét átadja ételül.

Ne búsulj, kishitű:
Pár esztendőd még adatik talán.

IV. Most válik el

Küldetett minden tehozzád követként:
    Lásd, mi lehetnél,
Ha egyszer amúgy Isten szíve kedvént
    Megemberednél.
Elég a gubbasztás, öreg gubó
    Bezárt magadban:
Kaland az élet most is, izgató,
    Mint húszéves korodban.

Öregszünk? Éljünk! Még távol vagyunk a
    Tőlünk telőtül.
Most hívja még csak mesterét a munka:
    Kezdjünk, előlrül.
Most válik el, hogy mit érlelt a csend
    A dús napokban.
Pihenni ráérsz, - majd, majd odalent,
    Majd százéves korodban.

Azazhogy állni, nyugalomra térni
    Még ott se számíts:
Mozogva kell a Mozgatót elérni.
    Fény vagy? - Világíts
Most válik el, ha megfogantatott
    A szikra benned:
Fellobban-e itt, fellobban-e ott:
    A végtelennek!

2018. január 17., szerda

Szakáli Anna: Naplemente




Mi alkonypír itt,
máshol fényes hajnal.
Hunyó fénye nem vakít,
búcsúzik enyésző jajjal.
Lángoló korong felettünk,
estéli szárnyas hírnökünk,
majd tengerbe bukó,
hegyek közt megbújó,
elhaló vörösség,
mely átfesti Isten
kék egét.

Szakáli Anna: Találkozás

 Tudunk majd beszélgetni?
Vagy magamba roskadnak
a régóta készülődő szavak,
és inkább csak nézlek,
miközben belém ivódik
minden új mozdulatod,
ahogy őszülő szakállad
önkéntelen simogatod.

Szakáli Anna: Lángoló tűzmadár












Beteljesedés

Lábad kulcsold lábam köré.
Érzem a gyengéd szorítást.
Test ütemére rezdülő lélek,
könnyek hozzák a megváltást.
Szemed fényében láttam én,
titkoltál égő vágyakat;
nem reméltem, de elhozta az éj
a beteljesült álmokat.

Vágytam terád és vártalak.
Egyik kezemben olajág,
másik kezemben gyertyaláng.
Félénken miért menekülsz?
Sebzett szárnnyal, hogyan repülsz?

Nézd, érted kitépem tollam.
Eléd a legszebbet teszem.
Neked adom. Eljössz velem?
Öltsd magadra, messze szállunk,
hol csak miénk forró vágyunk.

Eskü sem köt ilyen híven,
mint e forró, emésztő láz.
Jöjj velem, majd rám találsz,
hol csillag sző nászi ágyat,
mert magamnak választalak;

Én, a lángoló Tűzmadár!

Szakáli Anna: Láthatatlan láncok












Csomót kötök lelkünk fonalára,
magamhoz így láncollak.
A tükörben naponta látom
az arcomon szétfutó ráncokat.
Belső szépségem figyeld csak,
ahogy kezed után nyúlok,
beléd kapaszkodom szelíden,
tenyereddel melegítsd fel
öregedő, fázós kezem.

Szakáli Anna: Angyal, szárnyak nélkül

A szelíd kedvesség
gyógyír sok bajra,
kétszer ad ki gyorsan ad,
és rögtön meghallja,
ha kérő szó kiált,
viszi az örömhírt,
mosolyt nyugtáz a Nap,
lehull a harmat,
s ha a Hold sző ezüst álmot,
örömhírt hozni szárnyatlan
egy földi angyal áll ott.

Szakáli Anna: Örök időkre




Örök időkre várok valakit,
hogy önfeledten szeressen.
S ha te is örök társat szeretnél,
kétségek közt hagynál, hogy keressem?
Tavasz, nyár, ősz, tél, és minden mi él,
pajkos, vidám, mind itt honol velem.
Az idő tűnő palástját hordom,
és nem kell egyebet tennem,
mint galaxisok karjain ülve
nézni, a csillagváros hogy forog,
s mindenhol mindig jelen lennem,
hiszen az örök idő, a szerelem
múló pillanataiban én vagyok!

Szakáli Anna: Egyedül szárnyalok

Egyedül szárnyalok.
Szabadon, mint a sas.
Alattam terül a mély,
fenn végtelen magas.

Világféltő gondolat,
szédítő-magányos
árnyak visznek, repülök,
elvarázsol e táltos,

Mindent magába záró,
mindent magba rejtő,
az egyetlen nagy titok,
s csak te tudod, Teremtő,

Te, ki nem adtál hozzá
színes tollú szárnyat,
csak erős, győzni tudó,
Napba repítő vágyat,

Te tudod, ha az ember
ledobja a láncot,
s már nem járhatja tovább
a más fütyülte táncot,

Te tudod, mily szabadon
szárnyalhat a lélek,
és hogy miért olyan jó,
ha én emberként élek...

Szakáli Anna: Örökre












Csillagok őrizte égből
a Hold nevetett ránk,
hatalmas arcú fényétől
ezüst színű lett ruhánk.
Fák ölelték a tisztást,
a tó hullámait hegyek,
a hegyeket tépett fellegek,
fellegek karéján vet szikrát
égető színével a fény,
mint boldogságtól remegő
fejen ékes diadém.
Rád néztem, s te rám.
Szerelem igézte lelkünk,
édes villódzó fényei
ott forogtak köröttünk.
A Hold, az ég, a csillagok,
leskelődő angyalok látták,
hogy kezed vállamon,
ajkad ajkamon, s a hűvös,
harmatos hajnalon
már hozzád tartozom.

Szakáli Anna: Szavak bársonyával

Szavak bársonyával mondom neked,
hogy önmagam legyek,
ezerszer és százszor,
minden fontos találkozáskor,
hogy e világból nyomtalan
el ne múljam, kijövök a fényre,
hát megadom magam.
Veletek vagyok, de még fázom…
mi oly egyszerű, azt magyarázom;
embernek lenni nem könnyű,
és ha arcomra kiül a keserű,
olykor fáradt, de mosolygó derű,
ne nézzetek zavartan rám,
mert egy vagyok közületek,
ki sokat szenvedett, szenved ma is,
mert próféta sok van, sok a hamis.
Vártam, hogy köztetek lehessek.
De szó-falat építek magam köré,
és fő gondom az, vajon te,
mit mondani szeretnék, érted-e,
hogy a földi lét, mily nagy ajándék,
s bölcsen élve, a legszentebb játék…
Vajon találtok a szavakban újat, kedveset,
mely a szívekig elvezet?
Kétségek gyötörnek…
Szavak bársonyos varázsán túl
- igaz történet ez, nem álom -
itt vagytok velem, ez a sok ember!
Istenem! Most megsimogattál áldó kezeddel...

2018. január 15., hétfő

Anga Mária: Esteledik




Elmúlt ez a nap is.
Készülődik az este,
rá is harangoznak.

Még nyitva van az udvar,
ki-be jár a szél,
csak lassúdan, egyenként,
rádől saját árnyékára
minden szilvafa.

Itt, Zagyvarékason
így jön el az este.
Leheletpára száll,
ökörnyál, a zeg-zugokat
körbejárja a sötét.

A teremtés pillanatában
lehetett ilyen boldogság.
A mindhalálig élet feletti
kegyelemben.

Tamás Tímea: Álom

egy hangyácska vagyok Uram
kinek olyan tág a világ
kit rég elkerülnek már
az édesbús melódiák

rabja egy fűszál tövénél
raboskodó hangyavárnak
ahová a hangyalányok
minden este hazavárnak

kicsi és buta lesz a vers
annál nagyobb a fájdalom
mert ez vár nem az én váram
jó hogy most eldalolhatom
de dalom senki sem hallja
mert tücsök szól a réten át
s madárijesztők éneklik
a tücsökzene dallamát

én dalolni szeretnék Uram
s álmodtam hogy szól a dalom
s hangyalányok gyújtogatták
lámpácskájuk az asztalon

s nekem szólt az az üzenet
s annak minden pici lángja
hogy a szegény szingli hangyát
hazavárja az ő vára

de jaj reggelre ébredve
szertefoszlott vágyak szárnya
suhant tova s a szobában
nem maradt más csak az árnya
a sok csinos hangyalánynak
s a réten a tücskök zenéltek
s fújták lassan s mindörökre
hogy ideje van a télnek

Amy Winehouse: Back to Black





Vas István: Mint a róka

Mint a róka leszáll a hűvös, őszi időben.
Zúgatja ilyenkor a szél az aranylevelü fákat.
A róka setteng a falvak körül és egy-két baromfit felfal.
Készül az álmos nép kapával, bottal a ravaszra.
Hiába készül, sápadt dombokon át ki tudja, hová tünt,
Mely zug rejti ravasz fejét és vörhenyes testét?
Vagy mint régi időben egy fiatal mongol harcolt:
Hárman támadtak rá súlyos, egyenes karddal,
S ő hajlékony keleti szablyát tartva kezében
Forog, perdül a sarkán, ügyesen védi a vágást,
Csattog a kis kard, szikrát küld fel az égre.
Vagy mint hal, ha kezedbe fogod, kisiklik a kézből.

Úgy vagyok én is. Mint a ravasz róka
Búvik a lelkem távoli erdőn őszi időben.
Mint a kard, villog és szikrát küld fel az égre.
Mint a hal, úgy siklik tőled el, világ.

Ősz van, zúg a novemberi szél, ragyog az őszi
Hideg napsütés. Lassan itt lesz a tél is,
Hull majd a hó, fehéren ragyog a tájék.
No csak fújjon vadul a novemberi szél! Énbennem
Hatalmasabb szél zúg, tavaszi szél. Ettől
Hullámzik a tenger, ettől virul a narancs.
Engem is ez vesz szárnyára, ez röpit engem
A szabadság felé. Tehozzád is ez visz,
Hogy rám nevess, betakarj és karoddal elringass
Örökre. Szerelem ez, de más.
Asszony vagy és mégis látomás.

2018. január 14., vasárnap

Konczek József: éj




mélységes éj,
fény sem szennyezi,
közel jönnek a fák, a bokrok,
érzem, ahogyan megdobban a lélek,
vagyok,
mindenbe és a mindenségbe oldott
széjjelhajló két karommal
visszaölel az ég, a föld, az éj,
mélységes éj.

Anga Mária: Az ember…

Mert az ember egy időn túl
forrása lehet már minden folyónak,
és mederből kilépve lehet tenger árja,
lélegzetétől lesz hevült a nyári szél is,
az éjszakai sírást elfelejti,
lázadásaiban meglátja önmagát,
és ellenségei bűneit is megbocsájtja.
Egy időn túl az ember
a fiatalság menedékét szívében hordja,
Napot álmodik és hajnalt, a vadludak
ilyenkor beköltöznek szobájába.

Lisztóczky László: Végül

Végül minden sallang lefoszlik rólad,
és minden álarc a porba hull,
és minden hazugság lelepleződik,
indulataid elcsitulnak,
vágyaid eltompulnak,
hírnév, dicsőség nem érdekel,
elfogy, eltűnik, elmúlik
minden, ami lényegtelen,
minden, ami fölösleges,
múltadból csupán néhány pillanat
nem veszíti el érvényét,
amikor önzetlen, tiszta,
érdek és feltétel nélküli szeretettel,
hálát, viszonzást nem várva
valami jót cselekedtél,
s amikor kinyílt fölötted a menny,
és kibékülsz már mindenekkel,
képzeletben sírva megöleled
összes barátod és ellenséged,
kontraktust kötsz a szent közönnyel,
és többé nem vársz az élettől semmit,
csak a Semmit.

Olasz Valéria: Szerelmes zsoltár
















Több vagy nekem
mint várakozásba
imádkozott kedves.

Te vagy a csend
a titkos áhítat
mit a nappal zaja
fénnyel átitat
távolban létező földi lény
ki éveket éltél
lelkem mérföldkövén.

Valaha láttalak már
- egykor volt idegen –
amikor bűnbánatos
gondjaimban
rám vigaszt pazaroltál
s lettél reménység-oltár kit
majdnem elveszítettelek.

Az idő engem feloldozott -
olykor némán imádkozom
ha eszembe jutnak
a veled töltött órák
te küzdelmemben
reménység-oltár
fényesítsd meg jövőbe
néző szemem
égjek tisztítótüzeden
mert hiányodat
kínnal szenvedem már
legyél életemnek
lényege hús-vér elevenen
áradjon át lelked lelkemen
mindörökkön örökké
ámen.

Csontos Márta: Széljegyzetek az üzenőfalon

Minden csupa ismétlődés, csak
próbálod átfesteni a kontúrokat,
de belül minden ugyanaz marad,
hiába röptetsz tollafosztott madarakat.

Hálót terít mögötted a völgyre
a szürkület, beleoldja a színeket a
felhőkbe az est, a magasban összekuszálódnak
a sugarak, a szél ellöki sziklák fejfáira simuló kezed.

Valami eredetit akarsz mondani, a történetben
előrehozod a zárósorokat, teleportálod a
kezdetet, s in medias res lesz máris a végkifejlet.
Mindent megpróbálsz, hogy megörökítsed
önmagad végre, de csak a negatívban ismered
fel létedet, s érzed, a tél sötétkamrája már előhívott,
helyet készített neked albumában, s lassan húz
magához, míg arcod fekete tulipánja bele nem
hullatja szirmait a szűnni nem akaró hóesésbe.

Balázs F. Attila : a nagy festő




színpompás őszi táj
olyan mint egy festmény
melyen még nem száradt meg
a festék

a kézre gondolok
mely az ecsetet fogja
és szeretetét színekkel fejezi ki
mert a szavak tökéletlenek
és kevesekhez szólnak

Nemes Nagy Ágnes: Mesterségemhez

Mesterségem, te gyönyörű,
ki elhiteted: fontos élnem.
Erkölcs és rémület között
egyszerre fényben s vaksötétben,

mint egy villámszaggatta táj
szikláin, ahol állhatatlan
roppant felhők – nagy, gomolyos
agyvelők – tüze összecsattan,

s a tűzzel csíkos levegőben
szülik a szüntelen csatát,
sejt-korom óta ismerős
végtelen Buda-ostromát,

hol minden vibrál és veszendő,
hol minden fércelt, foszladó,
hol rojtosodik már a szív,
s egyetlen szálon függ a szó,

a szó, amely a földből égbe
sistergő döngés ütemét
ingázza folyton, összevétve
önrángását, s a fellegét –

erkölcs és rémület között,
vagy erkölcstelen rémületben,
mesterségem, mégis te vagy,
mi méred, ami mérhetetlen,

ha rángva is, de óraként,
mely képzelt ütemet rovátkol
az egy-időn – mégis a fényt
elválasztja az éjszakától.

2018. január 13., szombat

Takaró Károly: Hajnali gondolatok





Anna Arno: (Mielőtt szétválnának az útjaink...)



Mielőtt szétválnának az útjaink
mennyi esténk maradt
mennyi csillagunk az égen
de lehet már csak ez a pillanat
csak a most
mielőtt véget ér az idő
visszahúzódik a tenger
üt az óra
amikor mindenki maga marad

Gyere még előtte
mutasd meg messziről magad
és ha képes vagy rá
jöjj közelebb

Dabi István fordítása

Alfonso Pacheco: (Egy nap...)



Egy nap
a mi fecsegő-hazug
monológunkban
megkérdezted,
szeretlek-e
Igen. Azt hiszem, hogy igen.
Magyarázatot nem lelek
úgy gondolom,
hogy az én gyűlöletem
irántad olyan nagy
mint a te gyűlöleted irántam
az én szeretetem
oly nagy irántad
mint a te szereteted irántam
az én életem úgy reszket
mint a te életed
az én bőröm
a te bőröddel illatozik
mint a te bőröd
az én bőrömmel illatozik.
Az én törzsem tüskéi éltetik
a te rózsaszirmaidat
az én csendem találkozik
a te csendeddel és
a tekinteteink
kötik meg a levegőben
a mi szerelmünk
örök csomóit.

Dabi István fordítása

H. Hadabás Ildikó: Öregasszonyok morzsolódása

Minden perc lassan széttörik –
közelebb jön az ég is –
a szánk becsukott pengeél –
és mégis, mégis, mégis!
A cipőnk talpa nem kopik,
csoszorog minden este,
kalaptűbe szúrt életünk
millió lyuk, molyette.
Idő-utunkra árny vetül,
remeg a lepke szárnya,
cérnahang ima-glóriánk
angyalok muzsikája.

Végh Tamás: Ima télen











Uram!
Te tudod, hogy szavunk csak fehérlő kiáltás,
mi faggyal, dérrel koppan a szánkon, akár
a tűz hiányzó melege, s a hamis hang átfon,
és az a kicsi, mely mindig úgy hiányzik,
mint szótlan törődésed csöndes kegyelme.
Csak a hála szűkszavú bennünk,
míg az indulat ordít, s együtt nő a hiánnyal,
rúg, pofoz csak, s nem simogat szívtájon,
s az ostoba, némult idő, mint roskadó,
hóhalom hullik alá egy szokatlan hajnalon.
De Te itt vagy akkor is, és engedsz felébrednem,
megfogni újra, amit tegnap félretettem,
összeszedni morzsáit, mindennapi életemnek.

Kassák Lajos: Különbségek

Vádoltok és én elétek lépek didergés és pironkodás nélkül
láthatatlan kereszttel a vállamon, mint távoli árnyéka
ama rőtt szakállú ácsnak, ama kitűnő mesternek
aki kitárt szárnyakkal lebeg mindnyájunk felett
néz bennünket és nemcsak véres, csúnya bűneinket
hanem halvány, gyöngefényű erényeinket is számon tartja
s nem bíráskodik, hanem felnyitja szemeinket és megédesíti nyelvünket
a szeretettel, ami úgy ragyog az éjszakában, akár egy magasba tartott fáklya
s illatozik, mint a rózsa, amit egy névnap alkalmával
karcsú, kék vázában odaállítottak az asztal közepére.

Félredobhatnám eszközeimet s mondhatnám: nincs tovább.
Ha ugatni kényszeríttek, inkább hallgatok, mondhatnám
de látom, a virágok illatoznak, madarak énekelnek s a felhők
tovább vándorolnak saját utaikon és a vizekben tükröződnek.
Nincs veszve minden, ki így, ki úgy töri még magát a fény felé.
Emlékezés a világ s nem csüggedhet az, aki emlékezik
visszapillantva a múltba, tudja, honnan fakad fel ez és honnan amaz

s tudja, hogy a fák nem nőnek az égig s akik ma elől lépkednek
holnap rossz csontjaikkal vérszegényen és reménytelenül
elhullanak és az árok fenekére kerülnek.

Miért reszketnék hát és miért pironkodnék előttetek?
Tavaszi szél paskolja arcom, lépteim alatt ropog a fű
s csak ballagok tovább a magam útján, emlékezve a világra
ahol éltem és élek barátaim között s kopogtatva kedvesem ajtaján.
Nem vagyok süket és vak, de csak azt hallom meg, amihez kedvem van
akkor hunyom be szemeimet, amikor akarom.
Nem a vagyonért és nem a hatalomért dobog a szívem.
Örülök a kilátásnak, ami elém tárul a dombról
s ahogy hallom a csöndes tájban legelésző nyáj kolompját
őrá gondolok, aki édes anyatejjel nevelte fel kilenc gyerekét.

Ó, virágzó fák s ti könnyű, színes lepkerajok körülöttem
fecskék és gólyák, üdv néktek, hogy visszajöttetek a tengereken túlról
s köszöntöm a gyerekeket, ahogy látom őket gondtalan játszani
a sziget sárga, finom homokjában, az arany nap alatt.
Mi bűnöm lehetne még, ha így együtt vagyok a világgal
amit felejthetetlen emlékeimből építek fel naponta
s így bolyongok a közel és távol keskeny mesgyéjén
ami a földről az égbe s onnan visszavezet megint
figyelmeztetve szüleimre, testvéreimre s az egészen egyszerű tárgyakra
hogy velük maradjak mindörökre.

2018. január 9., kedd

Sebestény-Jáger Orsolya: Nyári reggelek




Szeretem a nyári reggelek
derűjének csöndes igazát.
A hajnali pára még hiszi:
ő vívja meg a döntő csatát.
Ám győz a Nap szétáradón,
míg elterül a parttalan időn.

S mind lassabban lélegzik a perc,
mint húr, ha pendül,
egy régi hegedűn.

Radnóti Miklós: Gyermekkor












Már mozdulatlanul lapult az indián,
de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán,
s a szél forgatta még a puskaporszagot.
Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott,
s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár.
Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.

Kántor Péter: Levél a hazaérkezésről

Hát megérkeztem, haza, itt vagyok, befutottam
befutott ólomlábakon döcögve a vonat a Keletibe
a novemberi hidegbe, sötétségbe, születésem évszakába
én akkor már az idegességtől alig láttam; ahogy csökkent
a távolság, úgy csökkent a türelmem, végül teljesen elfogyott
nagyon örültem, hogy újra otthon, nagyon, vakon
pedighát minden viszontlátás búcsú is egyben; valami
elmúlt, és egyszer talán így múlik el az egész
mintha hat mázsa szakadt volna le rólam egyszeriben
és még most is tart az örömöm, mint egy megpendített húr, rezeg
még igazából alig vagyok otthon, reggel, amikor kinyitom a szemem
egy pillanatig még lehetnék bárhol, Chiswickben, fújhatna angolul is a szél
de ezek már az utolsó halk rezgések, amikbe beleszövődik valami más is
a megcsalatottság érzése, a veszély, a levegőben ólálkodó hétköznapok
amikben úgy oldódik fel minden, mint forró vízben a cukor: még pezseg, már nem
ha eddig aggódtak értem: meg ne fázzon! mit csinál? hogy van? jól van?
ennek most vége – letépte koszorúját, a messzeséget, boldoguljon ahogy tud!
a kutya se mondja már: vigyázz magadra! – pedig most, épp most
amikor hirtelen lazítok, elengedem magam, bármi, egy villamos
egy hulló falevél is életveszélyes lehet, egyetlen rossz szó
pár napig kérdezgetik még: mondd, milyen volt? mégis milyen?
egyszer majd mesélsz róla, ugye? – aztán mindenki gyorsan
megfeledkezik mindenről, elvégre itt vagyunk, együtt (vagy nem?)
és nem kívánhatja tőlünk senki, hogy örökké LÁSSUNK
csak én ülök az asztalnál éjszakánként a zúgó csöndben
ugyanúgy, mint Párizsban és Londonban a különböző szobák különböző asztalainál
úszó deszkájukba kapaszkodva a fekete sodrás közepén
egy szál tollal kergetve mit is? mit is?
előveszem a leveleidet és újra olvasom őket egymás után
Téged is úgy fúj a szél? (fúj, fúj, fúj a szél)
És körülnéztem a sík mezőn. Egy néni odaintett
magához, és ajándékozott egy gesztenyét. Egy csomót
beszélt, de nem érdekelt. És átöltöztem és egy új arcot
festettem a fejemre. Ebben az évben finom meleg takarót
kívánok neked, száraz cipőt és egy viszontlátást. Igen.

kaktusz.












Vágy, vágyak, vágyódás,
Vágyakozás valami után,
ami nincs, ami hiányzik,
amit elérni, kiérdemelni,
vagy csak úgy
kapni szeretnénk,
utazást, szerelmet, szeretetet,
békességet, pénz, vagy dicsőséget,
vágyódni valamiért,
valamit mindenáron
talán ez hiányzott az életemből,
ez a mindenáron,
de most itt van,
naponta ébredek azzal,
azzal a vággyal,
hogy adjak neked valamit,
mindegy mit, csak örüljél,
akár egy marék diót,
ajándékot szeretnék adni neked,
mintha minden nap ünnep,
minden nap karácsony lenne,
és én készülnék a meglepetésre,
járnám az üzleteket,
hogy megtaláljam azt,
ami neked kedves,
csak hát én szavakat keresek,
olyan szavakat,
amik méltók hozzád,
méltók az ünnephez,
amik egyszerűek,
nem hivalkodók,
amikről tudod, hogy a Tieid,
csak neked ajándék,
más nem is értené, talán kinevetné,
amire, ha ránézel, ráismersz,
még becsomagolva is rá ismersz,
hogy ez az ajándék
senki mástól,
csak tőlem kapható.

kaktusz.

Kotász Zoltán: Hosszú érkezés

Lépdelek az utcán,
és néha lassítok, néha gyorsítok a lépteimen,
hiszen hozzád igyekszem,
vársz rám, a vendéged vagyok.

Százszor, talán ezerszer is jártam már ezen az úton,
de akkoriban meredekebben futott,
máshonnan indult,
és nem mutatott villogó letérési lehetőségeket.

Enyhe szellő kavarodik fel a lejtős útra,
hátulról, majd elölről is a lábaim közé fúj,
és megcsikland a metsző borzalom,
hogy milyen hancúrozósnak mutatkoznak olykor
a figyelmeztetések.

Nem térek le semerre sem.

Időnként persze megállok, hogy szót váltsak
az utamba kerülő járókelőkkel -
ugyanazt látni másnak, vagy a mást egylényegűnek?
A választási lehetőség bizony széles,
és ez hízelgő az idevetődött helyzetének.

Nekem már bármi fontos lehet.

Néha jó, hogy elfeledkezhetem róla:
az út végén vársz rám;
néha viszont büszkeséggel tölt el az érzés,
hogy nem feledhetem el: végére-járó vagyok.

Szemlélődés és belefeledkezés egyensúlyának játéka ez.

Néha lassítom, néha gyorsítom a lépteimet,
és lehet, hogy hamarabb odaérek hozzád,
de akkor kevés lesz a mesélnivalóm,
és lehet, hogy sok mesélnivalót gyűjtök,
de akkor darabig még várnod kell rám.

A hűvös szellő végigkavar a vendégúton.

2018. január 8., hétfő

Kántor Péter: Mintha nyomtalan




Mintha nyomtalan elmúlhatna bármi,
a nyár helyén másik nyarat találni,
az erkélyen másféle kerti székek,
a csipeszeken egy másik élet –
de egy reggel a régi holdra látni,
és a beforrt seb elkezd újra fájni.

Kántor Péter: Úgy nevetsz

Úgy nevetsz, ahogy az eső esik:
tétován, bizonytalanul,
meg-megdöccenve,
keresgélve a hangot.

Úgy nevetsz:
félálomban,
lomb sűrűjében,
valaki madár palattyol.

Ahogy az eső esik:
szaporán guruló,
halk, puha nevetéssel,
záporozón.

Úgy nevetsz:
csapongva,
ringatózva,
kéjesen.

Ahogy az eső esik:
peregve mint a dob,
csattogva mint a zászló,
győzelmi lázban.

Úgy nevetsz:
szilajon,
féktelenül,
vakon.

Úgy nevetsz, ahogy az eső esik:
égő gyújtózsinórként
sziszegve,
sisteregve.

Úgy nevetsz:
idegesen,
kurtán,
hamis jókedvvel.

Ahogy az eső esik:
szálkásan,
színtelenül,
mindentudóan.

Úgy nevetsz:
szigorúan,
hidegen,
könyörtelenül.

Úgy nevetsz:
nevetsz, nevetsz,
se eleje, se vége,
se célja, se oka.

Úgy nevetsz, ahogy az eső esik:
mintha sírnál,
hosszan elnyújtva, keservesen,
sokáig.

Kántor Péter: Titkos kötelék

Ahogy magamban százszor elgondolom
ahogy dramatizálom, monologizálom
ahogy érvet érvre halmozok, sorolom
ahogy egyre pocsékabb lesz a kedvem
s ahogy minduntalan kitüremlik az érdek
bármily csekély is, mégis: mit nyerek?
és neked közben fogalmad sincs róla
te közben fel-le, fel-le, mint a lift
te közben mint a búgócsiga, és már
lüktet a halántékom, fújtat a tüdőm
a torkom reszel, a szám cserepes
higgy, amit akarsz, csinálj, amit akarsz
ez egy reménytelen ügy, kár a szóért…
aztán csöng a telefon: Te vagy a vonalban!

Kántor Péter: Ha együtt élnénk

L. V.

Ha együtt élnénk
mindig finom húsokat ennék
a tea az én dolgom volna
és az olvasnivalók kiválasztása is
de ez most is az én feladatom
nem könnyű pedig és nem hálás
ha együtt élnénk
sokat számítanának az apróságok
hogy nem tudsz sakkozni például
én viszont utálok kártyázni
hogy ki vezesse a kocsit mindig
én a másik szobában, te meg
mit csinálsz? írsz? írjál csak, írjál!
hajaj, ha együtt élnénk, kedves
hét végén nagyokat kirándulnánk
van egy lengyel túrabakancsom
a menedékházakban piros bor
te mint a tenyered, az erdőt
de ha eltévedünk, az se baj
ha együtt élnénk
az ágyban úgy aludnánk el
én valamivel (jócskán) később
mit gondolsz, holnap is lesz holnap?
hajad a szemhéjamra hullna
olyankor szúrna vagy nem szúrna
s együtt lebegnénk az éjszakában
mint két ezüst csík a Holt-tengerben
de te reggel hiába vigyáznál
lehúznád rólam egy kicsit a takarót
és amikor bocsánatkérően
próbálnád megigazgatni épp
én azt mondanám: menj már, menj már!
bizony azt mondanám.

Utóének

Nem élhetünk mi együtt, kedves
mert én nem szeretem a hagymát
s hiába szeretsz nagyon-nagyon
azért a hagymát ki nem hagynád.

Vagy ha mégis, mégis kihagynád
hiszen tudom, hogy szeretsz nagyon
mindig hiányolnád a hagymát
nem élhetünk mi együtt, kedves.

2018. január 7., vasárnap

Kosztolányi Dezső: Kedves
















Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál,
álarcodat magadra szoritod,
s nem tudja senki, hogy voltál titok,
hogy voltál nékem ismeretlen oltár.
Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva,
élő titok egy még nagyobb titokba.
Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz,
napos, ártatlan, fáradt, graciőz,           
kis fákkal és kis bárányfellegekkel
és végtelen és bús, akár a tenger,
és megkuszálja hullámos hajad,
szemed alá rak szarkalábakat.
S egy délután, ha ülsz az ablakodnál,
ijedve kérded: micsoda zenél?
És este búgni, bőgni fog a kályha
és künn az utcán fújni fog a szél.
Te sírva szólitod a Véghetetlent,
s felelni fog a föld és a göröngy.
Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng,
és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.

Végh Tamás: Alkalmi vers a hazaszeretetről

Köszönöm Uram, hogy itt élhetek,
És ez a darab föld, az én hazám.
Kenyerem, borom itt adatik nékem,
S nem vagyok árva, sorstalan madár.

Köszönöm, hogy még a kényszer,
Nem űzött innen messzire el,
S a szenvedő reménység megtart,
S bánatomat ősszel, a szél viszi el.

Könnyebb ma itt a gondot elűzni,
Méltóságos szegénység gúnyáját,
Kurucosan viselni, mint máshol,
Megtűrt idegenként, jólétet hazudni.

Köszönöm, Uram, hogy mégsem
Ölel magához e korszakos magány,
S viseltes létem, nem lepra-bélyeg,
Mit mindenkor, kerülni, muszáj.

Köszönöm azt, hogy az esendőség 
Szőrcsuháját itt adtad féltőn reám.
E zorduló idő kérni tanít meg,
S nem kérkedni, vak-ostobán.

Arcomat, bár pirítja szégyen emiatt,
Tudom, hogy az a legszegényebb,
Ki segíteni, már annak sem bír,
Aki nálánál is rongyosabb.

Köszönöm, hogy a szó itt őriz meg,
S én, itt őrizhetem meg a szót.
A költő szava itt szólít meg,
Hogy igazat mondjak, ne csak a valót.

Maja Borinova: Ajtót se csapva




Nem akkor megy el, amikor hiszed.
Nem akkor hagy el, aki a tied.
Egy reggel éppen úgy, mint annyi éve, 
Felkel, nyújtózik és papucsba lépve mosdani megy
és fogat mos a csapnál, 
aztán a törött kapcsolóval babrál, 
újságot böngész a reggeli mellett, 
latolgatja a vasárnapi meccset, aztán egyszer csak
megdöbbenve felnéz:
egy idegen nő kérdi tőle: Nem kérsz?
és aztán... minden megy tovább, mint régen,

nem támad tűzvész az asztalközépen, 
és a fürdőszobában változatlan vékonyul tovább a családi szappan. 
És aztán... lassan gördül év az évre, a házban kövült nyugalom és béke,

hanem az asszony fázik, egyre fázik - nem érti. 
Pedig minden rendben látszik: takarékos, józan, derék a férje. 
Az ég hideg, s mintha esőt ígérne... 
Ő ment el, rég, a napjai közül, ajtót se csapva, észrevétlenül.

Szabó Lőrinc: Egy hazatért emigránshoz

Hazajöttél, lesz, ami lesz. Haza.
Nem ismerlek, nem láttalak soha,
nem tudom, van-e bűnöd és mi vár,
börtön, szabadság, irgalom, halál, –
közönyöm akkor figyelt föl reád,
mikor a harcot nem bírtad tovább.

S akkor egy kicsit megszerettelek,
ahogy néha ellenségeimet
is szeretem… Nem láttalak sose,
mégis együtt jöttünk hazafele:
úgy éreztelek, mintha én magam
léptem volna fel, te boldogtalan,

mintha én magam szálltam volna a
vonatra, mely idegenből haza-
hozott: láttalak és éreztelek
és elképzeltem minden percedet,
reményt, félelmet, végső, szörnyű vészt,
összeomlást és megkönnyebbülést,

mindent, amit csak érezhet, aki
annyi csalódás után leteszi
rossz fegyvereit s megadja magát.
Bukásodban figyeltem föl reád
s már tudom: ahhoz, hogy ez lett a vég,
erő is kellett, nemcsak gyengeség.

Erő is kellett s kellett becsület
és tisztaság… A régi éveket
majd megítéli az, aki előtt
most meghódolni mégis volt erőd,
én azt dícsérem benned, ami ott
idegenben megszállt s hazahozott.

Meghalni van föld másutt is… Szegény,
te mégis itt vagy… S akárki vagy, én
már tartozom valamivel neked
és példádért, mely megerősített,
azt kívánom cserébe, hogy találj
több emberséget, mint amennyi jár.

2018. január 5., péntek

Végh Tamás: Õrangyalom





Kitart mellettem évek óta már.
Néha megsajnál egy kicsit,
Úgy tesz, mintha néki is fájna
Meglett korom esztelen tékozlása.
Lehajlik olykor hozzám, vállamra ül,
Mögém bújik, ha mellénk oson az este,
S örökléthez szokott szemét arcomon
Pihentetve int: közeleg az éj megint…

Csoóri Sándor: Frontátvonulás

Ugrál, kihagy a szívem.
Azt mondják: fetreng az idő
nagy magasságokban,
ahogy epilepsziás ló a kőbányában.

Mi lesz, ha rögtön meghalok?
Semmi, mondja egy angyal
unottan
s rákönyököl az asztalomra.

Dehát a nyár! Az áthevült karók!
Dehát a körték zöld köldöke a kertben!
Dehát szakadár verseim
meztelen napozása a templomtetőn!
S a holtak becsületsértési pöre!
S azok a szétdúlt, illatos romok,
melyek szerelmeim helyén ragyognak,
mind, mind
Istenre maradnának?

Sebes huzat lebbenti meg a függönyömet.
Te nyitsz rám végre ajtót.
Megérkezésed: zápor! Zápor a küszöbre is!
A hazahozott magasság megnyugvása.

Csoóri Sándor: A kert polgára















Nem akarok ebből a kertből sehova
menni: se dísztermekbe, se a politika
csarnokaiba, se tengerpartra.
A római Kolosszeum nekem elüszkösödött
napraforgó s London lámpaoszlopai
kinyűhetetlen gazok. Itt még a
megcsavarodott fűszál is elevenebb:
susog a szöcskéknek, a hasoncsúszkáló
kutya halántékának. Hát még a kosbor,
a vadszegfű, a vadmák! Versenyt
pillangóznak a fehér selyemlepkékkel,
körre kört, és versenyt a halállal.

Amit látnom kellett eddig a földön,
mindent láttam: országok színes
legyezőjét magasról, a lankasztó nyárban,
s celofán-zörgésű városokat. De a füvek
szívét s az árnyékok szívét soha.
A mindennap meghaló Istenét sem.

Ha megint elmennék innen, tudom,
örök dolgokat veszítenék. Seb lennék,
amelyet elkapartak, seb lennék, amely
boldogtalanul utazik, seb, amelyben
szétlőtt faluk árvái harangoznak.

Sarolta napján mellemre ejti
fehér tányérját a bodza. Belecsöndül
csöndben a csontom is. Ágyúk és búcsúciterák
lármája helyett ezt hallgatom, ezt, ezt
a hullámokban szétgyűrűző hangot
s a gyalogos rózsabogár dúdolását.

Bella István: Csak az Isten
















Trikóját néha magán hagyta,
úgy szeretett, félmeztelen.
De meztelen volt a szeme alja.
A szája széle. A két kezem.
Meztelen volt az ágy. A párna.
A levegő. Meg a sötét.
...Csak az Isten volt ruhában.
De elfordította fejét.

Kapui Ágota: Csendes fohász újév hajnalán

Az óév száll, mint kéményből a füst
magára ölti veszteségünk súlyát,
elveszettnek hitt lelkeket emel
egek magasába,
őket ülteti terített asztalához
a  Gondviselés.
Zsolozsmát mormol ajkunkon az újév,
felemelt szívek, lehajtott fejek ‒
ünneplő gyolcsba burkolt sovány testek
összezárt tenyérrel
panaszkodnak a Teremtőnek
a rosszról
és síró ajakkal követelik a jót
egy új, szűk esztendő
ködös hajnalán.
Harang kondul, kutyák csaholnak az utcán,
fehér falak közt suttog a fohász.
Azokért szól, akik itt maradtak,
s remélnek még idén is szép tavaszt,
zengő vetést,
arany kalászba hajló aratást,
gyümölcstől roskadó őszi ágakat,
szerelmükből felsíró gyermeket,
égi oltalmat,
s egy madárfészeknyi helyet
a béke földjén…
Isten tenyerén.

Kiss Benedek: Szerelmed csendes hatalma




Hisz tudod: lelkemben élek.
S tudhatod: tágas lakás.
Holtomig tartó bérlet.
Addig nem bírhatja más.
És örülök most, mert benne
(mintha központi fűtésem lenne
az idegeimben surranó láz:)
itt vagy te is, bár messze,
s lassúdan
föl-le jársz.

Lassúdan föl-le jársz,
vagy leülsz egy zugolyban,
hallod a szívdobbanást
s arcomat keresed: hol van;
hol van? nézel riadtan,
arcomra mert nem találsz,
arcomra mert nem láthatsz rá
onnan.

Jó az, hogy itt is velem vagy,
jó az, hogy itt vagy velem,
s míg e mágikus erő el nem hagy,
hadd mondjam, mit sose mondtam:
Mi ez, ha nem szerelem?
Szerelmed csendes hatalma
szerelmem növeli, látod,
távolból lobog föl nagyra
– s hány év is már ez a távol?!
S mennyi még?… Engem a vadság
mind szelídebb vizeken visz…

Hordozzam csendes hatalmát
létednek, kívánom, ott is!