Jellinek János: A hegyhez

Voltál : álmodott, titkos sejtelem, 

sóhaj - választalan kérdéseken.

Vagy most: éjjelbetörő napkelet, 

- elcsüggedt, remegő árnyak felett.

Leszel mi voltál: titkos sejtelem, 

- elúszó holdkép fekete vízen...

Eötvös Loránd: Mi szép e táj

Mi szép e táj e völgynek mély ölében!
Mi kék e tó! mi csillogó a hab!
Rajt' megtörik szivárványnak színében,
Az égből csillogón lenéző nap!

A tó fölött egy jégfödte hegy van
Sziklák födik hatalmas homlokát!
Lenéz... s a csendes tükörsima tóban
Megnézi arcán csillogó havát...

Más oldalról sziklafal keríti,
Mint kő medencét a szép tó vizét,
S egy vízesésnek egyhangú beszédi,
Kiséri madárkák énekét!

Oly szép e táj! azt hinném itt az ég van
Ha nem dobogna szívem a honért!
E táj imitt más nemzetnek honában
Föl nem cserélném hon egy kunyhóért!

Pesten Salzburgból. 1862. január 21.

Berda József: Vándorének

Nosza, lendítsd meg magad olyan
légy, mint a csikó s hajrá! fel,
fel a hegyekbe, mind magasabbra!
Csak addig élsz, míg bátorít barangoló
kedved, míg izmaid bírják az iramot egyre
felfelébb; megállás nélkül menni, menni,
csavarogni, hogy élj teli tűzzel, s lásd
a vidám világot: csak így menekülhetsz a halál elől!
Öregek, s ti fiatalok - halljátok; el ne
hagyjátok már magatokat; repüljetek,
repüljetek ki a szabadba, a szabadság ölébe
erre mindig lesz idő! Nincs máshol édesebb,
szerelmesebb pihenés! Otthon gyötrődni mindig,
szoba rabjának lenni? nincs, nincs ennél
nagyobb büntetés! Inkább nem élni többé, ha
netán megbénulna lábam s tespednem
kellene félhalottként! -
Óh, hegyek, völgyek és erdők végtelen
vonulata: a ti fiatal fiatok vagyok még,
ne hagyjatok megöregedni soha már!

Berda József: Vasárnapi öröm

Mint püspök, ha főpásztori díszbe
öltözik, úgy öltözködöm külön én
szemet-vidító turistaruhámba
a ti tiszteletetekre, hogy méltón ünnepeljelek
titeket, messziről tündöklő hegyek s ti
rejtett völgyek, kik az Isten ölében
ültök, mióta áll a világ.
Akár a rajongó gyermek, kinek könnyű
madárként repül a lelke, úgy
húzom magamra én is a rövid
nadrágot, viharkabátom s a szöges
bakancsot, olyan örömmel! Hadd
izmosítsa-villanyozza csupasz térdem
és sápadt arcom az acélkék levegő!
Mert így esik ez jól s mert való: külön
ruha illik a különb lélekhez, ki hozzád
hasonul s beszélni akar veled, mély titkú
rengeteg, - magas hegyek
és mély völgyek szelleme!
Ó fogadjátok hát gyermeki
megilletődésem szavát most, hogy
közétek készülök s feleljetek ünnepi
ruhámra, mely a lelket fejezi ki, véget
nem érő lombsuhogással, az erdők
vidám és szomorú színeivel, egyre áradó
illatáramotokkal, hogy áhítattal járhassak
bennetek, mikor megszáll a szépség bűvölete,
távol a romlott emberiségtől.

Berda József: Feketehegy

Felejthetetlen Feketehegyünk a Pilis

szívében-közepében, mikor mehetek

fel hozzád megint? Tündéri tájad,

lenyűgöző panorámád Esztergom s Szentlélek

felém a fölötte-körülötte káprázatos

hegygerincekkel a Ráró s a Vaskapu;

mily' álomtúli vidék ez,

végeláthatatlan erdőkoszorúval!

Barangolók szerencséje, egészség, ne hagyj el;

engedd, hogy végigcsavarogjam halálom előtt még

egyetlenegyszer e költőknek is nagyobb

szárnyakat teremtő hegyi mennyországot.

Káldi Géza: Téli erdőben

Kristály tiszta hóval 

Borított az erdő
Puha takaróval
Fedte a Teremtő.

Pihen alatta ott
Hangya, gyík és virág,
Kihaltnak látszik most
Az erdei világ.

A hóban feltűnik
Madarak lábnyoma,
A nagy vad rejtőzik
A sűrűben otthona.

A vadetetőknél
Észlelni csak mozgást,
Őz és szarvas remél
Egy kis erőpótlást.

Lassan vadász ballag,
Zúzmara a bajszán,
A puskája hallgat,
Úgy lóg le vállán.

Az út fehér csíkja
Távolba kígyózik,
Forrás, patak habja
Jégpáncélba bújik.

Vállat vállnak vetve
A fák sorban állnak,
Nyárra emlékezve
Kissé bizony fáznak

Csupasz karral nyúlnak
Ég felé az ágak,
Szép csendben alszanak
Meleg tavaszt várnak.

Igmándi Szűcs István: Növényvédő

Parányi lények titkait kutatva
keversz pusztító mérgeket
melytől beteg bogyókon
sunyó ártalom
kimúlni nyögve kénytelen.

Lépteid e hatni tudást
figyelve
verseled munkád diadalát,
a férgek nyúló tömegében
hirdeted győzőn a néma pusztulást.

Irtó vegyszerek bástyája mögött
asztalunk dúsan megterül,
s pirosló almák hamis
mosolyával
munkád végeztén álomba merülsz.

De az erdő árnyas zugaiban
halálos csend honol.
Egy sereg füttyös
madár fölött
suhogó szellő, gyászmisét dalol.

Káldi Géza: Hóvirág

Foltokban már olvad a hó a hegyen, 
Az avarból virág bújik szerényen.
Fehér harangját lehajtva földre néz.
Dárdás levele vigyázza testőrként.

Pici hagymából fejlődve díszeleg,
Takarítja maga elől a telet.
A hóvirág jelez: tavasz közelít,
Érkezése téli tájat megszépít.

Te kis virág milyen nagyon bátor vagy!
Jössz akkor is mikor kemény még a fagy!
Legyőzöd a rideg-hideg világot,
Megelőzöl minden büszke virágot.

Wass Albert: Erdélyi hitvallás

Uram, én hiszek Tebenned, egy örök Istenben,
és hiszem azt, hogy igazságos vagy,
bár emberi elmémmel megérteni nem tudom
igazságodnak szörnyű módszerét.
Hiszek jóságodban is,
bár szemem csak gonoszat lát,
amikor Erdély felé tekint.

Mint Szent Fiadat hajdani időben,
ma népemet feszítik keresztre
az istenkáromló gonoszak.
Júdások árulják el naponta,
rongyain martalócok osztozkodnak,
s a Nyugat farizeusai szemforgatva fordulnak
másfelé, hogy kínjait ne lássák.

Szeretlek, Uram-Isten, a Szentírás parancsa
és hitem kívánsága szerint,
de szeretem a népemet is, Uram,
szegény elesett erdélyi magyar népemet,
s bocsáss meg nekem, Uram,
ha népem felé ma hangosabb, fájóbb,
lelkesebb és türelmetlenebb bennem
ez a szeretet talán, mint Tefeléd.

De lám, Te hatalmas vagy, uram,
mindeneknél hatalmasabb,
míg ők szegény bús erdélyi véreim véresen
és mezítelenül fetrengnek a világod porában,
mindenkitől elhagyottan,
s bizony őnékik ma nagyobb szükségük van
az én szeretetemre, mint Teneked,
ki Minden Világok Ura vagy.

Azt is tudom, Uram,
hogy minden ember egyforma Teelőtted,
bármilyen nyelven imádkozzon is,
vagy káromoljon. Bevallom azonban,
hogy az én szívemben elfogultság lakozik,
és ma csak az testvérem
nekem ezen a földön, aki magyar,
s ez mindaddig így lészen,
míg a magyar a világmindenség
legtestvértelenebb népe,
míg minden csizma a magyart rúgja,
mindenki a magyart tapossa,
addig, Uram, bocsásd meg bűnömet,
más testvérem nekem
nem lehet ezen a földön!

Én kell pótoljam azt,
amit mások megtagadnak tőle.
Kiknek szemét kiszúrták,
azoknak én adok szemet.
Kiknek kezét béklyóba kötözték,
azoknak én adok kezet.
Kiknek nyelvét kivágták a gonoszak,
azok helyett ma én vagyok a hörgés,
a segélykiáltás, a zokogó szó, átok és imádság,
ez ma mind én vagyok!

Köszönöm, Uram, hogy kimentettél
a pokolból és szabad földre irányítottad
tévelygő lábamat.
Köszönöm jóságodat, köszönöm.
Igazi, égig fölcsengő háladalt azonban
csak akkor hallasz éntőlem, Uram,
amikor rab népemen megkönyörülsz
s Erdély földjére, magyarok földjére
rámosolygod szabadságod fölkelő napjának
áldásos fényét.

Legyen meg a Te akaratod, Uram.
De alázatos szívvel megkérlek nagyon:
legyen már egyszer a Te akaratod jó
a magyarnak, áldás, békesség,
szabadság, öröm!
S legyen már végre egyszer valóban
Tied az ország, s ne a gonoszaké,
Tied a hatalom, s ne a másokat sárba tipróké,
mert bizony, Uram, mindaddig,
amíg ez meg nem történik,
nehéz lesz elhinnünk,
hogy Tied a dicsőség, örökkön-örökké..
Ámen

Wass Albert: Erdélyi fák között

Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél.
Ősszel, mikor a hervadás leszáll,
s az árva fák közt zúgni kezd a szél.
És tavasszal, mikor a holt mezökre
az élet lüktetése visszatér.
Nálunk akkor is hull a falevél.
Nálunk akkor is búsak a lelkek,
mikor a rónán pacsirta dalol,
úgy ég olyankor, úgy fáj valahol...

Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat,
s mi megmaradt: emléke a régi nyárnak,
az a kevés is mind, mind lepereg..
Erdélyi fák között, én nem tudom
miért, de kétszer hullanak a falevelek...

Cseri Kálmán

"Érvényesül-e az igazság akkor, ha csak azt büntetik meg, akit tetten értek, és nyilvánosságra került a bűne? De akik ugyanazt a bűnt elkövették, csak éppen nem érték őket tetten, azokat nem büntetik meg. Érvényesül-e így az igazság?"

Fotó

Cseri Kálmán

"Az olyan ember, aki nem tud, vagy nem akar őszintén megbocsátani, végső soron elégtételt kíván. Arra vágyik, hogy újra és újra bebizonyítsa: neki volt igaza és a másiknak nincs igaza. Arra törekszik, hogy sajnálatot ébresszen önmaga iránt, és ellenszenvet a másikkal szemben. Vagyis máris mérgezi a környezetét.

Tulajdonképpen szakadatlanul vádaskodik, vádolja a másikat. Arra vágyik, hogy a másik megkeserülje. De azért vágyik erre, mert ő tele van keserűséggel.

És ez a keserűség buggyan ki az indulataiban még akkor is, ha sokszor rejtegetni akarja ezeket. Külön probléma az, hogy sokszor nincs is valós alapja az ilyen keserűségnek."

Mezey Katalin: Ballada múlt idők szerelmeseiről

A férfiak, akik szerettek - volna,
úgy néznek rám, mint hiábavalóra,
akitől merő pimaszság, hogy él még,
aki alól rég kifutott a térkép.
És úgy legyintenek, mindenttudóan,
mintha olyasmit tudhatnának rólam,
amit a többi ember elől rejtek:
titkos fekélyt, szégyenletes förtelmet.

És elsorolják számtalan hibámat:
rossz kurva vagyok, jártatom a számat,
a becsületről sohase hallottam,
ifjat megrontok, öreget becsaptam.
És örülnek, hogy bajjal élek (mással),
és megtetéznek csapást új csapással.

S e férfiakat - mert szerettek volna -
barátaimnak képzelem azóta.
Még mindig bennem sajog a kudarcuk,
még mindig szégyenkezve látom arcuk.
S míg jobb szeretnék, hogyha nem is lennék,
engem máig lefegyverez az emlék,
az adósság, oktalan bűntudatban:
hogy adni akartak és én nem adtam.

Ajánlás:
Herceg, ha mégis értenéd a lelket,
add meg lelkemnek azt a nagy kegyelmet,
hogy semmi kíntól komisszá ne váljak,
ne csak megértsek, de meg is bocsássak.
Hogy számolatlan szedjem a kudarcot,
mint győztes hadvezér a hadisarcot.

Mezey Katalin: Kettős arckép

Ülsz a karszékben

és mosolyogva figyeled

hiábavaló küszködésemet,

hogy a köztünk lévő távolságot

közömbös szavakkal kitöltsem.

Mintha szíjácsot tömködnék

üvegtárgyak közé,

hogy össze ne ütődjenek

véletlenül.