M. Fehérvári Judit: Amikor elfogynak a szavak…

     
Nem egyszer történik meg velünk életünk folyamán, hogy annak leglényegesebb pillanataiban cserbenhagynak bennünket a szavak, s valamiféle megfogalmazhatatlanság állapotába kerülünk. Nem úgy nevezzük meg a dolgokat, ahogyan azt tennünk kellene, ezért aztán valami kétségbeesett riadalom lesz úrrá rajtunk. Képtelenek vagyunk uralkodni a pillanaton, s vagy hallgatunk vagy kiömlik belőlünk a mondatok erdeje, hogy aztán szinte pillanatok alatt avarrá legyenek az üdezöld, friss hajtások is, mert ismételten nem arról beszéltünk, ami a szívünket nyomta, amitől nem merünk immár saját tükrünkbe sem belepillantani.

         „Senkit sem tesz hőssé a maga ereje.” (1Sám 2,9b) – írja a Könyvek Könyve. S milyen igaz is ez! Pilátus történetén merengtem el a minap. Ő volt az, aki már jóval Krisztus Jeruzsálembe érkezése előtt levélben megírta Tiberius császárnak, hogy veszélytelennek tartja azt a szelíd prófétát, akinek bölcs beszédeitől Kajafás főpap és Heródes király is egyaránt tartottak. Ők és a főpapság is egyértelműen a politikai uralmuk féltéséből és a lázadástól ijedtek meg annyira, hogy inkább kereszthalálra ítélték Jézust vagy más erők munkálkodtak abban a pillanatban, amikor a világtörténelembe belépett Isten Fiát, a Názáretit mindenképpen el akarták távolítani a halandók sorából? Érdekes módon így győzedelmeskedhetett az Égi a földi felett, s így alakulhatott hitté mindaz, ami addig csak az igazság és a csoda rendszerében nyert létjogosultságot, s ebben a relációban is csak azoknak, akik megértették azt, hogy milyen hatalmas erők munkálkodnak a háttérben.

          Pilátus felesége sugalmazott álmában a kerubok szárnyán látta repülni a Megváltót, akinek orcája magának a napnak a fényességével ragyogott, miközben az akaratát megtestesítő lángok megálltak a felhők fölött, s Claudia Procula egészen bizonyosságot nyert afelől, hogy alig huszonnégy óra múltán már Ő lesz az, aki megszabadítja Júdea népét a bűneiktől.

         Az utolsó vacsora másnapján Pilátus önmaga is kétségbe esetten suttogta az őrjöngő tömeg előtt, hogy miért is nem ítélheti el Jézust, de még a végső pillanatban is azt kérte Tőle, hogy mondja meg a tömegeknek, hogy nem az Istentől való, s akkor még megkegyelmezhet Neki.

         Pilátus bölcs ember volt: tudta, hogy az Ember Fia bűntelen, s mindössze egyetlen dolgot nem tud megemészteni a feldühödött tömeg: az igazságot. A valóságot arról, hogy képmutató és álszent életet élnek, nincsenek tisztában tetteikkel és azok következményeivel, s úgy vélik elegendő testedényük külsejét tisztára súrolni, miközben a belső álnokságok egyre csak szennyezik őket, megdézsmálnak mindent, amit a szentség övezett valaha, de a törvény betűi szerint ártatlanok, hiszen azokat ők maguk hozták. Ezért aztán valakinek áldozatot kell vállalni, hogy önnön sötétségüket elfedjék.

         Ha valami olyasmit cselekszünk, ami nem egyezik saját akaratunkkal sem, de erre éppen akkor, amikor a legordítóbban előttünk van a lényeg, nem döbbenünk rá, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy majd a víz lesúrolja rólunk a vétkeinket, vagy azt mondani, hogy Isten akarata volt, hogy éppen az történjen velünk, ami, mert ez volt az előre kijelölt utunk. Esetleg megkérdőjelezzük, hogy hol volt akkor Isten, s miért engedte meg mindezt nekünk. Így volt ez Auschwitz esetén is, s még számtalanszor a világtörténelemben, miképpen az egyes egyének sorsában is.

         A kabbalista hagyományban van egy nagyon érdekes dolog, melynek cimcum a neve, s magyarul azt jelenti visszahúzódás. E tanítás szerint a kezdetekben az Egy volt a teljesség, a tökéletesség, aki betöltötte a kozmoszt, ezért nem volt hová teremtenie. Így aztán visszahúzódott önmagába, s arra a helyre, amelyet meghagyott, növényeket, állatokat, embereket teremtett. Ha oksági dolgokból szemléljük ezt a tényt, akkor elmondhatjuk, hogy, ha mindez így igaz, akkor Isten nincs jelen a világban, vagy másképpen fogalmazva, a mi világunk nem az Ő tere, de mégis Övé a totalitás. Létezik, de nincs itt.  Ő az, akit nem lehet és nem is szabad emberi mértékkel megítélni, mert nem tudunk igazat szólni Felőle, legfeljebb abban lehetünk bizonyosak, hogy van, hogy képes morális problémákat feloldani, de nem a mi mércénk szerint. Elegendő csak Káin és Ábel történetére gondolni, s arra a Káin-bélyegre, amely bizony nem a bűné, hanem a védelemé, mert hiába kiáltott egekig a tette, Isten védelme alatt áll.

         Ily módon meg lehet ugyan kísértetni bárkit, de maga Jézus sem hagyta, hogy ezt tegyék Vele. Sem a Sátánnak, sem azoknak az embereknek, akik a Golgotán kárörvendve várták, hogy tegyen csodát, ha Isten fia, noha azok a nap fényénél is világosabban már régen az orruk előtt voltak. Egyedül a jobbik lator, aki bizonyos relációban az egyháztörténet első szentje, s nem is akármilyen, mert Jézus által azzá avatott, értette meg a dolgok lényegét. S szinte egyetlen pillanat alatt. Ha másképpen viszonyulsz a világhoz, ha abban nem a saját igazságod, hanem az egyetemest keresed, rátalálsz az együttérzésre, a megértésre, s a szeretetre is. Ezek azok a dolgok, melyekért valóban Te vagy a felelős, s amelyekért valóban érdemes élned.

    Nem szabad Pilátus módjára kezet mosni, mintha mi sem történt volna, mert az erőd még kevés, s nem kell meginnod azt a pohár vizet sem, amit ő, mert a torkodba szárad anélkül, hogy éltetné a lelked.

         Túlélhetsz dolgokat, bizonyosságok sorával igazolhatod önmagad, de azért, amit cselekszel, egyedül Te vagy a felelős, s ha tükröd homályos, az még nem jelenti azt, hogy általa látsz homályosan, s megérted Pál apostol szavait, hanem éppen ellenkezőleg: úton vagy. Valahova tartasz. Úti célod ismeretlen ugyan, s nem vagy képes és nem is mersz már semmiféle mondatokat sem megfogalmazni, mert gúzsba kötött maga kételkedés, amely önmagában is egy félkész valami, s nem is a Tiéd. Ne arra koncentrálj, hogy majd megtanulod egyszer, hogy mikor, s miben lépnél másként, ha visszafordíthatnád az idő kerekét, hanem arra, ami előtted van! Lehet, hogy ízzé-porrá törnek Benned a dolgok, de mégis éppen ezért jönnek létre azok, amelyekre csak rácsodálkozni lehet, s egy szép napon már nem menekülsz, mert átölel a boldogság, a szeretet. Így ne kérdezgesd szüntelen Önmagad! Csupán légy jelen, ha szükség van Rád, s hidd el, megszületnek azok az eddig megfogalmazhatatlannak tűnő szavak is! A történet valóságossá válik és elmondhatóvá, s akkor Te Magad leszel a csoda!

Forrás: M. Fehérvári Judit honlapja

Bartalis János: Várlak

Éjfél van és én még nem alszom.

Hallgatom a csendes éjjeli zajt.
A mező piheg.
Fáradt csillagok bóbiskolnak.
A hold lezuhant a keretek mögé.
Várlak, hogy jöjj.
Várlak, hogy egyszer besuhanj.
Hold-lábaid nesztelen röptét lesem
a bokorközön.
Szellőlengésed fehér szárnyalását.
Várlak, hogy itt légy,
hogy eljöjj és megörvendeztess.
Várom a lombzajt.
Várom a harmatcseppek
piciny csengetését.
Várom az apró füvek suttogását.
Várlak Téged!...
... Szívem ős mély dobbanását
várom a csendes éjben.

Vas István: Minden jelben...

Minden jelben tegnap óta csak te vagy.
Uj dalomnak ringatója csak te vagy.
Reggel, délben, alkonyatkor néztelek
és most minden gyöngyszem-óra csak te vagy.
Leng szivemben rózsakendőd, kék ruhád;
csillag hull sötét folyóba: csak te vagy.
A virágok szép nevére megtanitsz:
kosbor, bükköny, mályvarózsa csak te vagy.
Bőröd, ajkad, lélekzésed boldog íz:
életemnek fűszersója csak te vagy.
Zöld szemedből vígarany rezeg felém:
nap ha fényét lombra szórja, csak te vagy.
Árnyaival üldözött az alvilág,
szól a kakas virradóra: csak te vagy.
Élet fája, hajtsd ki ágadat fölém!
Kajszinarcod néz le róla: csak te vagy.
Nyár és hajnal, rét és erdő, Duna, domb:
versem édes csattanója csak te vagy!

Csoóri Sándor: Homlokod homályából

Kiszolgáltatsz a boldogságnak
s már nem is tiltakozhatok.
Elmentél s nyomban esni kezdett a hó,
hogy itt maradjon belőled valami.

És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből,
attól piros a képem:
járok azóta hömpölygő huzatban,
utcákat fölsebző zenében.

S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket,
ahol velem szerettél volna járni –
A hajad, a hajad fészket kereső fecske,
a Napba akar szállni.

Elképzelem a szerelmet is, de csalódom:
jobban szeretsz te, jobban:
Kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék
hazátlan pillanatokban.

A folyó zöld, az ég homályban van, a szőlővessző meg a földben.
Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok.
A nyár ideszalad, a tavasz itt topog
s homlokod homályából csapkod felém egy lepke.

Kassák Lajos: Felhőtlen éjszaka

Teljen meg örömmel a szív. Óh, Jézus,
keresztrefeszített ember,
utolsó péntekjén ez esztendőnek
dicsértessék a TE neved,
aki jászolban születtél s a békesség
zöld olajágával vonultál be Jeruzsálembe.

Vannak, akik azt hiszik meghaltál
a keresztfán. Óh, örökéletű testvér
én naponta találkozom veled és szótváltunk
amint kékvászon kötényedből magot vetsz
az őszi határban vagy lótsz-futsz a nagyvárosok uccáin
és másutt ugyanebben az időben
a názáreti ácsok mesterségét folytatod,
mérőzsinórral és villanó baltával a kezedben.

Vannak, akik azt hiszik, sebeiddel elszálltál
e földről. Óh, Jézus, én a mi örök összetartozásunkról beszélek
s ahogy a decemberi hold árnyékot vet mellém
látom, hogy TE is itt ballagsz velem az éjszakában
éppen olyan szegény és elhagyatott vagy, mint én
vérzik a szíved, kezeid és lábaid is véresek
s én most egy halott katonára gondolok, aki az árokban feküdt
s a távoli égre bámult két nyitott szeme.

A szelíd ökör és az igénytelen szamár virrasztott
születésed óráján s mégis TE voltál az, aki ledöntötted
a bálványt és korbáccsal léptél a templomba.
Sírba fektettek és visszajöttél hozzánk
óh, keresztrefeszített ember
sugárzó csillagkoszorú
a szegények feje fölött.

Kassák Lajos: Gyöngykagyló

Madár, ha rikoltana – ne felelj rá haraggal, kedvesem,

virág, ha nyílna ablakod előtt – játékból se tépd le kedvesem:

madár és virág két gyönyörűsége életemnek.

Így beszélek hozzád, kedvesem és magam értek a szóból.

Te csak élj vidáman! Élj s ha aludni térsz meg,

madár daloljon és virág nyíljon álmaidban.

Kassák Lajos: És hiába minden

Ha kilépsz a házból, magaddal hozod
ágyad melegét s a szerelem édesfanyar illatait
melyek megejtik a szenvedő férfiakat és hiába minden
térdre csuklanak, ha pillantásod éri szívüket.

Hajad egyetlen szálán függ életünk
s ha megfordulunk, hogy elszakadjunk tőled
a vihar szelén, mely elragadta vágyunk
megint a te örvényedbe kerülünk vissza.

Ébren és alva egyformán érezzük
könyörtelen mosolyod varázsát
s a végtelen világ nem elég nagy ahhoz
hogy pillanatra is elbújhassunk előled.

Végh Tamás: Merlin búcsúja

Meghagyom néktek a szivárványos áldozatot,
kósza lelkek ábrándjait, varázslatos éveket.
Széppé szabadult irgalmát a nyári egeknek,
csönddé olvadó indulatát káprázatainknak.

Meghagyom néktek a főnix szárnyalását,
tavi tündérek selymesen omló álmait,
Lancelot veretes nyugalmát, túlpartokon
delelő álmok dérverte alázatát.

Meghagyom néktek a látás hatalmát,
fénylő érzelmek szabad áradását,
hitek és káromlások arany-hídjait,
ha örvénylő folyókon keltek át.

Meghagyom néktek a remete barlangját,
napnyugaton túl, hová nem ér a fény,
világtól, ha elvonultok, mert fáraszt a szó,
és áttetsző tündérfátyol a remény.

Kassák Lajos Holdtölte

Középkorú ember vagyok,
hímnemű, szívós és akaratos.
Nem láttam az angyalt, ki benézett hozzánk születésem óráján,
nem volt fizetett pesztonkám, aki csodálatos dolgokat mesélt volna.
Inas voltam, szolga, mesterember, csavargó és kéregető,
jelenem hasonló a múltamhoz,
saját erőmből tartom fenn életemet,
amely egy napszámostól és egy szolgálótól fogamzott.

Szeretem a munkát és szeretem a megpróbáltatásokat.
Testvérük vagyok az embereknek anélkül, hogy ez különösebben meglátszana rajtam.
A szürke köveknek, az illatos virágoknak és a rugalmas fémeknek is a testvérük vagyok.
A lobogó tűz a bátyám és a hűvös, tiszta víz a hugocskám.
Kedvesemről is szólhatnék, de ő meghalt, alig, hogy találkoztunk,
tizenhat éves volt és érintetlen a vad indulatoktól.
Fegyvert még nem sütöttem el soha, gyereket nem neveltem föl egyet sem.
Mire való vagyok hát? – kérdezem magamtól álmatlan éjszakáimban,
mért, hogy nyitva a szemem és senki nem fordul be hozzám ezeken a tárt kapukon?
Miért ez? És miért az?
kérdezgetem magamtól untalan.

Ha madár lennék, most a tenger felett szállnék,
ha nem élnék, talán boldog is lennék,
de így csak élek és nyugtalan vagyok, mint aki nem tudja mit tegyen magával.

Hét cserép muskátli van az ablakunkban,
feleségem naponta megöntözi őket
s ők hálából kinyitják csipkézett virágaikat.
Ilyenkor úgy képzelem, az élet szép és minden dolgok érettünk valók,
közben fekszem hanyatt és egyedül a széles díványon,
éjszaka van.

Nem panaszkodom.
Csak úgy, mint oktalan gyerek, ha megered a nyelve,
elmondtam életemet.

Julia Hartwig: Visszatérés

Lakasd jól versed a hosszú böjt után
mert szomjúhozza a képeket a színeket a mozgást
és elgémberedtek a csontjai

Ne fessen úgy mint egy szánalmas elítélt
engedd hadd váltsa valóra álmát
hadd legyen tiszta és üde ahogy ünnepi ruhában
levonul a lépcsőn
egy pompás menet élén

/ Zsille Gábor ford./

Csoóri Sándor: Rejtelmeket szólongatok

Ha nem szeretsz még láthatóbban
s még láthatatlanabbul,
veszendő életemre gondolok:
az állatarcú éjszakákra,
az összevissza nappalokra
s utaim tüske-torlaszára.

Tökéletes egyesüléssel
kívánom csak a szerelmet –
Fákat akarok látni, hol
arcod az én arcomba olvadt
s felhők suhanó karzatát,
ahonnét otthonunkra látunk.

S rejtelmeket szólongatok:
nyugtalanabb legyen a föld
kérdéseimtől, válaszodtól
s alkalmasabb így a gyönyörre,
ha már annyi titokra, kínra
alkalmas néha öntudatlan.

Kétségeimtől nem véd semmi,
csak a te boldogságod védhet –
Tested a legszebb jelű zálog,
hogy látható legyen szerelmed
és szemed gondolata is, mely mindig
az élénk világba sodortat.

Jan Twardowski: utószó

Kérem mondjanak emlékmisét értem

télen-nyáron tavasszal-ősszel

szentet vagyis csendeset

nem túl hangosat

épp olyat mint az volt

mely után a könnyek

katicákként gyűltek

bűneim fölé

/ Zsille Gábor ford./

Kassák Lajos: Hiábavaló költemény

Nem találkoztam veled. Hol lehetsz most, Anna
ó, szüntelen tévelygés múlt és jövő között
szálltam utánad a súlyos felhők alatt
kerestelek a meredek szikla csúcsán
s a sárga virág kelyhében, mely a völgyben lent
lélegzi mézédes illatát.

Világgá hirdetem, hogy te vagy a csillagom
s a csöndes, nagy égen nem találtalak sehol
kérdeztem már utánad a kikötőben
ahol egykor te voltál a végzet ujja
s azok számára, akik, ha egyszer is láttak
szemedből feslett ki a hajnal.

Micsoda lány voltál, Anna, micsoda rózsa
ha letéptek, estére kivirultál újra
hányan áldoztuk fel magunkat érted
agyvelőnket, szívünket s a kezeinket
s akik nem érinthettek téged, megőrültek
mint a sivatag kakasai.

Micsoda lány voltál, Anna, micsoda parázs
megrészegült óráimban, hogy virrasztottam
te ragyogtál előttem a horizonton.
Micsoda lány voltál, Anna, micsoda fény
hirdetem, hogy te vagy az örök egy csillagom
s a nagy égen nem látlak sehol.

Bella István: Csonka mondatok

Jön valaki. Belép az ajtón.
A fénybe bámul. Tükröm kinyitja.
Otthagyott boromba belekortyol.
Otthagyott poharam elejti.

Nem gyűlölöm. Helyettem-társad.
És talán ő se gyűlöl engem;
ki rég a rég kivágott hársak
szeme színében melegszem.

Lesznai Anna: Egyszerű dal

Hogy engem lássál nézd meg, kedves, a kertet,
A lombosat, árnyasat, rejtőst a domb ölén.
Bizony, mert én is lombos, rejtős vagyok.

Ha engem szólítsz, kedves, szólítsd a szellőt
A sietőt, suhogót, susogott titkok tudóját,
Mert bennem is vagyon sok suttogott kérdésre válasz.

Ha testem kívánod, úgy simítsd az illatos földet,
Ő alszik és hüvös, de viselős izzó kehellyel.
Aluszom én is, bennem is nyílnak virágok.

Ha ölelni óhajtsz, úgy öleljed hársaim törzsét.
Erősek, szívósak, égnek, tülekedők.
Köztük megállok, hajamban játszik a nap.

Ha bírni akarsz, úgy hintsd be maggal mezőnket,
Mert azé a föld, ki terméssel áldja meg őt.
Ki holnapom hordja, én is azé leszek.

Ha ismerni vágyol, úgy némán messzire nézzél,
Mert tágas a völgy, a szélén hegyek hevernek.
Tágas a lelkem, de valahol otthon vagyok.

Ha szeretni szeretnél, úgy tárd ki szomjas karod,
Borulj a fűbe a nyilazó napfény alatt,
Ott játszik csókom minden sugár nyomán.

Ha jó akarsz lenni hozzám, simogasd meg ebünket
Mert hű ő szegény, és nem tudja megmondani, mi fáj.
Jaj, tudni szólni szemérmes szívnek nehéz.

Ha el akarsz hagyni, házunk kapuját tedd be,
Léptednek nyomán arannyal porzik az út.
Örökké nyílik a kert, de viszont sohase látod.