Kassák Lajos: Számvetés

Mi tagadás benne, ma-holnap öreg leszek
aztán aggastyán, asszony nélkül és gyerekek nélkül.

Ezüstszín hajam és szakállam nem simogatják meg
békítő kezek s nem lesz, aki jóakaratú szavakkal mondaná
rendezd el homlokod ráncait és vigyázz magadra

Múltja emlékeiből hogyan élhet meg valaki
s ma-holnap nem lesznek már csak emlékeim.

A világ kereke forog tovább árnyékban és fényben
a madarak átszállnak egyik ágról a másikra s a virágok is
nyílnak tovább az ősi törvények rendje szerint
számomra kegyes ajándék a jelen pillanat
s nem tudom, mit kezdjek vele, hol van a színe s hol a visszája.

Fordulok jobbra, fordulok balra s akár a szegény kötéltáncos
ha elvesztette az egyensúlyt – ó, megfoghatatlan fénysugár
minden pillanatban alázuhanhatok a mélybe.

S mi vár rám túl e világon, a végtelennek tűnő
hétköznapok után, melyek rámvésték jegyeiket.

Béremet hol vehetem fel a munkáért, amit végeztem
s kinek köszönjem meg, hogy olyan lassan tört össze a szívem
amely állandóan a Jó és Rossz fogaskerekei között vérzett.

Ma-holnap öreg leszek s aztán aggastyán
de mielőtt elhagynám a házat, ahol menedéket leltem
s az asztalt, amin eledeleimet fogyasztottam el

jöjj velem te idegen, akihez küldöm ezt a verset
jöjj velem tétovázás és kérdezgetés nélkül
keressük meg a kaput, mely ama csodálatos kertre nyílik.

Fogd meg a kezemet, ismeretlen ismeretlen testvér
s igazíts el, hogy melyik útra térjek a sok közül.

Bejártam nagy részét a földnek, láttam sok szép dolgot
hallottam az ég mennydörgését s a szerelmesek dadogását
s ó, lassan mögöttem marad minden
ma-holnap öreg leszek s aztán aggastyán
asszony nélkül és gyerekek nélkül.

Nemes Nagy Ágnes: A völgyben

Barátaim! Igy hagytok elzuhanni,
pusztulni szomjan, mint az állatot!
Egy istállóban együtt, legalább
néhány falás meleget adjatok.

A völgyben jártam. Kő volt, csupa kő,
s a kő alatt, hol pincebogarak
másznak, kavics volt, s a kavics alatt
csillámpaláig szúrt a déli nap.

Csak néhány tüskös csudafa-bokor,
üres folyóágy, forrás víztelen,
kürtők, vizaknák, odvak, árterek,
s az ég alatt mindegyik meztelen.

S tarkább e táj, mint a valódi táj,
hegyes a szin és szikrázik, hogy éljen –
de este lesz. Ne hagyjatok magam
a csillagokkal kikövezett éjben.

Cseh Katalin: Mindegy

Akinek már mindegy, hogy

kedd van-e ma, vagy éppen
vasárnap, az már sohasem
lázad, nem lángol, mint a
tulipán, nem veri fel a házat,
hallgat, csak hallgat hónapokon,
éveken át, míg egyszer valaki jön,
és leoltja a szobában a lámpát,
még nem végleg, csak reggelig,
csak az utolsó hulló hajszálig,
az arcon mélyül már a repedés,
a két tenyér maga a legszebb
könyörgés, s a lábakon a bőr már
latyakos, de még járnak, még ha kell
fáznak, sőt remegnek,
akinek már mindegy, hogy hó hull-e
vagy zápor, abban romokban áll már
mindenféle mámor,
akinek már mindegy, hogy reggel van
vagy este, annak sikolya is olyan,
mint a csendje

Juhász Gyula: Immortel

Én kedvesem, ha majd a hűvös ágyon
Némán heverve hallgatom szünetlen,
Hogy az eső kopog az őszi csendben
S hogy nő szívemből égő, vad virágom,

Ha majd a hold halvány mosolya réved
Kísértetes estéken egy keresztre,
Mely nékem is nyugalmat hoz s az élet
Kínját megváltja: gondolj kedvesedre.

Ne arra, aki nem tudott e földön
Szeretni és gyűlölni, halni, élni,
Kinek a léte rabság, sírja börtön,

De arra, aki száll büszkén az égi
Szivárvány hídján boldogan dalolva
S nem hervadó rózsát fon homlokodra.

Hajnal Anna: Formáltál engem örömödre

Formáltál engem örömödre,
két könnyű lábbal, szinte szállnék,
s ha hirtelen kinőne szárnyam,
nem lenne váratlan ajándék,
mert aki lát, meglátja rajtam:
ez itt az Isten kedvelt lánya,
akit a szelek körüllengnek,
s kinek a tavasz új ruhája.

Formáltál engem örömödre,
de ékesíts fel most csodákkal!
szivárványt küldj sötét szemére,
ha lát, lásson hétszín varázzsal!
hadd lásson tündéreknél szebbnek,
éjjel nevemre felriadjon,
mint akit ékes villám keltett,
s utána szédülten virrasszon.

Ha jön a reggel, minden fényben,
harmatban, hőben felidézzen,
ha nem lát, értem sóvárogjon,
és hogyha lát, hát megigézzem.
formáltál engem örömödre,
de öltöztess most illatokba!
lépéseim füröszd zenében,
s csillagokat bűvölj hajamba.

Tedd meg most legnagyobb csodádat,
segítsed meg most kicsi lányod,
mert ha nem látom, érte sírok,
s ha látom, majdnem holtra válok,
tedd, étlen-szomjan engem várjon,
és sírjon értem apadatlan,
s boríts el minden édességgel,
hogy mindezért megvigasztaljam.

Beke Zsuzsa: Égi sugallat

Kuporgok a barlangnál

ahová temettek Uram,

várom érkezésed,

Felém nyújtod az égi

boldogságot amit ígértél,

figyelek...

Csönd van, sehol egy

lélek, földi nyugalom,

csak egy szárnysuhanást

hallok, s tudom eljöttek

Érted az angyalok

Puskás Attila: A csúcson túl

(Erőss Zsoltért)

A csúcson túl ocsúdok,

Fény van és meleg.

A kéz, amit nyújtotok,

Felsegít. Megyek.

Élni csak itt tudok:

Fehérben tündöklő hegyek.

Nem kéne sírnotok,

Tágasak fent itt a Terek.

Jönnek még párducok,

Csákánnyal törik a jeget.

Halljátok?

Angyalok vonulnak,

Barátom mosolya integet.

Nagyon jó, nagyon jó…

Maradok...

Takaróm hóból.

Párnám a fodrozó fellegek.

Cseh Katalin: Számonkérés

 hol vagyunk mi, mikor

szél támad a fákra,

s dércsipkét küld az ősz

fáradt virágágyra?

hol vagyunk mi, mikor

a csengettyű szól,

hol vannak az álmok,

mikor szavaim csendbe mártom,

hol vannak, mondd, hol?

És hol vagytok ti, mikor

a tél fázik, jéghegyek

tetején bohém remény játszik,

mikor a kés éle belefut a fénybe,

a holtat is felébreszti a jajveszékelése?

És hol vannak ők, mikor a hegy orma

közönyösen néz a vágyakozó Holdra,

mikor a hóvilágban füstöl a hóember

szája, s csillagablakból

dől a, dől a pára?

Tamás Tímea: Türelem

mióta vagy

annyit játszottam a megértés billentyűin

hogy elfogytak dalaim

annyit és annyiféle hatalmashoz könyörögtem

– mert soha nem tudtam melyikük a leghatalmasabb –

hogy elkoptak szavaim és imáim

annyit álmodtam hogy hűtlenül elhagyott

a sötét

annyit éltem

mint egy lejárt dátum mellé jegyzett

esemény

mint egy telefonvonalban bennmaradt

utolsó szótag

mint egy mesterlövész célpontja

annyit

Pilinszky János: Öröklét

 A fésű meghalt a hajadban,

simogatásom is megállt.

Kiveszem a fésűt kezedből.

Mindennek vége. Karonfogva ülünk.

Tamás Timea: Túloldal

érzem Uram, az ész öregszik
nála csak a test öregebb
hol a lényeg mi túléli
a reszkető félelmeket
hol az arc ami ránctalan
hol az érfal mi nem meszes
hol a lélek mi túléli
a hajnali rettenetet
mikor gyűrötten sápadtan
verejtékes álom után
a tükör kegyetlen mélyéből
visszatekintesz énreám

*
sápad az arcom jól tudom
levedlik rólam a szeretet
üres lélekkel álmodom
tudom lesz majd ki eltemet

kiszikkadt erek hálózzák
a szív régi domborzatát
kopár hegyoldal kiégett fészek
egy napig tán még elélek
kegyelemből

ami marad –
szikár hegyoldal – a patak
mi tisztára mossa a vermet
hol csontjaim halkan telelnek
egy őz jön majd szeme kristálytiszta
előrenéz sohase vissza
lelke őrzi a riadalmat
mint csontjaim a nyugalmat
s felettük hideg szelek zenélnek
lassan ideje lesz a télnek

Csoóri Sándor Dünnyögő

Az esők. A versek. A havazások.

A gyönge hóban megmosdó madár.

A kezed. A kezem. A tested jelei.

A halál kulcsa. A zárhatatlan zár.

A csönd. A düh. A világ-egyedülség.

Az ember örök esélye maga ellen.

A fölingerelt fegyverek. A tüskék.

A tüskék hamva tebenned és bennem.

Szpasz Mantarov: A tőr monológja

Átkozott sors!
Lehettem volna eke vagy patkó!
De az ütések kiűzték
belőlem a meleget                            
- a legutolsó szikráig...
Most rémülettel néznek rám. De vajon
a gonosztevő keze
gyertyatartóval
nem tud ölni?
Miért, miért feledkeznek meg arról,
hogy már az egyik végem hegyes,
másik végem nem a markolat,
hanem egy emberi kéz?

Dabi István ford.

Takács Zsuzsa: Találkozás

Éppen elmentem volna egy fogadásról,
de beléd botlottam  a lépcsőházban,
s így együtt siettünk vissza. Pincérek
hordozták körül a pezsgőt, de a tálcák
ezüstje a szemünk láttára kopott.
Az évek rozsdája teszi, tréfálkoztam.
Te, mintha meg sem hallottál volna,
mereven bámultál valamit az ablakon túl.
Ettől bizonytalanná vált a hely jelentése,
az idő számontartásának kényszeréről
nem beszélve. Aztán a fülemhez hajoltál,
és a régi, követelőző hangon súgtad:

Nem tudnánk kivenni egy szobát
a közelben valahol? Kérdésed elárulta,
hogy léket kapott emlékezeted hajója.
A tenger föllázadt ellened, matrózaid
a habokba lökték az évtizedek koloncát,
titkokkal teli, leszögezett ládáidat, mert
megelégelték, hogy kapitányi egyen-
ruhádban értelmetlen utasításokat adsz,
hogy nem túlélésre, elmerülésedre játszol.
Hanyatt fekve kezemet a szívemre tettem,
majd – mint aki esküdni készül – a párnát
ölelve másik kezemet fölnyújtottam.

Mintha csak ma lett volna, nem harminc
évvel ezelőtt, karodba vettél, könnyem
lepergett egykori mellkasodra. Nincs hely,
ahol ne találkoznánk, nevettem. Amikor
ránk nyitottak vendéglátóink gyerekei,
nem mintha magyarázkodnom kellett
volna vágyálmom miatt, ölelésedből
kibontakoztam, erre hátrálni kezdtél,
éreztem, árulásnak tekinted ösztönös
mozdulatomat, és körvonalaidat veszítve
fokozatosan – mint akinek ebben nagy
gyakorlata van – eltűntél, hiába tiltakoztam.

Gubcsi Attila: Vallomás helyett

 saját fotó

 Mélybarnán felzokog egy hatalmas kerek könnycsepp 

És tudom, hogy háttal állva látni könnyebb könnyed