Beney Zsuzsa: Állok…

Állok a nyitott ajtóban, hideg
árad be, érdes ég, már évek óta
a legutolsónak hitt őszi éj.
A legutolsónak hitt búcsúzás.

A szél köd és felhőtorlaszokat
emel a csillagok elé. Sötét van,
de fehér és szürke és köd-sötét.
Úgy mint a régi képeken a lelkek

mozdul, forog, örvénylik ami van..
Isten, ha vagy, mért nem gyujtasz világot?
Isten, ha lennél, nem hagynál magamra
ezen az első téli éjszakán.

Beney Zsuzsa: Lábujjhegyen

Csöndesen, lábujjhegyen menni el.
És előtte hallgatni. Nem utólszor
hanem most látni először a földet,
a borszínű tenger hullámait.

A hajókürtre meg sem rezzenni. Beállni
a sor végére, mint abba a sorba.
Lassan araszolni át az idő
maradékán, már súlytalan teherrel.

Tudni: ez az egyetlen feladat
amely még vár, ez az egyetlenegy
amit teljesítened kell, hogy majd szabad légy.
Egyetlen, amit nem te teljesítsz.

Balla Zsófia: Földi csendesség

Itten, északon – hol a nap hamar le-
nyugszik és szemel, kiszemel a ritka
tört eső – csak szél kotorász hajamban,
az egyedüllét,

mint a roncs levél, betemet. Bedől a
fű az ajtómig, ki ne nyisd! Ki nyitna
be? Lerogy, benő a magány, amelyet
annyira vágytam.

Tőle mit remélsz? Hogy életem a
méz, a só fölé magasodjon. Ő a
hegy, amelynek tág tetején belátom
messze a múltat.

Elmarad a mély csevegés, leválik
súly s világ, lehull alakoskodásom
mind, leszárad, -  haladunk a létem
tőanyagáig,

pontba roskadt test-gravitációig.
Robban, és a lávaszavak kiválnak.
Holt szülőim élete újra, végleg
rámszegeződik.        

Árvaság a vers. Kikaparja őrzött
titkaid, meglop, kifüröszt a kincsből.
Nem segít se könyv, se a film lehűtni-
fűteni éjem.

Félek is, hogy elvadulok, ezért az
udvaron, kertben, a mezőkön nézek
szét: karóláb nyakmadarak struccolnak
ritmusaimmal.

Mi a magányosság? Kihülő vasérc, mely
pattog, vaktában feketül. Sötétlő
fák között világit a meztelen nyír.
Friss vereségszag.

Balla Zsófia: Tíz év után

Most, hogy nem vagy, megsokszorozlak.
                                       
Szemem sós szilánkjain
úgy mutatkozol, mint őskori teremtmény.
Pedig valaha úgy olvastalak,
akár Isten első betűjét.

Hajnali ösztön térképét követve
testünk a tengerekhez ért.
Nem porlott még hullámra és homokra,
hajónk nem volt fahulladék.
Más-világunkban az ég folytatódott.
Medveárnyas erdőkben
szerettük egymást.

És most itt lépdelek az emlékek jegén.
Úgy gondolok rád, mint a földre, ahonnan elhajóztam.
A vad hajtásra, amelyet
beillesztettek a rendszertanokba.
Hosszú részegségem imbolygó lámpája vagy.
Jeges földön lépdelek, nézem, hová temettelek.
Látom, mennyire végleges, ami lehetetlen.

Véges vagyok. Mért volna végleges
amit gondolok vagy cselekszem?
Miképpen eshetnék mindörökre túl
a nehezén, az elhajtott szerelmen?

Milyen kemény reteszt nyit, mint a vasfű,
később egy véletlen találkozás!
Az ész eldugott, hátsó traktusában
le-föl jár a cseléd remény.

Harangot húznak, hogy múljon az aszály.
Szalmabábut égetnek, hogy szűnjön a tél.
Álom fonákján így hihettem én is,
hogy életre kel, akit eltemettem:

azért hal meg, hogy egyszer visszakapjam.
Hogy a föld színén, mint fűszál, búvópatak
kibukkan Perszephóné s dermedt februárban
megint a felvilágra pattan.

Öröm csak hullócsillagok
kondenzcsíkjában füstölög.
Öröklét csak a veszteségben él.
Sosem érik egésszé, aki fél.

Ahogy tóra inni hajlik az éj,
úgy hűlt rám, mint a szenvedély
a magány.
Hideg bőre most felszakad.
Az égre szállok -

Hold vagyok, szabad!
Az egyedüllét egészen enyém.
A múlt nem vonszol már magával,
félelmeimhez enged:
fölöttem villog százezer szilánkban.

Kő vagyok. Vágy nélkül emlékezem.

Bella István: Csönd

És majd besüpped az ég,
megroskad, összetöpped,
s mint elhagyott sírokon,
elgazosodik a földön az éj.
Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez,
mert nem lesz, mi mérje a csöndet,
csak zajtalan némaság, arcbafagyott lehelet, csönd.
Hol lesz akkor barátom a porhadt
temetők nyugalma, lesz-e ember,
síró nénike a fák közt, mekegő
kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben?
Lesznek-e méhek?
Lesz-e még valaki – ember – ki a bomlást
elmúlássá szelídíti?

Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben

Döglegyek, keselyűk, hollók
– zajtalan keringő bolygók –
a Föld felett.

Olav Håkonson Hauge: A te utad

A te utad, indulni kell,
bárhova fut,
csakis te járhatod meg és
nincs visszaút.

Senki se járt ezen az úton,
csak a tiéd
ott kinn az ismeretlen,
a köd, az ég.

Hogy merre mentél, senkinek se
mutassa jel,
lábad nyomát, ha fúj a szél,
hadd fújja el.

Székely Magda ford.

Lukáts Márta: A hóvirág imája

Míg a hatalmas fák zöme és a színes virágok tömege
elzárkózik a tél hidegétől én előbújok bátran,
de csöndben hófehér ruhában, a dermesztő fagyos földön át,
s mint kicsiny halvány láng hirdetem
az élet diadalát.

Az elsőbbség nem tesz kevéllyé,
inkább mélyen lehajtom fejem, hisz tudom minden erőt
Tőled kaptam Istenem.
Fogadd azért hódoló köszönetem!

Körülöttem nem röpködnek méhek,
s nincs időm örvendeni a tavasz melegének.
Mire kinyílnak az ékes színű virágok,
én már a Te kertedben pompázom.
Ámen.

Somló Hedvig: Szerelem I.

Szeretlek! Szép szó. Könnyen rebbenő
halk szárnyakon száll, simogat, vigasztal,
elringat, s lágyan távolbavesző
csengésével álmodozni marasztal.

Oly szines, mintha messzi kék hegyek
aranyporos lágy öle szülte volna
és bájos, mint a bárányfellegek
szellősodorta lenge páratolla.

De szép az erdő! Büszke, bölcs, vidám
fáknak zászlója leng a nyári égben,
s az ágakon át száz fényfolt nevet.

Ám lenn az ősi, ismeretlen mélyben
gyilkolják egymást néma, vad tusán
a görcsöskarmu, szikár gyökerek.

Somló Hedvig: Szerelem II.

Szeretlek? Lágyan csendül még a szó,
de elpárolgott már az illata!
Hiába mondom, nincs meg villanó
felujjongása többé. Zamata

a könnyek közt valahogy elkopott.
Szemed emléke nem üt már sziven
ha rágondolok: hogy néztük lopott
pillanatokban egymást. A kezem

kezed fogását hütlenül feledte.
Ha vágyom, már nem vagy vágyamnak teste,
csak azt érzem, hogy fiatal vagyok
s te: emlék. Hüvös, szép, és messze, messze
akár a nyár, a tó s a csillagok.
- - - - - - - -
De jó megint várni a szerelemre.

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Radnóti Miklós: Az áhitat zsoltáraiból

1

Kedves, miért is játszom boszorkányos
ékes szavakkal, amikor szomorúbb
vagyok a fűznél, büszkébb a fenyőnél
és szőkébb a vasárnap délelőttnél.

Amikor ősszel, ha haloványan csillog
a napfény, egyszerű szavakkal hódolok
néked és szeretlek, ahogyan csak a fűz
szeretheti a bágyadt folyót.

Színes miseruhát hoznak az alkonyok, hogy
imádkozzak hozzád egyszerű, szomorú
szavakkal, melyek néha bennem születnek
és nem marad utánuk semmi.

Szomorúbb vagyok a parti fűznél
és szép szavakkal szeretlek mégis
pedig te szebb vagy a százszorszépnél
és az egyszerűbbnél is egyszerűbb.

2

Mégis csak szavakkal szeretlek,
és te ilyenkor jegenyék
áhitatos magasában fészkelsz, mint
a sajnálkozásnak nagy madarai
és talán megmaradt csókjaid
fűzérét pergeted az ujjaid
között és lehullajtod hozzám.

Egyszerű szavak érnek csak hozzád,
áhitatos jó papi szavak és
az istenek imádkoztató
egyszerűsége fehérlik az
ajkaid között és szemeidben
felhősen kéklik az égnél kékebb
virágoknak ártatlan kékje.

3

Hugom is vagy néha, fehér arcú,
vontaranyhaju kedvesem, mikor
szavaink és ajkaink eltévesztik
a szerelem útját és én ilyenkor
szomorú pap-bátyád vagyok
aki már túl van az ölelésen
és szelídszájú kishúgát szereti
benned, akit szeret.

4

Háromszor háromszázhatvanöt napon és
háromszor háromszázhatvanöt éjen
szerettelek és hordtalak vemhes
tétova szememben hunytpilláju misék
után és most sokkal több mint ezer nap
után egy véres könnyel csak kiszakadtál.

Pedig sokkal több mint ezer napon át
érted remegtek az alkonyi fák
és pihés madarak sipogtak ijedten,
hogy ellopom és lerakom őket
a fákról a földre a lábad elé.

Most háromszor háromszáhatvanöt nap
után üres tiszta szemekkel járok,
aranyfüst száll a nagy hegyek felől;
szétfütyülöm a szomorúságom és a
fészkek mélyén bizalmas madarak
várnak rám tátott puha csőrrel mert
hozzájuk térek torkomban ízes
kukacokkal s hogyha vihar jön
fejem meghajtom, rád gondolok és
letakarom őket bús kalapommal.

5

Violák és sok más virágok
nyíltak ki bennem.
Fehér klárisok sápadnak
szememből a csuklód köré
lassan peregnek a kezeiden
és már ujjaid hegyén csillognak
amikor lecsókolom őket
mert az ujjaid csúcsán
kezdődik és végződik az élet.
Mégis oly végtelen
mint esős réteken
mély álmoknak hajnali habja
amikor dallos szemeidben
kinyílnak a ködtarajos rónák
és bomlott hajunkat zászlókként
lengeti a szél.

6

Pattanó virágú bogaras réten
megáradt bennem egyszer a jóság:
nyújtott nyitott tenyérrel hívtam
az erdők és mezők madarait
és ők eljöttek cikkázva hozzám
tapsos röpülésel bújtak meg
hajamnak meleg sátra alatt.
Azt hitted akkor hogy csodát látsz
nagyranyílt szemekkel hátráltál
tőlem de én átöleltelek
kibontottam forró aranyhajad
és úgy szóltam a madarakhoz
akik már nem fértek el rajtam:
– Nézzétek ez az én kedvesem
nagyszemű és ezerszer áldott! –
És eljöttek akkor hozzád is ők
széttúrták hajad és hemperegtek.
Akkor ott madaras fejünk alatt
csókunkból is dalok születtek
és a dalokból uj csókos csodák.

7

Ajkadon nedvesen csillan a
messze alkonyok álmos fénye,
mert színes sinek doromboló
utján jöttél te vissza szíves
sziveddel – testedben álmos
délutáni sütkérezések
melegét hoztad el nekem és
úgy ömlött el rajtad a jóság
hogy szégyenlem most ajkamnak
remegését mellyel ujra az
ujjaidat csókolom sorra
miközben halottan lehulló
cserebogarak tavaszi síró
búcsúimáját mondogatom.

8

Szavakkal játékos
életem mellédkuszik
és átölel virágos
karjaival mint
a kánikula ott
lenn a nezőkön
az örjöngő napot
öleli valami
rettentő csudába!

Testünk csak csillogva
ragyog a fényben
és az útszélről mégis
szemérmetlen szerzetes-
füvek nyújtóznak fel
hogy lássák csókjainkat!

Pilinszky János: Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,

hajnalfele a ravensbrücki fák.

És megérzik a fényt a gyökerek.

És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,

és megszünhetett dobogni szive –

Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.

Bartal Klári: A Megváltó és a nép

Mártíromságtól fénylik orcád,
Vagyonod csak az égi ország,
De köntösödre sorsot vetnek
És ácsolják már a kereszted.
Irigylik hited és az álmod
S hogy ígértél egy más világot.
Nem vágynak ők az égi szóra,
Igényük sincs a szépre, jóra,
S mert mertél náluk különb lenni,
Ezt nem képesek elfeledni.

Szemedben fájón ég a bánat,
S míg hirdeted, hogy van bocsánat,
Előtted készek ölre menni,
A Júdás-pénzen összeveszni
S hogy halálodat látva látják,
Hát mindezt bőszen letagadják.
Gyűlölni tudnak, nem szeretni
(Nem változik itt soha semmi).
S Te lenézel a keresztfáról
És véded őket minden vádtól.

Rónay György: Olajfák éjszakája

1

Szállj le, éjszaka, szállj,
szenvedés éjszakája,
hűtlenség éjszakája,
gyötrelem éjszakája,
irgalom éjszakája.
Takard be lépteiddel a földet,
borítsd rá fekete lepedődet,
minden kínokra vond rá szemfedődet,
függönyözd el a verejtékezőket.
Szállj le, éjszaka, szállj,
fájdalom éjszakája,
kegyelem éjszakája,
árulás éjszakája,
megváltás éjszakája.

2

Akik a házban ülnek,
a lámpa fénykörében,
terített asztal mellett
ülnek és lakmároznak,
eszik a lakoma testét,
isszák a lakoma vérét,
s a lámpa fénykörében
nem látszik a sötétség –
akik a házban ülnek
azok nem veszik észre,
mikor nyílik az ajtó,
éppen csak egy arasznyit,
csak hogy a Bűn kiférjen.
Fejét leszegve surran,
vállát behúzva lépked –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Nem én nyúltam a tálba,
nem kezem volt kezével,
nincs is kezem, levágták:
hiánya vár a pénzre;
nem én alkudtam érte,
vérdíjat életére:
nem én vagyok, nem én!
Akik a házban ülnek,
nem is látják osonni,
fal mellett elsuhanni,
árnyékát rejtegetni,
amint kilép az ajtón,
kilép az éjszakába –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Résén az irgalomnak,
zárán a szeretetnek,
kilép az éjszakába
a Szíve hasadékán.
A tőr ütötte résen,
kés vágta hasadékon
kilép az éjszakába,
utána vér szivárog.
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Utána fény szivárog –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Fák mögé bú a fénytől –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Fától fáig lopakszik –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Utána vér szivárog –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!

3

Akik a házban ülnek,
lakoma melegében,
a lámpa fénye mellett,
azok nem veszik észre,
mikor hull le a harmat,
mikor száll le az éj.
Árulás éjszakája –
(Júdás) Nem én voltam, nem én!
Hűtlenség éjszakája –
(Péter) Nem én voltam, nem én!
Azok nem veszik észre,
mikor nyílik az ajtó –
Fekete éj homálylik
az ajtó négyszögében –
Mennek az éjszakában,
olajfalomb-ezüstben –
Fájdalom éjszakája!
Irgalom éjszakája!
Csak egynek nem adatik irgalom!
Csak egytől nem múlik el a pohár!
Arccal a kőre rogyva,
olajfalomb-ezüstben,
homlokával a sziklán,
halálos szomorúan –
Világtalan magányban,
kegyetlen kőtenyéren,
világ fölé emelve,
olajfalomb-ezüstben –
Míg lent aludt a három –
Nem én voltam, nem én!
Egy kődobásra tőle –
Nem én voltam, nem én!
Horkolt a fűbe dőlve,
hanyatt a puha fűben
Péter, János, Jakab –
Nem én voltam, nem én!
Egy kődobásra tőle,
olajfalomb alatt!

4

Hanyatt a puha fűben
aludtak, álmodoztak.
Nem bírtak fönn maradni.
egy kurta óra hosszat –
Míg arccal kőre rogyva,
kegyetlen kőtenyéren
olajfalomb-ezüstben
ázott az Úr a vérben.
Világ fölé emelve
kegyetlen kőtenyéren
keresztfa nőtt előtte
kopáran és keményen.
Olajágon tövis nőtt
keserve koronának
vesszőt hajtott a cserje
testét megostorozni.
Tenyerek kérgesedtek
és öklök ólmosodtak –
Nem bírtak fönn maradni
egy kurta óra hosszat.
Mert ez volt az az óra,
mikor eláll a világ szívverése.
Ez az az óra,
mikor az őrség elalszik a strázsán.
Ez az az óra,
mikor a kés ízétől fölcsuklik a Bárány.
És mi vagyunk azok az ácsok,
akik keresztet ácsolunk magunkból,
hogy legyen mire fölfeszítsék
az Istent.
Mi vagyunk azok a hősök,
akik a szolga fülét levágják,
de kakasszóra a főpap udvarában
megtagadják az Istent.
Mi vagyunk azok az őrök,
akiktől ellopják a várat,
akiktől föltörik a pincét,
kirabolják a pajtát,
elorozzák a kincset!
Mi vagyunk azok az ácsok!
Mi vagyunk azok a hősök!
Mi vagyunk azok az őrök!
Legyen hozzánk irgalmas az Isten!

5

Aki a fűben alszik,
nem látja lenn a völgyet,
ahol a kardok égnek,
a fáklyák hömpölyögnek –
a poroszlók pora felhőz,
csatlósok szíja csattan,
álnok csókok csobbannak
a vérívó patakban –
Legyen hozzánk irgalmas az Isten!
Karddal jönnek, doronggal,
mint egy gonosztevőre –
még egyszer térdre roskad,
arccal borul a kőre –
vérverejtékben ázik

azon a kőtenyéren –
világtalan magányban
lépkedni kezd az éjben –
Legyen hozzánk irgalmas az Isten!

Nem bírtunk fönn maradni
egy kurta óra hosszat:
bírjunk veled maradni,
ha szíjak záporoznak.
legyen halotti ágyad
s szívünk sziklasírja,
s támadj föl harmadnapra,
ahogy meg van írva.

Cseri Kálmán: Mit ünnepelünk húsvétkor?

Iskolásokkal beszélgetünk a tavaszi szünet előtt.

— Szerinted minek az ünnepe a húsvét? — Többen is válaszoltak.
— Mit tudom én. Fő, hogy nem kell suliba jönni.
— Még ezt sem tudod? Hát akkor jön a nyuszika!
— És piros tojást tojik — toldja meg egy kicsi.
— Majd én megmondom mindjárt, mit tojik — mondja valaki ravasz mosollyal. Nagy nevetés.
— Ne beszélj butaságokat. Húsvét a locsolkodás napja. Van, aki szagos vízzel, van, aki kútvízzel szokta. Egész vödörrel is leöntik a lányokat, azok meg csak visítanak. Ilyenkor legalább nem ők nevetnek rajtunk, hanem mi őrajtuk.

Egy szemüveges fiú tudományos síkra tereli a beszélgetést:

— Ti semmit sem tudtok. A nevéből kell kiindulni: húsvét, vagyis hús vétel. A több hetes böjt után akkor ehetnek ismét húst a vallásos emberek. Húsvét annak az ünnepe, hogy elővesszük a félretett sonkát. — Persze ti azt sem tudjátok, mi a böjt — teszi hozzá megvető büszkeséggel.

Ha nem tudnám, minek az ünnepe húsvét, teljesen összezavarodnék. Munkaszünet, nyuszi, tojás, kölni, sonka — mind kellemes kellékek, de miért ünnepel hát ezen a napon minden évben az egész keresztyén világ, mire emlékeznek, minek örülnek? Mi ennek az ünnepnek az eredete? Mi történt ezen a napon?

Valami olyan nagy horderejű esemény, amihez hasonló a világ teremtése óta nem történt: Isten feltámasztotta a halálból az Ő Fiát, Jézust.

Pénteken sokan végignézték, hogyan ölték meg ártatlanul Jézus Krisztust a kereszten, s három nap múlva, meg utána, ugyanezek az emberek találkoztak vele Jeruzsálem utcáin és másutt is. Mi történt közben? Az bizonyos, hogy meghalt. Az is, hogy pár nappal később a valóságban látták és hallották. Közben valaminek történnie kellett!

Hitvallásunk így mondja ezt: harmadnapon feltámadt a halottak közül.

"Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszűnhetett dobogni szíve —
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die."
(Pilinszky János)

De vajon bizonyos, hogy meghalt? Ezt akkor is kérdezte már az emberi kételkedés. Egészen bizonyos, mert a rómaiak nagyon pontos és szigorú előírások szerint hajtották végre a halálos ítéleteket. János, aki mindvégig ott volt Jézus keresztjénél, a szemtanú elevenségével leírja, hogy miután a római halottkém megállapította Jézus halálát, utána még egy katona dárdával szíven döfte, és a sebből enyhén alvadt vér és vizenyő folyt (Jn 19,32-35). Márk pedig, akinek az evangéliuma a legrégebbi, leírja, hogy amikor aznap este arimátiai József elkérte Pilátustól Jézus holttestét, a helytartó előbb magához rendelte az ügyeletes századost, és megtudakolta tőle, valóban meghalt-e Jézus. Csak ezután adott engedélyt arra, hogy a holttestet eltemessék (Mk 15,42-45). József tehát nem tetszhalottat helyezett el a sírban, hanem egy kivérzett, valóságos holttestet.

De hogyan támadt fel? Ezt nem tudjuk. Ez ugyanúgy Isten titka marad, mint a világ teremtése. A Jézus sírjához kivezényelt őrség halálra vált rémületében a feltámadást kísérő földrengés miatt, és elfutottak onnan. Az asszonyok pedig, akik vasárnap hajnalban kimentek a sírhoz, hogy ottani szokás szerint illatos szereket szórjanak a holttestre, már csak a halotti lepleket találták ott, szépen összehajtva. S ami őket is meglepte: angyalok mondták nekik, hogy Jézus már él, hiszen ezt előre jelezte is nekik, hogy a harmadik napon feltámad majd — adják tudtul ezt a tanítványainak. Azok nem hitték el, de még aznap meglátogatta őket Jézus, és beszélt velük.

Mivel ez példátlan esemény volt, Pál apostol név szerint is felsorolja az első tanúkat. Az asszonyokat nem említi, mert a törvény előtt ők nem lehettek tanúk, de a férfiakat igen: „Megjelent először Kéfásnak, azután a tizenkettőnek, azután megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak …” (1Kor 15,5-7).

Krisztus feltámadása óriási jelentőségű esemény, aminek a hatását mi mai hívők is érezzük. Miért olyan fontos esemény ez?

Először is Isten ezzel igazolta, hogy Jézus valóban az, akinek mondta magát. Ő Isten Fia, öröktől fogva mindörökké Isten, valóban neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Ha beteljesedett különös állítása, hogy engedi, hogy megkínozzák és megfeszítsék helyettünk, a mi bűneinkért, de a harmadik napon feltámad, akkor igaz minden más tanítása is — akár elhitték azt, akár nem. És akkor nyilvánvaló most már, hogy valóban Isten erejével gyógyított és tett sokféle áldott csodát. Akkor nem az ellenségeinek van igazuk, nem is a kételkedő és gúnyolódó hitetleneknek, hanem neki, és azoknak, akik hittek benne már feltámadása előtt is.

Jézus tehát az, akinek mondta magát.

Mivel Jézus feltámadt, Ő él ma is. A benne hívőknek élő Uruk van. Nemcsak a tanításai élnek bennük, nem az Ő emléke él, hanem Ő maga. Egészen valóságosan, úgy, hogy ma is hallja az imádságot, tud arra válaszolni, tud cselekedni, segíteni, megvédeni, vigasztalni, feddeni — mikor mire van szükségünk. Aki tehát benne hisz, az egy élő személlyel van kapcsolatban, vele él, s ez nem kitalálás, hanem valóság. Mert Jézus valóban, testben feltámadott. Számolni kell vele, és számíthatunk rá.

Feltámadásával mint utolsó ellenségünket legyőzte a halált. A halál gonosz ellensége az embernek, és teljesen tehetetlenek vagyunk vele szemben. Halál ellen nincs orvosság. Holt biztos, hogy egyszer mindnyájan meghalunk, akik megszülettünk. Vannak, akiket az ettől való félelem egész életükben rabságában tart.

Húsvét óta tudjuk, hogy a halál legyőzött ellenség. Azokat is magával ragadja, akik hisznek Jézusban, de azok követik Megváltójukat azon a résen át, amit Ő feltámadásával nyitott a halál számunkra áttörhetetlen falán. A hívőknek a halál alagút, aminek nemcsak bejárata van, hanem kijárata is — a mennyei örök életben.

Ezért vallja olyan boldogan Pál apostol: „Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod? A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (1Kor 15,54-57).

Az apostol itt Jézus feltámadásának fényében a halált fullánkja-vesztett méhecskéhez hasonlítja. Még döngicsél egy ideig, de aki tudja, hogy kiszakadt a fullánkja, nem fél tőle. A hívő túllát a halálon, és látja mögötte az élő, feltámadott Krisztust, aki második eljövetelekor minket is feltámaszt majd, s önmagához tesz hasonlóvá.

Jézus feltámadása biztosít minket, hogy a halál nem megsemmisülés, nem feloldódás a nagy mindenségben, nem is ölt senki újra testet más formában, hanem aki Krisztusban hitt, az vele marad, hozzá kerül még közelebb, ha utolsót dobban a szíve. „Boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg ….” (Jel 14,13). De csak azok boldogok, akik az Úrban haltak meg, vagyis akik már itt a földi életben Krisztussal jártak, benne hittek. Akik nem, azok örökre boldogtalanok, mert a meghalásukkal véget ért annak a lehetősége, hogy Krisztushoz térjenek, s így nélküle kell eltölteniük az örökkévalóságot. Ezért fontos, hogy minél előbb hittel befogadjuk Őt a szívünkbe.

Mert a húsvéti csodának ez is nagy áldása. Nemcsak az, hogy Krisztus valósággal, testben feltámadt; nemcsak az, hogy minket is feltámaszt majd, és a benne hívők vele lesznek örökké; hanem az is, hogy Ő már itt a földön kész bennünk élni a hit által. Mert aki hisz őbenne, azt Ő nem jobbá teszi, hanem lelkileg feltámasztja, egészen új élettel ajándékozza meg, a saját természetét kölcsönzi neki. S éppen ez az új természet, a hit által bennünk élő Krisztus az, aki túléli a halálunkat, s megmarad örökre. (Érdemes kikeresnünk az erről szóló legfontosabb bibliai igéket: Ef 2,1.5; 3,16-17; 2Kor 4,14-16).

Végül Krisztus feltámadása a hívők erkölcsi életének az alapja is. Hiszen mivel Ő él, az Ő szeme előtt zajlik az életünk, neki vagyunk felelősek mindenért. Ezért volt igaza annak, akinek a munkatársa egyszer ezt mondta: Nincs itt a főnök, mért melózol? Ő így felelt: Az enyém itt van! A hívő ember Jézus jelenlétében tölti minden percét.

Ez azonban azt is jelenti, hogy minden erejét a feladataira tudja fordítani. Hiszen Jézus Krisztus halálával bocsánatot szerzett a múltunkra, feltámadásával bebiztosította a jövőnket — akkor minden figyelmünkkel benne élhetünk a jelenben. Felszabadultan, boldogan.

Jézus feltámadásának tehát sok haszna van a számunkra. Nem csoda, ha az első keresztyének minden héten megünnepelték ennek a napját. A hét első napján, vasárnap, összejöttek, és dicsőítették élő Urukat. Ez lett számukra a legfontosabb ünneppé, ezért is került át lassan az Úrnak szentelt nap szombatról vasárnapra. Jézus feltámadásával valóban új korszak kezdődött, az új szövetség korszaka.

Húsvét tehát nem a nyuszika, nem a piros tojás, nem a locsolkodás, még csak nem is a húsevés ünnepe, ezek mind később rakódtak rá az ünnep eredeti jelentésére, hanem Krisztus dicsőséges feltámadásának, az Ő nagy győzelmének az ünnepe. Kár, hogy ilyen ügyetlenül rajta ragadt a húsvét elnevezés. Helyesebb lenne feltámadás-ünnepnek nevezni. Mint ahogyan a vasárnapnak is sokkal szebb neve volt az „Úr napja”, és nem a vásározásra utaló vasárnap.

Nem árt, ha tudjuk, hogy a húsvéti locsolás a megtisztulás és újjászületés gondolatához kapcsolódó szokás ugyan, de tovább él benne az ősi termékenység-varázslás is, hiszen a hiedelem szerint az „élet vizével” locsolják a lányokat. Ugyanígy a nyúl jövetele és a tojás ajándékozás eredeti célja is termékenység-varázslás volt. Azt akarták általa elérni, hogy az illetőnek sok utóda és bő termése legyen. Bármilyen kedves népi szokások is tehát ezek, semmi közük a húsvét eredeti jelentőségéhez: Krisztus feltámadásához. A mögöttük rejlő babonás hiedelmekhez pedig nekünk ne legyen semmi közünk! Mi a bő termést és a születendő gyermekeket is Istentől várjuk ajándékképpen.

Visszatérve az ünnephez: akármilyen alaposan van is dokumentálva Krisztus feltámadásának eseménye, ezt mindenki csak hittel tudja komolyan venni. Mint ahogyan akkor is hiába mondták az asszonyok a tanítványoknak, hogy Krisztus feltámadott, nem hitték el, csak amikor találkoztak vele. És hiába mondták közülük tizen Tamásnak, aki akkor éppen nem volt köztük, hogy látták az Urat, ő sem hitte el, csak amikor találkozott vele.

Krisztus feltámadásának a tényéről maga a Feltámadott tud meggyőzni ma is mindenkit. De hogyan lehet ma találkozni vele? Az igében. Aki olvassa a Bibliát és hallgatja a Jézusról szóló beszámolót, igehirdetést, azt maga az élő Krisztus győzi meg arról, hogy mi az igazság. Ezért is fontos, hogy olvassuk a Szentírást, és rendszeresen hallgassunk igehirdetést, mert a hit hallásból van, mégpedig Isten igéjének a hallgatásából.

Aki viszont így találkozik a Feltámadottal, annak új szakasz kezdődik el az életében. Az soha többé nem lesz egyedül, mert Jézus velünk van minden napon. Akkor is, amikor mások cserbenhagynak, akkor is, amikor elveszítünk valakit, aki életünk egy része volt, s akkor is Ő lesz majd velünk, amikor eljön utolsó óránk, és magához vesz a mennyei dicsőségbe.

Aki együtt él a feltámadott Krisztussal, annak minden körülmények közt van reménység a szívében, az mindig megtalálja a módját, hogyan segítsen másoknak, abban Jézus békessége, az Ő csendes öröme lesz ott mindig.

Az boldogan vallja a többi hívővel együtt, még élete nehéz napjain is:

Krisztus feltámadott,
Kit halál elragadott,
Örvendezzünk, vigadjunk,
Krisztus lett a vigaszunk,
Hallelujah!

Ha Ő fel nem támad,
Nincs többé bűnbocsánat.
De él, ezért szent nevét
Zengjük Ő dicséretét,
Hallelujah!

Hallelujah, hallelujah, hallelujah!
Örvendezzünk, vigadjunk,
Krisztus lett a vigaszunk,
Hallelujah!

Forrás: Cseri Kálmán igehirdetései és gondolatai./Facebook oldala/