Zdravkov Kiszjov: Paradoxon

Több ezer szót
változtattam madárrá
és szabadjára eresztettem őket az életben,
de mindegyik
visszatért, törött szárnnyal.
Túl magabiztosak voltak -
gondolom.
És, még azt is gondolom,
biztosan a legtörékenyebb, a legvédtelenebb
állja ki a harcot.
Ennek az ádáz,
állig felfegyverzett világnak
egyre több
védtelen és törékeny
teremtményre van szüksége.

Dabi István ford.

Csáky Károly: Harcmezőn

Állok

morajló tengerek

partján

két háború

közt.

Nincs fegyverszünet:

nekem

se ágyúm,

se bombám,

amott meg

csak a lőszer

fogyott el.

Várom a szélcsendet,

hogy körbe kerítsenek

az angyalok,

s megszólaljon

a kakas,

ha kettéhasad hajnalban

a fény és a

sötét.

Pongrácz Ágnes: Még maradj

Felénk a varjúháj is elvirágzott,
bús barna hajba dugta el lilás
tündér-fejét, s az ősz-vert kőrakáson
látom, mikor víg vadszőlőn színt vált
egy elpilledt levél. Stanzát halálhoz
szépen szaval, pirosló esti láz
a hangja, és magát ringatva hagyja,
hogy földre tépje őt a szél. Elhallgat.

Vágyálmaim zsengén az elmúláshoz
futottak, verseim, miket hitvány
papírra írogattam itt hozzád, most
lapulva várják sorsukat. Vidám
kezével integet fürgén egy három
fogú sárkány. Indulj tovább! - kiált
rám mérgesen. Mennék, de már nem lehet,
hitvány papírba zárt sámán-életem.

Lelkemmel énekeltem, lepke gyászolt,
örömtüzet gyújtottak druidák,
amint elhalkult sóhajom. Szűz-átkot
szórtak fejemre, mert szédült imám
felszállt a mennybe. Csak magam gyalázom.
Ne hidd, Herceg, hogy kék színű virág
nyílik majd síromon, nem nő ott gaz se,
s nehéz szagával gólyaorr riaszt meg.

Térdeltek mellém meghallgatni szavam
kicsiny csigák, tüskés hernyók, gonosz
koboldok és a jótündérek halkan.
Simításuk gyönggyé lett arcomon,
és könnyeim szeretve szántogattak
barázdákat szememnél, mik nyomot
raknak fehér utakban, míg nyári nap
éget, s bőröm pigmentjeit mozdítja.

Suttogva mondom el, Herceg, még maradj.
Átjutni szarkalábon nem mertél,
így egymagam töltöm meg poharam
színültig borral. Megvárlak, s az éj
sötét egén arany-parázs szárnyakkal,
mint földöntúli élő tünemény,
megérkezik majd szent dallal a hajnal,
és akkor koccintunk, s ameddig csendül
a kristály ujjad ujjamon hegedül.

még maradj...

Felénk a varjúháj is elvirágzott,
bús barna hajba dugta el lilás
vágyálmaim. Zsengén az elmúláshoz
futottak verseim, miket hitvány
lelkemmel énekeltem. Lepke gyászolt.
Örömtüzet gyújtottak. Druidák
térdeltek mellém meghallgatni szavam,
suttogva mondom el, Herceg, még maradj.

Aureliu Busuioc: Holdsugarak

A mély mezőkön
a szélben táncoló köleshez hasonlóan
összezárt szempilláid közé
kéredzkednek a holdsugarak.
A szíved a fülét
a szerelem felé fordítja
hogy hallja:
nem a tücsök zenél,

az örökkévalóság.

Dabi István ford.

Stephan Cibulka: Ismeretlen

Nem tudom
a nevedet
talán
a madarak kiáltozzák
a napfényben
az ablakom előtt.

Nem te voltál az
aki az álmaimat
                        felkerested
az aggódással teli éjjelen
félelemtől verejtékezve
amikor a világ átvonult a szemed mögött.

Azt, mi elmerült,
a kezembe adod
ami elveszett,
visszahozod.

A legfényesebb órákban
a találkozás
egy jel
minden gyökéren.

Bezárt ajtókon keresztül
nyújtod nekem
a szavak kulcsát.

Dabi István ford.

Heinz Kahlau: Gonosz kacaj

Amint bizalmasan közölted velem,
hogy mennyire képes lennél megbántani
szerencsétlen barátodat,
sikered előérzetében
gonoszul
felkacagtál.

Akármennyire is szép vagy,
ilyen csúnyának
eddig még
sohasem láttalak.

Dabi István ford.

Zdravko Kiszjov: Megkülönböztető jegyek

Oly sok év után
visszatért ez az ember.
Valójában teljesen megváltozott,
de rögtön felismertük rajta
régi ütéseink
nyomait.

Dabi István ford.

Fuchs Katalin: Gyertya helyett

Egy hónapja
csak befelé bámulok
lelkem farkasszemet néz
a semmivel -
halálod oly értelmetlen
mint holt karodon az óra ketyegése

Bajtai András: milyen lenne

évszakok sárhányója közé szorultam,
úgy élek, mintha semmi sem
hiányozna zsebemből,
nyugodt szívvel késem le a buszt,
kerülő úton megyek haza,
sokáig bámészkodom,
úgy teszek, mintha ráérnék,
tűröm, ahogy elzsibbadnak bennem
a percek, akár a végtagok,
sötétedésig olvasgatok a parkban,
betűkkel, borokkal vigasztalom
magam, elképzelem, milyen lenne
feladni mindent, nem nyitni ajtót,
ha kopognak, vagy nem venni
fel a telefont, ha csörög,
elképzelem, milyen lenne bevallani
mindent, tűrve pillantásaid
büntetőhadjáratát, ahogyan csendeddel
indulsz ellenem, és egyetlen
szavaddal mindenemből kiforgatsz

Somlyó György: Kétféle - kétfelé

1
talán úgy
              mint a pünkösdi rózsa
talán így
              ahogy hulltukban is
pirosan lüktető
                     szirmaiba temetkezik
maga körül a földön
                              magával veszi magát körül
éppoly szabályosan
                             és éppoly szertelenül
akár eddig a szárán
                              nem más lesz csak egy másik rózsa


2
(Talán úgy
                 hogy köréd hullok
mint szirmaival
                       maga köré a pünkösdi rózsa
és beborítlak
                    talán úgy
hogy észre se veszed)

Boda Magdolna: Ősz

Megint úgy jön el 

az ősz, hogy egyetlen 

reményem se 

teljesül. 

Csak jön, 

bő lódenkabátját meglebbenti, 

és barna ujjával 

sietve körberajzolja 

a gesztenye leveleit. 

Megint. 

Boda Magdolna: amikor

kisgyerek voltam
és nyáron lepasszoltak nagyanyámnak
leginkább a kukoricagóré alatt
szerettem játszani a csutkababámmal
bár irdatlan mennyiségű volt ott a bolha
csak pattogtak én meg naphosszat számoltam

a barátnőim már a bolha szóra is sikongattak
de én nem csípésük miatt utáltam meg őket
hanem mert nagyanyám rám parancsolt
vetkőzzek meztelenre és rázzam ki a ruhámat

aztán fogott egy nagy vödröt
és a hideg kútvízzel leöntött

most már tudom
ez épp olyan
mint mikor szemedbe mondják
nem szeretlek

csontig csurom vizes leszel
és sose száradsz meg

Oláh András: végre

egy játszótér szögletén
- alig rejtve -
ahol behúzott nyakú fák
nyöszörögtek a szélben
arcod levélerezetén
botladoztak ujjaim
mellednek ütődtek
a remegő szavak
a fűszálak testednek feszültek
s mikor tekinteted szemaforja
végre zöldre váltott
egymásba kóstolunk mohón

Szabó Lőrinc: Szövetség

Ágaink egybecsavarodtak,

gyökereink összefogóztak,

                      árnyunkba utasok heveredtek,                     

lombunkból madarak szárnyrakeltek, –

magunknak mi már megmaradjunk,

másnak, egymásnak annyit adtunk,

annyit kinlódtunk és mulattunk,

hogy vígak, búsak, rosszak és jók,

lettünk egy kicsit már hasonlók.

Mikor a sors összeültetett,

csemeték voltunk még, gyerekek,

fiatal társak, szövetkezők,

rosszabbak elől menekülők,

játszottunk tündéri fuvolákkal,

haragos, fekete trombitákkal,

nem törődve senki fiával:

elszakadók és összehajlók,

valami titokban hasonlók.

Aztán nőttünk – Védett az isten,

nincs fejsze, amely leterítsen,

jöttek ránk fénylő fegyverekkel,

mi álltunk hallgató sebekkel,

s ki ellenünk tört, keze fonnyadt,

szúrós tűzben csontja megolvadt,

háza bedőlt, szeme kisorvadt, –

s mi álltunk, két fa, virágba bomló,

elrendelt csodához hasonló.

S ez biztat, ez, az érthetetlen.

Mesében állunk, csoda-kertben, –

s ha mese, a fának is lehet szive,

zengünk is, ugy zeng a kettőnk hite,

mint a harangok, ha vasárnap

Kálvin lelkével nekiszállnak

az illatos, napos határnak:

jövőt zeng két hang, muzsikáló,

szétlüktetve egybefonódó.

Kétszer-egy sors az isten előtt,

szövetség nem lehet más se különb:

hogy én mi vagyok, nem tudom,

csak azt, hogy benned bizhatom:

bármennyit sírtál, hadakoztál,

jönne uj vihar, rámhajolnál,

magad ellen is átkarolnál:

egymásra fájva rászorulók,

lettünk mindenkihez hasonlók.

Két fa, együtt, testvéri lombban,

egyek vagyunk sok fájdalomban,

örömökben és kényszerekben,

máskép tán élni is lehetetlen:

magunknak hát már megmaradjunk,

gyökereinkről ne szaladjunk,

tavaszban, őszben gyarapodjunk,

legyünk hívők, bátrak, kitartók:

az örök reményhez hasonlók.

Dsida Jenő: Tekintet nélkül

Be kell látnunk:
Ha kérdeznek, becsületesen
felelni kell.
A harcot becsületesen
fel kell venni,
az úton becsületesen
végig kell menni,
a szerepet becsületesen
el kell játszani,
keményen és tekintet nélkül.

A kapuk mögül ebek vicsorognak,
az ablakokból kiköpdösnek
és röhögnek.
Száz közbiztonsági gócpont
adja ki az elfogatási parancsot.
Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz,
súlyos, vérező kövek,
de néha röppen sóhaj is,
szeretet is, rózsa is.

És este a tűzhely mellett,
vagy szuronyos zsandárok között
hátrakötött kézzel,
mégis mondogatni kell
a fellebbezhetetlen,
sziklakemény,
erősítő,
vigasztaló
igét:

Krisztusnak és Pilátusnak,
farizeusoknak és vámosoknak
zsidóknak és rómaiaknak
egyformán szolgálni
nem lehet.