Wisława Szymborska: Nővérdicsérő

A nővérem nem ír verseket,
és már aligha kezd el hirtelen verseket írni.
Anyától örökölte, aki nem írt verseket,
és apától, aki szintén nem írt verseket.
A nővérem házában biztonságban vagyok:
a nővérem férje a világért sem írna verseket.
És bár úgy hangzik ez, mint egy újmódi vers,
a rokonok közül versekkel senki sem foglalkozik.

A nővérem fiókjaiban nincsenek régi versek,
sem a retiküljében újak.
És mikor nővérem meghív ebédre,
tudom, hogy nem akar verseket felolvasni nekem.
Levesei hátsó szándék nélkül finomak,
és a kávé nem kéziratokra dől ki.

Sok családban verseket senki sem ír,
viszont ha mégis - ritkán csak egy személy.
A költészet néha nemzedékek vízlépcsőin zubog,
ami szörnyű és kölcsönös érzelmi viharokat vált ki.

A nővérem egész jó prózában beszél,
de írásművészete nyaralásból küldött képeslapokra szorítkozik,
szövegük minden évben ugyanazt ígéri:
ha megjövök,
mindent
mindent
mindent elmesélek.

Csordás Gábor fordítása

Tóth Árpád: Madárcsicsergés...

Madárcsicsergés,
Nyitott könyvemen napos lombok árnyéka reszket
Ó, betűk, napos élet szürke árnya,
A lap szélén egy apró sugár fut végig.

Igen,
A fák nem nőnek az égig.

Doris Mühringer: Utazunk

Utazunk
De hová
kérdezem
Hazafelé
De hát hol az
kérdezem
Belül
mondta a hang

Dabi István fordítása

Egyed Emese: Vörös és fehér

Félek, túl öreg leszek, mire viszontlátjuk egymást.
Félek túlélni veled diadalt, lebomlást.
Holnap már függöny sem kell: ég szemléli tetteinket,
megítéli látható, láthatatlan mosolyunk,
félrekapott pillantásunk, kivetített álmainkat,
bűnös vágyainkat.

Nádsíp szavát harmat szegte,
csengettyűk nyelve kihullt:
félek, túl öreg leszek, mikor újra szólongatlak.
Sem ajtó, sem ablak.

Wisława Szymborska: Recenzió egy meg nem írott versről

A mű első szavaiban
a szerzőnő megállapítja, hogy kicsi a Föld,
az ég viszont a túlzásig hatalmas,
csillag pedig, idézem: „több van, mint kellene".

Az ég leírásában némi tanácstalanság érezhető,
a szerzőnő elvész a szörnyű határtalanságban,
megindítja, hogy sok a halott bolygó
és (kevéssé egzakt) elméjében hamarosan
elkezd megszületni a kérdés,
hogy nem vagyunk-e egyedül mégis
a nap alatt, a világ összes napjai alatt?

A valószínűségszámítások ellenére!
És a ma elterjedt vélemény ellenére!
A cáfolhatatlan bizonyítékok dacára, amelyek
bármely nap a kezünkbe kerülhetnek! Ó, a költészet.

Látnoknőnk közben visszatér a Földre,
a bolygóra, mely tán „tanúk nélkül forog",
s az egyetlen „Science fiction, melyre a kozmosz képes".

Pascal kétségbeesése (1623-1662, a mi jegyzetünk)
szerzőnőnk szerint vetélytárs nélküli
minden Andromédán és Cassiopeián.
A kizárólagosság naggyá tesz s kötelez,
felmerül tehát a kérdés, hogy éljünk et caetera,
mivelhogy „az űr ezt nem oldja meg helyettünk".
„Istenem, kiált az ember Önmagához,
könyörülj rajtam, világosíts meg"...

A szerzőnőt aggasztja, hogy az életet úgy tékozoljuk,
mintha kimeríthetetlen készletünk volna belőle.
A háborúk, melyeket - szerény véleménye szerint —
mindig mind a két ellenfél elveszít.
Embernek ember fölötti „uraskodása" (sic!)
A művön átdereng a morális célzat.
Kevésbé naiv toll alatt, meglehet, felragyogna.
Mit tehetünk. Az eleve kockázatos tétel
(hogy nem vagyunk-e egyedül mégis
a nap alatt, a világ összes napjai alatt)
és kifejtése keresetlen modorban
(fennkölt és köznapi szavakat váltogatva)
oda vezet, hogy nem hisz benne senki?
Senki, az biztos. És éppen ez az.

Csordás Gábor fordítása

Fodor Ákos: Pilinszky-szinopszis

Most nem szeretlek.
Most magamnál is jobban.
Most nem is tudom.

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen - elmondja Gáti Oszkár

Hogy rettenetes, elhiszem,

   de így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

vagy a törvény mit követelnek;

bent maga ura, aki rab

   volt odakint,

és nem tudok örülni, csak

a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

   még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku: nékem

más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

   minden egyéb;

én többet kérek: azt, hogy a

sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg

   s fáradt vagyok;

kivánlak így is, meglehet,

de a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást

elcsittíthass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat

   és áldozat

örömét, és hogy a világnak

kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,

   külön, neked,

míg magadra gondolni mersz,

míg sajnálod az életed,

míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

halott és akarattalan:

addig nem vagy a többieknél

   se jobb, se több,

addig idegen is lehetnél,

addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak

   még jó lehet;

törvényen kívűl, mint az állat,

olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom,

ne élj, mikor nem akarom;

ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

   börtönt ne lásd;

és én majd elvégzem magamban,

hogy zsarnokságom megbocsásd.

Illyés Gyula: A tihanyi Templom-hegyen

Illyés Gyula: A tihanyi Templom-hegyen - elmondja Gáti Oszkár

Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi 

Balaton, tavasz, hegyorom! 

Alig tudom magamba szedni. 

S egyszerre – sok nagyon! 

  

Szeretném – azért, hogy te is nézd 

szemembe tenni szemedet. 

Magányba zár, fojt, fáj a szépség, 

ha nem együtt látom veled. 

  

Nem érzed, amit én, – ez is fáj; 

semmi se jó már nélküled. 

Szeretném a szívembe tenni 

lüktető, élő szivedet. 

  

Mennyi szin! Nem tudok betelni. 

Mekkora távlat! Mennyi fény! 

Szeretném, szeretném, ha lennél 

tetőtől talpig én!

Utassy József: Költőnek lenni

Költőnek lenni: gályarabság.
Robot egy képzelt tengeren!
Nem fúj a szél, a drága passzát,
a zátony is csak sejtelem.

Zöldfülűként vonzott a nagyság
meg a hírnév, a szertelen.
Addig ámultam egy havas fát,
véremet fagyöngy szívta el.

Telente rámtört a tavaszvágy:
- ó, Március, egyetlenem! -
Ki sem fakadtak a barackfák,
már lombjukat sirattam el.

Tudtam, ha pávák remekítik
a délutáni dombtetőt:
ott Isten is jelen van mindig.
És féltem őt, rettegtem őt.

De csak tarka tollat találtam,
s rebegő, rezgő levegőt.

Utassy József: Kései tiszteletadás

Előragyog majd az idő,
kardhüvelyből villan a fény,
és fölsebzi a levegő
vén arcára: ki voltam én.

Gál Éva Emese: Kívül?

 Úgy érzed, veled már történhet bármi,
  te régen távoli nézője vagy,
  aki alig tud a színpadig látni,
  ahol lejátszódik a színdarab,

  s ahogy szereped hiányát megéled,
  kötődésed lesz egyre drámaibb,
  mert a távolsággal nő az ítélet,
  ami rádruházza fájdalmait.

  A történés, amelyből kiszakadtál,
  a drámában csak cselekmény, eset,
  míg tartalma akkor is te maradnál,
  ha nélküled történne meg veled.

  Oly kívülre kerülni nincs esélyed,
  hogy élve levethesd az életet.
  Egy világ van. Hát mellette nem élhetsz,
  bármennyire nincs benne szereped.

  Ha két fal magasodik egymás mellett,
  közös lesz az a börtön ott belül,
  ahol a falak egymásra merednek.
  Látod? Nincs sehol semmi egyedül.

Gál Éva Emese: Harmónia

Itt,
ahol a lelkiismeret
önnönmagával méretik,
maradj velem.
Nincs a versemnél szebb szobám,
nincs a szavaknál melegebb karom,
nincs testem, ami hervadjon boldogan.

Higgy nekem,
keress meg magadban,
és ne félj :
zuhanni késő már nekünk,
csekély
elveszíthető életünk,
ameddig bátrabban megcáfolható,
mint ahogy benne létezünk.

Ne törjön hát arcodra kétség,
mikor a tornyok talpra állnak,
mert ha égig érnek is,
csak játékai a magasságnak,
és mi ahhoz se tartozunk.
Virradjon fölénk bármilyen világ,
törvényei meg nem gyalázzák
azt a harmóniát,
amit magunkból alkotunk, kedvesem.

Látod, mennyire szeretlek ?
S hogy maradj,
mégsem mondhatom neked,
mert nincs a versnél szebb hazánk,
s benne szabad az emlékezet.

Mezey Katalin: Ami tökéletes

Csak ami nincs,

csak az tökéletes. 

Élünk panasszal, 

hiányokkal tele, 

és csak a nincs

döbbent rá azután, 

hogy az a tökéletlen 

- az az élő, halandó - 

mennyire kellene. 

Vasadi Péter: Panasz

Hogy nem vagy itt.
Ahol meg vagy,
kellesz is, nem is.
Ellátnak, igaz, bekötöznek,
„aranyoskám, inni kell sokat”,
s „még egy kanálnyit, életem”
én bár nem mondhatom,
az maradtál nekem.
Kettéhasítva élek.
Ágyad üres. A könyveim
lehelte, papírszagú hideg
engem lapoz. Megroppannak
ágydeszkák, székkarok.
Mint őszi fa, csöndben,
magamnak hulldogálhatok.
Tegnap kutatva néztél.
Kezemhez csúsztattad kezed,
s egyszerre lobbant bennünk
elpergő parazsával
az ősemlékezet.

 *

Te ott, én itt.
Te szundikálsz, én
diszkréten pusztulok.
Nem ad hangot szerelmünk.
Mint lassuló patak,
kövek közt elcsorog.
Hol van, hová lett,
ki szomjazott
rá ennyire?
…Ott én, itt te.
Uram, Uram,
de nehéz, de sok.

Sulyok Vince: Kapaszkodom az Időbe

Kapaszkodom tíz ujjal, tíz körömmel
az Időbe,
ebbe a sebesen tovatűnni akaróba,
kapaszkodom a Jelenembe,
amíg van Jelenem, beléje kapaszkodnom,
tíz ujjam van csak ehhez,
ujjaimhoz tollam és ceruzám,
maréknyinál alig több szavam
s papírdarabokra hiú reménykedéssel
ráfirkált mondatok,
amiket bármikor tovafújhatnak,
magukkal sodorhatnak léghuzatok-szelek
s olvashatatlan kis darabokká tépdeshetnek –
öröklétük, lehet, ennyi lesz csupán,
s ennyi lesz talán az én saját „öröklétem” is,
egy szóval, egy sorral se több talán:
meg-megzökkenő monológ
valamelyik kopott füzetem oldalán,
hisz pontosan tudom már most is,
hogy ami hátralenne esetleg,
azt is szorgosan csomagolja már
november a maga saját
dértől ezüstlő papírzsákjaiba.

Hát nincsen többé mire várnom:
dicsérnem azt kell, ami még hátravan,
dicsérnem a ködöt kell, az esőket,
dicsérnem a fagyot, a havakat,
s megénekelnem a viharzó tenger
háborgó vizét és a síkos zátony
sziklái közé beszorult hajók
segélykiáltozásait – megénekelnem
őszöm, novemberem, mindazt, amire
rekedt torkom erejéből futja még:
az örök pusztulást és örök elmúlást.