2016. július 3., vasárnap

Rab Zsuzsa: Kívüled élek









Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.

Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.

Én vagyok az,
aki meg tudom szelidíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.

Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.

Jász Attila: Mozdulatlan

                         "...és várták a víz megmozdulását.
                      Mert az Úr angyala időnként leszállt
                      a medencére, és felkavarta a vizet…”
                                     (Jn 5, 3–4)       


Emelj fel magadhoz, kérlek, nincs esélyem,
nincs senki, aki időben a vízbe emeljen,
mikor a víz megzavarosodik, mint a világ,
belemerítsen, mindenki előtt, elsőként.
Miután angyal száll a vízre és összetöri
a nyugodt tükröt szárnyas bokájával. Én
itt élek e tó partján több mint negyvennégy éve,
mindjárt negyvenöt és még a közelébe se
jutottam, időben. Sose sikerült először érnem
a vízbe, a vízhez, hogy kigyógyulhatnék
ebből a tökéletes világból. Megszabadulhatnék
okosok, szépek és erősek társaságából. Emelj fel,
s dobj bele kavicsként tavadba Jézusangyal, ne
tedd folyton mozdulatlanná várakozásomat.

2016. június 30., csütörtök

Hárs Ernő: Te voltál nekem a zene



Te voltál nekem a zene,
s most nélküled bolyongnak
a hangjaid az űrben,
oly hullámhosszra állva,
mit nem foghat fel élõk füle már.
Nekem kell utánuk erednem,
csak én tudom a kulcsot.
Kezdem már dallamát
megformálni a számban
egy éneknek, amelyben
együtt a vég s a kezdet,
s mely már sem te nem vagy, sem én,
csak valami végtelen nagy
boldog csodálkozás.

Hárs Ernő: Õszi Jupiter

Szeptember van, s te újra megjelensz,
némán sugárzó fenséges közöny
a földi férgek álmai felett,
évmilliók ki nem békíthető,
nyomasztó antinómiája.

Felelj: mindvégig jéghideg az űr,
vagy akad még a süket végtelenben
a földihez hasonlatos haláltánc?
Ami volt egyszer, végleg semmivé lesz,
vagy csak halmazállapotot cserél?

Felelj: a te kozmikus tudatod
nem fertőzik kétes próféciák
szivárványos ígéretekkel.
Áruld el végre konok titkodat!
Nekem útra kell kelnem nemsokára,
tündökölj választ! Van-e folytatás?

Mezey Katalin: Az életemet

Az életemet,
mint egy
áldozatot,
bemutattam.
Kegyelmet
nem kértem,
és nem is kaptam,

Nagy távolságot
áthidalni
nem tud a szikra.
Nem ugrik át
túl messze fekvő
pólusokra.

Az ég fölöttem
csillagos,
távoli, tiszta.
Ha föl se nézek,
akkor is
alatta élek.

Gergely Ágnes: Fohász lámpaoltás előtt

Uram, óvj meg a tökéletességtől.
Mint vasalópokróc szélén az ékalakú
égésnyom: hagyd meg rajtam
hibáimat, kezed nyomát. E városban,
hol a két part egymást vicsorogva nézi,
rajzolj rám holland tulipánmezőt. S ha
tárgyaidra írod: „vigyázat, nagyfeszültség”,
helyezz el cinkosként áramkörödben. Olyan
ritkán látható az esthajnali csillag, régi
juhnyájak őre. Kumuluszok közt, a
szétragadt világban nem látjuk egymást.
Perzselt, pusztuló, zárlatos csontjaimban
őslények emlékezetével
add világítanom, míg besötétlik.


2016. június 28., kedd

Kántor Péter: Levél anyámnak

Drága anyám,

öt hónap telt el azóta, hogy utoljára láttalak, eközben
rendszeresen jártam és járok át a lakásba, öntözöm a növényeket,
nem nyúltam semmihez, kivéve a kis díványt a belső szobában, azt
rögtön levitettem az udvarra, és a helyébe egy üres szekrény került,
erről jut eszembe, hogy a ruháidat elvitte Á. meg a lánya,
fekete plasztik zsákokba tettek mindent - nem volt sok, mégis
kifáradtam, ahogy adogattam nekik a szoknyákat, blúzokat, pulóvereket,
azt a pár kabátot, blézert, harisnyát, sálat és sapkát, szó nélkül,
a lánya a konyhában talált egy fokhagymapréselőt, amit rögtön
nagy örömmel eltett, aztán a kocsijába raktuk a fekete zsákokat,
és ők elhajtottak, én meg igyekeztem nem gondolni az egészre.
Egy másik alkalommal pedig feljött T. segíteni,
leszedte az előszobában azt a szekrények fölötti tákolmányt,
azt a rudakra erősített, mennyezetig érő szürke vászonfalat,
én meg kidobáltam a vászon mögötti sok ócskaságot,
voltak azok a réges-régi kofferek is, titokban reméltem,
találok bennük valami érdekeset, de semmit, semmit,
kivéve a RICO kötszerművek mintakészleteit fölös számban,
ezektől mind megszabadultam, és a bejárati ajtóra gyorsan
felszereltettem egy hevederzárat, és kész, ennyi. Ja, és három
ingatlanközvetítőn keresztül árulom a lakást május óta,
de hát a beázott mennyezet meg a repedések meg a fekete padló,
az emberek megijednek, viszont a cserépkályha tetszik mindenkinek,
igazad volt, hogy ragaszkodtál hozzá mindenáron, tényleg szép,
előbb-utóbb majd csak megveszi valaki, persze nem mindegy, mennyiért,
és akkor ki kell ürítenem az egész lakást, felszámolnom mindent,
az olyan lesz, mint egy második temetés, végleges búcsú.
Nem nyúltam a személyes dolgaidhoz, a határidőnaplókhoz, a gépelt
kéziratokhoz, amiket végül is nem volt erőd kidobni,
persze hogy jó lett volna, ha valamilyen rendet csinálsz magad után,
ha legalább megritkítod azokat a paksamétákat a halványuló betűkkel,
de mire észbe kaptál, már túl késő volt, csak összekeverted az oldalakat,
és végül rám hagytad az egészet, hogy én dobjam vagy ne dobjam ki,
hagyd csak, mondtam, bízd rám, ne törődj ezzel, majd elintézem,
de hogy intézem el? ezt nem firtattuk, jön majd egy vevő,
és akkor összepakolom a kéziratokat és a határidőnaplókat, és a többi
nem érdekel, valaki elviszi majd a könyveket, a bútorokat, azt a tálalót is,
amit még a nagymamától kaptatok 1939-ben, fiam, nem érdemes
valami jobbat venni, úgyis jön a háború, mondta, majd aztán vesztek
egy rendeset, de sose vettetek egy rendeset, meg a könyvszekrényt,
meg a négy öreg karosszéket, a késeket, villákat, tányérokat, mindent,
és többé nem megyek fel hozzád, mert a maradék növényeket is,
azokat is elviszik, egyet én, a többi kettőt valaki más, akárki,
és egyszer még kimegyek majd az erkélyre, utoljára,
és kinézek a szemközti házra, és kinézek a Dunára, a János-hegyi kilátóra,
és eszembe jut, hogy itt sakkoztunk apámmal gyerekkoromban,
az erkélyrácsra terített pokróc, a két kempingszék,
eszembe jut, hogy akkoriban még örökéletű voltam, ahogy ti is,
örökéletű egy világban, aminek eleje és vége van, tudjuk jól,
és a két nagymama mint két beszélő etruszk kőszobor,
ha a mosolyuk átvészelt két világháborút, nyilván sérthetetlenek,
a berendezéshez tartoztak, mint egy állandó kiállítás tárgyai,
jóllehet mindig előfordul, hogy valami leesik és összetörik,
és nem lehet összeragasztani, valahogy így képzeltem akkoriban,
és mikor aztán bejövök majd az erkélyről utoljára,
ott állsz majd az oldalamnál, persze láthatatlanul, mama,
és bólintasz, amikor kivonulunk a régi falak közül.
Hogy mindez pontosan mikor lesz, azt ma nem tudni még,
de ha nem most ősszel, akkor valószínűleg a jövő nyáron,
most ősszel pedig felállítom a bábuimat a sakktáblán,
és beszédet mondok nekik, elmondom, hogy a helyzetünk
minden, csak nem rózsás, ezen majd mosolyognak,
elmondom nekik, hogy a hely, ahol állunk, az egy gödör,
és a feladatuk kapaszkodni fölfelé, le-föl, le-föl,
és hogyha esetleg nagyon megsajnálnák magukat hirtelen,
amin én személy szerint nem csodálkoznék, sőt,
akkor tekintet nélkül az érveikre, melyek számosak,
megkérem, hogy sürgősen hagyjanak fel ezzel,
mert ez nem vezet semmi jóra, és különben is, értsék már meg,
de hát hol vannak az én bábuim? hol, merre vannak?
miközben korán sötétedik, és az ég, mint egy viszkető, vörös seb,
miközben barbárok grasszálnak és egy barbárvilágról dalolnak,
ahol mindenki barbár, aki nem velük grasszál.
De nem megyek bele a részletekbe, untatna téged,
persze semmi sem tart örökké, ahogy másfelől meg
nincs új a nap alatt, igen-igen, ősz van,
mindenki tudja, mégis muszáj kiáltozni, muszáj
megindulni, ha csak egy kicsiny lépést is tenni előre,
nem csak várni, kivárni, amíg el nem érjük a gödör legalját,
amíg fel nem bukkan végre a megfelelő vevő a lakásra,
amíg valaki nyájasan asztalhoz nem invitál majd, és a szél
le nem törli arcomról az árvák könnyét. Ősz van.

2016. június 27., hétfő

Mila Haugova: [Hinni hogy soha nem...]

Hinni hogy soha nem halok meg. Amaz álomban sem
melyben bekötött fejjel látlak. a kötés hófehér rétegei
további fehér rétegekkel váltakoznak (milyen szívesen
mondanék fáslit mint gyermekkoromban). miként most
amikor a szíved a hallgatás közepe. ez
most a hallgatagok hallgatásának ideje.
a hité hogy minden az imán múlik.

úgy gondolok rád mint a saját szememre

Tóth László fordítása


József Attila: A bőr alatt halovány árnyék

Egy átlátszó oroszlán él fekete falak között,
szívemben kivasalt ruhát hordok amikor megszólítlak
nem szabad hogy rád gondoljak munkám kell elvégeznem,
te táncolsz,
nincsen betevő kenyerem és még sokáig fogok élni,
5 hete, hogy nem tudom mi van veled
az idő elrohant vérvörös falábakon
az utak összebújnak a hó alatt,
nem tudom, hogy szerethet-e téged az ember?
néma négerek sakkoznak régen elcsendült szavaidért.

2016. június 25., szombat

Kányádi Sándor: Pehely


most már bizonyos hogy örökre
elmarad abban az álombéli
menedékházban az álmodott
csodálatos téli éjszaka
azzal a lánnyal aki
az első pillámra-hulló
hópehellyel mindig
megkísértett

Gámentzy Eduárd: A nyolcadik

Már minden olyan egyszerű lett kedves.
A fehér, fehér és vakít mint a jég.
A fekete, az fekete marad
És odatérdel csendesen eléd.
A szürke mint én, örök jó barát,
Neked olyan, hogy észre sem veszed.
Hét színű szivárvány a világ.
S én mindig csak a nyolcadik leszek.

Gámentzy Eduárd: Ma egész nap







Ma egész nap itt voltál velem!
Vittelek át a hegyeken.
Erdőkön, mezőkön patakon,
Túl a szomorú napokon.

Ma egész nap itt voltál velem!
Virágot szedtünk a réteken.
Nevettünk, játszottunk boldogan,
Könnyedén, fájón..halálosan!

S a barátaim, a farkasok,
Olyan szelíden álltak ott!
-Lábukhoz ültek a madarak…
Amikor megmutattalak.

Romhányi József: A papagáj szónoklata

Egy ritka bátor
papagáj kitört a rácsos kalitkából.
Kint magához intett
néhány cinkét, pintyet,
hogy mint szabad szellem,
szónoklatot tartson a rabtartók ellen.
És mert gyakorlott lett régen a beszédben,
el is kezdte szépen,
a Nagy Igazságot rikoltva szét:
  - Gyurrrika széép!





Cseh Katalin: Megérzés

Valami vágy, valami félelem
áttrappol most a szívemen…
valami kiáltás, valami csönd,
valami ócska, szakadt bőrönd,
valami köd, valami titok,
valami nyithatatlan szekrényfiók,
valami pokol, valami menny,
hogy maradj még, hogy el se menj,
valami átok, valami áldás,
valami elszánt angyalvárás.

Valami öröklét, valami múlékonyság:
mérik együtt a lélek hosszát...

Cseh Katalin: Házasságlevél

A fiókban lapul anyám
és apám házasságlevele.
Hivatalos okmány, hogy
ők holtomiglan-holtodiglan
jóban és rosszban,
jóllétben és szenvedésben,
bőségben és szegénységben...
Aztán rendre elmentek:
először apám, aztán meg anyám.
És itt maradt ez az okirat,
már senki sem kíváncsi rá,
nem kell benyújtani sehová,
nem kell hitelesített másolatot
készíteni róla... Istenem, én neked
átadom, hogy könnyű legyen a fiókom.
Őrizd tovább, vagy lebegtesd a szélben,
nézd, amint elszáll szaporán,
s fönnakad egy csillag ág-bogán...

Utórezgés

Házasságlevél, házasságlevél,
táncra pördít csintalan szél,
apám tangózik ott fönn anyámmal,
majd partnercsere az elmúlással...