1.
Minket Andersen írt: te új, feszes trikódban
gyors léptekkel közeledsz messziről:
mint karcsú vitorlás tükörsima vizen.
S én kőből rakott parti bástya módján
várlak mozdíthatatlanul, sziklaszilárdan.
Az órám nézem: késel, már megint,
de mindegy, nem teszem szóvá ez egyszer.
Az évek telnek-múlnak, meglehet,
de te csak jössz, tükörsima vizen,
és szerelmünkön nem fog az idő,
mondjanak mások bármit, hogy így meg úgy,
a tekintet elkószál jobbra-balra,
s hol ezt, hol azt vesz észre a bámuló szem:
új csípőt, vállat, új térdet, bokát,
s új szájból új édes szót hallani.
Megesik, mondjuk, de minket Andersen írt.
Nekem te vagy a táncosnőm örökre,
ámbátor késel megint, és szokás szerint
mindkét karod a levegőbe nyújtod,
mert balett-táncosnő vagy, én pedig –
ki más? rendíthetetlen ólomkatonád.
2.
De egy napon, épp hangversenyre menvén,
feltűnt nekem, oldalról és kicsit
kancsítva nézve, az az ismerős pár
a Nagymező utcában, ahogy némán,
dühödten siet az egyik, s a másik
szándékosan lassítva lemarad,
s az ősbűnöket számlálja az ujján,
nehogy véletlen egyet is kihagyjon,
nehogy valami rosszból kimaradjon.
Egy szappanoperából ismerősek:
huszadik rész, koraesti idill;
az egyik most átmegy a piroson,
a másik kivár, jön a kocsisor,
aztán csak nézik egymást messziről,
a Kiskörút két oldaláról,
mint két teniszező egy játszma közepén:
most ki adogat? te vagy én?
s közben elered a hideg eső,
fúj a szél, „Csukd már össze a kabátod!”,
„Nem csukom!” – de hisz ezek mi vagyunk:
ott mész a túloldalon, és emitt én.
3.
Egy ócska tévéfilmet bámulsz önfeledten,
s látom, hogy párás, könnyes a szemed.
Uramisten, mire pazarolod,
ez jár az eszemben, a könnyedet.
S hogy nappal, nehéz súlyokat cipelve,
milyen szigorú, kemény volt az arcod.
Rám nézel, védekezőn mosolyogsz,
mint aki szégyelli, hogy feladott egy harcot.
Sírj csak! Jó sírni; sírj most utólag, és előre,
ki tudja, mikor lesz új alkalom rá.
Főzök egy teát. Vagy inkább igyunk bort?
Akarsz valamit enni hozzá?
Vajon megtennél-e még bármit értem,
mint szerelméért a filmbeli hősnő?
És én, én mit tennék meg? Hozok egy kis sajtot.
Nem látod? A nő bugyuta, a pasas önző.
És az egész történet, az is milyen lapos!
Ahogy futnak az árnyékuk elől!
Miben reménykednek ezek ketten?
A pasas mindig álmodozik, a nő mindig bedől.
Mi közünk hozzá? Mindegy. Na, ne sírj már!
