Kiss Benedek: Isten csavargója

 Ahogy
kutyám
elcsavarog,
Istenem,
én gyarló
csámborgód vagyok.

Nappalok,
éjszakák
bozótosában
kajtathatsz,
 kutathatsz,
járhatsz utánam.

Magamat
megvallom
mindenkinek,
csaholjanak
vagy
nevessenek.

Ám a Te ítéletedet várom.

A Te csavargód vagyok én,
hatalmas Isten,
e csillag-bozót-világon.

Bényei József: Végrendelet

A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.

Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,

az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,

a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,

csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.

Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,

vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.

Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.

Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.

Buda Ferenc: Szürkeszemű

Szürkeszemű szelid este
ereszkedik a szívemre.
Szürkeszemű szelid éjjel
elmegyek nincsen-reménnyel.
Elmegyek, hisz úgysem bánod,
úgysem voltam, csak barátod.

S egyszer úgyis el kell menni.

Szerettelek és szeretlek.
Akarom, hát elfeledlek.
Elfeledlek, de megtartlak
régi szépnek, drága dalnak.
Ami jó volt, nagyon jó volt;
de szíveden fehér hó volt.
Fehér hóba beleestem,
nem tudtam, hogy feneketlen.
Nem tudtam, hogy ilyen forró
a fehér hó, a fehér hó.

Kántor Péter: Egy szép májusi napon

Egy szép májusi napon Micimackót is utoléri a felelősség.
Utoléri, és bekopogtat hozzá kockás felöltőben.
Micimackó, szól, mért etted ki a csuporból a mézet?
A mézet, amit Fülesnek vittél szülinapjára a csuporban.
És örökvidám Micimackó is megöregszik.
Vétkeztem, feleli, a test örömei vittek kárhozatba.
Mint mindnyájunkat, jó embereket, bólint a vendég.
És elmegy, és Malackához is bekopogtat.
Szép májusi nap van, és Malacka kinn fekszik a nyugágyban.
Orrára csúszott napszemüvegében mondhatni sziesztázik.
És bekopogtat hozzá a kockás felöltő, és így szól:
Malacka, sajnáltad az elefántveremre a kukoricát?
És Malackából elfut a rózsaszín, és mekegő kecske hangján válaszol:
Mi mindnyájan bűnözünk kicsit, mi halandók.
Persze, mi jó emberek, bólint gyorsan a vendég.
És elmegy, és örökvidám Malacka is megöregszik.
És közben Füles mit sem sejtve legeli bogáncsait,
Kanga etetné Zsebibabát, az örök csecsemőt,
és Tigris vadul ugrál körülöttük, és csukamájolajat kér.
És közben közeledik hozzájuk is – kockás felöltőben –
az öregség, meg a bűnbánat.

Kántor Péter: A hang udvarában

És vannak mindig olyan percek, órák,
olyan idő- s lélekjárási zónák,
mikor az ember úgy véli, hiába
kapaszkodik, süllyed vele világa,
s hogy jobbat, ennél jobbat érdemelne,
hiszen nem bűnöző, akinek szörnyű terhe
nem engedheti, hogy a fejét fölemelje.
És mégis, mégis, mintha térdepelne.

És közben hallja: körben énekelnek,
s nincs eleje, vége az énekeknek,
s nincs szövege se, kottája se tán.
Egy összeszokott kórus… vagy a szél?
sziszeg, csikorog, suttog. Énekelnek.
Mintha tojásból, recsegve kikelnek
a hangok; dúrban, mollban kerepelnek,
s mind egyről: hogy a cefre hogyan erjed.

Arról, hogy ráncosodnak, rohadnak az almák,
s hogy ki-ki maga hámozza és lengeti a skalpját –
ezek a mi zászlóink, nézd csak: barna, szőke,
fekete, vörös, hosszú, rövid, őszes…
De mintha kevés volna e széptevés mára,
mintha nem volna a skalpoknak ára,
csak fújja őket, fújja a szél, fújja.
Save Our Souls – hallod? – és S. O. S. újra.

                 *

Rátalálok-e még a helyes útra?
A fű benőtte és a hó befútta.
Virrasztó szellemléptek jártak arra, s járnak.
Vagy mint a medve, ki téli álmát alussza,
fülét betömi, szemét, száját becsukja,
elmém és érzékeim hibernálva
várjak, amíg megvirrad e világnak?
És csak nem jön, és csak nem jön a másnap!

Fazekas József: Mindig

Mindig szeretlek
mindig mindig
érezlek bajban
mindig mindig
addig akarom
tudni hogy élsz
amíg nem metsz
ketté a félsz
szeretlek óvlak
szóval és tettel
szeretlek nappal
szeretlek éjjel
élettől halálig
földtől az égig
ne kérdezz semmit
ne mondjál semmit
mindig féltelek
mindig szeretlek
veled elbírom

e súlyos életet

Kökény Éva: Didergők

Láttam őket!
A bokrok sűrűjében szeretet-közelségben megbúvó
fázó madárkákat, a csicsergőket.

Láttam őket!
Az utcán élőket, a szenvedőket, az előkelő éttermek előtt
ázó-fázó rongyos didergőket.

Láttam őket!
A szívükből játszó, jobb sorsra érdemes utcazenészeket,
a dermedt újjal gitárt pengetőket!

Láttam őket!
A szívteleneket, a közömbösen arra menőket.
Kiknek vágya nem a szeretet éltető ereje,
kik békétlenül acsarkodnak,
kiket nem érdekli utcán fázó embertársa
akinek nincs semmije, és nincs hova mennie.

Láttam őket!
a jólelkeket, kik madaraknak magot szórnak,
az önzetleneket, kik a rongyos szegényeknek
– kikben szenvedő Krisztust látnak –
ételt, ruhát adnak jobb sorsukért hálaképpen –
apostolok utódainak nevezem őket.

Rump Tímea: A táncos

Árnyékos sziluett vándorol az égen

Arca takarásban, s gyönyörűbb, mint régen.

Mozdulatlan bája béklyózza a lelket

Kitáncol ma éjjel, minden fájó terhet.

Ellibben a függöny, mély bordó a pompa

Színpadokon nincsen, se erkölcs, se norma.

Tüllös játékszerként pörög-forog állva

Megtelt páholyoknak ürességét várva.

Elringat a dallam minden rezdülése

Kecses marionett táncra perdülése.

Szaggatott sóhajok könnyű mozdulatba

Kilyukadt cipellők árván a sarokba.

Hölgyek urak kedve immár az egekben

Hipnotikus műsor, örökké veretlen.

El is száll az este, tovatűnnek vágyak

Legördül a textil, s letörnek a szárnyak.

Karinthy Frigyes: Vezeklés, emelt fővel

A kéj lecsapó mennykövénél
Amit láttam, nem volt mennyország,
– Uram, mutasd meg újra orcád;
Tévedtem, ennyi az egész.

Tévedtem – bűnt miért hazudjak?
Mellet ki ver, kezet ki tördel?
Én ebben a büzhödt gödörben
Téged kerestelek, tudod jól.

Kinek Legelső Látomása
Nyíló gyermekszememben égett:
A pokol fenekén is téged,
Nem ezt a hitvány ördögöt.

Én azt hittem, veled csatázom,
Mint egykor Jákob a hegyen:
Én vagy te – ámen, úgy legyen!
Akárki győz, győzött az isten.

Én ezt a bordélyházi lármát
Ezer sivító torkon át
Mint égbezengő orgonát
Hallgattam tátott, mafla szájjal.

Amivel az ördög kinált,
Ezért ittam a trágyaléből
És a boszorkányok öléből,
Mint aki szentelt bort iszik.

Tűrtem, hogy tátott számba köpjön
S könnyes szemembe, a pimasz,
De most egy áruló grimasz
Az álarcot letépte róla.

Hát ez volt, aki nyársrahúzott,
Eremből ugró vért eresztett?!
És én mint mennyei keresztet
Cipeltem őt a hátamon!

Megállj csak – hát ez nem te voltál?
Hová jutottam, istenem!
Hisz őket én nem ismerem,
Nem ér a játszma – kezdjük újra!

Hatot vetett, vakot vetett
Sorsom ez alvilági kockán –
Sebaj, még bírja a lapockám!
Nem gilt, ha az ördög kever!

Testvér vedd el, keverd meg újra
A zölden izzó vaspohárt:
Énnékem a sátán nem árt,
Az én sorsom isten lehet csak.

Napisten, ordító Valóság,
Új Ádám tántorog eléd,
Mint visszakullogó cseléd,
Ki méhedből szakadt el egykor.

Ki elcsavargott Édenedből
S Lillith sötét szemébe nézett
És megvakult s most puszta kézzel
Tapogatja a kék eget.

Mutass fényt, mely nem pörkölő tűz,
Hangot, mely nem halált okád.
Mutasd meg éltető okát
Az illatos barackvirágnak.

Erdőben fát, erdőt a fában
S erdő mélyén, kit elhagyott,
A szép, csukottszemű, halott,
Mosolygó, édes, édes Évát.

Zelk Zoltán - Haiku

Illik a hallgatás – 

a mindent elmondtunk 

egymásnak csöndje.

Katzler Hilda: Farsangban

Amikor a lét minden dimenziója
a szeretet vásznára vetül,
amikor a tudatalatti ismerős
jeleket kódol a felejtés áramlataiba,
amikor a hazugság megszégyenül
a lélek labirintusaitól,
amikor a megbocsátás rádöbben
a lényegére,
amikor az emlékezet tükröt tart
a képmutatásnak,
és ezek nemcsak jelmezek,
akkor, csakis akkor higgy annak,
aki lecsókolja maszkodat…
és ha megfogja a kezed,
tudni fogod, a másik álarc mögött
ki lehet.

Anga Mária: Látomás

Nem változott semmi.
Kedves vagyok, szelíd, megértő.
Gyermeki képzelettel hiszem,
hogy az erdők kopjafáit mások is látják,
és tudják, védelmeznünk kell, mint ahogyan
az örökkévalót, mert áldást
kaphatunk általa mindhalálig.

De, amikor házam ajtaját kinyitom,
küszöböm a tenger . Megcsonkult
kontinensek sodródnak előttem,
nem találok sem kikötőt, sem hajót,
visszaléphetnék szobámba,
elképzelhetném, hogy délután van,
lámpát gyújtok és előveszek egy régi könyvet,
ami kedves nekem, vigasztaló és békét ad.

Kinyitottam házam ajtaját
és küszöböm a tenger,
elmerült kincseit nem látom,
nem dobja ki magából,
csak a halálra vált víziszonyt.

Talán azért van így,
mert a tenger idegvégződései
már nem bírják elviselni a kínt.
A radioaktív sebhelyek nem hegesednek.
Sodor, visz mindent magával a víz olyan reménytelenül,
mintha már az égitestek is földközelben,
ütközésre készen, a végítélet sötétségében ragyognának.

Visszalépek. Becsukom házam ajtaját.
Imádkozom, hogy emlékezetünk térjen végre vissza.
S minden megszületendő csecsemő sírását
imádságként fogadja az Isten, imádságként az életért.

Kányádi Sándor: Egyszer majd szép lesz minden

Egyszer majd szép lesz minden,

a telet s az őszi

félelmet, hidd el,

szerelmünk levetkőzi.

Úgy állunk majd a fényben,

mint a virágzó ágak,

büszkén viseljük szégyen

nélküli koronánkat.

Sötétben sem kell félnünk,

útjaink beragyogja

hajdani szenvedésünk

virrasztó teleholdja.

Takács Zsuzsa: Várakozás

Év vége. Boldog ünnepet neked!
A feltámadás fekete zászlói zúgnak:
ezerkilencszáznyolcvankilenc, december,

Temesvár, Arad, Bukarest. De te
maradj meg távolinak, szinte idegennek,
hadd játsszon lázadó képzeletem

veled! Érintsen a hang.
Inged, e sima kéz, simítsa bőrödet!
Szeretem ezt az elnyújtott időt.

Akárha kandalló tüzénél ülnénk tegnap óta,
egy whiskys pohár falára fonva hosszú
ujjaimat, sápadt angol lord vagy lady.

Villányi László: Szív

Gurult felé a labda, de képtelen volt belerúgni,
s az álom futni se hagyta, erőtlenül állt a pályán,
nap nap után úgy nézi az időjárás-jelentést,
a várható hőfokokat a világ városai mellett,
mintha holnap arra ébresztenék a madarak,
hogy nem hatvan éves, most érettségizett éppen,
s bolyonghat, ahol még sohasem járt:
Santa María, Dublin, Odessza vagy Edó utcáin,
bicikliről köszön rá (kimondva gyerekkori nevét)
az ősz hajú nagylány, s már érzi is a nyári rét illatát,
talpába csíp a méh, „deret harangoznak”, idéződik,
hajdan miként botlott nyelve, ahogyan beszél hozzá,
minden pillanattal egyre teljesebben érzékeli
az ismeretlen szépségét, barna hajában megszereti
a fehér hajszálat, nem kell számon tartania az időt,
elég ha a lakók névtáblájára néz, elmosódott
a szemérmetlen szív, az őt jelölő név mellett mára
csak egy halvány folt maradt, pedig milyen erővel
rajzolta oda piros tollával hol volt, hol nem volt szerelme.