ez a költő bácsi volt
őrülten szerelmes anyuciba
akkor miért nem ő lett az apukám
tudod kislányom
a költők általában
haláluk után
érnek valamit
akkor meg már
nem akartam hozzámenni
2018. augusztus 21., kedd
Pataki István: fénykép
nézd kislányom
ez a költő bácsi volt
őrülten szerelmes anyuciba
akkor miért nem ő lett az apukám
tudod kislányom
a költők általában
haláluk után
érnek valamit
akkor meg már
nem akartam hozzámenni
ez a költő bácsi volt
őrülten szerelmes anyuciba
akkor miért nem ő lett az apukám
tudod kislányom
a költők általában
haláluk után
érnek valamit
akkor meg már
nem akartam hozzámenni
Pataki István: helyek
nézem az asztalt
a teraszon
ahol ültünk
üresek a székek
a te helyedre ülnék
hogy lássam magamat
ahogy néz téged
a teraszon
ahol ültünk
üresek a székek
a te helyedre ülnék
hogy lássam magamat
ahogy néz téged
2018. augusztus 20., hétfő
Géczi János: Mi lenne, Uram?
Mi lenne, Uram?
Itt állok ezzel az irdatlan súllyal.
Mi ez, amely a testemben a kilókon kívülre rekedt?
Ahogyan átjársz rajtam, mint tekintet az űrön,
nevetni nem tudok a bénaságomon,
pedig tárgyára talált és láthatóvá tette azt.
Ügyefogyott és kompakt testtömeg?
Én? Minek?
Átpréselődni a dolgokon, mint a rácson,
egy darabot az egészből elvíve, a macska eloson.
Mi lenne, ha bottal ütnék reá?
Rázkódva húzódom fel a magasba,
mint a falak közrefogta levegő-oszlopban
a mesterművűre kovácsolt páternoszter.
Avagy az lenne a mélység?
Válaszolsz, Uram?
Itt állok ezzel az irdatlan súllyal.
Mi ez, amely a testemben a kilókon kívülre rekedt?
Ahogyan átjársz rajtam, mint tekintet az űrön,
nevetni nem tudok a bénaságomon,
pedig tárgyára talált és láthatóvá tette azt.
Ügyefogyott és kompakt testtömeg?
Én? Minek?
Átpréselődni a dolgokon, mint a rácson,
egy darabot az egészből elvíve, a macska eloson.
Mi lenne, ha bottal ütnék reá?
Rázkódva húzódom fel a magasba,
mint a falak közrefogta levegő-oszlopban
a mesterművűre kovácsolt páternoszter.
Avagy az lenne a mélység?
Válaszolsz, Uram?
Ilyés Krisztina: felejtés
utánad
rohantam az esőben
esernyő nélkül
jobb lett volna ha
máshol kereslek
az esőkarcolások
tetovált helyében
sem maradt nyomod
utánad
dobtam az emlékedet
hallgattam amint belecsobban
a legkisebb tócsába
ott melletted
Ilyés Krisztina: utánad
kiáltottam hogy várj de
látod megcserélkezett
Nap és Hold
és nincs eső sem tócsa
emléked árnyékként
futott utánad
csak az van amit odébb letettél
egy darab magam
Böszörményi Zoltán: Hullámok tükrében
Lengened kell, akkor is,
ha már nem leng senki sem,
s hullámok tükrébe meredve,
újra s újra,
muszáj vallatóra fognod a végtelent.
De ha a meddő próbálkozások órája lejárt,
s a kérges gond fölé zömök felleg hajol,
látod-e, mit vontat:
gyermekkori emléket,
meg nem valósult tervet,
halakkal teli tengert,
halk reményt,
talán sápadt hiányérzetet,
áttetsző sejtelmeket?
Hányszor mondtad,
magadba botolva:
ha nem lehet,
hát nem lehet!
(Az elérhetetlen amúgy is naponta ingerel.)
És mégis,
többször tapasztaltad már,
küszöbödet átlépi a folytatás.
Hisz akkor is,
ha úgy véled, már nincs tovább,
tervezned kell az acélszürke mát.
Percet sem törődnöd azzal,
hogy az elmúlásnak is,
mint minden jónak,
egyszer el kell múlnia.
ha már nem leng senki sem,
s hullámok tükrébe meredve,
újra s újra,
muszáj vallatóra fognod a végtelent.
De ha a meddő próbálkozások órája lejárt,
s a kérges gond fölé zömök felleg hajol,
látod-e, mit vontat:
gyermekkori emléket,
meg nem valósult tervet,
halakkal teli tengert,
halk reményt,
talán sápadt hiányérzetet,
áttetsző sejtelmeket?
Hányszor mondtad,
magadba botolva:
ha nem lehet,
hát nem lehet!
(Az elérhetetlen amúgy is naponta ingerel.)
És mégis,
többször tapasztaltad már,
küszöbödet átlépi a folytatás.
Hisz akkor is,
ha úgy véled, már nincs tovább,
tervezned kell az acélszürke mát.
Percet sem törődnöd azzal,
hogy az elmúlásnak is,
mint minden jónak,
egyszer el kell múlnia.
Tamás Menyhért: Szegélyezd
Szegélyezd magad, lélegezz reggelt,
ölelj magadhoz mindent, ami még
ölelhető, túlnövi emlékét, visszaszól,
vissza mer szólni a pusztulásnak,
gyökérré, magvak mélyét vigyázó
gyökérré nyújtja a kezed – élőn szólít,
játszunk otthont; megmaradást!
Petőcz András: Találkozás a Kastélyban
Valaki arca feltűnik ismét, valamikor.
És újra összekapcsolódnak a tekintetek.
A macska elfordítja a fejét, nincs jelen.
Senki nem mozdul. Csak a remegés.
Csak a remegés a kézfejekben, csak az.
Olyan, mintha soha, semmi. Mintha álom.
A kandallóban lassan kialszik a tűz.
A költő nem néz idegen arcba, idegen
pillantásokat nem kutat, nincsen semmi.
Valaki arca valahol, mintha még realitás.
És újra, egymásba, mert idő sincsen soha.
A macska a költő lábaihoz dörgölődzik.
Nem keres megnyugvást, nem nyávog.
Ijesztő a hallgatása. Ijesztő a csend.
Mintha álom lett volna, valaha, valami.
A költő hallgat, tehát a Kastély csendes.
Valami elveszett. Ebbe a veszteségbe nem,
nem lehet belenyugodni semmiképpen.
Valaki arca majd sokára, talán csak éppen.
Talán csak véletlenül, újra, sokára, sohasem.
A macska és a költő együtt, összetartoznak.
Mozdulatlan minden, semmi nem történik.
A kandalló üresen ásít. A költő néz maga elé.
Nem keresünk semmit ott, ahol nincsen semmi.
A macska felkapaszkodik a költő nadrágján.
Miközben ő maga sem létezik, ott, a Kastélyban,
és az árnyéka is eltűnt már rég, hónapok óta.
Valaki arca feltűnik ismét, valamikor.
És talán összekapcsolódnak a tekintetek.
És újra összekapcsolódnak a tekintetek.
A macska elfordítja a fejét, nincs jelen.
Senki nem mozdul. Csak a remegés.
Csak a remegés a kézfejekben, csak az.
Olyan, mintha soha, semmi. Mintha álom.
A kandallóban lassan kialszik a tűz.
A költő nem néz idegen arcba, idegen
pillantásokat nem kutat, nincsen semmi.
Valaki arca valahol, mintha még realitás.
És újra, egymásba, mert idő sincsen soha.
A macska a költő lábaihoz dörgölődzik.
Nem keres megnyugvást, nem nyávog.
Ijesztő a hallgatása. Ijesztő a csend.
Mintha álom lett volna, valaha, valami.
A költő hallgat, tehát a Kastély csendes.
Valami elveszett. Ebbe a veszteségbe nem,
nem lehet belenyugodni semmiképpen.
Valaki arca majd sokára, talán csak éppen.
Talán csak véletlenül, újra, sokára, sohasem.
A macska és a költő együtt, összetartoznak.
Mozdulatlan minden, semmi nem történik.
A kandalló üresen ásít. A költő néz maga elé.
Nem keresünk semmit ott, ahol nincsen semmi.
A macska felkapaszkodik a költő nadrágján.
Miközben ő maga sem létezik, ott, a Kastélyban,
és az árnyéka is eltűnt már rég, hónapok óta.
Valaki arca feltűnik ismét, valamikor.
És talán összekapcsolódnak a tekintetek.
Somlyó Zoltán: Még nem...
Még nem ment le a nap,
még nem jött föl a hold,
valami furcsa fényt
mutat az égi bolt...
Valami furcsa fényt
a láng és árny között:
fehér és fekete
félgyászba öltözött...
Ó, ez még nem sirás!
De már nem nevetés...
Már nem bölcsői dal,
de még nem temetés...
Csak szépen, lassudan
az életem felett
csöndben bealkonyult;
egyszerűn este lett...
Petőcz András: A tengerre néző szoba
A teraszról messzire,
távolra lát, aki vágyik
távolra látni, messzire, messzire.
Lábad előtt a part,
a `plage`, rajta elnyúló
testek, hívnak, hívogatnak.
Nem térek vissza.
Látom a napsütést,
a partot, a tengert,
de `az` a szoba már nem az enyém.
Nem térek vissza, sohasem.
És `az` az ajtó, amelynek
kulcsa már nincs a kezemben,
a hátam mögött csöndesen becsukódik.
távolra lát, aki vágyik
távolra látni, messzire, messzire.
Lábad előtt a part,
a `plage`, rajta elnyúló
testek, hívnak, hívogatnak.
Nem térek vissza.
Látom a napsütést,
a partot, a tengert,
de `az` a szoba már nem az enyém.
Nem térek vissza, sohasem.
És `az` az ajtó, amelynek
kulcsa már nincs a kezemben,
a hátam mögött csöndesen becsukódik.
Káli László: Minden rendben
Szinte látom, ahogy szobádba érve, fáradtan zuhansz
egy fotel mélyébe. Amikor leveszed könnyű szandálod,
és a „mindig mosoly” arcot, aztán hagyod, hogy az élet
minden súlya vállaidra telepedjen, arcodon nem látod,
csak érzed, ahogy kiül a fáradtság, s minden gondod
ott hintázik szád szegletén. Lezárt szemmel engeded,
hogy kezed, lábad, ólomnehezékei kissé könnyüljenek.
Csend van. Talán csak villanásnyi. A múló perceket
most nem számolod. Képek villannak zárt szemed elé.
Munkád (mit végeztél ma, és mi maradt meg holnapra).
Gyerekeid.(ma sem láttad őket. Akár csak tegnap. Már
nem is számolod rég a napokat. Csak hogy hiányzanak).
Unokáid (mosoly fakad arcodon. Az a „kis büdös kölök”!
egyre ügyesebb, és hogy örül Neked! Vagy a másik!
Lassan felnőtté válik.) Fogadod, majd holnap más lesz!
Bepótolod mind, mit szeretnél. A fáradtságtól pilláid
leragadnak egy pillanatra.(Egy kedves arc suhan álmodba.)
Ám alig telik egy pillanat, felébred a valóság, csendben
indulsz a konyha felé, megfőzni a vacsorát. És a mosás…
Már mosolyogsz , s halkan mondod: minden rendben.
Holnapba billennek a múló percek, az idő vas fogában
szú perceg. Lendül a lábad, az álmaid visznek előbbre,
hiszed, hogy a Holnap könnyebb, jobb, s tán szebb lesz.
Sulykolod magadba: "csak mosolyogni, azt egyelőre
el ne felejtsek!" Így mintha könnyebb lenne. És az elrejt
minden fájó, minden keserves percet. Mások elől, persze.
De hiszen mi is lenne, ha meglátnák, vagy megsejtenék
gondjaid, hogy éjente párnád nyeli a befele sírt könnyeket.
egy fotel mélyébe. Amikor leveszed könnyű szandálod,
és a „mindig mosoly” arcot, aztán hagyod, hogy az élet
minden súlya vállaidra telepedjen, arcodon nem látod,
csak érzed, ahogy kiül a fáradtság, s minden gondod
ott hintázik szád szegletén. Lezárt szemmel engeded,
hogy kezed, lábad, ólomnehezékei kissé könnyüljenek.
Csend van. Talán csak villanásnyi. A múló perceket
most nem számolod. Képek villannak zárt szemed elé.
Munkád (mit végeztél ma, és mi maradt meg holnapra).
Gyerekeid.(ma sem láttad őket. Akár csak tegnap. Már
nem is számolod rég a napokat. Csak hogy hiányzanak).
Unokáid (mosoly fakad arcodon. Az a „kis büdös kölök”!
egyre ügyesebb, és hogy örül Neked! Vagy a másik!
Lassan felnőtté válik.) Fogadod, majd holnap más lesz!
Bepótolod mind, mit szeretnél. A fáradtságtól pilláid
leragadnak egy pillanatra.(Egy kedves arc suhan álmodba.)
Ám alig telik egy pillanat, felébred a valóság, csendben
indulsz a konyha felé, megfőzni a vacsorát. És a mosás…
Már mosolyogsz , s halkan mondod: minden rendben.
Holnapba billennek a múló percek, az idő vas fogában
szú perceg. Lendül a lábad, az álmaid visznek előbbre,
hiszed, hogy a Holnap könnyebb, jobb, s tán szebb lesz.
Sulykolod magadba: "csak mosolyogni, azt egyelőre
el ne felejtsek!" Így mintha könnyebb lenne. És az elrejt
minden fájó, minden keserves percet. Mások elől, persze.
De hiszen mi is lenne, ha meglátnák, vagy megsejtenék
gondjaid, hogy éjente párnád nyeli a befele sírt könnyeket.
2018. augusztus 16., csütörtök
Aretha Franklin 1942 - 2018
„ Felismered, ha valamit egyenesen a mennyekből küldtek. Felismered, ha valamit Isten hozott létre. Aretha Isten ajándéka..."
*
*
Nagyon kedveltem, csodálatos hangja volt.
Petőcz András: Üzenet a hegytetőről
Valaki van fent, a hegytetőn,
valaki nem tér vissza soha.
A költő éppen a hegytetőre lát.
Távcsővel figyeli, van-é valami
mozgás ott, a végtelen hegygerincen.
Olykor-olykor felhők, felhőpamacsok.
Felöltöztetik a hegycsúcsot, eltakarva
rejtőzködni vágyó, különös lakóját.
A költő, a magasból, a hegytetőre lát.
És figyel. Távcsöve előtt nem marad
semmi sem, soha sem titokban.
Valaki van ott, azon a hegytetőn,
valaki, akit nem látunk soha többé.
Aki rejtőzködni akar, az rejtőzködik,
mondja a költő, és egykori barátjára
gondol, aki volt, és aki eltűnt az életéből.
A halottak rejtőzködnek, de nagyobb
fájdalom, ha rejtőzködnek előlünk
az élők, haragjukban elrejtve
Nagyobb fájdalom, ha nem tudunk arról,
akiről tudni szeretnénk, ha nem szólít meg
minket, és nem ad választ, ha kérdezzük őt.
Valaki van ott, a végtelen hegy tetején,
valaki felhők mögé rejti távoli önmagát.
A költő valamikor még kereste, ma már
nem keresi eltűnt barátját, aki valahol,
a messziről látszó hegy tetején gubbaszt.
A távcső felhőpamacsokat pásztáz az égen,
furcsa, groteszk arcokat formáznak a játékos
szellők, kinevetve a magányra ítélt költőt.
Az elmúlás beléd kapaszkodik, barátom,
suttogja magának a költő, s nem veszi észre,
de orcáján kicsinke könnycsepp gördül alá.
Valaki van fent, a hegytetőn,
valaki nem tér vissza soha
valaki nem tér vissza soha.
A költő éppen a hegytetőre lát.
Távcsővel figyeli, van-é valami
mozgás ott, a végtelen hegygerincen.
Olykor-olykor felhők, felhőpamacsok.
Felöltöztetik a hegycsúcsot, eltakarva
rejtőzködni vágyó, különös lakóját.
A költő, a magasból, a hegytetőre lát.
És figyel. Távcsöve előtt nem marad
semmi sem, soha sem titokban.
Valaki van ott, azon a hegytetőn,
valaki, akit nem látunk soha többé.
Aki rejtőzködni akar, az rejtőzködik,
mondja a költő, és egykori barátjára
gondol, aki volt, és aki eltűnt az életéből.
A halottak rejtőzködnek, de nagyobb
fájdalom, ha rejtőzködnek előlünk
az élők, haragjukban elrejtve
Nagyobb fájdalom, ha nem tudunk arról,
akiről tudni szeretnénk, ha nem szólít meg
minket, és nem ad választ, ha kérdezzük őt.
Valaki van ott, a végtelen hegy tetején,
valaki felhők mögé rejti távoli önmagát.
A költő valamikor még kereste, ma már
nem keresi eltűnt barátját, aki valahol,
a messziről látszó hegy tetején gubbaszt.
A távcső felhőpamacsokat pásztáz az égen,
furcsa, groteszk arcokat formáznak a játékos
szellők, kinevetve a magányra ítélt költőt.
Az elmúlás beléd kapaszkodik, barátom,
suttogja magának a költő, s nem veszi észre,
de orcáján kicsinke könnycsepp gördül alá.
Valaki van fent, a hegytetőn,
valaki nem tér vissza soha
Faludy György: Két szonett
Éjfél is rég elmúlt. Lefekszem vállad
mellé, szétterült, sárgaréz hajad
dobogójára és némán csodállak
mint alszol el tíz másodperc alatt.
Nékem több kell. Felébredek vagy hétszer
s látom; összegubancolod magad.
Karodat fejed mellé dobtad. Nézlek:
csak bodzabél fehér hónod marad.
Reggel hosszú tested előkelően
kinyúlik. Arcéled nem messze tőlem
ártatlan s gyermeteg. Oly izgatott
leszek, vénség, hogy itt vagyok veled
és mint a lég, mindkettőnket befed
fiatal, győztes, barbár illatod.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Hatvanöt év korkülönbség. Remegtem
a rémülettől. S mégis átadom
magamat néked. Megőrültem, mondják.
Jeges lúdbőr futott le hátamon.
Egyszerre mégis otthon vagyok nálad
s fölöttünk a szerencse őrködik.
Beszélgetésünk folyója kiárad
és megtanultuk, hogy időnk rövid.
Ám most így élünk durva és szíves
lények között, nem ülünk senkihez
s nem mondunk magunkról sokat. Minek?
De élvezed és én is élvezem
a lehetetlent. Maradj énvelem.
A mindenségben nincsen értelem.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)