Képes Géza: Fennakadva

szép az ég
szépek
a fák
s én
kő
vagyok

valaki
feldobott
s fenn
megakadtam
az űrben

üvegsima
bőrömön
átüt
a mályvaszín
erezet
szívem
lüktet
agyam
sugarakat
bocsát
ki
s fogad
be
kis
kavics
feszülten
figyelem
a mindenség
titkait

most
látom:
az élet
amit
éltem
odalenn
milyen üres volt
milyen fakó
milyen
avitt

a mindenség
középpontja
vagyok
itt

Babits Mihály: Dániel éneke

Mégis megemlékeztél rólam, Isten
és azokat, akik téged kerestek,
akik téged szeretnek, megtaláltad.

Ifjú próféták üstökét ragadva
elhoztad babilóni ketrecemhez
a fügét és a datolyát kezökben.

Hirdesd ezért, világosság, sötétség,
az Urat! Hirdesd, pusztaság, folyóvíz
s bölcs cethalak és minden vízben-úszók!

Adjatok nékem szurkot, faggyat és szőrt:
fegyver nélkül megölöm én a sárkányt,
a cifra szörnyet, aki nektek isten.

De az oroszlánt nem bántom, ki engem
nem bánt. Estére visszatérek hozzá
s vad teste bundás melegében alszom.

Hallom majd nagy szivét dobogni; a föld
vele dobog, s az ég is; - én meg alszom
ringatva, mint az Isten csecsemője.

Kányádi Sándor: Gyermekkor

Hóharmaton mezítláb jártam,
ólmos esőben bőrig áztam;
éjjel az erdőn, félelmemben,
hol sírtam, hol meg énekeltem.

S mindez úgy tűnik - most, hogy emlék
mintha egy tisztás szélén mennék
fütyörészve, hol alkonyatkor
őzek ittak ezüst patakból.

Jókai Anna: Ima a könnyű búcsúért

            mert attól félek, nehéz lesz a búcsú.

               -- Uram, hallgass meg engem --

          amikoron itthagyom csontnyelű gyöngyház fésűmet, hű társamat
          harminc éve idestova, holott akitől kaptam volt, bezzeg másokkal
          mulatoz már réges-régen; csontnyelű gyöngyház fésűmet itthagyom.
          A tükör alatt hever majd, mindössze két foggal csorbult
          teljessége még ujjam dermedt maszatját őrzi, a gyöngyház
          befoltosul. Más, tétova kezek emelik egy más, csúcsosabb
          koponyájú fejhez, némiképp viszolyogva, de a viszolygást legyőzve
          mégis, és a fésű remegve megáll az új, dúsabb anyagú hajban...

               -- Uram, irgalmazz:

          ne kívánjam, hogy ez a fésű, mint élezett fejsze, akkor a csontot
          oldalvást behasítsa, s vérét-velejét vegye a friss gazdának,
          hanem

               -- Uram, add nekem akarnom,

          haladjon a fáradt fejbőrt épp csak megcsiklandva, ne cibálja,
          oldja a bogokat erőszak nélkül; a színre is más hajat hagyja el
          csusszanva, miután azt a tarkóra vezette.

               -- Uram, tedd, hogy ne sértsen

          a már szinte megtörtént jövő: ahogy a fésű ázik, kék
          fajanszkagylóban, faggyúmirigyeim utolsó termését gondosan
          megválasztott vegyszer öli ki, míg a márkajelzés -- többszöri
          öblítéssel újra fölragyog, s a fésű, odalára henteredve a bolyhos
          frottíron, fertőtlenítve tőlem s elhűtlenedve ezáltal, tovább
          kínálja magát...

               -- Uram, kegyelmezz:

          rugalmas hüvelykeddel told vissza a torkomba az átkot, és
          hatalmas talpaiddal lépj mellkasomra, kipréselvén az áldást, hogy
          hát fésűmet a hidegedő tükör alatt jóindulattal nézzem (vagy
          legalábbis közönnyel);

               -- Uram, idegeníts el

          vacak kis cuccaimtól, a képtől a falon, amely már negyven
          esztendeje figyel egyre közelb s közelb nyomulva hozzám: a
          társalgósarokból, a hátam mögül az ebédlőasztal fölé kúszva,
          mígnem most már az ágyammal átellenben egész látóköröm betölti,

               -- Uram, szabadíts meg

          ettől a nem különösebben értékes képtől, vedd ki a szememből ezt
          a másfél centimétemyi keretkopást a jobb alsó csücsökben, amit
          ismerek, még gyermekeim egy-egy arcrészleténél is pontosabban...
          Ne lássam, térbe hólyagosodva hunyt pillával is, ezt a valamiféle
          parázsló tűz körül enyelgő társaságot: a társaságot, a helyhez és
          alkalomhoz annyira nem illő tüllökben, bársonyokban. Ugyan mire
          kellenek még mindig nékem ezek az eltévedt, kacér hölgyikék és az
          a néhány fehér harisnyás gavallér, kezükben a hódolat pózában
          kimerevült görbe tollas kalpagokkal? Miért, hogy ők voltak tanúi
          annyi csacska és gonosz csevegésnek, az ímmel-ámmal legyűrt vagy
          benyelt vacsoráknak, testi játékaimnak később, mostanság pedig
          annak, hogy itt az ideje lassan, tusakodva halódnom -- éppen
          velük átellenben...?

               -- Uram, vedd el tőlem

          a pusztán megszokott, de használhatatlan látványokat, mert olyan
          édesek, hogy mézük a fogyó életbe folyton visszamérgez és görcsös
          lesz nékem miattuk halnom, valamint a dísznaptár miatt is, melyen
          rutinos mozdulattal cseréltem az ó- és új évek tömbjeit,
          jószerivel tán még egy hónappal is ennek előtte...

               - Uram, távoztasd tőlem

          az áttetsző, vajszínű papírra zöld és piros filccel vésett
          életjeleket; a napi programok zaklatott, tömpe felkiáltójeleit
          és kései terveimnek egy-egy naivul megvastagított kérdőjelét.
          Túlságosan fáj a lapok sima surrogása, túlságosan hiányzik majd
          fültelen fülemnek ez a diszkrét zajocska, ahogyan egyik hét a
          másikra, folyamatosan átbukik. És

               -- Uram, ne riasszál el

          a biztosan bekövetkező tépés hersegő zajától, amellyel egy dolgos
          teremtés részben sajnálattól ingerelve, részben kikerülhetetlen
          kényszer hatása alatt, de mindenképpen módszeresen, a hónapok
          csokrába fogott hétnapjaimat először kettőbe, majd négyfele
          szaggatja széjjel...

               -- Uram, intézkedj,

          hogy elbírjam, miként hanyatlanak jelentésüktől megfosztott
          dátumaim, a másnak úgyis megfejthetetlen töredékek -- nem az égő
          tűzbe, nem magas hegyekről a szálló szélbe (mert sem égő tüzünk,
          sem szálló szelünk nincsen, és hegytetőink visszalaposodtak),
          hanem a lábbal ügyesen irányított, de oly hamar megtelő pedálos
          kukába...

               -- Uram, ó, ne követeljem

          oly eszeveszetten a "máj. 6. A. újra eljött", "fél 4-re I.-hez"
          "levél Cserebökénybe"-féle firkák érvényességét;

               -- Uram, ó, arra se vágyakozzam,

          hogy egy, a szívemnek bármily kedves túlélő komolyan vegye
          szálkás betűrejtvényeimet, és ráncolt homlokkal töprenkedjen, a
          számomra oly érthető rövidítéseken, mint példázatul: "T. elment",
          "R. egykor megbocs." "Tel. ma B.-nek."

               -- Uram, fosszál meg

          a kicsinyesség langymelegétől, mert oly jó volt tapicskolnom
          benne, és oly jó volt plüsspapucsban törökmintás szőnyegen járni;
          és tejeskávét szürcsölni a nefelejcsgirlanddal körbemázolt ronda
          porcelánbögrémből, az is milyen jó volt, és most hamarosan

               - Uram,jaj, ne üvöltsek --

          se papucs, se szőnyeg, se bögre, én, rossz tulajdonosuk őket
          sorsukra hagyom, kallódásra, ki tudja: tán szemétre, mert a
          papucs nemcsak csámpás, de nem pászol nekik mérete sem, s éppen
          ez a szőnyeg nem illik majd éppen azokhoz a bútorokhoz; a bögrét
          pedig -- ha van kegyelet -- nejlonba gumizva fölteszik a kamra
          legfelső polcára, mögé ott is az üres üvegeknek, ha viszont
          kegyelet sincsen, szemérmesen elpucolják, együtt több
          haszontalansággal egy szomszédos kapualjba, leple alatt az
          éjnek...

               -- Uram, világosíts meg,

          ne legyek ostoba, miként régi korokban, amikor még "ősengem" a
          "velem-temetés" úgy-ahogy megnyugtatott, amikor még tágas vagy
          szűk sírjaimban a helyet kedvenc lovammal, szerszámokkal, némely
          becses kösöntyűvel megosztva azt hihettem: elkísér és tovább
          szolgál innen bármi.

               -- Uram, ne engedtessék meg

          komédiamód, hogy felsoroljam a leltárt az e tekintetben jogosan
          botránkozó utódoknak, a leltárt, a szenvedélyes ragaszkodást
          bizonyító kicsinyítő képzőkkel, stílustalanul és gügyögve: a
          tollacskám, a lámpácskám, ez a gyűrűcske! a kettes kulcsom, a
          hálóréklim gombocskája, a dörzsfolt a szekrényajtón, a parkettán
          az a jobbról balra cakkosodó repedés! -- mert még ahhoz is, ahhoz
          is ragaszkodom...

               -- Uram, irtóztass el

          a hiábavaló buzgalomtól, amellyel fakult leveleim egybemasnizom
          vékony és vastag csomagokká, amikor pedig az első óvatlan, utánam
          történő percben úgyis áttekinthetetlenül szétesik minden, egy-egy
          kutakodó és türelmetlen szakítás vagy az olló szakszerű
          nyisszantása nyomán, mert

               -- Uram, fel kell ismernem --

          már a legprecízebb rendszeretet sem ment meg engem az átköltözés
          viszontagságaitól, s egyetlen fényűzésem: a pakk nélküli távozás
          eleganciája.

               -- Uram, könyörgök

          a gyors feledésért Hozzád, a kézreálló és szemrevaló dolgok
          hiteles leértékelését könyörgöm, ne legyen nekem drága többé
          ez a sok szépséges olcsóság és

               -- Uram, segíts,

          hogy megértsék, én most nem hús-lélek szeretteimről szóltam, nem
          arról a fájdalmas, ámde reményteljes búcsúról, amely személy és
          személy közt megesik közelest; hiszen velük lészen még
          találkozásom, vajha más, éteribb közegben vagy rögzített
          formációkban ismét, újra meg újra. Csak az eszközeinktől muszáj
          elhalni véglegesen,

               -- Uram, így igaz, ugye?

          Ez az az ok, amiért odalesz a testünk is, a páratlan, de eleve
          enyészetre szánt műremek... Ezért

               -- Uram, ne sirassam

          hónom hajlatát, könyököm bőrredőit, bokacsontom ívét, körmöm
          félholdjait, a csigaképp kunkorodó speciális szőrzeteket, arcom
          domborzatát, sem lélegzetem sugárútját, sem szívverésem fészkét
          és a hasonlókat, de

               -- Uram, hallgass meg engem --

          gyönyörét az éppen ily nyelven szólásnak, a fogalmazás konkrét
          erejét és az aktuális igehirdetéseket: én, szegény bűnös! csak
          egy kicsinyég (talán túlnan is), ha nem is mindörökké

               -- hadd sirassam

                                                                      Ámen

Kálnoky László: Visszatérés

Egyszer majd visszajövök, és senki sem vesz észre,
mécslángként föl-le futok az omladozó falakon,
a gyomsűrűben keresem levedlett régi arcomat,
fejem fölött a túlvilág krétaszín csillagaival.
Lassan tájékozódom, mint a hajótörött,
aki szélcsendnek képzeli a megállt időt.

Gubója ha átforrósodik, izeg-mozog a báb,
a rozsdás penge újra kibújik a kardhüvelyből,
máglyák pattogó nevetése fúródik az űr fagyába.
De az én gyönge fényem nem táplál idegen tüzet:
árnyékok rácsai között reszketve kihamvadok.

Várnai Zseni: Álmodni puszta földön

Ne zúgolódj, rosszabb lehetne még.
Gondold csak el, vakok is élnek itt,
örülj, hogy fényt isznak a szemeid
és nem vagy sánta, béna, rút beteg,
az arcodon nem nyílnak sebhelyek,
és nem cipelsz púpot a hátadon,
ha sejtenéd csak, hogy mily fájdalom
görnyedni ily nehéz teher alatt.
Süket sem vagy és hallasz hangokat,
azt is, akár fűszál, ha szélbe leng,
és szólni tudsz, szavad zenéje zeng,
hisz nem vagy néma és az illatot
mély sóhajjal szívedre szívhatod,
nem ténferegsz, mint leprás, egyedül,
akitől fut és messze menekül
mind, aki él, mert rothadást lehel,
ne zúgolódj, mert akkor vétkezel!

Gondold meg, látsz! Szemed mint óriás
tengertükör, oly parttalan ragyog,
beleférnek a nap, a csillagok,
a hold, a felhők s minden életek.
Füledben olykor csodás énekek
csengője csendül s ajkad is dalol
és néha egy szellemszárny fölkarol
s repül veled oly régiókba fel,
hogy isteni, nagy mámort érezel,
termékenyülsz, vajúdsz szüntelenül
s szíved alatt az élet úgy feszül,
hogy szinte fáj és szenvedsz boldogan,
örülj, hogy nem vagy meddő, mint sokan
és pelyvaként a szél nem verhet el,
ne zúgolódj, mert akkor vétkezel!

Mit akarsz még? Szegény vagy, mondd mi az?
a pénz hitvány bogáncs csak, földi gaz
s ahhoz tapad csupán, ki gazba lép.
Meredek úton más a flórakép,
ahol te jársz s ha lábad feltörik
s vércsöppjeid a követ öntözik,
virág nő ott is, színes és remek,
minőt lapályok sosem termenek.

Mit akarsz hát? Látod, hogy mily mesés
gazdag vagy? Hozzád Dárius szegény.
Az fáj talán, hogy vánkosod kemény?
Álmodni puszta földön is lehet
s aranyban fölmérni a kincsedet
nincs arra mód, mert oly nagy véka nincs.
Vakokra és a némákra tekints
s azokra, akik lelki koldusok
s szívedből, ha a jóság fölbugyog,
két kézzel adjál, annál több marad,
aminthogy nem homályosul a nap,
hevét hogy ontja, szórja pazarul,
tűzglóriája még fénylőbbre gyúl.

Wass Albert: Búcsú egy kutyától

 A sírodnál kellene elmondjam ezeket a szavakat, Bodri de neked nincs sírod.
Ebben az idegen nagyvárosban nincsen sírjuk a kutyáknak, mint odahaza
nálunk. Holttestedet idegen emberek hurcolták el ismeretlen helyre és
én nem voltam ott, hogy védelmeztelek, mint ahogy te megvédtél volna engem.
Azt mondják, még éltél néhány percig a baleset után, és tekintetedet
csodálkozva hordoztad körül az embereken, akik bámészan köréd gyűltek.
Ugyan mire gondolhattál akkor? Miféle gondolatok kavaroghattak egyszerű,
tiszta kutyafejedben? Talán azt gondoltad: vannak a világon csöndes nagy
erdők, virágos rétek, békés tisztások. S az emberek mégis szörnyűséges
kővárosokat építenek maguknak, megtöltik dübögve száguldó
gépszörnyetegekkel, amelyek mindent elgázolnak, ami útjukba kerül:
gyepet, virágot, cserebogarat és játszadozó kutyákat . . . igen, még
játszadozó kutyákat is. Nagyon érthetetlenek lehetünk neked mi,
emberek, ugye? Akik elhagytuk az otthoni erdőket és vándoroltunk
egyre távolabbra, egyre idegenebb vidékre,
egyre idegenebb életbe. Akik a szép békességes otthoni világból
átvándoroltunk egy gyilkos, vad világba, ahol füstös, sötét kőtömbök
között megvadult gépek leselkednek reánk, ahol egymást kergetjük
és tapossuk és soha egy percnyi nyugtunk nem lehet, . . .
jaj, Bodri, én sem értem ezt, én sem értem!

Pedig szép volt az élet odahaza, ugye? Virágos réteken nagyokat nyargalni,
rigót ugatni tavaszi erdőszéleken, vadkan nyomát keresni őszi csalitban:
szép volt, Bodri, ugye szép volt? S butaság, hogy el kellett jönni onnan
s dübörgő gépek taposásától meg kellett halni messzi idegenben, mielőtt
a nyomot megtalálhattad volna, mely haza vezet? Mi lesz velünk most már,
mi lesz?

Nem igaz, hogy téged siratlak, nem igaz, Bodri, ne hidd. Magamat
magamat. Mert íróasztalom alatt üresen maradt a helyed. És este, ha sétálni
megyek az idegen városban, egyedül vagyok az őszben, most már igazán egyedül.
Kutyák szaladnak el mellettem és te nem vagy köztük. Sötét kapualjakban
macskák osonnak és nem vagy ott, hogy megkergesd őket.
Reggel, ha fölébredek, nem állsz az ágyam mellett kérdő szemekkel:
haza megyünk-e, édes gazdám? Ma már nem kérdi senki. Többé nem kérdi senki.

Ma reggel még kitették a szomszédok a csontokat a küszöbre. Még nem tudják,
hogy nem vagy már közöttünk. Hogy soha többé nem vagy már közöttünk,
hogy megszöktél, dezertáltál, s itt hagytad a gazdádat, egyedül az idegen
város rabságában. Nem, Bodri, nem, nem szidlak érte, dehogy! Igazad volt,
jól tetted: nem kutyának való ez a hontalan élet, ez a kallódás idegen
városokban, ez az elrontott világ nem kutyának való,nem. Még ember is
nehezen bírja. Örvendj, Bodri, hogy megszabadultál!

Az emberek azt mondják, hogy neked nem volt lelked. Ostobaság.
Az emberek szörnyen ostobák, Bodri. Hiszen ott világított a te tiszta
kutyalelked azokban a nyílt, becsületes szemeidben, ott izzott
a ragaszkodásban,a szeretetedben, végtelen szabadságvágyadban és a
hűségedben . . . ó te hűségesek hűségese!

De mondjon ki, amit akar. Én tudom, hogy a te vidám kutyalelked ma újra
ott nyargal a régi réteken, bekószálja régi hegyeinket, erdőszélen
ugat, őszi csalitban vadkannyomot keres . . ., jó neked, Bodri.
Vadászbakancsom régi nyomát járod régi ösvényeken. Leülsz a régi
leskunyhó korhadt küszöbére és csodálkozol, hogy nem vagyok ott.
Beleszimatolsz az őszi ködbe, de üres a köd és üres az erdő.

Ne búsulj, Bodri. Csak várj reám ott a régi küszöbön, megyek majd
én is. De tudod, még addig eltelik egy kis idő. A négy fiam még föl kell
nőjön, Bodri, addig nem hagyhatom el őket. Kenyér kell a szájukba s a
testükre ruha. És föl kell szerelni őket az életre, erre a durva,
gonosz világra, hogy meg tudják harcolni benne a maguk harcát.
Látod, addig még te is itt maradhattál volna, öreg!

De mindegy, jól vagy így is, Bodri. Csak várj reám, ott a régi erdőn s
a régi küszöbön. Majd eljön egyszer az idő, s akkor hazamegyek én is.
Vagy így, vagy úgy, de valahogy haza megyek. És akkor majd együtt járjuk
újra az erdőt, rigót kergetünk, és virágot csodálunk, s ha tetőkön tüzet
gyújtunk este, majd odaheversz újra a lábaim elé, s együtt hallgatjuk az
éjszaka zsongását, a tücsköket s a szellőt a fák között, és minden úgy
lesz újra, hogy volt.

Hamburg, 1949

Tóth Árpád: Augusztusi ég alatt

Emlékszel még az augusztusi égbolt
Tüzeire? - a cirpelő mezőn
Álltunk s szemednek mélyén elveszőn
Csillant egy csillag-testvér fény... be szép volt.

S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,
- Szelíd, ezüst kar - s átölelni jön,
Emelni lágyan, véle lengni fönn,
Hol égi súlyt az éther könnyedén hord...

S a sóhajunk, a fájó, földi sóhaj
Szivünkből úgy szállt, mint finom homok
Szitál alá a tűnő ballonokról,

S ajkad lezártam egy oly hosszu csókkal,
Hogy addig mennybe értünk s angyalok
Kacagtak ránk az égi balkonokról...

Várnai Zseni: Öreg nő sóhajt

Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
amíg a lelkem égőn rátapadt,
s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
az ifjúság már tőlem elszaladt.

Lemostam minden kendőzést magamról,
hajamat sem festettem újra már,
mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
s olyan vagyok most, mint egy téli táj.

Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,
fejemen, ím, örökös hó ragyog,
így hordozom ezüstös koronámat,
és hófehéren újra szép vagyok.

E szépség más, mint volt az ifjúságé,
nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,
magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
és ez a szépség nem lesz hűtelen.

Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm
az életen, mely szép és változó,
hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
így hömpölyög a nagy és mély folyó.

Lassúdan járok, fűszálat se sértsek,
mert minden élet mérhetetlen kincs,
napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!

Moretti Gemma: Másként

Sok mindent másként kellett volna.
Bárcsak az idő megfordulna
s kezdeni lehetne mindent, újra.

Élni tudni és élni merni,
néha járatlan úton menni,
nem csak rohanni, meg-megállni
azt, ami szép, körül csodálni.

Nem szégyellni a gyengeséget,
meghallani ha hívnak, kérnek,
jobban bízni, jobban szeretni,
szeretteink kedvét keresni.

Kérés nélkül adni mosolyt, jó szót, türelmet
rossz napjaiban is hinni a szerelmet
többet gondolni rá, mit érez a másik,
szeretet tüzével fűteni, ha fázik.

Élhettem volna így is én.
Újra kezdeni nincs remény,
de amennyi időm hátravan
ebben a felemás világban,
hadd élhessem meg tiszta szívvel,
csendes örömök árnyékában.

Petőfi Sándor: Ősz elején

Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek…
Vándor népe ott halad.

Ott a messzeség homályin,
Ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
Vagy már nem is látom őket?
Csak úgy képzelem talán.

Elröpűlnek, elröpűlnek,
Tavasz s nyár vendégei,
És őket már nemsokára
A kertek s mezők virága
S a fák lombja követi.

Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt
Majd borul, majd kiderűl.
Ajka még mosolyg, s szemébe
Könny tolúl… ennek sincs vége,
S ajkán ujra mosoly űl.

Bús mosolygás és vidám könny!
Csodálatos keverék.
Észrevétlen karon fogja
És egy más világba vonja
A merengés emberét.

Órahosszat elmerengek,
És ha egy elejtett tárgy
Vagy harang, amely megkondul,
Fölriasztott álmaimbul:
Elmém, nem tudom, hol járt?

Illyés Gyula: [Aludni vágynak…]

Aludni vágynak már az éjféli fák,

rázzák magukról a holdvilág

ékszereit is: nem, nem! Rég

nyugodni

akar szívem: – elég az emlék!

Hagyd már aludni! 

Zelk Zoltán: Találkozás

Kapaszkodtunk Irénnel Rózsadombra,
csordultig teli pillanat:
Bartók Béla jött velünk szembe —
szürke ruha, galambszínű kalap.

Nem láttuk őt így még soha,
se széksorok, se zongora -
a házak közt ziháló lejtő,
az öregedő harsak jószaga.

És mégse volt járókelő,
mégse volt az utcán egy ember,
de látomás, ki otthon este
négykezest játszik Liszt Ferenccel!

Ámuló júniusi fák,
- ő már odalent Pasaréten -
s mi bűvölve mentünk tovább
a perc parázs révületében.

Tamás Tímea: Szilánk

I

riasztó furcsa fények útján
kikkel miért jársz nem tudom
elvisz majd előlem az orkán
felissza arcod egy szirom
mi sápadtan tegnap született
de mára vérvörösre vált
s piruló arcához engedett
teelőtted már egy sugárt

 II

most mikor egy világ készül
átbújni a szivárvány alatt
most mikor minden burjánzani
fog vadul buján mikor
megérkeznek hozzánk a trópusok
én fázom és elindulok valahová
valamerre befele ahol talán
már nem talál meg ez sem
a szabadság illata szabadság
levegője hisz én sem tudok
már élni se nélküle se tőle

Faludy György: Háromszáztizenkilencedik szonett

Megírtam mindent magamról? Aligha.
Zokogjak? Hencegjek? Tudom, hogy ritka:
de merev vágyamnak húsz évesen
sem engedtem soha, ha szerelem

nem kísért engem. Ha félnap vagy félév
után imádni kezdtem egy nő lényét:
„Vetkőzz! Azonnal lefekszem veled”,
szóltam, „test nélkül lélek sem lehet.”

Mit mondok most, kilencven évesen?
Lábam nehéz, balog mindkét kezem,
sovány vagyok, a város örege

és emlékek gyülekező helye.
Sok elveszett. De még mindig velem
maradt Erosz s a halálfélelem.