Petőcz András: Megfáradt ország

Megfáradt országot járok, körülöttem fáradt,
szomorú arcok, szomorú arcok körülöttem, reménytelen pillantásokkal
méregetnek, méregetnek egyre, azt nézik, mitől is van bennem még erő,
erő, amely segít a lábaimat felemelni, vagy széttárni karjaimat.

Néha-néha csak éppen elfeküdni volna jó, mozdulatlanul nézni,
nézni bele a távolságba mintegy, belelélegezni
a nagyvilágba, a nagyvilágba, amely olyan messzire van tőlem, mint
az égbolt, az égbolt, amely pont olyan kék a nyári napon, mint egykor.

Olyan távoli minden, mondom, annyira szomorúan távoli.
Figyelek bele a messzi zajokba, mindabba, ami elhallik
hozzám, és nézem, hogyan hullik darabokra mindaz, ami régen,
vagy nem is olyan régen – még egész volt, kerek egész.

Megfáradt országot járok. Néha kiabálok az üres levegőéggel,
kiabálok, mint a bolond nő a szomszédomban, aki nagy zsákokat
cipel, amikor elhagyja otthonát, cipeli magával értékeit, félve
remegve attól, hogy nem térhet már haza soha többé.

Bella István: Mert élek

Mert élek:

meghalok.

Jól tudom.

Csak azt nem:

Büntetés?

Jutalom?

Fecske Csaba: Nem követted el

létem világosában állok itt
és sóként üt ki rajtam a világ
a vak szív fényről színről álmodik
az éh belőlünk minden jót kirág

Isten látott bennem fantáziát
úgy gondolhatta magában legyen
a Teremtő fejébe mondd ki lát
különben is kolonc az értelem

ami lehet megtörténik velünk
hiába mindig késik a csoda
várunk amíg ki nem hűl életünk

lakolsz bár nem követted el a bűnt
elmenekülnél már de nincs hova
mert úgy van az hogy te vagy mindenütt

Bella István: Elmegyek én is...

Elmegyek én is a madarakkal a magasság mentén

s a tél csúcsain túl, hol életem s szerelmem újravirágzik

a tél csúcsain túl lefekszem a meztelen földre egy lánnyal

egy lánnyal aki nem hagy el és aki laza hajával

egészen anyámig betakar

Sajgó Szabolcs: ez van

van amit nem szégyellnek
sötétben
napfényben
mégis halálos
s ki erre vak
annak nem vak de
hullafoltja van

*

amit nézel
azzá leszel
tartsd hát tisztán
belső tekinteted

*

ami van
annak lennie szabad
ami meg nincs
annak szabad úgy lennie

*

feneketlen óceán
benned az élet
miért időzöl hát
szirénszigeteken

Biblia

" Gyermek voltam, meg is öregedtem, de nem láttam, hogy elhagyatottá lett az igaz, sem azt, hogy gyermeke koldussá vált."

(Zsolt 37,25)

Ady Endre: Az ős Kaján

Biborpalásban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.

Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.

Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált ködjövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.

Én rossz zsaketben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.

ÓBabylon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.

Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.

»Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.«

Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsmaablakunk alatt.

»Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm.
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlánköröm.«

»Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámorbiztatásod?
Mit ér bor és véráldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?

« »Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok,
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.«

»Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álomvillanásom,
Egykét hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.«

 »Volna talán egykét nótám is,
Egykét buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon«

»Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás,
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.«

»Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.«

S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.

Száll Keletrõl tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedtvidoran
Elnyúlok az asztal alatt.

Aknay Tibor: Ideje van

Lázgörbe fények ejtik foglyul
a tétova időt,
s mint öreg vakolat a repkény alatt,
porlanak szavaink.
Félünk emlékeinktől,
a minden másképpen volt
vallató lámpás szembesítésétől.
Áldozat voltál-e,
vagy Te mondtad ki azt a szót,
amellyel megölted
valamelyik barátod lelkét,
tulajdonképpen mindegy.
Miképpen az is, hogyan kísért
éjszakáid bugyraiban
és elfogadja-e
irgalmát kérő kezed.
Ideje van a feloldozásnak
és ideje a megkövetésnek.

Pilinszky János

" Volt egy sípja; azon ha játszott,

oly szépen játszott hangszerén,

még a szellők is elcsitultak,

még a szívek is e zenén.

A madarak köréje szálltak,

és megálltak az emberek.

Olyan különös volt e sípszó:

ég és föld között lebegett."

*
Pánsíp

Buda Ferenc: Fohász a virradatban

Istenem ezen a hajnali órán
amidőn madár se szól még s már eb sem ugat
bárhol vagy is
talán ott fönn lebegsz túl túl a galaktikákon
vagy itt benn a szívemben rejtőzködöl
bárhol vagy is Te Láthatatlan
Te Ismeretlen
mutasd meg magad

kereslek kerestelek
ám a neved harsogók üresen kongó
kiáltozása elől
bedugtam s bedugom fülem

nem tudom immár ki vagyok mi vagyok
csökönyös bitang juhod-é avagy
elkóborolt kiehült ebed
aki orrát s riadt tekintetét földnek
szegezve lohol egy idegen nyomon

nem tudom magam sem tudom

kérlek hát fogadj el kételyeimmel
vakon botladozó beszédemmel
s ha nem akarod úgy akár
választ se adj
csak engedd hogy megszólítsalak

kakas szól kiált a kakas

emlékezem: mint vallattalak
vallottalak és tagadtalak
mert nehéz igen nehéz megértenem
hogy Te a Gonoszt is virulni
vigadni hagyod
s mert nem tudom ki vagy
s hogy én ki vagyok
már azt sem tudom

világosságra szomjazom

nincs egyebem
csak magam

oldozd fel kérlek szorongásomat
oltalmazd szeretteimet
fékezd meg indulataimat

pásztorom őrizőm ha vagy
veszni ne hagyj

Ámen

Ne hagyd hogy ne így legyen

Mihályi Molnár László: Cédrus – Jézus

(Csontváry látomásaiból egy évszázad múltán a Magányos cédrus és Zarándoklás a cédrusfához képek alapján)

I. 

festék a vásznon 

vér a bíborpaláston 

átüt rajta 

mint a lándzsa és a szög 

már kockát vetettek 

lelkünk köntösére 

és koncra várnak 

elvadult kutyák 

fejszék zuhognak 

a fák gyökerére 

roppan a csont 

a szikla és az ág 

fent a csúcson már magad maradsz 

a csőcselék ide nem követ 

itt tovább izzik az alkonyat 

és hamarább fénylik fel 

kelet 

II. 

tépi a szél 

maradék ruhádat 

még egyszer felizzik 

mielőtt végleg 

elsötétül az ég 

a zúgó szélben 

felhangzik a zsoltár 

ÉLNI ÉLNI 

LÁM A SZAVAK 

TÁN ITT 

az isteni fény 

törnek 

és az úton 

elindul a nép 

mert megérkezett 

a várva várt 

III. 

ide jött közénk 

hogy lássatok 

életet kínált 

és fényt hozott 

jeleket adott 

útirányt 

előre ment 

és vár reánk 

IV. 

(aranykor – emlékezet) 

elveszett világunk 

a csendben újra éled 

megárad 

mint a kezdet kezdetén 

önmagára lel a fényben 

a lélek 

és világot bont 

a káprázat helyén

Kántor Péter: Ha bejön az élet

Ha bejön az élet,
ha bejön az élet,
ha jókor születek és jókor élek,
és jókor halok meg, ha van jókor,
mit remélek? mit remélek?

Ha bejön az élet,
ha nem szúrom el,
ha amit teszek, mind jól teszem,
de hogy lesz az úgy? hogy lehet úgy?
ha bejön az élet, mi lesz velem?

Ha bejön az élet,
és jó helyen élek,
valami jobbnál is jobb helyen,
hisz vannak, ugye, vannak jó helyek,
hol lesz az a hely? hol legyen?

Ha bejön az élet,
ha bejön nekem,
kezdettől vagy a mai naptól,
és kihagyom bölcsen a tévutakat,
mi lesz akkor? mi marad akkor?

Ha bejön az élet,
ha úgy-ahogy csak,
és bejössz te is, bejössz, persze,
ha valahogy, ha valahogy,
rám ismersz-e? rám ismersz-e?

Bella István: Veled szemben

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna,
behúnyja szemét, de csak magába mélyed,            
az ég és a folyó, úgy néz egymásra vissza,  
mint ahogy én szoktalak magamban nézni téged

mikor még este se volt, csak a nagy, sárgaréz kupakos
nagy öngyújtók csattogtak szanaszéjjel,
mert mentek hazafelé a megfáradt nappalok,
vállukon fényesre csiszolt, egyenes nyelű fénnyel,

mikor még este se volt, csak a neoncséphadarók
surrogtak a város fölött, és – szem a szemre –
úgy perdült ki a homály zsákjából a fény, mint egykor a lazsnakok
szájából a mag; fénytörek, homálypelyva terült a kövezetre,

s még nem volt este bennem, a falnak vetve hátam
még veled szemben ültem, s hallgattam, hogyan reccsen
a fatörzseken a kéreg, s behunyt szemmel is láttam,
hogy vándorol a hold fáradt, kéklő eredben.

Ady Endre: A Halál rokona

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Őszidőket.

Szeretem a szomorú órák
 Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket,
S déresős, hideg hajnalon
A mezőket.

Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.

Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borús:
A világot.

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Benedek Elek: Honvágy

Hol a keleti ég nagy hegyekre hajlik,
Ott van az én falum, csendes völgy ölében.
Nagy világ lármája oda el nem hallik,
Élnek a lakói csendesen, békében.

Járjak tengeren túl, hallom a harangját,
Világ végéről is szinte látva látom,
Amint elindítja lágy, ezüstös hangját
S hívogat, csalogat: jer haza, barátom!

Oh, de rég láttalak, fehér falú házak!
Oh, de rég láttalak, kis falum határa!
Messze, messze tőled minden perc egy század,
Könnybe borul szemem neved hallatára.

A ház, hol születtem, összeomlott régen,
Édes jó szüleim sírban porladoznak,
Mégis te vagy legszebb a földkerekségen,
Gondjaim egyedül benned oszladoznak.

Földedből ne volna enyém talpalatnyi,
Szívem még akkor is hozzád vágyakoznék.
Jó szónál egyebet ha nem tudnál adni,
E szív tebelőled el nem kívánkoznék.

Nem vágyakodom én világ pompájára,
Kedvesebb itt nékem egy szál réti virág;
S a göröngy, mely hullott szüleim sírjára,
Drágább a szívemnek, mint az egész világ.

Oh, szép kicsi falum, csak már láthatnálak,
Hallanám közelről harangod csengését!
Oh, te föld, te szent föld, bár csókolhatnálak,
Hallanám, hallgatnám kebled pihegését!

Nincs itt maradásom nagy város zajában,
Megyek már! Megyek a nagy csendességbe!
Nem szenved már szívem az ő nagy bajában,
Mintha csak indulna örök üdvösségbe!