Csoóri Sándor: Csak magamat nem láttam

Láttam alkonyodó házfalakat,
sovány fák árnyékával
fölszarvazva;
átmetszett torkú folyót magányosan elvérezni;
kavicsbányákat napsütésben, mikor a kövek,
mint a gyíktojások, fölhasadnak.
Láttam a tengert, himbálódzott az ég alatt,
mint akasztottak dagadt lábaszára.
Láttam a háborút: a ganyédombról véres birkafejek
nézték a levert katonákat.
Láttam világos erdőket,
napraforgótáblákat:
a föld kitüntetéseiként ragyogtak.
Láttam a szerelmet: korai zöld levéllel
törölte le a mocskot magáról.
Láttam szabályos emberarcokat,
néztek a tükörbe
s a tükrök meghomályosodtak.
Csak magamat nem láttam még nélküled,
kezed nélkül a megkapálatlan kerteket,
könnyeid nélkül a siratnivaló emberfiát,
csak a világot nem láttam még, melyben szállásom lehetne,
ha nyitva felejtett szemed elengedne.

Parancs János: A dolgok természetes rendje, avagy " Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország"

Sokáig már nem tudnék ebben a világban élni, ahol most újra élek, elszakadva családom tagjaitól, elszakadva barátaimtól, elszakadva a magyar nyelv éltető, lüktető és eleven áramától. Gyönge vagyok és gyámoltalan. Erőforrásaim azonnal kimerülnek. Ha egyedül maradok, azonnal összeroskadok. Az ősemberi lét káprázatai, szorongásai vesznek körül. Lopakodó árnyak. A félelem nyirkos, csatakos szörnypofái. Szükségem van az ismerős szuszogásra, az ólmelegre, a közös akol bűzére, nyomorúságára. A megszokott mozdulatokra és ízekre, a tapintható bizonyosságra, hogy itt vagyok, csakugyan a földön élek. Vannak ismerőseim, akik igazolhatják, hogy Budapesten, a Volkmann utcában lakom. És verseket írok, nemcsak képzelődöm. Ha átmegyek az utca másik oldalára, vannak tanúk, akik látják, s többé-kevésbé tudják, hogy én vagyok ott. S ha hirtelen eltűnnék, ahogy majd eltűnök, ideig-óráig érzékelnék hiányom. És jól esik tudnom, hogy nekik röpke pillanatra hiányozni fogok.

Itt minden más: varázslatos, távoli, idegen. Elviselhetetlenül célszerű vagy rendezetlen, kusza és mégis szabályozott. Mintha elevenen a szegények csillogó mennyországába kerültem volna. Itt élni nem tudnék, rövidesen megőrülnék. Mindig is úgy érezném, hogy ilyen kiváltságokra egyedül méltatlan vagyok. Arra ítéltettem, hogy ismerős emberek között éljek, akik ugyanúgy értik Vörösmarty és Arany, József Attila, Pilinszky és Kálnoky szavát, s akik nem reménykednek semmiféle olcsó, egyéni megoldásban. És csak köztük lehetek boldog vagy boldogtalan. Másutt én, mint a szappanbuborék a szélben, csak egy pillanatig élek, aztán elpusztulok. 

Németh Erzsébet: Kérdezd meg!

Örök sír a sziklába vájtan,

örök seb a világnyi létben...

Kérdezd meg magadtól: ki vagy?

A késnek nyele vagy éle?

Trausch Liza : Később késő

  " Mikor pedig venni jártak, megérkezett a vőlegény; és akik készen voltak, bementek ővele a mennyegzőbe. Később pedig a többi szüzek is megjöttek, mondván: Uram! Uram! nyisd meg mi nékünk." Máté 25,10-11  

A drága véren megszerzett kegyelem azé, aki megy érte, és elfogadja. A bolond szüzek hiába mentek már olajat venni - késõ volt. " Mindennek rendelt ideje van" (Préd 3,1). Milyen rettenetes volna, ha egy menyasszony akkor szaladna esküvői ruhát és fátyolt venni, amikor már ott van a vőlegény. Lehet, hogy szeretnél menyasszony lenni, de még nincs ruhád. Tudod, mi a ruhád? A természeted! Az az indulatos, veszekedős, pletykás természeted. Ne gondold, hogy ezzel a ruhával, ezzel a természettel beengednek Isten országába. Neked most új ruha, új természet kell. Nem a saját természeteddel, az Úr Jézuséval kell egyszer megállnod Isten ítélőszéke előtt. A halálos ágyon senki nem tudja már megvenni, megragadni. Később késő! Bezáraték az ajtó! "Akik készen voltak, bementek Ővele a mennyegzőbe." Mi lesz azzal az emberrel, aki éppen a küszöbön van? Így mondja az Ige, hogy kettévágatik. A kettős életű ember, aki hisz is, meg nem is, akar is, meg nem is, kint is van, meg bent is: amikor bezáraték az ajtó, kettévágatik. Az üdvösséget az az ember kapja meg, aki idejében odajut, hogy nem bánja, ha kinevetik, kigúnyolják, összesúgnak a háta mögött. Már semmit nem bán, mert mindenáron akarja. Amikor Jézus kimondta a Golgota keresztjén, hogy "Elvégeztetett!" - kinyílt az ajtó a mennybe: aki akar, jöhet. " Jöjjetek énhozzám mindnyájan!" (Mt 12,28).   

Olasz Valéria: Adventi emlék anyámmal

Anyám süti a fánkot,
gyertyát gyújt koszorúfészken,
nézi-nézi a lángot,
különös fény a szemében.

Haja már ezüstös hó,
kezein tél dere reszket,
homloka-ránca gyöngysor,
áhítattal vet keresztet.
Múlik az idő, mondja,
ám őrzi a lángot egyre,
s mint csillagokat, szórja
a lisztet fénnyel keverve.

Nyújtja-nyújtja a rétest,
orcája, mosolya mákos,
angyali töltelékkel
tölti az adventi álmot.

Belehallgat a csendbe,
felejti mindazt, ami fáj,
önzetlen szeretetbe
burkolja be a délutánt.

Kisimítja az abroszt,
tekintetén rebben a láng,
lehull a téli alkony,
s együtt várjuk a Messiást.

Fodor Ákos: Januári áhitat

Ragyog a világ. 

Mikéntha utoljára. 

Vagy, mint először.

Oláh András: arcodat viszem

már rég felöltöztél a halálhoz és itt
hagytad nekünk az otthontalan álmokat
az emlékezetből kikoptatott napok
ott gurulnak az októberi szél
pofozta falevelek között
– már más dimenzióban vacogunk:
én az időre gondolok ami nincs többé
ami hajítófát sem ér nélküled…
nézem a szemedben virágzó éjszakát
és reménykedem hogy találsz valamit
amiért még érdemes… s tudnod kell:
arcodat viszem ha elmegyek

Friedrich Nietzsche: Elhagyatva

Varjúhad száll
Fönn a város felé tova:
Jő a hó már –
Jó, kinek van most – otthona.

Bénít a gond,
Bámulod: mire jutottál!
Ó, te bolond,
Téltől világba futottál!

Néma, hideg
Kapu a pusztán a világ.
Ki veszített,
Nyugvóhelyet sehol se lát.

Állsz sápatag,
A téli vándorút gyötör.
Füst vagy te csak,
Mely örök-hideg égre tör.

Szállj, madár, mondd
Éneked, pusztába zúgva!
Rejtsed, bolond,
Vérző szíved jeges gúnyba.

Varjúhad száll
A város felé tova.
– Jő a hó már,
Jaj, kinek nincs most otthona!

Hudy Árpád fordítása

Németh Erzsébet: Utolsó

Utolsó dallama vagy 

rigóéneknek, gerlefuvolának. 

Nincs akit megöleljek érted - 

darabokra tört bennem a bánat.

Takács Zsuzsa: Ha van lelkünk ugyan

Nincs egyetlen alakja. Hát éppen ez!
Bízhatunk-e abban, aki szüntelenül változtatja
külsejét: a Vak Remény? Hol koldus az utca-
sarkon, hol fiatal nő, mások szolgálója, aki
gazdáival együtt Auschwitzba megy, a Duna-
deltába vagy Vorkutára, és szolgálja ott is
őket: kikaparja a hó alól a gyökeret vagy kukázik
nekik. Aggastyán, aki történeteket mond, hogy
a lelket tartsa bennünk, ha van lelkünk ugyan,
és nem fajfenttartó állatok vagyunk csak.

Mikor a szokásos nyolc óra helyett hetekig tart
az éjjel vagy éveken keresztül, évtizedeken át,
s ha feltűnik a nap, csak tévedésből virrad ránk,
bízzunk-e benne még? Amikor klímás buszaikkal
megérkeznek a katasztrófaturisták lepusztult
városunkba, és zsarnokunk heréltje körbevezeti
őket a luxusszállodában, és megnyitja az arany-
csapokat, de: nem ezért fizettek – verik az asztalt –
hogy whiskyt vedeljenek a Patyomkin faluban,
hanem találkozni akarnak velünk is – mondják.

Vannak-e jogaink, szappanunk, vannak-e könyveink?
Fizetett túlóra, kórházak, iskola? – kérdezik.
Az árvaházakról faggatnak különösképp, mert
olyanban már jártak valahol, és legcikibb emlékük
az maradt. S hogy volna-e kedvünk utazni, ahogyan
ők teszik? Egy ázsiai szökőárról mesélnek, fotókat
mutogatnak: ott láthatók maguk is, magyarázzák,
nyakukban a Sony-felvevőgéppel az iszapba ragadt
tetemek fölött. Hellyel kínálnak és lazacot hozatnak:
eszünk-e velük? S mi állunk csak a bekamerázott

étteremben, kopog a szemünk, de nem eszünk.
Ha zavar, hogy néznek, elfordulnak inkább –
ajánlják – de hiszen minket mindig néznek! –
feleljük, s csak bámuljuk őket: milyen szépek.
Reménykedünk-e még? – kérdezik, s eszünkbe
jut a koldus a Petőfi Sándor utca sarkán, a fiatal
nő, aki Auschwitzba jött velünk, a Duna-deltába
vagy Vorkutára. És villognak a vakuk,
kattognak a gépek, hogy ne keverjenek össze
másokkal minket, fölírják a helyet és az évet.   

Csengery Kristóf: Atyjának szellemét szólítja

 Néha fáradtan a tükörbe nézek,
és te nézel vissza. A régi arcod.
Megfakult fénykép a gyerekkoromból:
       szürke a szürkén.

Félve kérdem: én te vagyok? Te én vagy?
Nincs külön létünk? Az utóidő így
egybemos? Lázadni akartam, és lám:
       rám telepedtél,

most, hogy én volnék a koros, a meglett
férfi! Szánalmas. A te ráncaid. Nincs
is, mi rajtam csak az enyém lehetne?
       Sokszorosítás

zajlik? Egy elv változatok sorával
szórakoztatja az unott Teremtőt,
hogy ne fásuljon magagyűlölővé:
       ennyi a lényeg?

Mindegy is. Nem firtatom. Azt szeretném
tudni inkább, másnak is oly nehéz-e
visszanézni. Mert ha terád s magamra
       gondolok, úgy kell

hinnem, én voltam oka mind a rossznak,
melyben éltél. Én: ez a tompa, önző
szalmabábu, én, aki nem szerettem
       akkoriban még

senkit. Így volt? Így lehetett? Aligha.
Nem tudom, hogy volt. Kavarogva szálldos
pár szakadt foszlány, maradék a múltból.
       Egy csak a biztos:

áll az egykorvolt gyerek, áll magában,
s hallja, bentről szól valaki, az önvád
hangja. Gyilkos, mondja szelíden, és oly
       egyszerűen, mint

egy nevet. Gyilkos? Ki nem az? Ha élsz, egy
másik élet kell, amelyet kioltasz.
Egyet egyért. Így megy ez. És kivétel
       nincs. Csupa éles

kés az élő, csak a halott nem öl. Te
rég pihensz már. Részed a szenvedésből
bőven elvetted: ami járt, s azon túl
       többet is. Ott, hol

most időzöl, fény legyen és melegség.
És te, Lélek, légy, ami nem lehettél
itt, velünk: boldog. Ne kísérjen emlék
       terhe. Bocsáss meg.

Bárdos László: Őszike

Megöregszem hamar, higgadt, lassú leszek, 

kimérem lépteim a földön. 

Nem hajszolom, szilaj, sok üzenetemet, 

akkor már nem követelődzöm. 

Ahol éppen ülök, remélek megmaradni, 

nem lesz se hajam, se fogam. 

Bottal közlekedem, s ha gyaláznak, az annyi, 

mint egy múlékony szélroham. 

S bárhová, bárkihez tévedek, benyitok, 

olyan lesz, mint egy kötelesség; 

jelenlétem merev, fakó, szűkreszabott, 

már alig várják, hogy levessék. 

A lányok örömöt, gyöngédséget, szerelmes 

izgalmat nem adnak nekem. 

És az arcuk, mint a térdük, sima, kerek lesz, 

s kifejezéstelen.

Németh Erzsébet: Kivárni valahogy

Este...
tört cserepek
csörömpölésének
hangja szíveden,
agyadban visszhangzik
a lét -  - - 

aládúcolt lélegzettel,
néma csavarok szorításában is
kivárni valahogy
az utolsó esélyt!

Pál Sándor Attila: A felhők

Itt akkor a legszebb a táj, ha felhős az ég. Az erdők
és a puszták sűrű egymásutánja, a homokos földek
és a borókások, a százéves nyárfa a határban. Azon
gondolkodom, hogy hogy fogsz emlékezni rám.
Mi marad meg benned az itthoni sétákból, a
biciklizésekből a határban, kötődsz-e majd ide
legalább egy kicsit. Ez síkvidék. Alföld. Az is
eszembe jut, mostanában egyre sűrűbben, hogy
ki ültette a környékbeli erdőket. Mi lenne, ha az
egész környék egy végeláthatatlan fatenger lenne.
Nem tudom, maradt-e fenn bármiféle dokumentáció
az erdőtelepítőkről. Vagy mi az erdők neve. Talán
nem is lényeges, hogy mi marad meg belőlem benned.
A pusztaszag, a tücsökzene és a tehénlepények korongjai,
vagy egy mezítlábas öregember a vetésben. Nyomot hagyni felesleges.

Gömöri György: Azok a délutánok

Azok a lomha, forró nyári délutánok
amikor csakis fagylaltozni volt kedve
a ráérős fiúnak, aki el-elballagott
egy olyan házhoz, ahol a nyitott ablakból
újra meg újra kiszüremlett a tétova Für Elise
vagy egy korabeli lagymatag álnépi sláger
míg a csatornák bűze gőzölgött minden utcasarkon
– felfütyült ilyenkor a fiú az egyik emeletre
hogy megkérdezzen egy lányt „Nem jössz ki a Palára?”
– Akkor még nem volt sem tévé, sem szenvtelen Fészbuk
a gyerekek hittek a tiszta friss levegőben
meg abban, ha felnőnek jobb lesz ez a világ
és nem kell megint aknamezők vagy félelemből font kerítések
mögé húzódni vagy duplazáras lakásban izzadva remegni