Húsvét 2020

Áldott, békés ünnepet kívánok minden kedves olvasónak!

Rozványi Dávid: Nagyszombati csend

Csend van, nem történik semmi sem, 

a Messiás sírjában pihen, 

az apostolok ajtók mögött félnek. 

Mária arca könnytelen, 

könnyei elapadtak pénteken. 

Magdala zokog, 

hiszen meghalt a remény. 

Péter lehajtja fejét, nehezíti három árulás. 

Csak Pilátus és a negyedes fejedelem 

koccint a barátságra, 

hisz összeköti őket a közös gyávaság, 

s a közös bűnnél nincs erősebb habarcs. 

Csak Kaifás imádkozik elégedetten, 

hisz az ő szemében a megfeszített 

csak egy lázadó, 

ki Izraelt pusztulásba döntené.  

Csend van, nem történik semmi sem, 

a Messiás sírjában pihen, 

a templomőrség őrzi a sírkövet, 

nem tudják: az élet csendesebb, 

de erősebb is, mint a halál, 

követ hengerítve napfényre talál.    

Forrás: poet.hu

Biblia

  “ Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” 

János 3,16

Joó Sándor: Ma velem leszel a paradicsomban

 “ És monda néki Jézus: Bizony mondom néked: Ma velem leszel 

a paradicsomban.” Lukács 23,43

 Haldokló emberek utolsó szavait különösen sokáig meg szokták őrizni hozzátartozóik az emlékükben. A halálnak mindig valami különös szentsége és méltósága van. Az ilyenkor mondott szavak mindig nagyon ünnepélyesek, csöndesek, őszinték, hazugság nélküliek. Jézus hétszer beszélt közvetlenül a halála előtt a keresztfán. Mind a hétszer egészen röviden. Nem is lehetne ez másként a között a kibírhatatlan testi és lelki szenvedés között. Ilyenkor nem lehet szónokolni, csak a legszükségesebbet mondani. De ha akármilyen rövid is egy-egy mondása, rettentő súlyos, mert benne van megváltó munkájának szinte az egész tartalma.

Jézusnak a keresztfán mondott hét szava közül most csak egyet veszünk elő, azt, amit a mellette megfeszített latornak mondott: “Ma velem leszel a paradicsomban.” Mennyi szeretet, milyen túláradó kegyelem, mekkora hatalom, erő és szentség árad ezekből a szavakból! Ő maga is a közeledő halál fojtogató ölelésében kínlódott és mégis életet tudott adni egy halott léleknek. Isten haragja poharának utolsó csöppjeit itta éppen, s közben mégis a kegyelem poharát tudta nyújtani egy bűnbánónak. Keze oda volt szögezve a kereszthez, mégis teljes hatalommal tartotta benne a mennyország kulcsát és megnyitotta a kaput, hogy beengedjen rajta egy megtérő lelket. Egész földi életének nem volt még egy ilyen pillanata, amikor ennyire átsugárzott volna a felvett szolgai formán királyi hatalma, mint amikor így szólt: “Bizony mondom néked, még ha velem leszel a paradicsomban!”

1) Így válaszolt Jézus egy nyomorult ember őszinte bűnbánatára. Megrendítő bűnvallás hangzik el ott a kereszt mellett: az egyik megfeszített lator mondja a másiknak: “Az Istent sem féled-e te? Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy! És mi ugyan méltán, mert a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük: ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett!” (Lk 23,40-41) Szinte azt mondhatnám, hogy ez a legnehezebb dolog egy ember életében: leszállni arra a mélységre, ahol őszintén azt tudja mondani: Méltán vagyok Isten ítélete alatt! Cselekedetem méltó büntetése van rajtam. Ez az igazi bűnbánat! Tehát az, amikor képtelen vagyok akár egyetlen szóval is szépíteni a bűnt, hanem mentegetőzés nélkül vállalom annak teljes súlyát. Nem felületes megbánás ez, ami csak a büntetéstől való szabadulás érdekében történik, a nélkül azonban, hogy belátná magának a bűnnek a szörnyűségét! Hanem teljes elismerése és elfogadása annak, hogy Isten igazságos! Nem is érdemlek egyebet, csak a legsúlyosabb büntetést!

  Azt hiszem ma a mi egyházunknak legnagyobb közös bűne, amiben azonban mindnyájan egyénileg bűnösek vagyunk, hogy nem jutott el erre a teljes bűnbánatra! Nem tudjuk becsületes hittel azt mondani, hogy “mi ugyan méltán”, tehát jogosan, igazságosan vagyunk az Isten ítélete alatt! Bennünk még mindig az a gondolat lázong, hogy méltatlanul, igazságtalanul érnek a bántódások! És ha van is bennünk valami bűnbánatos megrendülés, azzal inkább csak a további ítélet és harag elől való megkímélődést szeretnénk biztosítani a magunk számára. Tehát még bűnbánatot is tisztán önző szempontból tartunk. Még mindig nem tudunk alázatosan meghajolni Isten igazság-szolgáltató ítélete alatt, még mindig tiltakozunk ellene! Pedig mennyi kegyelem van abban a történelmi igazságszolgáltatásban, amivel megítélte Isten az Ő népét, az Ő egyházát! Ránk nézve nem érvényes az, amit ez a lator így fejezett ki: “Mi a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük”, mert ha mi is - mi református egyház, mi személy szerint - a cselekedeteinknek méltó büntetését vettük volna, most nem lehetnénk itt! Pedig az ember, amikor egyszer igazán a valóság erejével rájön arra, hogy sokkal súlyosabb büntetést érdemeltem volna, mint amekkora ért, akkor egyszerre megtelik hálával a kegyelmesen ítélő Isten iránt és ebben a hálaadásban visszanyeri az egyensúlyát, életkedvét, aktivitását, tájékozódását, még az ítélet súlya alatt is. És nem is könnyebbíti Isten ezt a súlyt addig, amíg el nem jutunk addig, hogy: “mi ugyan méltán!”

Erre a teljes bűnbánatra csak a golgotai kereszt alatt juthat el valaki: Krisztus ártatlansága mellett lehet meglátni az embernek igazán a maga vétkét! Az Ő ártatlan, igazságtalan szenvedését látva válik képessé a lélek arra a beismerésre, hogy: én ugyan méltán! Mint a lator is azért jutott el erre a megrendítő felismerésre, hogy ő méltán, mert látta maga mellett azt a Valakit, Aki méltatlanul szenvedett! Erre a bűnbánatra válaszol Jézus így: “Ma velem leszel a paradicsomban!” Itt már nincs semmi szemrehányás, semmi vád. Benne van ebben az, hogy akármi volt eddig, az mind meg van bocsátva. Mintha mennyei fény gyúlna ki Jézus szavai nyomán, és új perspektívát nyitna ebben a teljes kilátástalanságban, mintha az örökkévalóság levegője áradna be szaván át, melytől új életre támad még a haldokló testben is a lélek! - “Velem leszel!” Ez mindent megér, ítéletet, szenvedést, halált! De nemcsak meghalni lehet így, hanem új életet kezdeni is, és mindig csak ott lehet újra kezdeni az életet, ahol a teljes bűnbánat mélységében megkapja valaki a fölszabadító bocsánatot!

2) “Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban.” Így válaszolt Jézus egy bűnös ember bizalmára. Milyen alapon merte kérni ez az élete utolsó pillanatában Isten felé forduló gonosztevő azt, amit kért, hogy emlékezzék meg róla Jézus, amikor eljön az Ő országában? Ilyet, akkor csak igazán hit által, csupasz, meztelen hit által lehetett kérni! Amikor mindenki csúfolja Jézust, megveti, gúnyolja, amikor a legszánalmasabb, legnyomorultabb állapotban van maga is, amikor legkevésbé látszik isteni hatalma, akkor ez az ember a hitével mégis meglát valamit abból a túlvilági hatalomból és dicsőségből, ami még a fájdalmak férfiának a nyomorúságát is átragyogja! Ez az ember meri hinni, hogy az a nyomorult, vergődő sorstárs itt mellette valóban az Isten Fia, meri hinni, hogy valóban az Ég Királya, aki olyan gazdag, hogy még neki is juttathat belőle egy morzsányit, megteheti, hogy könyörüljön rajta, mert telik a gazdagságából!

 Igazán semmi más nem volt, amire támaszkodhatott volna ez a bűnös lélek, mint egyedül, kizárólag a Krisztus kegyelme! Hiszen csak pár pillanattal a halála előtt tért meg. Most már még csak ideje sem lenne valami jót cselekedni, mielőtt Isten elé áll! Nem gyűjthet érdemeket, Megváltóját sem dicsőítheti már egy Néki szentelt élettel, nem sírhat a sírókkal, nem örülhet az örülőkkel, nem tanulmányozhatja az Írásokat, még csak nem is imádkozhat már, és nem elmélkedhet az örökkévalóság dolgairól, mert testi fájdalma mindjárt megfosztja öntudatától. Csak egy beismerő szó! Egy hitből fakadó sóhaj! Rövid fohász! Ez minden! Többre már nem képes! Valóban: ha valaha üres kézzel ment be valaki az örökkévalóságba, teljesen érdemek és minden saját igazság nélkül, akkor ez az ember így ment! Pusztán, csupaszon, egyedül Jézussal - és ez elég volt! Nem csalódott! Ezért nem csalódott.

Jézus igazolta ezt a hívő bizalmat, amikor így szólt neki: “Ma velem leszel a paradicsomban!” Azt jelenti ez Testvér, hogy még mindig nem késő, még mindig lehet neked is! És akármennyi időt éltél is meg már a Krisztusban való ilyen hit nélkül, és ha akármilyen életet éltél is eddig, szabad most elkezdeni így hinni Benne, úgy, ahogyan ez a gonosztevő mert hinni Benne! Sőt, hadd mondjam úgy, hogy csak így szabad hinni Benne! Tehát úgy, hogy semmi nem számít az üdvösségnél, semmi érdem, semmi erény, semmi saját jóság, nem számít az, amit szenvedtem, végigéltem, kiküszködtem: csak maga az Úr Jézus számít, az Ő kegyelme, az Ő érdeme! Az Ő megváltó halála! Kizárólag csak ez számít! Ezért szabad neked is, nekem is számítani rá! Ezért szabad már most úgy járnunk a földön: dolgoznunk, szolgálnunk, szenvednünk, szeretnünk, megbocsátanunk, úgy élnünk, mint akik ezt a nagy kegyelmi ígéretet bírják, hogy együtt leszünk Krisztussal a Paradicsomban.

 3) És milyen jó lesz majd ennek az ígéretnek a birtokában meghalnunk! Mert Jézus azt, hogy “Ma velem leszel a paradicsomban!” egy megtérő haldokló könyörgésére válaszolta. A legnagyobb problémánk mindnyájunknak mégiscsak a halál! A saját halálunk, ez az elkerülhetetlen végzetünk. És tudjuk bizonyosan, hogy eljön a mi óránk is! Biztosan eljön! Talán már nincs is sok hátra. Talán váratlanul, mint a tolvaj. Nem jelzi előre a jövetelét, csak egyszerre betoppan! És mi lesz akkor? Pál apostol olyan találóan mondja: “ha e mi földi sátorházunk elbomol.” (2Kor 5,1) Igen, ez a halál lényege, hatalma, munkája: bomlaszt, föloszlat, szétszakít minden köteléket. Mint például ami van a test és lélek között, a mi szívünk és a szeretteink szíve között, mi magunk és az életünk munkája között, mi magunk és a föld között. Elmarad minden, ami megszokott volt, kipróbált volt és elindulunk egy soha nem járt úton, ami ismét ijesztően sötétnek látszik. Hová leszünk, ha kikerülünk a testből? Kinek ne lettek volna már ilyen gondolatai?

És halljátok, mit mond Jézus egy megtért haldoklónak: “Ma velem leszel a paradicsomban!” Minden szónak súlya van. “Ma!” Még ma! - tehát nincs valamiféle hosszú, sötét út, amelyen az innen távozó léleknek bolyongania kellene, míg sok viszontagság után eléri végre a boldogságot, a megnyugvást, hanem rögtön, azon mód, az innen való kiköltözés egyúttal az oda való beköltözést jelenti. Hova? A paradicsomba! - mondja Jézus. A paradicsom a Bibliában az Isten mellett élvezett örömnek, boldogságnak, ártatlanságnak, tisztaságnak a helye és állapota. Az az elvesztett világ, amit Krisztus halála és feltámadása nyitott meg újra előttünk. Nem sokat tudunk róla, hogy hol van, milyen, mihez hasonló, de a legtöbbet mégis tudhatjuk róla, mert így mondja Jézus: “velem leszel a paradicsomban.” Együtt a megdicsőült Krisztussal! Lehet ennél több? Nem elég ennyit tudni róla? És hogy ne legyen benne semmi kétség: még meg is erősíti, nyomatékot ad szavainak: “Bizony mondom néked!” Igen: Jézus mondja, néked, meg nékem! Nékünk! Mindenkinek, aki bűnbánattal, bizalommal és könyörgőre fogva néz föl Reá, amint ott függ a keresztfán!

Micsoda felséges dolog ez! Azt hinnénk, a gyűlölet és a pokol ünneplik Isten Fiával szemben a diadalukat. Az emberi gonoszság mérhetetlen mélysége kavarog a kereszt körül - de ez csak látszat! Mind e kavargó szörnyűség közepette a haldokló Jézus bűnbocsánatot és örök életet ajándékoz, mégpedig egy gonosztevőnek, egy latornak! És nemcsak akkor. Ma is! Nekünk is!

Jertek, álljuk körül lélekben az Ő keresztjét és fejezzük ki bűnbánatunkat, bizalmunkat, könyörgésünket ebben az énekben:

Mind, ami kín, ütés ért,
Magam hoztam Reád;
Uram, e szenvedésért
Lelkemben ég a vád.
Feddőszót érdemelve
Itt állok én, szegény,
S kérlek, lelked kegyelme
Sugározzék felém.

Légy pajzsom és reményem,
Ha kétség látogat,
Véssem szívembe mélyen
Kereszthalálodat.
Rád nézzek, Rád szünetlen,
S ha majd szívem megáll.
Öleljen át a lelkem
- Így halni: jó halál.

Ámen

(341. ének 3. és 7. vers)  

Dátum: 1952. április 11. Nagypéntek du.

Forrás:  "joosandor.hu" 

Tűz Tamás: Keresztút

I. ÍTÉLET

Feszült és késhegyre menő csend,
süket és átkiálthatatlan.
Mindenki tudja, hogy csak Ő szent,
Kiben a Szó világra pattant.
Pilátus szűköl, kezét mossa,
törülközik a FESZÍTSD MEG-ben,
míg a derengő oszlopokra
a Kereszt sötét árnya lebben.
          Ott állok én is, már előre,
          bűneim méltán képviselnek.
          Kiáltanék, de nincs még nyelvem.
          Csak bámulok a hideg kőre,
          szemem az égre s földre dermed:
          hová kellene térdepelnem?

 II. A KERESZT

Ki dolgozott egykor a gyalúpadnál,
a gyalúlatlan fát ölelheti.
A bámész népség föl-alá szaladgál,
s ha úgy kívánja, le is köpheti.
Nehéz elhinni, hogy így jár a végén,
mi szent volt, így roskadozzon a váll,
hogy két gerenda útkeresztezésén
találjon rá a megváltó halál.
          Az elveszett bárány, ki voltam egykor,
          ezen a vállon leltem meg hazám
          s most hogy messze a tündöklő gyerekkor
          sajog minden kitépett lepkeszárny.
          Ha én volnék a Kereszt egyik ága,
          mit karcolnék az üdvösség falába?

III. AZ ELSŐ ESÉS

Meg se mozdul a levegő. Akik még
reggel a tűznél ültek, elszeleltek.
Péter már valahol ledobta ingét.
Tagadásán a tűző napfény reszket.
Kiéhezetten hull a vad bazaltra
utolsó útján megtörtén az Ember.
Vérrel patakzó testét ölbe kapja
a kemény kő s tetézi gyötrelemmel.
          Esem én is, de csak a bűn torkába.
          Kóválygó fejem tisztán látni kába
          és szememen a sűrű, vaksi hályog.
          Kövülten állok, mint a sóbálványok.
          Falábam sincs és mégis csetlek-botlok.
          Köröttem szakadékok, égő poklok.

IV. A TALÁLKOZÁS

A titokba csak ő van beavatva,
finom metszésű száján ott remeg
s míg átkozódnak bakók, fogdmegek,
zsoltárt remeg halványra ájult ajka.
Az Asszony ő, a Szűz, az Isten Anyja,
a zajló árban nyíló rést kutat,
hogy könnyben ázó emberarcukat
bemárthassák az isteni aranyba.
          Micsoda perc! Tanú vagyok megint.
          Fúvatlanul a szél arcon legyint:
          a Találkozás észbontó kegyelme.
          Én vétkeim, volna mit hallanom
          és szégyenkeznem mélyen és nagyon,
          de átölel a Megváltó szerelme.

V. A CIRÉNEI

Ez a csata a vállak ívén dől el.
Ha egy nem bírja, mellé lép a másik,
de meg kell küzdeni a gyors idővel,
mert győzni kell a végső roskadásig:
vinni a Fát, elültetni a Hegyre,
hogy rettentő szép gyümölcsöt teremjen,
hogy függjön ég és föld között lebegve.
Kiért egy ezred angyal itt teremne,
          ha szólna … nem, de nem szól, némán néz rám,
          mint Simonra, a termetes parasztra,
          ki tovább álmodozna még a szénán,
          de belecsöppent itt az áradatba.
          Elsárgult testtel vergődik az Isten:
          Simon vagy én, de valaki segítsen!

VI. VERONIKA

Aztán egy másik láb indul feléje.
Virágszál testet hordoz, illatát
elszállt nyaraknak és ki tudja, miért, de
könny futja el szemének csillagát.
Kendő zizeg a csendes rémületben.
Puha selymén megáll a vérpatak.
Nem festi ennél meg hitelesebben
senkise már, milyen e drága Arc.
          Veronika, hacsak lennék a kendőd,
          csak a kendőd, se több, se kevesebb,
          ha őrizném híven a szívemen nőtt,
          kegyelem-vájta árkot, sebeket,
          megélhetném talán a szép jövendőt,
          mit a Kereszt egemre szegezett.

VII. A MÁSODIK ESÉS

Permetezik a rettenetes átok
cserjére, fűre, fára.
Körülötte az óriási lárma,
az ezerfejű sárkány torka tátog.
Megint lehull. Másodszor immár.
Keresztje szára hegyes szögben
kapaszkodik a rögben,
felül álomba zuhant fejet himbál.
           Mi mindennek vagyunk kitéve
           járhatatlan utakra dobva,
           árkokba, szurdokokba
           és nem látjuk, mivégre
           tövis, korbácsolás és béklyó,
           és mégis így jó.

VIII. AZ ASSZONYOK

Kiket boldog pír öntött el, ha rájuk nézett,
most színevesztett arccal jönnek, könnybe fúlt
szavuk dalba már nem szökik, a mélybe hullt,
magához vonzza most a vérködös igézet.
Megállt, lelkükbe lát és hangja újra zeng:
Ne ontsatok könnyet a húnyó lámpabélre,
mikor kardélen szárad fiaitok vére.
Az árnyak nőnek, ím, a többi néma csend.
          Viharsodortan, árván, mindig siratatlan,
           frázissá koptatott eszmékhez szegezetten
           állok azok között, kiket megért szívem.
           Sírok velük az éjben, ujjongok a napban.
           Egy percre megpihen a vállamon keresztem,
          aztán megyek s minden marad a régiben.

IX. A HARMADIK ESÉS

Harmadszor. Meddig számolunk még?
A bukást ki jegyezgeti?
Tikkasztó szomját nem a beborult ég,
csak a föld melle emteti.
Már nincs embernyi magasságban,
lenn a kövek között pihen
s bár maréknyi por van a szájban,
nem tört meg benne semmisem.
           Ahogy a summás aratókat
           sem sújtja le a nap heve,
           ahogy a fülledt csendbe olvad
           s fölkel újra a friss zene,
           egyre csengőbb kövekre lépdel
           szívébe rejtett énekével.

X. A VETKŐZTETÉS

Csak azt vehetik tőle el, mit adtak.
De mit is adtak ők? Csak rongyokat.
Kik maguk is mindennél rongyosabbak,
vetkőztetik, ki náluk boldogabb.
Még így is, pőrén, föltépett sebekkel,
szűz testével a baljós égig ér.
Csúffá tesszük – határozták el reggel,
s előttük áll a föltétlen tökély.
          Ha nézek este kristályos tükörbe,
          elmém biceg, vágyam-kedélyem görbe,
          bizony e kép a kedvemet szegi.
          Szörnyűlködöm, rámhull az éj homálya:
          Hogy lennék én Teremtés-koronája,
          ki napjait féregként tengeti?

 XI. A KERESZTREFESZÍTÉS

Még azt sem engedik meg, látod,
művét maga fejezze be.
Rásújtanak a kalapácsok,
húsába fúr a szög hegye.
Mások dolgoznak annak szobrán,
Ki egy világot alkotott,
kinek szavában zúg az orkán
s lángra gyúlnak a holnapok.
          Neked most le kell térdepelned,
         mert a kereszten fekszik Ő
         s imára mozdítani nyelved.
         Lehet, hogy most vagy utoljára
         Vele s nem lesz rá már idő, ha
         rád szitál az esti pára.

XII. A KERESZTHALÁL

Aztán megint függőleges a test, a fa,
szélesre nyílnak a sebek.
Alattuk János, Mária
sáppad, remeg.
Rendül a föld, a csillagok,
a kárpit is ketté reped,
közli velünk a hírt, amint megíratott,
hogy beteljesedett.
          Állok messze, időben, térben is,
          mint aki silbakol
          és nem tudja, hol az út, merre visz,
          hol van az egy-akol,
          de mindenen túl Benne hisz,
          akár a jobblator.

XIII. A LEVÉTEL

Ahogy megszabadul a szögektől, egyszerre
anyja ölébe hull, mint egykor Betlehem
hűs éjjelén, de már nem sír, csak meztelen,
s éneklő angyalok sem szállnak el felette.
De Nikodémus s József arca gyöngyözik,
mert mérhetetlenül nehéz, akit a mélység
magának megkívánt, íme, görnyedve, hétrét,
holtan is csak anyja ölébe költözik. 
          Két páratlan szív elhaló páros magánya
          odaszegez a sziklához, megtorpanok,
          belékiáltom én is az alkonyi tájba
          a századossal együtt: Isten Fia volt:
          tévedhetetlen, bölcs és felülmúlhatatlan.
          Halálba kergették, de él és halhatatlan.

XIV. A SÍR

Befektetik a kőbe vágott sírba.
Anyja le nem veszi róla szemét.
Fejealját is még megigazítja,
lesímítja a szikla peremét.
Azt hiszi, hogy csak elnyomta az álom
s ha jót pihent, talpra szökken megint.
Ha meghalt is, erőt vesz a halálon
s gyermekszemével újra rátekint.
          Jónás is három napig volt a halban,
          a bábból pillangó lesz, könnyű, szép
          s ha lerontják is ezt a templomot,
          három nap múlva áll és fölragyog,
          égnek feszíti oszlopát, ívét
          s Atyjához száll egy fényes pillanatban.

Puszta Sándor: Triptichon

KERESZTREFESZÍTÉS

Most a kezébe verték a szeget
S a Vak, ki látott, csak állt ott
          s remegett.
A vas roszogva verte át a csontot.
A Béna járt, s hogy elindult Feléje,
          szívébe megbotlott.
A délutánban egy virág sikoltott.
S ki Néma volt, most szájaszélét
          harapta
S habos nyálát készült a hóhér
          arcába köpni.
Készült. – De nem mozdult senki.
Hát lenyelte. S visszaállt helyére.

Mindenki ott állt a helyén.
Legyek dongtak arcán és szemén.
Már kezdődött zsibbadt érzékei éje.
S hogy lábát is átszögezték,
Többé egy lépést sem tett senki
          Feléje.

CONSUMMATUM EST

Eggyek már, a kereszt és a test.
Úgy fonódik rá a durva fára,
Mit vére lep s a pára,
Hogy eltorzul zsenge álla.
          S válla
Lekornyul. Dúlt izma elernyed.
S két, kifacsart keze, úgy ugrik
          hátra,
Mintha engedne az atyai szigor
S e percben nőne ki a szárnya!
          Azt hinnéd vége.
Pedig csak a kezdet.

LEVÉTEL

Meg se mosták. Gyors ruhába tették.
Bár ott állt száz font mirrha, aloé.
S ott állt József Arimáth.
Látták sírni Máriát, ki siratta Fiát.
Gyors gyolcsba göngyölték a testét.
Közben sírtak. Szótlan remegtek.
S fölváltva lestek a közelgő estre
S a véres keresztre …

Juhász Gyula: Az utolsó vacsora

János a Mester nagy szivén pihen,
E tiszta szíven, e csöndes sziven
Pihen, de lelke a holnapra gondol,
S fiatal arca felhős lesz a gondtól.

Mély hallgatás virraszt az asztalon.
Az olajfák felől a fuvalom
Hűsen, szomorún a szobába téved,
Be fáj ma a szél, az éj és az élet!

Tamás révedve néz a mécsvilágra,
Péter zokog és árvább, mint az árva,
Judás se szól, csak apró szeme villan,
Remegve érzi: az ő órája itt van!

Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében
Mély tengerek derűs békéje él benn.
Az ajka asztali áldást rebeg,
S megszegi az utolsó kenyeret!

Lukátsi Vilma: Az utolsó vacsora

 Alkony borult az Olajfák hegyére,
a hajnalcsillag fönt volt már az égen,
- a be nem tartott és sokszor megszegett
Szövetségre emlékezésképpen
Jeruzsálem házfalain belül
asztal mellett ültek a családok,
együtt ették meg a páska-bárányt,
amíg az éj teljesen leszállott...

Tizenhárman voltak a teremben,
tizenkettő lábát az Úr mosta:
"amit teszek, azt most még nem érted..."
A mécs lángja gyöngéd fénybe vonta
körülkötött, görnyedő alakját,
amelyből még nárdusillat áradt...

Övéivel az asztalhoz ült le,
mert behozták a vacsora-tálat.
Ő a megtört kenyeret szétosztva
azt mondta: "Vegyétek, egyétek,
ez az én testem - tiértetek... "
- így kötötte az Új Szövetséget;
Isten Báránya kész volt a halálra,
de a régi oltárkő szétmállott!
- Tiszta új bort öntött a pohárba,
(a kereszt valahol készen állott).
Ő a kelyhet kézről-kézre adta: '
az én vérem Új Szövetség vére!'

Azután dicséretet énekelve
elindultak az Olajfák hegyére.

Reményik Sándor: Egyszer talán majd mégis vége lesz

És akkor, aki visszatérni bír, 

Csak visszatér megint a régihez. 

A régi hithez, a régi házhoz – 

Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez, 

És számon mit se kér, kit se átkoz.  

A mappás talán új térképet ír, 

De másként minden régiben marad, 

Csak egy darabig sok lesz a friss sír.  

Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd, 

A föld valahogy döcög majd tovább, 

És lassú erők lemossák a vért.

Csukás István: Őszi ballagás Szárszón

 Ez a csöpögős orrú ősz itt ért utól Szárszón,
a postára ballagtam éppen a napilapokért.
- Szia! - köszöntem neki. - Szia, ősz! Hogy vagy?
- Szcsrr! - szörcsögött bánatosan, és tény, hogy
csöpögött minden lukból, menekültek a kutyák,
a macskák kényesen mosakodtak, a rigók pislogva
a fejükre húzták a fészküket, csak én és
a vasúti sín nem bujtunk sehová, vonultunk
hármasban, párhuzamosan, ki-ki elmerengett
a saját baján, a vasúti sín az elgurult
fejű költőn, a csöpögős orrú ősz,
hogy mennyi a sírnivaló, én azon, hogy miért
halunk meg egy kicsit minden ősszel.

Petőcz András: Halálmegvető bátorsággal

Halálmegvető bátorsággal
alszom éjjel az ágyamban.
Nem riadok fel hajnalonként,
és nem figyelem rettegve,
ki közelít az ajtóm felé.
Halálmegvető bátorsággal
szállok buszra minden reggel,
amikor munkába indulok.
Nem figyelem az utasokat,
csomagjaikat nem ellenőrzöm.
Halálmegvető bátorságom
odáig terjed, hogy metrón is utazom.
Mozgólépcsőn megyek a föld alá,
önként, és tudom, nem biztos,
hogy valaha is a felszínre jövök.
A napokban megházasodtam,
sőt gyerekem is született.
Vakmerő és hidegvérű vagyok,
még ezzel a borzalommal is
farkasszemet nézek.
Középkorú férfi vagyok,
identitásom európai.
Tudom, hogy nincsenek jogaim.
És fegyverem sincsen, hogy
megvédjem magam.
Olykor-olykor a tükörbe nézek,
szomorúan és meglepetten.
– Látjátok – mondom ilyenkor,
– még mindig itt vagyok.
Még mindig élek. 

Bella István: Szaggatott világ

Anyám hajnalban kelt, tüzet rakott,
megfőzte a nyomorúságot,
a tegnapesttől kért kölcsön kenyeret.
A vézna tűznél véznább volt árvasága.

Ázott csutkák, vizes tengeriszárak
tüzén melegedett gyermekkorom.
A kódorgó füst kékellő tulipán lett,
s megrázkódó virág köhögető anyám.

Engem ilyenkor vertek föl, menni kellett,
egy rossz nadrágért, földig lógó kabátért
énekeltem a megfeszített Jézust,
kilencéves, árva evangélista.

Innen hoztam az éneket magammal,
és most, mikor már Istennel semmi dolgom,
ők énekelnek, szorítják össze mellem,
hatholdas Jézus, napszámos apostol.

Ezért ne csodálkozzatok nagyon rajtam.
Emlékeimben egy gyerek kuporog,
üres tenyerét foltos nadrágjára szorítja,
s a csöndben jó szóért: kenyérért énekel.

Jókai Anna: Apokrif imák - alkalmakra

Reggel  

ma még minden megtörténhet 

ami tegnap sem történt meg 

most még jövő ami estére a múlt 

kecsegtet a jelen teli van a pult 

most még gyúrható ami estére bekövül 

kibújtak a tervek álmom fátyla mögül 

Kettős ingembe hál’ Isten visszatértem 

tegnapi tudatlan: talán ma megértem  

Délben  

amit elkezdtem, be kell azt fejezni 

amit tanultam, ki kell azt fejezni 

ami téveszme, le kell azt fejezni 

csak el ne siessük 

csak le ne késsük  

Este 

most már odaát várnak 

nyílnak-kattannak a zárak 

hét ajtó hét küszöbén 

merre futsz, hova jutsz, kicsi én? 

szomorú, szomorú ami lett 

elszakadt, elszaladt az a tett 

Arabella Salaverry: Szerelmek...

Léteznek mindenkori
és mindenkorra szóló szerelmek. 

Földeket,
országokat,
kontinenseket bejáró szerelmek. 

Szerelmek, amiket az időben
ültetnek el,
csíráznak ki,
érnek meg,
illatoznak,
és tartanak,
és örökké kitartanak. 

Tegnapi,
mai
és holnapra szóló szerelmek.
Gyengéd szerelmek.
Pókhálók,
amiknek nem okoz kárt a szél. 

Bőr nélküli érinthetetlen szerelmek. 

Minket az élethez kötő fonalak. 

Ifjúságtól illatozó szerelmek.
Szerelmek, amik tartanak
és örökké kitartanak. 

Eltűnnek és visszatérnek,
növekszenek,
remegnek,
bőr nélkül, érinthetetlenül,
szó nélkül. 

Tegnapi,
mai
és holnapra szóló szerelmek. 

Mindenkori
és mindenkorra szóló szerelmek. 

Dabi István fordítása  

Turi Tímea: Szavak

                       Tandori-gyakorlat

A szavak neked luftballonok,
csupa levegő, csupa szín, és
aszerint dobod még följebb és följebb,
hogy ki hogyan tapsol.
Látom a szemeden, hogy figyeled a hatást.

De nekem bizony kövek a szavak.
Kavicsok, amikbe belerúgnék az úton,
de a betonba vannak kötve.
Nehéz kövek. Máskor fel tudom őket emelni,
elhajítom, és véletlenül megsebzek valakit.

Mennyi vágyakozás, mennyi fájdalom.
Mennyi szót szórtunk egymás felé régen,
a kollégiumi szobában leoltottuk a lámpát,
és álomba beszéltük magunkat. Miről volt szó?

Miről beszéltünk annyit annyi évig,
kiket beszéltünk ki, kik beszéltek ki minket,
és fájt-e nekik, hogy róluk beszéltünk,
hogy rólunk beszéltek, észrevettük-e?

És a felnőttkor törekvései:
nem mondani olyan szót senkinek,
amelynek hatására
látod, ha a beszélgetés véget ér, a másik
rémülten, izgatottan keres valakit,
akinek mindezt továbbmondhatja.

Nem lenni lánclevélnek, nem lenni sortűznek,
nyári áradásnak, téli befagyásnak,
minél kevesebbet ártani,
minél kevesebbet érdekelni –
az érdeklés régen simítást jelentett.

A szavak bóják:
a felszínen soha nem látni,
hol van a mélyben a horgony.