" Az Úrral nem lehet máshol találkozni, sem másképp, csak mindig és mindenütt, mindenkor."
2020. május 21., csütörtök
Utassy József: Választ világomtul
Láttalak vidámnak,
fülig-nevetősnek,
szomorúság bajnokának,
gyávának és hősnek;
láttalak, amikor
valamin töprengtél,
és akkorát dobbant szíved:
te is megdöbbentél;
láttalak erősnek,
láttalak gyöngének,
láttam, ahogy átlényegít
egy pillangó ének;
és láttam, amikor
az első szerelem
tisztítótüzétől voltál:
kiscsikó-eleven;
és láttalak sírni:
stadionból hoztad
szorongatván az érmet, mi
aranynál is bronzabb;
és láttalak ott is,
ama kórteremben,
ahol sohasem alkonyul,
csak reggel van, reggel;
láttalak, látlak is:
bár volna félálom!
bicegsz felém járókával:
féllábon, féllábon.
Így látlak, míg élek.
Ifjan, krisztusian.
Nem is, nem is vagy te halott:
drága kicsi fiam!
fülig-nevetősnek,
szomorúság bajnokának,
gyávának és hősnek;
láttalak, amikor
valamin töprengtél,
és akkorát dobbant szíved:
te is megdöbbentél;
láttalak erősnek,
láttalak gyöngének,
láttam, ahogy átlényegít
egy pillangó ének;
és láttam, amikor
az első szerelem
tisztítótüzétől voltál:
kiscsikó-eleven;
és láttalak sírni:
stadionból hoztad
szorongatván az érmet, mi
aranynál is bronzabb;
és láttalak ott is,
ama kórteremben,
ahol sohasem alkonyul,
csak reggel van, reggel;
láttalak, látlak is:
bár volna félálom!
bicegsz felém járókával:
féllábon, féllábon.
Így látlak, míg élek.
Ifjan, krisztusian.
Nem is, nem is vagy te halott:
drága kicsi fiam!
Hárs Ernő: Visszfény
Sosem az eredendő, sosem a teljes,
a szemtől-szembe kimondott igazság,
csak rejtély s töredék,
rendhagyó folyosókon, szögeken át lopózó
hidegre sápadt tükröződés.
Nap-gondolatok kihunyt parazsa,
lidércfényként kísértő kardpengevillanás,
ha hang, ha kép, örökké
csak a valami által,
közbeiktatott buktatók során
közvetített valóság.
Azt hisszük, élünk, szabadon, a földet
jogosan érezve tulajdonunknak,
pedig csak egy ormótlan piramis
sírkamrájában kaptunk lakhelyet,
bebalzsamozott fáraók gyanánt,
kikre titokzatos tükrök játéka folytán
esik a kozmosz könyörületéből
fukar, csalóka visszfény
az igazi világból.
a szemtől-szembe kimondott igazság,
csak rejtély s töredék,
rendhagyó folyosókon, szögeken át lopózó
hidegre sápadt tükröződés.
Nap-gondolatok kihunyt parazsa,
lidércfényként kísértő kardpengevillanás,
ha hang, ha kép, örökké
csak a valami által,
közbeiktatott buktatók során
közvetített valóság.
Azt hisszük, élünk, szabadon, a földet
jogosan érezve tulajdonunknak,
pedig csak egy ormótlan piramis
sírkamrájában kaptunk lakhelyet,
bebalzsamozott fáraók gyanánt,
kikre titokzatos tükrök játéka folytán
esik a kozmosz könyörületéből
fukar, csalóka visszfény
az igazi világból.
2020. május 19., kedd
Tóth Árpád: Csillag, óh, messzi szerelem!
Laktam már a magány monostorát,
Viseltem már a bús lemondás szürke
Kámzsáját, s homlokom megadva tűrte
A gondok ráncrepesztő ostorát.
Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
Könnyem vizétől milyen új és fürge
Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?
Bús az élet, de balga, aki gyászol;
Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.
Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!
1915
Viseltem már a bús lemondás szürke
Kámzsáját, s homlokom megadva tűrte
A gondok ráncrepesztő ostorát.
Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
Könnyem vizétől milyen új és fürge
Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?
Bús az élet, de balga, aki gyászol;
Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.
Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!
1915
Szabó Lőrinc: Töprengés egy körúti padon
Mennyi jó és mennyi rossz
fut össze itt véletlenűl,
hány ember tolakodik, hány
akarat lükteti össze
a percek mozaikjait és
mennyi erő a körútak
egy-egy mozdulatát!
Ki tud
eligazodni e roppant szövevény
minden szálán, mely mint ideg
a testben, úgy fut az utca
rajzában, hordva-termelve saját
parancsát, s vágyait? Óh,
mind-mind egyedül fut
és nem akar törődni senkivel:
óh, nem törődik senkivel
az élet, és véletlenek
irányítják a sikert, véletlenek
itélnek fölöttünk, s ki tudja,
nem tévedés-e minden?
Mennyi jót
akartam én is és mennyi rossz
lett az eredmény:
hányszor láttam hitványnak azt,
aki épúgy becsülte magát,
mint magamat én:
óh, hány akarat, titok és vágy
teremti meg életünk
egy-egy mozdulatát! Jaj,
le kell hunynom a szememet és
rábízni magam a csodára, mert
már nem tudom, mi rossz s mi jó, –
és majdnem úgy
ülök itt a körúti padon,
az utca ezer mozdulata előtt,
mint mellettem az az öreg úr,
aki sorsa
tulvilágából szeliden
mosolyogva nézi,
hogy futkosnak előtte a
gyermekek, és
legjobban annak örűl, hogy
e pillanatban
oly nyáriasan-melegen
csókolja arca kiszáradt
bőrét az őszi nap.
Csontos Márta: Jöttem, hogy a bűnösöket igazakká tegyem (Lk, 2,17)
A szavak keményen hangzanak
az üres térben, – a hegyeken túl
a fehér izzásban kövekre vésett
Istenarc néz a színfalak mögé, én
csak díszlet vagyok a horizonton.
Körülveszem magam lelkiismeretem
bástyájával, trükköket alkalmazok
a bűntudat rejtegetésére.
Nem tudom, mit kell tennem,
csak azt, hogy mit nem szabad.
Amíg az ajtót nem találom meg,
nem juthatok ki a legelőre.
Pedig a Nagy Pásztor ott áll és várja
a gazdátlan juhokat, – onnan néz
délre és keletre.
Én meg, ahogy menekülök a fehér
homokon, létem parányi foltján
megpihen az Irgalom keze.
2020. május 18., hétfő
Károlyi Amy: Ellenpontok
Ha egérlyukba hajt a félelem
egér-kölyökké kicsinyedem
de elképedsz majd bátorságomon
ha oroszlánná nagyobbodom
Makay Ida: Bevésik jelük
Bertók Lászlónak
Vésőjükkel a percek, évek
arcunk-szívünkbe vésik a jelük,
ahogy az írás vésetett a kőbe.
Mint archaikus szobrok arcai.
Isten olvas a néma kőredőkben.
Vésőjükkel a percek, évek
arcunk-szívünkbe vésik a jelük,
ahogy az írás vésetett a kőbe.
Mint archaikus szobrok arcai.
Isten olvas a néma kőredőkben.
Makay Ida: Aztán a csönd
Egy végső korty az oxigénből,
aztán, ahogy kiégnek sorra
mind a teremtett égitestek;
az éj leomló falai.
Aztán a pernye havazása.
Aztán a csönd a csillagokban.
Oláh András: veszteség
aki a falakon kívül él megtanulja
betömni az önzés hézagait
másféle árnyék szegődik melléd
s az érdem nem az ami benned él
ezért érdektelenek mások álmai
hisz arcukat elmossa az idő
hiába veszed elő a régi fényképeket
a visszanéző folyton más tükrébe vágyik
pedig már rég nem ugyanazok vagyunk
betömni az önzés hézagait
másféle árnyék szegődik melléd
s az érdem nem az ami benned él
ezért érdektelenek mások álmai
hisz arcukat elmossa az idő
hiába veszed elő a régi fényképeket
a visszanéző folyton más tükrébe vágyik
pedig már rég nem ugyanazok vagyunk
2020. május 15., péntek
Erdélyi József: Reggel
Reggel - elmondja Szabó Gyula
Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kéklett az ég, sütött a nap;
mentem sötét fenyők alatt.
Kezemet fogta jó apám;
sárgarigó fütyölt a fán.
Sárga rigó, huncut rigó,
azt fütyölte, hogy élni jó;
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.
Jó lenni nagynak, kicsinek,
mindennek és mindenkinek,
sárgarigónak legkivált,
nagy kertben élni nyáron át,
fenyőre szállni rangosan,
fütyölni szépen, hangosan,
hirdetni vígan szerteszét,
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.
Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kék lesz az ég, ragyog a nap;
megyek magas fenyők alatt
kezemet fogja holt apám,
s megszólal egy rigó a fán.
Azt mondja majd az a rigó,
hogy élni szép, hogy élni jó,
de halni szebb, de halni jobb,
s én mosolygok és meghalok.
Várnai Zseni: Gondolatok az öregségről
A fáradt, öreg elme zakatol,
körben forog, ismétel szüntelen,
a múltak mély kútja fölé hajol,
hol békalencsés, zöld hínár terem.
Egy-egy emléket megragad, motyogja,
és újra kezdi tízszer is naponta,
mint vén malom,
mely már csak szelet őröl,
s letűnt idők fanyar borával dőzsöl.
Rettent a példa,
vigyáznom kell magamra,
minden elgondolt, kimondott szavamra,
s főként arra,
mit papírra vetek...
Érzem, tudom az ember gyöngeségét,
ezért mindig szemem előtt
a mérték...
Hibáimnak én nem kegyelmezek!
De te ne bántsd a vént,
te fiatal,
ha botlik is a lába vagy a nyelve.
Így jársz te is,
ha véget ér a dal...
körben forog, ismétel szüntelen,
a múltak mély kútja fölé hajol,
hol békalencsés, zöld hínár terem.
Egy-egy emléket megragad, motyogja,
és újra kezdi tízszer is naponta,
mint vén malom,
mely már csak szelet őröl,
s letűnt idők fanyar borával dőzsöl.
Rettent a példa,
vigyáznom kell magamra,
minden elgondolt, kimondott szavamra,
s főként arra,
mit papírra vetek...
Érzem, tudom az ember gyöngeségét,
ezért mindig szemem előtt
a mérték...
Hibáimnak én nem kegyelmezek!
De te ne bántsd a vént,
te fiatal,
ha botlik is a lába vagy a nyelve.
Így jársz te is,
ha véget ér a dal...
Kosztolányi Dezső: Téli alkony
Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.
Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.
A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.
S az ónszín égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.
1907
Makkai Gyöngyvér: Mert ímé
Lukács 17:21-37
Ami látható, arról most ne beszélj!
Ne pánikolj, ne aggódj, ne mesélj!
De emlékezz szavára, és ne feledd:
Az Ő országa – bár nincs messze –
Nem szemmel láthatólag jön el!
Ám jelek lesznek.
S azokat észrevedd!
Szíveddel, lelkeddel, szellemeddel…
És ne kapkodj, ne szaladgálj
Várd ki, míg bensődben
Rád talál…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)