2021. április 18., vasárnap

Petz György: Röviden




Isten beszél Magában, 
Ez a Minden. 

Én beszélek Hozzá, 
Ez a hit. 

Ha velem beszél, 
Beteg vagyok. 

Ha nincsen Isten, 
Néma csönd van akkor.  

Naomi Shibab Nye: A biciklis

Egyszer egy fiú azt mondta nekem, 
hogy ha elég gyorsan görkorizna, 
nem tudná utolérni a magánya; 

a legjobb magyarázat, amit valaha hallottam
arra, hogy miért akar valaki bajnok lenni. 

Az jutott eszembe ma éjjel, 
miközben nagyban tekertem a Vilmos király utcán, 
ez vajon a biciklizésre is érvényes-e. 

Győzni, hogy lehagyd 
a nyakadban lihegő magányodat valami utcasarkon, 
miközben szabadon belebegsz egy váratlan azaleafelhőbe, 
rózsaszín szirmok közé, amik soha nem érezték a magányt, 
bármilyen lassan is hullottak le. 

Molnár Adél fordítása

Herényi Erzsébet: Nem én




   Nem én szóltam 
   Valaki más 
   Akiben mélyebb 
   Gyökerű a tudás 
   Aki már tudja 
   Minden tettéért 
   Csakis ő felelős 
   Hogy gondolataival 
   Teremt 
   És az út 
   A megismeréshez vezet 
   Aki mindenben 
   És mindenkiben létező 
   És a lélek csendjében 
   Felismerhető  

Zimonyi Zita: Itthon

Jöttem Európán át gáttalan egyakaratúsággal 
időhullámok áramlatával hajnaltól naphulltáig, 
jöttem az Alpoktól alagutak kígyócsapásain, 
jöttem egyazon alakban a Kárpátok útvesztőin 
kitágult világom jelzőtáblái és lámpái között 
azzal a csalfa bizonysággal és hű kétkedéssel, 
ami helyben is visz, haladásban is maraszt, – 
s amint szokásaimba igyekvő utam végén 
rám vetültek az unott város furakvó fényei, 
s kíváncsian vizslattak az életre éhes házak: 
érzékeim dobolni kezdték: itthon vagyok!  

2021. április 17., szombat

Németh Erzsébet: Voltam…












Voltam… 
Lehettem volna… 
Tanít 
ki tanúságot 
nem tud már tenni… 
Ül az estben 
érzi: sötétül 
bár nem tudja 
hogy kívül 
vagy belül 
önmagán – 
Hajnali szakadék 
gyűrött selymét 
simítgatja álma… 
testvéredik 
a csöndhöz  

Kányádi Sándor: Előhang

vannak vidékek gyönyörű 
tájak ahol a keserű 
számban édessé ízesül 
vannak vidékek legbelül 
szavak sarjadnak rétjein 
gyopárként sziklás bércein 
szavak kapaszkodnak szavak 
véremmel rokon a patak 
szívemben csörgedez csobog 
télen hogy védjem befagyok 
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat 
tavaszok nyarak őszeim 
maradékaim s őseim 
vannak vidékek viselem 
akár a bőrt a testemen 
meggyötörten is gyönyörű 
tájak ahol a keserű 
számban édessé ízesül 
vannak vidékek legbelül

Lázár Bence András: Hegytetők

Nem áltatom magam. Nem áltatsz. 
Jóllehet, voltak tévedéseink. 
A hallgatás végén szavak. 
Egy kabátban meleg test. 
Ha fázunk, hát beszélünk. 

Kint tél van, szobáinkban tavasz. 
Ha ígértél is, ha ígértél, mit sem ér. 
Ha volt ölelés, ha volt is, ha voltak szavak, 
ha voltak is rég jégtükörbe fagytak. 
Bereped alattunk a sok ígéret. 

Nem áltatom magam. Egy délelőtt 
tévedéseiben száraz kezeink. Egy nyak 
mögött valami más. Futnék távokat. 
Másznék. Pihennék az öled alatt. 
De ha volt ölelés, ha volt is 
nem melegít már. 

Egymásba fagytak légvételeink, 
egymásba fagytak, mint fenyő 
mint nyírfa lassú délelőtt. 
Ha fázunk, hát beszélünk. 
Szobáinkban múlt tavaszok, 
zsebeinkben száraz kezek, 
valaki egy nyak mögött motoz, 
a hallgatás végén szavak. 

Végig futok, körbe egy rakparton, 
pihennék egy kabát alatt, 
másznék hegytetőkre, 
nézni örök havat 
nézni örök romokat. 

De majd egy szép napon, 
egy emberibb délelőtt, 
egy fenyő, vagy akár nyírfa alatt 
két nehéz légvétel között 
elmesélem neked, miért nem 
olvadnak fel a hegytetők. 

2021. április 13., kedd

Biblia




„Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék? Életemnek ereje az Úr, kitől rettegnék? … Megóv engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára helyez engem. Így hát fölemelt fővel állok ellenségeim között, ezért örvendezve mutatok be áldozatot az Úr sátrában, és éneket zengek az Úrnak.” (Zsoltárok 27:1,5–6)

József Attila: Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, 
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska, 
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép, 
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! - 
S rászórni szórva mindent, ami szép.  

Dalolna forró láng az égig róla 
S kezén fogná mindenki földiét.  

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, 
Hisz zúzmarás a város, a berek... 
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni 
És rakni, adjon sok-sok meleget.  

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, 
Hogy fölengednének az emberek!  

1922. november 12.

Albert-Lőrincz Márton: (A fehér kócsag)











Fehér kócsag, januárban,
itt maradt nyár hóruhában.

Törött lett volna a szárnya,
vagy csak lelke marasztalta,
udvarias maradásra,
s nem ment el annyi hiánnyal,
az ősz szoknyáját riszálva,
megannyi lármás társ rajában
innen, fázón és zsibongva?

Most tűnődik, milyen lett volna
közöttük odafönn, sorban
a harsány szárnyak surrogása,
idegen kikötők felett, nem itt maradva
gyűrt magányba.

Ma délután, amikor sétám
a partra vitt a havas járdán,
láttam meg sok réce között,
kicsit távolabb, mint egy fegyenc,
vagy egy félénk, magányos fegyőr,
az egri fehér kócsagot,
nem intett, lépve távozott.

Petőcz András: Az elveszített tekintet

Csak egy ágy, egy öregember, valaki, aki olyan…, 
akár én is lehetnék, történetesen az apám az, már 
nem hozhatom vissza onnan, ahova elment, hiába, 
hiába a lelkiismeret-furdalás, hogy otthagytam, ott, 
azon a kórházi ágyon, hiába, hiába, hiába, és újra, 
és újra látom magam előtt a testét, az arcát, a szemeit, 
kérdőek ezek a szemek, meg kissé gúnyosak is, na?, 
most mit csinálsz, fiam?, örülsz?, hogy már nem szólok 
bele a dolgaidba?, most örülsz?, jobb lesz neked így?, 
átlát rajtam, belém lát, pontosan tudja, mit is gondolok, 
talán igaza is van, megyek végig a kórház folyosóján, 
bizonytalan vagyok, most kezdődik minden, ilyesmit 
mondok magamban, nem!, nem gondolok ilyesmit, 
olyan, mintha születne a jövő,                                                
                                                 pedig nem!, mondom 
aztán, a vég kezdete ez, fekszik kiterítve, már nem néz 
rám, nincsen tekintete, magam maradtam, a következő 
már én leszek, gondolom, és látszólag nincs változás, 
valami utcában megyek végig, valami járókelők között, 
valami autó dudál éppen, valami lámpa pirosra vált, 
valami kutya megugat, valami esőcsepp esik rám, 
valami víz folyik végig a nyakamon, az arcomon, 
valami sós ízt érzek a számban, még nem éppen 
deszka-földes-álruhásan!, mondom, dühösen szinte, 
még nem tehetetlenül!,van még mit és miért, 
van még valami más is, mint a betonkemény föld, 
amit feltörni lehetetlen, mint az elveszített tekintet, 
ami eltűnt, és immáron nem jöhet vissza soha többé.  

2021. április 11., vasárnap

Bodó Csiba Gizella: Egy hajdani tél




   Ahogy mondani szokás: 
   nehéz időket éltünk, 
   jégpáncél feszült a világban, 
   de gyermekként ebből mennyit értünk? 

   A „rianás” ha közel szólt, 
   ijesztő volt családban, házban, 
   összebújtunk mint a hódok 
   a víz-alatti fa-rönk várban. 

   Telenként fűtetlen maradt 
   zord hidegben is a szobai kályha 
   tűz csak a konyhában égett, 
   kendő alatt sült krumpli várt vacsorára. 

   Villanyt későn kapcsoltunk, 
   utcáról fényt adott egy lámpa, 
   az alma és a sütőtök illata 
   árasztott hangulatot a családba. 

   Anyám forró téglát bújtatott 
   ruhába tekerve a hideg ágyba, 
   ne fázzon a három gyereknek 
   dunyha alatt legalább az álma. 

   Szánkózni egyszer jött velünk Apám 
   siklottunk, nevettünk milyen jó volt, 
   talán kilencszázötvenöt telét írtuk, 
   milyen hó volt, milyen hó volt? 

   Melegszik a Föld – a tél olyan halott, 
   A néprádió már rég elhallgatott, 
   Hosszú telek, család mind elmúltak, 
   Apám tél-esti, igaz meséire gondolok. 

   A gáz takarékon pislog, 
   hiányzik család és régi illatok, 
   fehér köntösű friss hó takarj emlékekkel, 
   melegítsen át amíg itt vagyok. 

Boda Magdolna: Egyszer így lenne jó

Jó lenne  egyszer olyan természetességgel ébredni, ahogy a nap csúszik fel az
égre, óvatosan bontogatva ki a világot. 
Hogy álmosan kitántorogva a konyhába, a kávé illata jó reggelt kívánjon. 
Hogy a dolgainkban ne legyünk éhesek önmagunkra 
és a megszokottság ne törjön ránk. 
Hogy ne kelljen autónk, bérletünk, határidőnaplónk, bankkártyánk, karóránk... 
hogy cipőt se kelljen húzni és senki se csodálkozzon ránk. 
Jó lenne egyszer közel engedni a csodát... 
vándorolni hatalmas mezőkön és megállni egy elárvult vadrózsabokornál, 
nem elvárva a mező zöldjét, 
a virágok színét, illatát, 
a szirmok bársonyát. 
Csak állni a szépség előtt, egy idegen őszinte kíváncsiságával, készen új 
értelmet adni a fogalmaknak
és kötni új barátságot a világgal és magunkkal 
és nem válogatni, csokorba kötözgetni a dolgokat elvárt szabályok szerint 
és eldobni minden nem a kupacunkba valót. 
Úgy tenni, mint kisgyerek, aki a föltört dió héját nem dobja el, hanem 
vízreereszti, mint kis hajót és ámulva csodálja a víz komoly sodrását.  

Jó lenne egyszer a másnap gondja nélkül pihenni térni, 
hogy ne bizseregjen bennünk a lekésett, elmulasztott dolgok pokla, 
hogy, ahogy a pók fordul hálójába jóllakottan
bújjunk az éjszaka csendjébe... 
végre kinyújtózva önmagunkban. 
Egyszer így lenne jó.

Boda Magdolna: (impressziós illat)





Nem is kell verset írni 
a sülő fasírt 
fokhagymás illata 
most mindent 
kifejez. 
Engem, 
a világot, 
és a köztünk lévő viszonyt is.

2021. április 10., szombat

A nap gondolata

 



A Biblia azt tanítja, hogy Isten minden embernek készített valami szép küldetést. Nem kötelező azt teljesíteni, de az az életünk értelme, hogy Istentől kapott feladatunkat elvégezzük. Ebben az engedelmességben valósul meg mindenki.