A zsákutcák célja, hogy megtanulj bízni Istenben. Miért engedi Isten, hogy elfajuljanak a dolgok és kicsússzon az irányítás a kezünkből? Azért, hogy elhitesse veled, hogy inkább benne bízzál, mint saját zsenialitásodban és okosságodban.
2022. október 13., csütörtök
Petőcz András: Töredékes krónika – visszamenőleg
Furcsa most felidézni régi találkozásokat,
gondolni visszafelé, időutazás a múltba,
krónikát írni mindazokról, akik egykor
valamiért számomra fontosak lehettek.
Múlik az idő, emlékek törnek fel valahonnan,
mintha meg sem történt volna mindaz, ami volt,
mindig a jelen van, mondotta valaki tegnap,
hagyjuk a közhelyeket, válaszoltam.
Mégiscsak furcsa gondolni a régi napokra,
felidézni izgalmakat, a remegést, mivégre,
és azt a tényt, hogy épp olyanokkal, akik,
és a bizonytalanságot, ami örökké.
Utazom Erdély Miklóssal Párizsba, nézem,
hogyan is rosszkedvű, amikor éppen az,
látom a szomorúságot a szemében, és
nem értem, mitől is olyan, amilyen.
Újra csak ott van bennem a feszültség,
ahogy egy Ladával, együtt, három napig,
franciaágyat osztok meg valakivel, akit alig,
Bujdosó otthona, Bécsben, 1982.
Sétálni Pasaréten, nézni a házat, ahol akkor,
Pilinszkyt megidézni, meg Tandorit is, aki
szintén ott ül abban a kertben, abban a fonott
karosszékben, ahol én is valamikor, vagy soha.
Különös elgondolni azt, ezek az utolsó napjai,
Virágárok utca, kicsiny szoba, lepedő alatt,
emlékezni a kopasz fejére, ahogy fekszik,
üldögélni, mintha Ady halottas ágyánál.
Visszahozni az elmúltakat, hogy mindent másképp,
legyen más mozdulat, több gesztus, vagy délután,
a nagyon öreg Somlyót látom újra a busz ablakából,
és akkor már évek óta nem keresem a találkozást.
Kapok egy levelet valakitől, hogy talán telefonon,
nem hívom fel, mert nem szembesülök azzal,
ami van, vagy ami volt, nem kell a jelen, a múlt,
ma már ismét telefonálnék, hogyha még lehetne.
Pilinszky feminin hangját hallgatom, alig hiszem, hogy ő,
és szeretném, ha nem utazna éppen Székesfehérvárra,
és azt kérem tőle ismét, hogy találkozzunk, ha lehet,
és nem tudom, hogy néhány nap múlva halott.
És keresem Réz Pált, a Jászai Mari téren bolyongok,
a levelét izgatottan bontom, gondol velem, köszönöm,
biztat, hogy érezzem jól magam messze, idegenben,
és menjek el hozzá, ha éppen arra járok.
Papp Tibornál Párizsban, örök irigykedés, meg szorongás,
nem tudom, mit is szeretnék, talán csak egy kávéházban ülni,
ülök egy kávéházban, ahol Zalán, Baránszky, Bakucz,
Ladik, Fenyvesi Ottó meg Nagy Pali ülnek.
Különös felidézni réges-régi találkozásokat,
megélni, mintha most lenne minden, most történne,
haladni visszafelé, időutazás a múltba,
együtt lenni azokkal, akikkel egykor.
Orbán Ottónál ülök, rajta zakó, ami majd enyém,
magyarázom neki, hogy ne egyen húst, az majd segít,
ő jót nevet mindezen, és már nem is magyarázom,
csak a madarakat figyeljük, együtt.
Kertész Imrével Szigligeten, az ebédet értékeljük,
nagyon leveses vagyok, szólok, és háromszor
szedek magamnak, miközben az jár a fejemben,
hogy valamit kellene olvasnom tőle.
Aztán megint a halottas ágy, Virágárok, ott ülök,
ez a betegség elmúlik, ha véget ér a kiállításom,
a szemében valami reménytelen reménykedés,
nem tudok neki mit mondani.
Régi napokat idézek magamban, mintha ma lenne,
összevissza emlékek történnek újból és újból,
hozzájuk sietek, lélekszakadva, nagyon is sürgős,
hogy megintcsak együtt velük, akiktől annyit.
2022. október 12., szerda
Tolsztoj
„ Olyan könnyű azokat az embereket szeretni, akiket nem ismerünk, akikkel sohasem találkozunk! Hisz akkor nincs szükségünk áldozathozatalra, s emellett oly elégedettek vagyunk önmagunkkal! Így csaljuk meg lelkiismeretünket. Nem, azt a felebarátodat szeresd, akivel együtt élsz, s aki terhedre van."
Didi Xénia: Valami nehéz
I.
hagy nyomot rajtam az idő. Látom a tekintetemben,
hogy bennem jár. Az arcom, mintha az idő
tükörképe lenne. Benne feszül a múlandóság.
Ezen a télen az egyik muskátli teljesen elszáradt.
Miközben kihúztam a földből, arra gondoltam,
hogy egy hely az egyik virágot élteti, a másikat megöli.
Mit jelent hazatérni? Megtenni ugyanazt az utat
ellentétes irányba? Megfordulok, mégsem találom.
II.
A boltban vagyunk, ő kicsit eltávolodik tőlem,
így változnak az arányok, más szögből látom magunkat,
az elemek között válogat, megállt a házban az óra,
de az idő bennünk jár, egyre nagyobb teret hódít,
csak az ember gondol bele, hogy egyszer meg fog halni.
A lány velem szemben áll a húspultban, akár én is lehetnék,
valahol távol innen, amit nem hívnak otthonnak, de ekkor
ő visszalép hozzám, a távolság szűnik, a lélek nyugszik,
és nézzük a lányt, ahogyan szeletel, a kosárban ott van az elem.
III.
A rádióban hallottam, hogy valahol távol innen háború van,
hogy hány kilométerre lehet az a város – nem tudom.
Ott álltam mellette a kertben, a paradicsomot öntözte,
akkor mondtam neki, hogy félek meghalni.
Ő nem felelt. Hosszú csendek tagolják életünket,
valami nehéz bennem, talán kimondatlan szavak súlya.
Aztán később, amikor már az ágyban feküdtünk,
a lehúzott redőny mögött hallottuk, hogy elered.
És örültünk, hogy csak az eső.
2022. október 11., kedd
Zelk Zoltán: Őszi dal
apró tücsök, ég veled!
Így búcsúznak a fűszálak,
virágok, falevelek.
Avar lepi hegedűdet,
köd takarja már vonód,
kikeletig nem hallhatjuk
a víg tücsök-nótaszót...
Be szép volt! A csillagok is
azt hallgatták odafenn,
s talán néha táncoltak is
égi aranyréteken.
Így búcsúztak a tücsöktől...
Szél zúg, jő a zivatar:
nyári tücsöknóta után
búcsúztató őszi dal.
Petőcz András: Nem tudom, hova
Hodossy Gyulának,
generációs üzenet
Nem tudom, hova is futok,
nem tudom, hova is menekülök,
de futok valahonnan – valahova,
mindig csak rohanok.
Van ebben valamiféle szomorúság.
Eltelik az Idő,
ami itt, ami adatott,
lassan a végére érünk mindannak,
ami a miénk,
és nincsen nyugovásunk,
nincsenek nagy-nagy lélegzetek,
csak a bizonytalanságok vannak,
csak a bizonytalanságok
jönnek és mennek körülöttünk,
igen,
új és új világok jönnek és mennek,
és mi csupán kapkodjuk a fejünk,
nem akarjuk hinni,
hogy mindaz lehetséges,
ami amúgy erre
és mindenfelé.
Uszulnak ordas eszmék,
uszulnak újabb és újabb fenyegetések,
bezárkózunk kicsinke önmagunkba,
és nem merünk már
reménykedni sem.
Emeljük fel lehajtott fejünk, mondom.
Ha volna mód felemelni
önmagunkat,
mindazt, ami voltunk,
vagy lehettünk volna valaha,
ha volna mód végre valamiféle
napsütésbe tartani megsápadt arcunk,
ha volna mód
kicsit biztos talajon állni,
és ha nem éreznénk
végre
azt a dübörgést,
amit a a lánctalpak sokasága
kelt körülöttünk,
ha mégis, ha egyszer,
ha lehetne.
Ha volna mód, mondom.
Újabb és újabb arculcsapások,
újabb és és újabb megalkuvások,
a tekintetekben a mindigfélelem,
és magunkat kérdezzük,
mi lesz még?
Valamiféle madár köröz
a halott anyám ablaka előtt,
valamiféle fekete madár.
Nem tudom, mit akar,
nem tudom, mit is szeretnék.
De azt tudom, hogy
körülöttem minden
egyre csak mozog, remeg,
nincs egy biztos pont,
ahol érdemes volna megpihenni.
Az anyám emléke talán, mondom.
Nem tudjuk, hova is futunk,
nem tudjuk, hova is menekülünk,
de futunk valahonnan – valahova,
mindig csak rohanunk.
Petőcz András: Múlik
„Fél egy.
Az idő gyorsan elmúlt”
(Kavafisz)
Öt éve már.
Gyorsan telik az, ami.
A napok, a pillanatok.
Sebesen, sebesen.
Minden más azóta,
minden, minden,
és mégis változatlan.
Szeretnék néha kiabálni!
Talán csak azért, hogy
valaki, végre valaki.
Ez a vers is, látod,
ez a vers is – mennyire
halk, mennyire csendes.
Nem kiabálok, csak
befelé suttogok, aligha
tehetek ennél is többet.
Öt éve már, hogy úgy
vagyok, ahogyan vagyok,
és nem is leszek másképp.
Jó volna látni az arcomat,
látni az arcom a szemeiddel:
megismersz-e még?
Fél 1 van, mondom,
az órámra nézek,
múlik az idő.
Gyorsan telik, nagyon is.
Telnek a napok, ahogyan kell.
Vágtatnak – valahová.
Oláh András: Új cirkusz készül
„ mi is az hogy civilizáció
az ember bekeni magát valami zománccal és irtózni kezd a tetvektől”
(Kassák Lajos)
romlik a szem – elgörbült egy álom –
kaszinótermünkben blöffnek tűnt a járom
silány fényt szült a bordélyház ablaka
megbarnult a szív hamis a ballada
hazugság-akol a civilizáció
tetvétől irtózik a fennkölt ráció
prűd ladik billeg a zavaros Tiszán
szennyezett a víz – olajfolt és cián –
behódol a csermely a szikkasztó aszálynak
nádasában régen vadkacsák tanyáztak
de üres lett a szó törött a képkeret
evakuálni kell innen az életet
új cirkusz készül – röhög a sok svihák –
drótkötélen táncol az agyament világ
madarak hangján szirénák vijjognak
áldozatok adnak fegyvert a gyilkosnak
hűvös a szabadság – nem tudjuk hova tart –
Krisztus a Golgotán néhány szót eltakart
magamban beszélek – mégis hozzá s vele –
kocsmapultunk régtől a csönd kérdőjele
bűvészkalap takar gyáva rongyszőnyeget
Isten álruhában közöttünk őgyeleg
megretten s elszörnyed attól amit lát
– bohócsipkát öltött magára a világ
2022. október 9., vasárnap
Takács Zsuzsa: Pohár
Ha volna mód a felejtésre, volna
fátyolt borítanunk mire. A keserű
ital a karimáig ér. Betelt a pohár.
Idd ki, szólunk komoran magunknak.
Gyötrő szomjúságot érzünk a kehelyre.
Takács Zsuzsa: Felolvasás
T.J. emlékére
De hiszen ott ül a második sor szélén és
mosolyog, gondoltam magamban, amikor
felolvastam a halálodról szóló verseket,
elsírtam magamat, és a szégyentől elvörösödtem.
Ráadásul többen sírtak a színházteremben.
De hiszen ott ülsz, mosolyogsz és nemet intesz,
győzködtem magamat. Harmincöt éves
vagy újra, rázod a fejedet, hogy tévedek:
nincs is halál. Menjek csak vissza a kórterembe,
folytatod, nézzem meg az ágyadat: üres.
Ha te is elhiszed, hogy meghaltam, halott
vagyok valóban – teszed hozzá.
Pannonhalma, 2018. augusztus
Takács Zsuzsa: Ítélet ideje
Kalkuttai Teréz emlékére
Nem tudok mit meg nem tenni Érted, csak
valamilyen végső formához ragaszkodom,
mint egy félig beroskadt odúhoz, amelyet
magamra vettem, amelyben kevésbé fázom.
Hol tartózkodjam, ha nem a testben, amikor
ítéleted ideje eljön? A csupa ránc, csupa
sebhely öregasszony kék-fehér szegélyes
fátyola alól föltekint a bárányfelhős égre.
A Mennyország neki már semmit nem jelent.
Nem lát közeledni a fényes trónuson,
fohászkodik könyörületes szívedhez mégis.
A mélységek felé: magasba emelve
göcsörtös ujjait jelentkezik Neked.
Itt vagyok, ahova helyeztél, Istenem.
Takács Zsuzsa: A máskor annyira elbizakodott terek
„ de eljön értünk, és magához ölel nővérünk,
a Halál, s fut velünk, innen, el"
(Velünk, innen, el)
1.
Olyan leszek, gondoltam, mint Ady, Rimbaud,
és Verlaine, mint az összes lázadó, akinek élete
a tét: a jövője fényes, a jelene sötét,
és verseimhez a barátnőm szerez majd gyászzenét.
55-ben tüdőgyulladásomat tüdőbajnak hitték,
és a Szabadság-hegyi Gyerekszanatóriumba vittek.
A bőröndömbe tettem rendszerellenes, halálvággyal
teli verseimet, de a spirálfüzet estére eltűnt.
A rettegéstől felszökött a lázam. Közben a szomszéd
ágyon fekvő gyönyörű, kopasz, égő szemű lány
beszámolt róla, hogy a bátyja ávós, aki egy óriás-
darálón a Dunába aprítja a rendszer ellenségeit.
Biztos voltam benne, hogy ott végzem én is.
Október 23-a keddi napra esett. Mámorító,
verőfényes idő volt. Hosszú sorokban összekapaszkodva
vonultunk a Petőfi térre, aztán a Bem-szoborhoz.
Szerdán váratlanul becsöngetett F. L., akivel
egy nyári munkán ismerkedtem meg.
Azt mondta, hogy hetek óta készül hozzánk,
de félt, hogy nem örülnék neki.
Átadott egy Michelangelo-albumot. Kedvenc freskói
ezek, a Sixtus-kápolna képei, magyarázta,
s hogy elhozta nekem őket. Nem találkoztunk többé.
Csütörtökön, a Parlament előtt lelőtték.
Rokonszenven kívül mást nem éreztem iránta,
különben is irreálisnak tekintettem a halált.
2.
Nem tudom, más is észrevette-e már, hogy
ősszel közelebb lépnek egymáshoz a házak,
az utcák, a máskor annyira elbizakodott terek.
Én először ötvenhat november másodikán,
Halottak napján észleltem ezt. Az összetartozás
tudata átjárta napjainkat, a felnőttek azt mondták,
hogy győztünk, így gondoltam én is.
Aztán eljött a vasárnap. Esősre és hidegre váltott
az idő, mély sóhaj járta be a várost, mindenkit legyűrt
a jeges rémület. A barátnőm egy délelőtt váratlanul
beállított hozzánk, papírt kért és tollat, levelet írt,
és azt mondta, hogy csak akkor olvassam el, ha már
elment. A papíron az állt, hogy másnap hajnalban
egy teherautó leteszi őket a nyugati határszélen,
és kért, hogy menjek velük én is.
Anyját (aki leszállt a teherautóról, és visszafordult
a családi ezüstért a határon) az oroszok lelőtték.
A barátnőm elvégezte az Ontariói Egyetem textil-
mérnöki karát, és felejtette a felkavaró, hajdani
zenéket. Huszonhét év múlva hazajött,
és fölhívott, hogy találkozzunk.
Gyertyafényes asztalnál várt rám egy belvárosi
étteremben. Elegáns volt, divatosan vézna,
ahogy a nyugati nők általában. Leültem mellé.
Közelhúzódott hozzám, ettől zavarba jöttem.
Láttam, hogy boldogtalan. Bizonygattam,
hogy mennyire boldog vagyok,
s hogy mennyire szeretem a férfiakat.
Baranyi Ferenc: Fogadalom
Kíméletlenségemmel becsüllek én - olykor gyilkol a simogatás.
Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek,
mert "igazságos bántást" nem ismer az őszinteség,
fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen,
mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon.
Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek,
midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök,
nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások
alattomos bújtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság.
Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én,
hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek,
s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából
kemény életre trombitáljalak.
Fogadom, hogy gyűlölni is foglak,
fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki,
mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést,
fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd,
mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők
egykedvűsége képes,
és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el,
hogy veled végre magammá lehessek,
és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.
Csak szeretlek.
(1968)
2022. október 6., csütörtök
Sebestény-Jáger Orsolya: A reggelek
s a reggel térdepelt a fürdőszoba kövén.
Szavakba öntve halkan suttogtam,
mert hittem, hogy hallod. Ebben hittem én.
Tudtam, hogy hallod, s mindig reméltem
tiszta jelenléted végtelen erejét,
mint amikor régen, elalvás előtt
neved kimondtam és eloszlott a sötét.
Évek szelíd súlyait a vállam
megadóan viszi, mert szívemből hiszem,
hogy ami történik, mindig úgy van jól,
ahogyan Te adod. Édes, jó Istenem.
Sebestény-Jáger Orsolya: Ideje volna
Ideje volna megkérdezni már,
ahogy a tölgyfák kérdezik a széltől,
miért születünk erre a világra,
és mit is várjunk ettől az egésztől?
Mécsesem még csak félig égett,
azon a kimondhatatlan, égi asztalon,
amit születésemkor azért adtál,
hogy erősen tartson, időtlen oltalom.
S percek hullanak koppanva alá,
magamba nézek, csöndben megállok,
mert tudom, hogy szélfútta réteken
szállhat a lelkem, és nincsenek határok.
Én szabadon hittem, hogy szeretni Téged
a legszebb küldetés, amely csak adatott,
s ki nem látja mindezt, mindhiába
él a testében – a lelke halott.
Ideje volna megkérdezni már,
ahogy a tölgyfák kérdezik a széltől,
miért is adod az életünket,
a legszebb kincsünket, oly időtlen régtől?
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)