I.
Kiskocsmák, kávéházak bajnoka,
poros utak, városok vándora,
öregasszony kezére révedő,
minden nőhöz hűséges szerető.
Gőzölgő húslevesek aranyát
nem mérte soha szigorú karát.
Felvidéki borok mámorára
nem felelt senkinek a magánya.
Holdvilágos, pusztuló temető.
Halottakat is szóra bűvölő
magányos múltad újra ott kísért,
hol a csend is hajdan a földig ért.
Kalandokban elparázsló évek,
vágyott s bejáratlan messziségek.
Kutak ízei, fölszálló pára,
könnyű gyógyszer lányok bánatára.
Legendává szépülő tegnapok.
A széllel tovalibbenő karok,
puha tenyerekben sorsvonalak,
s a vágyak fókuszában: csak szavak.
II.
Tudtad, hogy a hétköznapok minden
ünneppé csiszolt pillanata,
minden megálmodott ragyogása,
a test, a szellem könnyűsége,
a fellobbanó furcsa vágyak,
a várakozó asszonyszerelem
messze fúródó utak vánkosán,
a csontból puhán kibukó velő
s a többi: tárt karú semmiségek,
álommá varázsolt valóság,
hangulatok tompán ragyogó
aranya, kimondatlan szándékok
megmosolygott rettegése
egyetlen hazugságnak apró részei?
III.
Ugye, tudtad, hogy az álmosan
ringató nyírségi dűlőutak
nem vezetnek már sehová,
Szindbád nem találhat magának
az elárvult hazában új hazát,
hogy sem a bor, sem a szerelem
mámora többé fel nem melegít,
hogy a tervek csak tervek,
a vágyak csupán pusztuló vágyak,
a rettegés is csak festett vérzés,
és a gyötrelem sem igazi áldozat,
ha hiányzik az életedből
a leküzdhető valóság.
IV.
De ha mindezt te is tudtad,
ha váz volt a szépség meg a jóság,
magadat mégis eltakartad,
nótázó arcod mögé ki látott?
Ki hallgatta benned a csöndet?
Így könnyebb, vagy úgy volt könnyebb,
ahogy egykor te csináltad?
Ki segített, ki vigasztalt
a menekülés szégyenében?
Ha jöttek a kétségek éjszakái,
árvaságod volt a páncél,
az volt egyetlen menedéked,
s hiányra épülő világod
haláláig óvó otthonod.
