2024. június 12., szerda
Szekeres Mária: elérném-e?
egész nap Arcod kerestem, s kerülöm magam körbe-körbe.
kereslek, mint eltévedt madár a szélben, biztos pontot keresve.
a percek hátán gyalogolva észrevétlen, míg a Harag függ fejünk fölött,
keresem, keresem biztos fészkem, – emlékeim nyomvonalán ölelésed,
mely távoli most, és mégis tudom hatalmas, mindenható, örök Jelenléted.
nem tudom mit mondanál, ha szemtől szembe megláthatnám, mit
csak félve kívánhat szívem: a Találkozásban magamat mindenestől,
átlátszón, – s elérném-e most is azt a régi, de újra vágyott ölelésed?
2024. június 11., kedd
Szentgyörgyi László
„...az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy”
Jel.3.1.
Gyakran megelégszünk a látszattal. Arra azért odafigyelünk, hogy a kirakatban minden rendben legyen, hogy ne érje szó a ház elejét. Pedig hiába fecseg a felszín, ha hallgat a mély. A hitet, az Istennel való kapcsolatunkat nem lehet csupán a szavak szintjén, a tradíciók ápolásában, üres formalitásban megélni. Mert akkor csak létezünk, de nem élünk igazán.
Szekeres Mária: A suhanás ára
Ágai Ágnes: A szemtanú
Éreztem ujjbegyét.
Sűrű, fullasztó lég volt,
valaki motozott körülöttem,
és elvitte a legbecsesebbet.
Nem látszott semmi,
csak a jelenléte volt biztos,
a mozgása, a művelet koreográfiája.
Mint álomban, amikor a dolgok nincsenek,
de megtörténnek.
Minden érzékletes és tetten érhető,
mégis bénult, zsibbasztó sötétség.
Az értelem nem tud rávilágítani,
nem működik, kikapcsol.
Félelem sincs, sem ok sem okozat
sem összefüggés.
A tudat elkeskenyül. De lát.
Valami végbemegy. Keletkezik.
Az antilét csodája zajlik.
Létrejön a nemlét.
Torokszorító, párás csend ölel.
Rakovszky Zsuzsa: A trónfosztott királynő
Legyenek átkozottak... Hogy ezt tették velem...
Igen. Volt énnekem szép lakásom, mindenem:
az a gyönyörű váza, az a két drága szőnyeg...
Most meg, nézzen körül... de nem az én szégyenem,
nekem nincs bűnöm ebben. Minden annak a nőnek
a lelkén szárad. A bíróságon, tanácsnál -
mindenfelé csak az ő pártfogói ülnek.
Van egy kislányom, egy hétéves kis virágszál -
ő elvette tőlem, az én kis gyönyörűmet.
„Én, bírónő, hogy én? Egy szó ebből nem igaz!
A gyereket, hogy én, bezártam a fűtetlen
lakásba? Ezt meri hazudni, a ribanc?
Itt ez a gyönyörű kis nyaklánc - őneki vettem!
Meg kistáskát, tükörrel..." „Nézd, mit hozott neked
anyád!" így hívogattam, de ő, szegényke, csak néz
és bújna el előlem... az Isten verje meg
azt a nőt, amiért így megmérgezte a lelkét!
„Hogy én? Soha! Esetleg a szívem miatt talán... Rossz
a szívem... De különben? Soha! Már lánykoromban,
megmondhatja akárki, egy csöpp nem ért a számhoz,
borzadtam tőle. Ezt is csak az terjeszti rólam!"
A gépíró kisasszony! Senki és semmi nem
volt jó neki, csak a más asszony férje kellett!
Isten meg ne bocsássa, amit tett énvelem -
csak elnézem, hová juttatta azt az embert:
rendőrrel vitet el, hogy ezzel fenyegessen,
engem! nem, ez nem ő, ez tőle sose tellett
az én jó férjemtől - hogy szeretett, Úristen!
„Csak azt nézd, tetszik-e", azt mondja, „azt veszed meg,
amelyik tetszik, ne az árát nézzed, a pénz
nem számít!" Gyűrűt is vett, meg azt a drága brosstűt,
- kis őz, rubin szemekkel -, rám költött egy egész
vagyont aznap... A ringlispílre is fölültünk...
Hogy sikogattam! És a hasamban mintha lepkék
verdestek volna... néha a föld zúgott fölöttünk,
talpunk alatt a felhők... és aztán nyert nekem még
egy sárga gipszlovat... Csak nevettünk és nevettünk...
*
Ez egy ősrégi fénykép... itt láthatja, milyen szép
kislány voltam. Csodámra jártak... A nagyapámnak
a szeme fénye voltam! Mindig jött reggelenként:
„Gyere, kis csillagom, megnézzük a kacsákat!"
Mentünk, remegtem a fehér kartonruhámban,
még nedves volt a fű, a nap csak pár perce jött fel.
Egészen szőke voltam - el sem hinné, ha lát, m
milyen vagyok... de minden sötétebb lesz idővel.
*
Most gunnyasztok a sárgás, lassan hűlő homályban,
körül, amim maradt: a kopasz padló, a két szék,
az ágy, csikkek sötét, kerek nyoma az ágyon,
fölötte, ott, ahol egy sudár angyal kisért két
göndör, kövér babát egy korhadt deszkaszálon
a vízmosás fölött, most fehér négyszög, a hűlt
helye - benyelte egy lyuk, akár a nagykabátom,
(minek nyáron kabát?) vagy a váltás ágyneműt,
a piszkos ablakon át szivárgó, gyönge fényben
ülök, várok: a Nap bujkáló, sárga pont,
felleg-fényképezőgép nyílása, hogy bemérjen,
mozog egy felleg-arc előtt. Aztán a hold
a szürke plédbe éles lyukat éget. A lombok
sötét közén sugárzó vízfej fúrja magát át,
az ablakon parázsló kísértet les be, fojtott
vihogás emeli, míg elhagyja a párkányt,
inogva láthatatlan rúdján. Jeges befőtt
később, úszkál szivárgó levében tejfehéren,
majd egy szem altató és lassan hátrál a köd
magas polcán, ahol többé már el nem érem.
*
Ma itt járt a hugom - többet nem engedem be.
Órákon át - de mintha a fogorvos fúrója
csiszolná az agyam, vagy mintha az én fejembe
átplántálnák a más szemét - csak mondja, mondja,
hogy a világ, hogy az majd mit szól - azt a világot,
amiről ő beszél, megtarthatja magának!
Az a világ igaz valómban sose látott,
az mindig csak merev szabály és puszta látszat
szerint ítél - nem, én már elég sokat megértem,
hogy tudjam: arra nincs út, ott csak az őrület van.
Ülök, várok, tudom: el fognak jönni térden,
hogy megkövessenek, vagy Nap és Hold felkel értem -
ami rajtam esett, nem maradhat bosszulatlan.
2024. június 9., vasárnap
Csukás István: Ha a szemedbe nézek
Ha a szemedbe nézek! – mondtam a nőnek,
akit szeretek, mire ő kitágult szemmel
nézett rám, kíváncsian, mosolyogva, később
már kissé türelmetlenül, s én már rég
megbántam, hogy elkezdtem a mondatot,
de azért kivágtam magam s így fejeztem be:
Nincs szebb, mint a néma jelbeszéd!
Csukás István: A nagy, édes nyári szeretkezések
A lehúzott redőny mögött, mint a tigrisek,
csíkos bőrrel, villogó foggal, elzuhanva,
majd föltámadva; dzsungelként lélegzik
a szoba, forró leheletben páfrány ring,
csigolyafüzér levelekkel, a vázában szomjan
hal a rózsa, szép nyaka lehajlik megadóan,
a mennyezeten monszun áramlik, egyszer
a tenger felől, egyszer a tenger felé,
lágy szárnyakat lebbent a levetett ruha,
gyalogló hattyúk a földön, moccanatlan
hullámverés, az önkívületi szünet alatt vonuló,
a szoba puhán szétválik nőneművé
és hímneművé, egy nem mérhető, boldog
pillanatra két arcát mutatja, egy,
csak megsejtett boldog pillanatra anya
és apa lesz, fiú és lány lesz egyszerre minden,
mámorosan visszaosztódunk az első sejtig,
a tökéletes egyszerűségig, már nem vagyunk,
csak együtt a kettő, kezünk, lábunk, mellünk,
combunk, ágyékunk egymásba hatolva, egymással
elkeveredve, magunkat szeretjük s magunkat
simogatjuk a másik kézzel, magunkat
csókoljuk a másik szájjal, bennünk a világ
görcsösen egyesül, mi szétválunk férfivá
s nővé, a szoba egybeolvad, kihűl, idegen
lesz, fázunk, józanul öltözünk őszbe, télbe.
Ady Endre: A lelkeddel hálni
Mit sarju-hajak csiklandozva fednek,
Szeretném megcsókolni
Két vakszemed, a halványt,
Két kies völgyét a te szép fejednek.
Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni,
Belopózni fejedbe,
Szűz szeretnék maradni
S valami újat lelni, kitalálni.
Most én a Halál szárítóján lengek
Tele gondolatokkal.
Óh, talán testem sincs már.
De test nélkül is vágyok és esengek.
Csókosan s szűzen akarnék én válni
A fejedet csókolván,
Azt a két kies völgyet:
Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni.
2024. június 7., péntek
Bella István: Utóirat egy szerelemhez
Reggeledik odakünn és bennem
lassan felkél a nap.
Kirajzolódik arcod, és szerelmem
lepkéi kirajzanak
a fényre, hol a tollászkodó bánat,
késő madár, az égbe hamvasul,
s megőrzi a magányt, mit magának
se mond az ember, csak így, hangtalanul.
Kányádi Sándor: Két nyárfa
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.
Osztódom én, osztódol te.
Só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajuszomon,
könny vagyok a két szemedben.
Köt a véred, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
Köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.
Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz,
szellőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.
Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába.
(1958)
Takács Zsuzsa: A letakart óra
Szegezzem a jövőre pillantásomat?
Tekintsem tárgyalóasztalnak a lombjahullt
diófát és glasszékesztyűnek
az őzgidát, amint a rácsok közé benyúlva
hátát símogatja egy kislánykéz,
amelyre bolond csókok, majd
szenvedélyes májfoltok hullanak?
Halottak napján moziba menjek?
Fa és árnyék. Árnyék és jövő.
De mondhatom-e lisztnek máris csontomat,
rohanásomat csoszogásnak? Várok
inkább a küszöb előtt, a kapunál,
ahol a bundás, szakállas őr áll.
Nézem a világ vásznait: a mandolinos,
alvó cigánylányt, akit megszaglász
a vad, de nem bánt, a félig-növény
madarat, amely maradni nem tud,
de felszállni nem mer. Hogy október
közepe van, és a hőmérő huszonhét
fokra kúszik, nem idéz, és nem előlegez
nyarat, csak meleg őszünk van,
és a hold ma oly kerek! Mérjem
Istenben az időt, ahogy Ágoston tette?
Szeretek sütkérezni a kövön,
elsurranok üldözőim cipője elől.
Huzogatom az alvó oroszlán bajszát,
előre megborzongat,
és ereimben a nap melege nem szűnik.
Hogy a mulatságnak vége sose lesz,
remélem, és ami a legképtelenebb:
nem hiszem el, hogy meghalok.
Takács Zsuzsa: 8 óra 1 perc
Amikor reggel van már,
egyszer s mindenkorra túl
vagyunk az előző napon,
betelt, de nem csordult túl
a peremen, mint kádból kifolyó
víz, nem hagyott látható nyomot,
bár lehet, hogy gyűlik alattomban,
a burkolat alá szivárog, és fölemeli
a parkettát az előszobában
a sötét szándék. Az egyre
kopárabb, függönytelen szobából
kitekintve még látjuk a késő
ősz pompáját, ahogyan önmagát
temeti, de mi még élni
akarunk, és a hideg, verő-
fényes reggelbe kilépünk.
2024. június 5., szerda
Biblia
Jézus ekkor ezt mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet,
aki hisz énbennem, ha meghal is, él;
és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha.
János 11,25-26
**
.jpg)
" Az élet hosszú vagy rövid,
mit számít, öröklét ha vár;
lent búcsúzunk, de fent megint
találkozunk, hol nincs halál."
Emily Brontë: Sorok
**
Szeretett Lelki anyám emlékére, a viszontlátás reményében.
Cseri Kálmán: Reménységgel gyászolni
Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt. Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.
1Thessz 4,13-18
Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet, és köszöntjük ma különösen azokat, akik eljöttek meghívásunkra. Szeretnénk ma este különös szeretettel körülvenni azokat a testvéreinket, akiknek az elmúlt esztendőben kellett megállniuk szerettük ravatalánál. Azt mondja itt az ige: „vigasztaljátok egymást ezekkel a beszédekkel.”
Azért választottam ezt az igeszakaszt ma estére, mert Pál apostolon keresztül a Szentlélek pontosan azokhoz szól ezeken a mondatokon keresztül, akik vigasztalásra szorulnak. Azt tapasztalom, hogy nemcsak azok szorulnak vigasztalásra, akiknek friss gyászuk van. Bizonyos értelemben a legtöbben vigasztalásra szoruló emberek vagyunk. Különösen, ha tudjuk, hogy az Újszövetség eredeti nyelvén az a szó, amit vigasztalásnak fordít Bibliánk, azt jelenti: bátorítani, biztatni, reménységet önteni valakibe. Annak, aki elcsüggedt és szomorú, nagy szeretettel szinte az álla alá nyúlni és felemelni a fejét, hogy nézzen előre, tekintsen felfelé, lásson messzebb, és vegye komolyan, ahogy Pál apostol írja: a láthatókon túl a láthatatlanokat is.
Bevallom, hogy amikor néhány héttel ezelőtt számba vettem, hogy kitől kellett elbúcsúznunk az elmúlt esztendőben, az én szívem is összeszorult. Nincs közöttük vérrokonom, de többen vannak, akikkel évek, évtizedek alatt közel kerültünk egymáshoz. Sok szép szolgálatot végeztünk együtt, sok nehéz órát megoszthattunk, súlyos gondot közösen hordozhattunk, többször imádkoztunk együtt az élő Isten színe előtt, és a gyülekezet is megszegényedett az ő elmenetelükkel.
Ne hangozzék furcsán, de ma este én is gyászolónak érzem magam, és vigasztalásra szoruló, bátorításra, biztatásra szoruló ember vagyok újra és újra. Ezért azt nézzük meg, hogy mit mond alapigénk, hogy mivel vigasztaljuk egymást.
Azt mondja: azzal, ami reménységet ad az embernek. Ne üres közhelyekkel, ne elcsépelt frázisokkal, hanem olyan igével, ami valóban megvigasztal, és igazi reménységet ad. Mert, még ha reménység van egy ember szívében, akkor is szomorkodik fájdalmában, de másként szomorkodik. És éppen ez a hangsúlyos ebben az igeszakaszban, hogy lehet gyászolni reménység nélkül, vagy úgy, hogy reménység van a szívünkben.
Óriási különbség, ha valaki a gyász fájdalmát reménység nélkül hordozza, vagy igazi, élő reménységgel viseli azt. Isten minket oda akar elsegíteni, hogy egészen személyes hitvallásként, masszív, megalapozott hittel el tudjuk mondani, amit most énekeltünk: „ Reménység kötelével véle (vagyis az élő Krisztussal) már összeköttettem. Erős hitem kezével már Ő belé helyeztem; el nem szakaszt tőle már sem élet, sem a halál.” (357. dicséret).
De mi az alapja ennek a reménységnek? Mit mond erről a felolvasott ige? Mi az, amit bizonyosan kell tudnunk ahhoz, hogy ne legyünk tudatlanok azok felől, akik elhunytak? Két hatalmas tény, két megtörtént esemény az, amit ha hiszünk, a szívünkben nyugodt, erős, megalapozott reménység támad.
„Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat előhozza Jézus által, vele együtt.” Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt.
Ez az a sziklaszilárd talaj, amin ha megveti a lábát a hívő ember, ez bizonyos, hogy nem inog meg alatta soha, és ezt nem húzhatja ki a lába alól soha senki: az Isten értünk végzett nagy tettei. Erre épül fel az a hit, aminek gyümölcse ez a reménység is. Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott.
Ez a kérdés, hogy hisszük-e ezt igazán? Ha hisszük — mondja itt a Szentírás —, minden egyébnek, ami ezután következik, ez a feltétele. Hisszük-e, hogy Jézus meghalt? Igen, a legtöbben ezt elhiszik. A Bibliában is le van írva, ez is arra utal, hogy Jézus ismerte a halál valóságát, kiszolgáltatta magát a halál erejének. Neki is utolsót dobbant a szíve a kereszten kínhalálakor és utolsó leheletével mondta ki: Elvégeztetett.
Na, de éppen ez a kérdés, hogy mi végeztetett el akkor, amikor Jézus meghalt? Hiszen tudjuk, hogy Ő volt az egyetlen, aki ezen a földön bűn nélkül élt. A Biblia azt mondja, hogy a bűn zsoldja a halál. Mi ennek van vigasztaló ereje Jézus halálának tényében, hogy Ő nem a saját bűneinek a büntetését szenvedte el halálában, hanem a mi bűneink ítéletét. Az enyémet, meg a tiéteket. Ebben volt egészen más az Ő halála, mint a mienk.
Amikor Ő meghalt, kifizette a mi adósságunkat, és Isten ezt a kifizetett adósságot még egyszer rajtunk már nem hajtja be. És aki hisz Jézusban, és hiszi azt, hogy Ő ezért halt meg, az nem tartozik többé Istennek. Az felszabadult, boldog emberként élhet. Abban a bizonyosságban, hogy éppen Jézus haláláért teljesen bocsánatot, új életet, örök életet kapott Istentől.
Akik a mi elhunyt szeretteink közül ezt hitték, azok felől egészen bizonyosak lehetünk, hogy a halál alagútjának a végén ez a teljesen új, örök élet várja őket. A másik, amit említünk: Jézus feltámadott. Ez azt jelenti, hogy feltámadásával rést ütött a halál áthatolhatatlannak látszó falán, akik hisznek Őbenne, követhetjük Őt ezen a résen keresztül.
Jézus átlépte a halált. Ő nem úgy halt meg, mint akiket feltámasztott földi szolgálata során, hanem úgy, mint aki keresztül lépett rajta. És akik benne hisznek, azok ezen az úton mehetnek utána. Ez a mi egészen bizonyos reménységünk. Ezért hisszük a Szentírás kijelentése, a mi Urunk Jézus Krisztus tanítása alapján, hogy a halál nem pont az életünk mondatának a végén, mintha mindennek vége lenne. Nem is kérdőjel, mintha nem tudnánk, hogy mi következik utána. Végképp nem ijesztő felkiáltójel, hanem kettőspont. Azt jelenti: folytatása következik.
Mitől függ a folytatás? A megelőzőktől. Azt olvastuk az igében, hogy amikor a mi Urunk dicsőségesen visszajön és feltámadnak a halottak, akkor mindenkor az Úrral leszünk. De kik lesznek mindenkor vele? Azok, akik előtte is vele voltak. Erről is világosan tanít minket Isten igéje.
Aki a Jézusba vetett hittel, vele közösségben, vele együtt élve tölti ezt a földi életet, az mindörökké vele lesz. Aki itt nélküle akar maradni, annak nélküle kell eltöltenie az örökkévalóságot is. Aki itt megragadja a hitével a feltámadott élő Krisztust, az odaát meglátja az Ő dicsőségét, sőt részesülhet az Ő dicsőségében.
Ha mi nem hiszük azt, hogy Ő meghalt és feltámadott, hogy egyedül az Ő haláláért ad Isten nekünk teljesen bocsánatot, akkor szüntelenül bizonytalanságban kell maradnunk afelől, hogy lehetséges-e, hogy kapunk örök életet és üdvösséget, vagy nem. Mivel nem a mi teljesítményeink jutalma, nem a mi érdemeink fizetsége az üdvösség, hanem Isten azt nekünk Jézus halálának az érdeméért adja, és ez bekövetkezett, ezért egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy aki Őbenne hisz, az bocsánatot, életet, örök, teljes életet kapott. Az Ő feltámadása annak a záloga is, hogy a benne hívők is vele együtt feltámadnak. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, Ővele együtt, és így mindenkor az Úrral leszünk.
Addig pedig tudhatjuk, hogy Ő megígérte, hogy a benne hívőknek helyet készít az atyai házban. Olyan szép az, ahogy búcsúzott tanítványaitól. Ő tudta, hogy tele volt a szívük, és tele van sokszor a mi szívünk is nyugtalansággal és félelemmel.
Azt mondja: „ Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem volna, megmondtam volna nektek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” ( Jn 14,1-3 ).
Itt is ez a „ vele együtt lenni” a hangsúlyos, amit alapigénkben is olvastunk, hogy mindenkor az Úrral leszünk. És ez már itt kezdődik az embernek. A Biblia azt mondja mindenféle elvont spekuláció helyett, hogy az üdvösség azt jelenti: együtt lenni Jézussal. Akkor a benne hívőknek az üdvösség már itt elkezdődik? Igen. Erről Jézus sokszor múlt időben beszél. Azt mondja, hogy „ aki az én beszédemet hallja, és hisz annak, aki engem elküldött (vagyis elhiszi az Atya Istennek, hogy Jézus az Ő küldöttje és az Ő Fia), örök élete van, és nem megy a kárhozatra, mert átment a halálból az életbe.” ( Jn 5,24 ). Ez a mi biztos reménységünk. És a mi Urunk egészen bizonyos, hogy igazat mond. Ezzel a reménységgel egészen másként lehet élni sokszor nagyon nehéz körülmények között is.
Ezzel a reménységgel a szívünkben egészen másként lehet gyászolni akkor is, ha nagyon fáj a veszteség. És a hívőnek megadatik az, hogy egyszer majd ezzel a reménységgel és bizonyossággal léphetünk át a földi életből az örökkévalóságba, amikor eljön a mi óránk. Mert egészen bizonyos, hogy egyszer nekünk is meg kell állnunk Isten ítélőszéke előtt. Hogyan fogunk ott állni? Egyedül vagy Jézussal? Ez ennek az életnek a legjelentősebb döntése. Mert ennek a következménye az örökkévalóságra is kihat.
Ezért a legfontosabb tennivalónk ebben az életben, hogy engedjünk Jézus kedves hívásának. Amikor azt mondja: „ Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terheket hordoztok, és én megnyugvást adok nektek.” Ezért a legfontosabb feladatunk, hogy higgyünk Őbenne. Amíg erre lehetőségünk van, higgyük valóban, hogy Ő meghalt és feltámadott. És ezért halt meg, és ilyen ereje van az Ő feltámadásának is.
Hogyan gondoljunk azokra az elhunyt szeretteinkre, akik nem hitték, hogy Jézus meghalt és feltámadott? A Biblia bátorít minket, hogy bízzuk őket egészen Istenre. Ez is a mi reménységünk része, hogy tudjuk, nagyobb az Isten, mint amilyennek mi elképzeljük. Nagyobb az Ő kegyelme is, mint ahogy mi gondoljuk. Az pedig egyedül a mindenható Isten hatásköre, hogy kinek milyen ajándékot ad. Ne találgassuk, hol vannak elhunyt szeretteink. Engedjük el egészen őket, és bízzuk rá őket Istenre. Ne nyugtalankodjunk miattuk. De nyugtalankodjunk azok miatt a még élő szeretteink miatt, akik nem hiszik, hogy Jézus meghalt és feltámadott, hogy helyettük és értük is meghalt, és az Ő feltámadása nekik is erőt adna. Mindent kövessünk el azért, hogy eljussanak erre a hitre. Nyugtalankodjunk amiatt, ha a mi szívünkben sincs még ott az biztos meggyőződés, hogy Jézus miattam és helyettem halt meg, de az Ő feltámadása nekem is új életet, és bizonyos feltámadást készített elő. És tegyünk meg mindent, hogy a mi szívünkben is ott legyen ez a bizonyosság, mert ebből fakad ez a reménység, amiről itt szó volt.
Mit jelent, hogy vele együtt éljünk már itt? Hogyan költözhet össze valaki az élő Jézus Krisztussal?
Olyan szemléletesen mondta ezt a mi Urunk, amikor egyszer így szólt: „ Az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja az én szavamat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom és ő énvelem.” ( Jel 3,20 ). Ő ott áll az ajtó előtt és zörget. Jeladásokat is akár egy ilyen igehirdetésen keresztül, akár egy hívő ismerősünk szavain át, akár a Bibliát lapozgatva, akár egy-egy próbatétel fordítja a gondolatainkat és a szívünket Őfelé. Sokféle módja van ennek. Minden esetre Ő jeleket ad arról, hogy a mi bezárt kicsi világunkon kívül, az ajtón kívül még sok minden van. Sőt ott van valaki, aki személy szerint velünk akar valamit. Nekünk akar adni valamit. Ezért kopogtat az ajtónkon.
Aki kinyitja ezt az ajtót Jézus előtt, annak Ő nem kéreti magát. Olyan egyszerűen folytatja: bemegyek, és mindenemet neki adom.
Mit jelent kinyitni az ajtót? A Biblia jelképes nyelvén ez azt jelenti, hogy ami elválaszt engem, a belül lévőt a kívülről kopogtatótól, az a bűn. Ajtót nyitni Jézus előtt azt jelenti, hogy amit az életemben bűnnek tartok, azt megbánom, neki megvallom. Megköszönöm, hogy erre is van bocsánat, és behívom Őt. Ez az ajtónyitás. Aztán az összes többi Ő dolga. Ő ad békességet, mégpedig nem akármilyet. Az mondja: az én békességemet adom, nem úgy adom, mint ahogy a világ adja (nyugtatókkal stb.), ne nyugtalankodjék a ti szívetek. Az ilyen embernek ad reménységet, ami nem „ földiekkel játszó égi tünemény ”, és nem „ csalfa, vak remény ”, hanem megalapozott bizonyos reménységet, mert Isten ígéreteire épül. Az ilyeneknek sokszorozza meg az erejét, és elmondhatják nagyképűség nélkül azt, amit Pál apostol: „ mindenre van erőm a Krisztusban.” Az ilyeneknek ad olyan örömöt és vigasztalást, amiről az apostol elképesztő szenvedései és megaláztatása közepette ezt írta: „… tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.” ( 2Kor 7,4 ).
Egy nem hívő ismerősöm ezt a mondatot hallva ezt mondta: ez az ember nem volt normális hívő, vagy hazudik. Ennyire távol áll a Jézust nem ismerő embertől ez a lelkiállapot, hogy szenvedéseim közepette, veszteségeim miatt sírva is tele vagyok vigasztalódással, és minden nyomorúságunk ellenére csordultig örömmel. Nem tehetek róla, a Krisztussal való közösség ezt is ajándékozza a hívőnek. Annyira csordultig, hogy még ki is csordul, tehát másoknak is jut belőle.
Ezért írja az apostol, hogy vigasztaljátok egymást azzal a vigasztalással, amivel Krisztus megvigasztalt titeket. Akkor még a szenvedő is tud másokat vigasztalni. A terhek alatt roskadó is át tud venni valamit mások terhéből, és így még több erőt kap hozzá. Ezek a különös törvényszerűségek csak a gyakorló hívő számára ismerősök. De minket Isten nagy szeretettel gyakorló hívőkké akar átformálni, újjáteremteni. Akik valóban hisszük, amit hiszünk. Amit elvileg igaznak tartunk, azt kipróbáljuk a saját praxisunkban, és akkor érvényes lesz reánk mindaz, amiről itt olvastunk.
Még annyit, hogy az apostol itt nemcsak Jézus kereszthalálának és feltámadásának a jelentőségére utal röviden, hanem az Ő második eljövetelét is említi. Azt mondja, hogy nemcsak azért várjuk vissza a mi Urunkat, mert akkor a benne hívők mind feltámadnak, és együtt leszünk az Úrral, hanem azért is, mert az Ő visszajövetelének a reménysége a mi mostani felelősségünk és tartásunk alapja is.
A Korinthusi levélben egy hosszú fejezeten keresztül taglalja az apostol, hogy mi a fontos és miért biztos az, hogy Krisztus feltámadott. Felsorolja név szerint a szemtanúkat, akik találkoztak vele, mi következik így, miért alapozza meg a mi reménységünket, és az utolsó mondata, amely így hangzik: „ Ezért (vagyis mivel ez így igaz) szeretett testvéreim legyetek szilárdak, rendíthetetlenek. Buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásokat nem hiábavaló az Úrban.” ( 1 Kor 15,58 ).
Aki mindazt hittel komolyan veszi tehát, amit az Úr Jézus ezekről a kérdésekről tanít, azt nem a valós kérdések előtt való menekülésbe hajtja, s nem közömbössé teszi a világ dolgaival szemben, hanem éppen hogy a felelősséget alapozza meg. Az ilyen ember látja, hogy érdemes élni, sőt érdemes szenvedést vállalni, érdemes áldozatot hozni jó célokért, érdemes szeretni, megbocsátani, elengedni akkor is, ha ezért néha bolondnak nézi a világ az embert. Csak így érdemes élni, ahogy azt az Úr Jézus elénk élte, és elénk adja tanításában, mert ennek van biztos, áldott következményekkel, jutalma. Azt Ő nem fogja elfelejteni, és meg fogjuk tőle kapni.
Ha ebben a világban sokszor nincs is igazság, ha a bűn nem veszi el méltó büntetését, és ha sokszor azoknak kell többet szenvedniük, akik másokhoz jók és áldozatosak, mi akkor is tudjuk, hogy mi az igazi igazság, ami érvényesülni fog a mi Urunk második eljövetelkor. Ez is a mi reménységünk tartalma.
Így bátorít tehát minket Isten ezen az igén keresztül: „ Ha hiszi, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.” Akik benne hittek, azok mindenkor az Úrral lesznek.
És akkor elmondhatjuk személyes hitvallásként a másik éneket is:
Az Úr Isten az én reménységem,
Erősségem mindenféle ínségben;
Csak tőle várom, igaz boldogságom:
s meg is találom.
Benne élek, haláltól nem félek, jót reménylek … (275. dicséret)
És ebben a reménységben egészen bizonyos, hogy nem fogok csalódni.
Forrás: cserikalman.hu
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)