2024. augusztus 15., csütörtök

Radnóti Miklós: Aludj




Mindig gyilkolnak valahol, 
lehunyt pilláju völgy 
ölén, fürkésző ormokon, 
akárhol, s vígaszul 
hiába mondod, messzi az! 
Sanghaj, vagy Guernica 
szivemhez éppen oly közel, 
mint rettegő kezed, 
vagy arra fenn a Jupiter! 
Ne nézz az égre most, 
ne nézz a földre sem, aludj! 
a szikrázó Tejút 
porában a halál szalad 
s ezüsttel hinti be 
az elbukó vad árnyakat.  

1937   

Reményik Sándor: Sóhaj a mindenségért

Vasárnap. Harangszó. 
Egy asszony elmegy 
Mellettem. A harangszóra megáll. 
Összeteszi kezét, fohászkodik 
Az utcán elmenőben: „Uram Jézus 
A rosszakon is könyörülj!” – 
A rosszakon is könyörülj: 
Ennyi egy-vers-soros imája. 
Az asszony kendős, falusi 
És amint mond, magának mondja, 
S a láthatatlan csillagoknak. 
Már megy tovább. 
Mi fakasztotta 
E furcsa, percnyi, falusi imát 
Itt, a városban, közelemben? 
Igen, épp az én közelemben – 
S miért, hogy elfeledni nem tudom, 
S gondolok rá újuló gondolattal, 
Újuló kínnal s enyhüléssel? 
Mi fakasztotta e furcsa imát? 
Mint egy könnycsepp, mint egy villámcsapás, 
Mint morajló s meginduló föld, 
Mint megnyíló föld a lábam alatt: 
Olyan volt. 
Mi fakaszotta: részvét, bűntudat, 
Az utcán, harangszóra, éppen ott? 
Sejthette-e, hogy az egész 
Lángbaborult 
Mindenségért imádkozott??!

2024. augusztus 14., szerda

Őri István: Néha












Néha hiányzol, 
néha nem gondolok rád, 
néha hallom hangod, 
néha látom kis szobád 
néha mennék, 
néha aludnék, 
néha mondanám, 
mit mondani nem merek, 
pedig nem nagy dolog, 
csak annyi, 
hogy van valahol 
valaki, ki nagyon szeret.

Dabi István (...)

a nevetés és a sírás 
nem ellenségek 
hiszen nemegyszer 
nevetéssel titkoljuk a sírást 
és sírássá változik a hosszan tartó nevetés

József Attila: Látod?

A nap kigyulladt vonata elrobogott 
Egykedvü küszöböm előtt. 

Eredj csak. 
A te lábaid nyoma 
Nem fáj már néki többé. 

Csönd van 
Csak egy csobbanás: 
Kövér halamat visszaadom a folyónak 
Egy surranás: 
Gyönge madaram visszaadom a mezőnek 
Eredj csak 
Elfedezi megcsorbult levelét 
A virág. 

Látod? 
Már esteledik. 

1925 ősze

Szabó Lőrinc: Vissza

Mihelyt kész, kopni kezd. Szál szál után 
válik egymástól és visszaszövődik 
a semmibe. 
Előbb másokkal van az ember. 
Aztán maga. 
Aztán csak a helye.  

Somlyó Zoltán: Oly piciny vagy…

Oly piciny vagy, a zsebembe beférsz.  
A vállamig is alig-alig érsz.   

Fejed felett száll a tekintetem.  
Reád csak késő-fényem hinthetem.    

Ha összemérjük nagynéha magunk,  
egymástól mindég el-elmaradunk.    

Az ajkam csak a homlokod leli. 
S ajkadra csak szívem hull, a teli.   

S látod, testünk, mit úgy sajgat a vér,  
egy ponton, mégis, mégis összeér…

2024. augusztus 13., kedd

Wass Albert




" Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.”    

Dabi István: Repülés

Amikor 800 km-es óránkénti sebességgel 
repülünk a felhők fölött 
gyakran azt hisszük 
hogy egy helyben állunk 
s alattunk az északi tenger jéghegyei úsznak 
de a felhőket szemtelenül széthasító napsugarak 
a tekintetünknek utat nyitnak a földre 
és habár az országutakat a folyókat 
csak a térkép hajszálvékony vonalainak látjuk 
egyszerre megértjük 
hogy állandóan mozgunk 
mi is 
a repülőgép is 
a föld is 
és vele együtt az egész emberi élet 
s amikor idegen repülőtéren érünk földet 
és idegenek fogadnak 
különös érzés lesz rajtunk úrrá 
hogy egy helyben vagyunk 
és mindenkit ismerünk 
amíg csak el nem hagyjuk a Földet

Kálnoky László: Téli napló-Káprázatok (XII. 14.)

Érthetetlen, de mégis azt sugallja 
a költészet vagy a zene, 
hogy közünk van valami módon 
az örökkévaló időhöz is. 
Belénk ültette valaki vagy valami 
a művészetek magasabbrendűségébe 
vetett hitet. Sajnos, elvesztettük eközben 
a vándormadarak 
tájékozódási ösztönét.

Kálnoky László: Téli napló-A kimondhatatlan (XII. 15.)

Kimondani, amit csak érzünk,
de szót rá nem találunk 
a gyakorlatibb célokra való 
emberi nyelvben! Iszonyú, 
hogy bizonyos gondolatokat, érzéseket 
megfogalmazni senki sem tud. 
Olyan ez, mint az életükért könyörgő 
némák nevetséges erőlködése!

2024. augusztus 11., vasárnap

Földi-Kovács Andrea




"... a félelem lebénít, a kilátástalanság érzése passzívvá tehet, ez a keserű tehetetlenség pedig szerintem hosszútávon agressziót szül. Az emberek félelmei valójában az elmúlástól, a mulandóságtól való félelemből táplálkoznak. De akit egyszer életében átölelt az Isten, az soha többé nem fél. Van bocsánat a bűneinkre, és van élet a halál után. Mindegy, hogy természeti vagy személyes katasztrófa sújt minket, mindkettő alatt térdre roskadunk, és ez a létező legjobb pozíció a számunkra az imádsághoz. Mindegy, hogy mi elöl menekülünk be a templomba, ha már ott vagyunk, a tekintetünket végre bátran felemelhetjük a földről."

Rajnai Lencsés Zsolt: Hol vagy?

Üres szótalan magányban pereg le percem előtted 
bízó-bizalmatlanul. 
Kereslek, tudni akarlak, de nem csak úgy 
bizonytalanul.   

Kérdezlek az emberektől, de vállat rántva 
meg, nem felelnek nekem 
Csak a csend zár be szótlan dermedő 
önmagamba engem.   

Kérdezlek másoktól, de ők csak ingatják, 
s elfordítják fejük, 
Nem hallottak ilyenekről, még nem 
nyílt meg a szemük.   

Maradnom kell önmagammal bennem, 
bátran leülnöm, 
megint végig gondolni, újra erősen 
neki feszülnöm.   

De olyan egyedül érzem magam, pőrén 
száradt virágként 
lehullt szirmaimmal, egy mezítelen, 
csonka világként.   

Szöknék, börtönöm nyitott teteje felé, a falakon 
fel-felugorva. 
De mindig visszaránt terhem (a tudatlanság), 
magamba visszahullva.   

Jó lenne tenni Uram, kedvedre, örömmel, ahogy 
én is akarom. 
De nem tehetem, nem engedhetek érzelmeimnek, 
steril-középen kell maradnom.   

Tiszta fejre, érvekre és gondolatokra van 
szükségem, 
hogy megértselek, különben újra ide jutok vissza 
és akkor végem.   

De most oly nagyon szomorú lettem, és üres, meg 
reménytelen. 
Könnyezni sincs erőm, csak a szótalan egyedülség 
helyét lelem.   

Hol vagy Istenem, Te emberek által hőn óhajtott, 
megálmodott árnyék? 
Megismerlek-e Téged, mielőtt forró leheletté, hideg hamuvá 
és könnyű porrá válnék?   

Szilágyi Szabolcs: Nehéz nap












Hazatértem. 
Az ágyam a helyén. 
Kis íróasztalom is mozdulatlan 
görnyedt székem - minden rendben. 
Itt megállt az idő. 
Máshol peregtek a percek. 
Ma harcoltam világgal, Istennel 
szeretővel, magammal 
s legalább háromszor vesztettem. 
Túl vagyok mindenen 
(nem biztos, hogy újra kezdem). 
Eszembe jutsz. 
Itt felejtett hiányod után nyúlok sután 
- Téged kereslek, meg a szerelmet.     

Nehéz jónak maradni egy nehéz nap után.

Sappho: Boldog legény (Sappho: i.e. 628-i.e.568)

Boldog legény, istenek párja 
szemben ki ülhet szép szemeddel, 
édes kacajos közeleddel, 
kacajoddal, mely szíven-vágva 
fogja a mellem.   

Hacsak már látlak, elalélok, 
torkomon a szavak elfúlnak, 
bőrömre zápor-szikrák hullnak, 
szememben sötét vad árnyékok, 
s lárma fülemben.   

Hideg veríték veri testem, 
remegően, félve, halóan, 
z őszi fűszálnál fakóbban 
állok és már érzem a vesztem, 
meghalok érted.     

Ady Endre fordítása