Üres szótalan magányban pereg le percem előtted
bízó-bizalmatlanul.
Kereslek, tudni akarlak, de nem csak úgy
bizonytalanul.
Kérdezlek az emberektől, de vállat rántva
meg, nem felelnek nekem
Csak a csend zár be szótlan dermedő
önmagamba engem.
Kérdezlek másoktól, de ők csak ingatják,
s elfordítják fejük,
Nem hallottak ilyenekről, még nem
nyílt meg a szemük.
Maradnom kell önmagammal bennem,
bátran leülnöm,
megint végig gondolni, újra erősen
neki feszülnöm.
De olyan egyedül érzem magam, pőrén
száradt virágként
lehullt szirmaimmal, egy mezítelen,
csonka világként.
Szöknék, börtönöm nyitott teteje felé, a falakon
fel-felugorva.
De mindig visszaránt terhem (a tudatlanság),
magamba visszahullva.
Jó lenne tenni Uram, kedvedre, örömmel, ahogy
én is akarom.
De nem tehetem, nem engedhetek érzelmeimnek,
steril-középen kell maradnom.
Tiszta fejre, érvekre és gondolatokra van
szükségem,
hogy megértselek, különben újra ide jutok vissza
és akkor végem.
De most oly nagyon szomorú lettem, és üres, meg
reménytelen.
Könnyezni sincs erőm, csak a szótalan egyedülség
helyét lelem.
Hol vagy Istenem, Te emberek által hőn óhajtott,
megálmodott árnyék?
Megismerlek-e Téged, mielőtt forró leheletté, hideg hamuvá
és könnyű porrá válnék?
