2024. október 1., kedd

Francois Villon: Ballada a kalózok szeretőjéről












Jennynek hívták, szőke volt és éhes, 
s a szállodában üveget mosott, 
hol elhamarkodott szeretkezések 
szagát árasztották a bútorok.
S mikor szitkokkal teltek meg az éjek, 
s csiklandott ringyók részeg sikolyával: 
ő a hajóra gondolt 
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.  

S ha ágyazni ment, mert már a párok vártak, 
vagy hajnaltájt meleg vizet hozott: 
megtörtént néha, hogy egy vendég vasárnap 
markába titkon egy dénárt nyomott. 
Ilyenkor mindig némán megköszönte 
alázatosan vézna mosolyával, 
és a hajóra gondolt 
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.  

És éjjel, ha kiment a folyosóra, 
egy-egy éhes hím gyakran rálesett, 
ki ott mindjárt a bűzhödt kőpadlóra
teperte le: s ő mindent engedett. 
S mikor a férfi vállait harapta, 
s mellét kereste borgőzös szájával: 
ő a hajóra gondolt 
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.  

S egy délben zaj támadt a tengerparton, 
s találgatták mindnyájan az okát, 
de ő felkacagott az utcasarkon, 
és még otthon is nevetett tovább. 
S hogy mosogatni hívták a konyhába, 
a tányérokat eltolta karjával - 
és a hajóra gondolt 
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.  

S mikor félreverték a vészharangot, 
s a kikötőben üvöltött a nép, 
ő lassan elfütyült egy hosszú tangót 
és hófehérre mosta a kezét, 
s új ruhájában a párkányra hágott, 
s a tengert nézte gonosz mosolyával, 
hol a város előtt egy hajó állott, 
nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával.  

S a hajó nyolc ágyúval lőni kezdte 
rőt bombákkal akkor a várfalat, 
és nem maradt, mikor leszállt az este, 
kastély a várban s ház a vár alatt, 
ledőlt a bazár, a fárosz és a zárda, 
s a bronzoszlop a helytartó szobrával, 
és nem maradt, csupán egy piszkos szálló 
nyolc ággyal és tizenhét utcalánnyal.  

De ő még mindig az ablaknál állott, 
s az éjszakába egy dalt énekelt,
és reggel a matróznép partraszállott, 
és minden embert sorra láncra vert. 
És akkor a hajósok vezetője 
így szólt hozzá: "Kalózok szeretője, 
kit öljünk meg kívánságod szerint?" 
S ő azt felelte: " Mind!"  

S a tengerparton aznap alkonyatra 
minden fán ötven ember lebegett, 
és szemüket a héják csőre marta, 
mint lógombócot éhes verebek. 
S a hajó, míg a hullák rút farával 
halotti táncot járt az est szele, 
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával 
eltűnt vele.

Faludy György fordítása

Kántor Péter: Nyúl

Tegyük fel, létezik 
tökéletesen hibátlan 
és tökéletesen hibás. 
És köztük átfut egy nyúl. 
A füle súrolja a tökéletesen hibátlant, 
az árnyéka súrolja a tökéletesen hibást. 
A vadász valahová középre céloz, 
bele a tökéletlen szívbe.    

Kántor Péter: A karantén idején

A karantén idején, 
amikor olyan rengeteget olvashattál, mint kamaszkorodban, 
csak valahogy hiányzott belőled a kamaszkori motiváltság, 
amikor főzött és takarított a világ, mint egy megszállott, 
és mindenki felhívta minden valaha-volt ismerősét,  

amikor Miami pálmafái közt addig fújt a vírusos szél, 
amíg be nem zárt a News Cafe is, 
véget vetve a sör melletti léha fecsegéseknek, 
te pedig sorra jártad a világ múzeumait a világhálón, 
vagy az nem te voltál?  

Amikor majdnem megnézted 
a Viszlát, Christopher Robin című filmet,
de mindig közbejött egy kézmosás, 
és gyanakodva nézegetted a lakásban a fénylő kilincseket, 
vajon mit szólna hozzájuk Bagoly?  

A karantén idején kiderült: 
a munka nem helyettesíthető semmivel se, 
és a szabadság nem más, mint örökké fájó seb. 
Eltelt két-három hónap. Belefáradtál a félelembe 
és a magányos szórakozásokba.  

Aztán, bár a vírus maradt, feloldották a karantént. 
Egy nap üzenet érkezett: 
Kimostam mindent. 
Space X megérkezett az űrállomásra.
Lemegyek sétálni egy kicsit.  

2024. szeptember 30., hétfő

Áprily Lajos: Almahéj




Az almahéjat tedd a kályhalapra, 
s ha perzselődik, szívd be illatát: 
képet idéz, a gyermekkort mutatja, 
amelyből visszanéz anyád s apád.   

Juhász Ferenc: Ibolyaszemű

Ibolyaszemű kishúgommal 
megüzentem, hogy hazamegyek, 
rendbehozom a kerítést is, 
bekötözöm a rózsafákat. 
Mondják, anyám kalácsot sütött, 
összeszitált egy kicsike lisztet, 
zsák aljából, fiók fenekéből, 
lisztes kötényét leporolta. 
Az asztalra mosott terítőt tett, 
bögrébe meleg kecsketejet, 
fehér ingem fényesre vasaltan, 
kiterítve várt az ágyon. 
Apám leveles dohányt vágott, 
eregessek bodros füstöt, 
kórót, faháncsot kosárba szedett, 
befűtött, hogy ne dideregjek: 
hidegtől nem véd fehér papiros. 
Már kora reggel a kapuba álltak, 
toporogtak és köhögettek, 
az eget nézték, az utca végét, 
a csordás gyerekre ránevettek, 
csokorba szedtek dermedt őszirózsát. 
S hogy nem jöttem, dérütötten álltak, 
sóhajuk hullott csak zizegve, 
fejükre sűrű zuzmót hintett 
a bokrosodó őszi szél.

Szentmihályi Szabó Péter: Mérték

Ez a kor sem rosszabb, mint a többi, 
csak több ember van, többet lehet ölni, 
csak nagyobb a gazdagság és az éhség, 
és a próféták nyelvét jobban kitépték, 
nem is kitépték. Elárasztották hamis tanokkal 
a világot a gépek, apró sátánokkal: 
külön-külön egyik sem veszélyes, felismerhető, 
de együtt már óceán, mindenható erő.  

Nagy a kísértés, hogy abbahagyd a munkát, 
úgy tűnhetik, épp a Munka únt rád, 
s ha nincsen Szem, mely fentről figyeljen, 
néha úgy érezheted: felesleges a jellem, 
s az ész helyett jobb vezér az ösztön, 
kívánságait megváltod aranyon-ezüstön, 
s ha a tudatlanság megbízható érdem, 
elég, ha annyit tudsz, mi vehető pénzen.  

Én mégis azt mondom, vesd meg lábadat, 
testvérem, mert sokat veszít, ki elmarad 
a külső sötétben, amely körülötted van, 
és amely ellen meghaltak oly sokan. 
Meghaltak oly sokan, ártatlan, bűntelen, 
kisebb-nagyon máglyákon és kereszteken, 
tépették húsukat, éltek tovább vakon, 
messzebb láttak mindig a börtönudvaron.  

Az ő művüket folytasd és fejezd be, 
kik elszánták az Embert szeretetre, 
ki felajánlották a mindent látó Szemnek, 
akik voltak a hétköznapi szentek, 
akik meghaltak a szent keresztért, 
akik kiáltották: vive la liberté, 
akik kimondták: no pasaran, 
akik tudták: nem vált meg korbács, se arany.  

Vesd meg lábadat, mondd: másképp nem tehetek! 
Példáddal növelj fel új embereket, 
nem a hatalom emel fel: az Ügy felemel, 
légy csak kicsi szolgája, s vezére leszel, 
ez a kor sem rosszabb, mint a többi, 
csak több ember van, többet lehet ölni. 
De te vigyázz, meg ne feledkezz róla: 
minden óra a huszonnegyedik óra!  

Mert van örök ember és van örök érték, 
ne hagy becsapni magad: nem veszett a mérték, 
őrzik a holtak, az élők, a hangok, a könyvek, 
és mérték nélkül élni sem, meghalni sem könnyebb.

2024. szeptember 27., péntek

Őri István: Tépett sorok












Uram, már csak Te maradtál...  

Ugye így akartad? 
Hát persze! 
Hiszen mindig mondtad: 
Embert ne keress! 
s én hülye! - mégis kerestem 
én hülye! - én ember... 
szüntelen embereket kerestem, 
s némelyikben Téged láttalak - 
és Benned őt, 
aki több volt, mint Te 
s hittem: 
ő teremtette a világot 
ő teremtett Téged 
ő teremtett mindent - 
nekem - 
igen 
a világ csak ő volt 
és - emlékszel, Uram, 
hogy szerettelek! 
akkor 
Feléd nyújtottam a szívem, 
mert Te - ő voltál 
akkor 
őt Nálad is jobban szerettem 
minden perc mosoly volt, 
mert ha nem is állt előttem, 
akkor is láttam, 
mert ő volt mindenben 
az ő mosolya volt a napfény, 
a holdsugár, 
a levelek tánca - 
és Te is ő voltál szerettelek, 
mert szerettem őt! - 
és szeretem ma is 
nem lehet nem szeretni! 
mint ahogy Téged sem 
soha 
állandóan kell!!! 
őrült kényszer 
miért? 
miért őt? 
miért Téged? 
mert VAN! 
mert VAGY! 

" Békességet hagyok rátok..."  

rám is?  

keresem a békédet, Uram...  
megmondtad: Ne embereket... - 
a béke Te vagy?  

okosnak hittem magam 
s Téged bölcsnek, 
hogy megengeded 
néha 
embernek is lenni - 
nehéz a teher 
nehéz a szolgálat 
s tudom: 
mégsem veszed le a vállamról 
Te tudod, miért? 
Te mindent tudsz 
én csak egyet: 
fáradt vagyok, pihenni vágyom 
távol az emberektől 
távol tőle 
csak Veled, 
mert Te nem bántasz, 
csupán 
elveszel mellőlem mindenkit, 
ahogy elvetted őt is, 
hogy a végén csak Veled legyek - 
ezt akarom - 
megkaptam - 
mégsem tetszik, 
mert a test magába zár 
követel 
emlékezik
fáj... 
és felelnem kell 
a más testek által feltett kérdésekre, 
játszanom kell! 
embert kell játszanom! 
- nem akarom!!! - 
néha majd bele szakadok, 
mégsem fogadnak el 
nem vagyok jó színész, 
bárhogy erőltetem, 
hamisan cseng a hang, 
darabos a mozdulat, 
szokatlan a szó 
emberarcom távoli - 
félnek tőlem 
s én is félek, 
mert idegen a testek világa - 
nehezen tájékozódom 
hibázok 
sokszor 
sokat - 
egész életemben, 
mintha egy nagy tévedés lenne a létem - 
a Te tévedésed, Uram? 
a teremtés megcsúfolása? - 
kapálózás, 
erőszak, 
mocsár, amely magába szív 
s hiába van még kint a kezem, 
senki nem látja 
senki nem akarja látni!...  

Embert ne keress!  

nem keresek  

csak Őt   

2024. szeptember 24., kedd

Fodor Ákos: Háború



Isten sírni tanul.

Áprily Lajos: Téli út












Erdőszél. Porhó indult virradóra. 
Zizegve száll, mint a futóhomok. 
Friss fátylakat borít a régi hóra. 
Erre valaki járt már. Friss nyomok.       

Kétféle nyom. Itt küzdhettek a széllel - 
vagy egymással? Sok a tiprás jele. 
Itt a halál vitt valakit az éjjel. 
Nem akart menni, birkózott vele. 

Őri István: Párbeszéd a réten












- Hol vagy, Uram? 
- Itt vagyok. 
- Nem látlak, Uram! 
- Nyisd ki a szemed! 
- Nyitva van. 
- Akkor nézz körül! 
- Azt teszem, Uram. 
- És mit látsz? 
- Fákat, virágokat, napfényt, röpke madarakat, tarka szárnyú pillangót, 
   a távolban kéklő hegyeket. 
- És mit hallasz? 
- A szellő suhogását, a madarak énekét, a távoli csendet. 
- És mit érzel? 
- Puha meleget, a fű illatát, a szél simogatását. Békességet. 
- Látod, ez mind Én Vagyok!

Fodor Ákos: Tündérpárbeszéd












- Tudsz játszani? 
- Tudok. 
- És szeretsz is? 
- És szeretlek is!

Juhász Gyula: Magamhoz

Fiam, ne félj, ha néha szűkös utcák 
Előled elveszik a kék eget 
S üres, kopott szobák nagy mélabúját, 
Mint zubbonyát a munkás, fölveszed.   

Fiam, ne félj, ha bús esők kimosnak 
Szívedből mindent, ami fény, derű, 
Ha verkli szól, borús napján a gondnak           
S lelkedben eltört minden hegedű.   

Fiam, ne félj! Mély óráid malasztja 
Legyen veled! Emléke annyi napnak, 
Mikor belőled csók és vers fakadtak.   

Fiam, ne félj. A nagy égboltozatra 
Fölírva minden, mi szép idelenn 
És benned, mint rab él a Végtelen!

2024. szeptember 23., hétfő

Őri István: Döbbenés




Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszíthetlek, 
S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek. 
Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami, 
Hogy milyen jó hangodat hallani. 

Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni, 
És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni. 
Hogy meg kell mondani, ha valami fáj, 
Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj. 

Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk, 
S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk. 
Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk,     
És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.     

Őri István: Az erő












A minap imádkoztál hozzám, ember 
panaszkodtál, nehéznek érezted 
a földi keresztet erőt kértél, útmutatást 
bűneid bocsánatát 
egyszóval 
elmesélted lelked minden bánatát - 
úgy érezted, nagyon egyedül vagy 
az élet 
arcodon keserű ránc-nyomot hagy 
sötét árkokat láttál a szemed alatt, 
amikor reggel a tükör előtt álltál, 
s útközben bágyadtan nézted 
a szürke falat, 
mely mellett utad minden nap elvezet. 
Úgy érezted, egyedül vagy, 
pedig kavargott körülötted a tömeg 
kiabáltak, lökdösődtek 
mindegyik tört vélt célja felé, 
mint ahogyan te is 
és közben nagyon egyedül érezted magad, 
a célt pedig értelmetlennek - 
azt a célt, 
amely tegnap még életed része volt. 
Imádból úgy tűnt, 
nem bízol igazán bennem, 
nem bízol igazán abban, 
hogy ez az iszonyú, 
fojtogató 
állapot 
megszűnik egyszer.  

Ennek ellenére megértelek 
s tudom, mit érzel, 
hiszen én is voltam magányos. 
Amikor 
tanítottam az embereket 
és nem értettek, 
amikor 
tanítványokat választottam 
és csalatkoztam bennük, 
amikor 
királyt akartak belőlem csinálni 
és hamis szóval dicsőítettek, 
amikor elárultak, 
megtagadtak, 
s amikor úgy éreztem, 
hogy még az én Atyám is elhagyott. 
Mint most te. 

A zsúfolt buszon, amelyre felszálltál, 
közömbös arcok, 
üres szemek néztek rád 
s te is automatikusan felvetted 
a közömbösség álarcát, 
hogy elvegyülj a tömegben 
és ne lássák a többiek, 
hogy mennyire egyedül érzed magad. 
Nagyon vigyáztál, 
hogy ne csillogjon a panel-szomszédod 
szemében elégedett-fásult 
ál-örömsugár:
" Lám-lám, nem csak én vagyok nyomorult, 
az is, ott, hasonló cipőben jár!"  

Néztél a semmibe, mert azt hitted, 
így kirekesztheted, 
tudatalattidba gyömöszölheted, 
hogy társtalan bolyongsz. 
Út közben 
kétszer oldalba löktek 
letaposták a jobb lábad kisujját 
és majdnem elsodorták a táskádat, 
mire ahhoz a megállóhoz értél, 
ahol minden nap le szoktál szállni.  

Munkahelyed egy mellékutcában van. 
Oda befordulva ritkult a tömeg 
már nem kiabáltak 
nem lökdösődtek 
céljukat elérték 
a névtelen, 
semmibe néző arcok. 
Nyugodtan haladhattál 
végig az utcán 
és rádöbbentél, 
hogy ennél az ürességnél 
még az arctalan tömeg is jobb! 
Kútban érezted magad, 
a házak rád akartak omlani, 
a magányosság ólomtáblái feléd zuhantak - 
éles szúrást éreztél a szívedben, 
de csak mentél tovább, 
kötelesség-reflex mozgatta 
lábaid vittek előre. 
Amikor már úgy érezted, 
hogy lépni sem tudsz, 
hogy ott esel össze, 
nagyot dobott a szíved 
adrenalin száguldott szerte testedben 
valaki megfogta a kezed, 
erő áramlott fáradt agyadba, 
hogy már gondolkodni is tudtál. 
Ez az erő eddig ismeretlen 
biokémiai kapcsolatokat 
teremtett az idegsejtjeidben, 
ettől megnyílt a szemed befelé, 
megnyílt a füled olyan hangokra, 
amelyeket csak azok hallanak, 
akiket ez az erő megérint. 
Először nem tudtad, 
mi van veled 
megálltál a járda közepén, 
mert a soha nem tapasztalt, 
elemi erővel feltörő 
boldogság
megdermesztette lépteidet. 
Megálltál és hallgattad 
az egyre tisztábban kivehető hangot, 
melyet nem te mondtál magadnak 
s nem is a melletted néha-néha 
elsiető, megkésett arcok. 
A hang máshonnan jött, 
másvalaki szólt 
egy benned lakozó, 
eddig szunnyadó 
gyönyörű világról.  

Én szóltam hozzád, a teremtőd, 
mert láttam, hogy lelked tiszta, 
de valódi célok híján 
kétkedő és tétova. 
Tapasztald meg, ember, 
hogy nem vagy egyedül! 
Csak fordulj felém, 
nyisd ki lelked kapuját, 
bocsáss be házadba, 
és meglátod, egész más lesz 
benned és körülötted a világ! 
Kapudon régóta kopogtatok,
de úgy látszik, 
valahol út közben elenyészett 
a hangja 
vagy olyan nagy volt 
a magány dübörgése, 
hogy kezem szeretet-koppanásai 
nem jutottak el a füledig. 
De most, hogy küszöbödet átléptem, 
ugye már nem is vagy olyan 
magányos? 
ugye oszladozik a homály? 
az emberek maszkja arcokká változik
ugye látod, hogy ők is 
segítségre szorulnak, 
szeretetre vágynak, 
miközben a semmibenéző szemeik 
határozott irányt véve 
téged keresnek? 
Látom, lelked megtelik 
kegyelmem táplálékával 
s ettől 
percről percre más leszel, 
szinte fizikailag átalakulsz. 
Boldog vagyok, 
hogy boldognak látlak, 
ember-gyermekem! 
Te már ráléptél 
Jákob létrájának legelső fokára - 
igaz, hosszú még az út, 
de ne tétovázz! 
mostmár tudod: 
én veled vagyok,
vezetlek 
s ha kérsz, még több erőt is adok, 
hogy a létra fokait legyőzve 
eljuss egyre feljebb.  

Most pedig megyek 
várnak rám sokan, 
kik szintén úgy érzik, 
nem tudnak élni támasz nélkül, 
magányosan.      


2024. szeptember 22., vasárnap

Nemes Nagy Ágnes: Lement a nap










Lement a nap. De nem. Még látható. 
Csak voltaképpen ment le, még az égbolt 
tenyéröblében tartja ezt a másik, 
megtévesztésig hasonló napot, 
akár egy homokóra felső 
üvegcsészéjét, melyből már kipergett 
a voltaképpeni.  

És lent a lámpák csattogásai 
a drótkötélen imbolyogva, 
a huzalok e természeti hangja, 
mit nem vezérel más, csupán a szél.  

Ezek már más beszédek, 
ezek az önmaguk mögé 
lecsúszó helyettesitések, 
a vissza-vissza integettetések, 
ezekkel már sietni kell.