2024. december 18., szerda

Rab Zsuzsa: XC. zsoltárra












Elejitől 
magamban kellett volna bíznom. 
Most már 
az öncsalás se tesz csodát. 
Fejem alá szorítom 
megszenvedett nyugalmam 
hűvös és tiszta vánkosát.

Lackfi János: Bárki lehet

Bárki lehet boldog. 
Bárki lehet boldogtalan. 
Nem kell hozzá képesítés, engedély, 
megbízási szerződés. 
Ismerek rákos beteget, aki boldog. 
Ismerek börtönlakót, aki boldog. 
Ismerek komoly fogyatékkal élőt, aki boldog. 
Ismerek elhagyott, megcsalt embert, aki boldog. 
Láttam haldoklót, aki boldog volt. 
A boldogság nem fájdalommentes 
és nem problémamentes, 
nem is részvétlen, 
és homokba se dugja a fejét. 
A boldogság áram, 
melyre rácsatlakoztathatjuk
lelki kisgépeinket. 
A boldogság azért van, hogy használjuk, 
de nem szűnik meg, ha nem használjuk. 
Akkor is van, 
ha nem csatlakoztatunk rá semmit. 
Akkor is ugyanolyan erő van benne, 
ha mi csak siránkozunk, 
miért nem működik a gép, 
melyet be se dugtunk a konnektorba. 
A boldogság ott van a kezünk ügyében, 
de sokszor kétajtós szekrényt, vaságyat, 
öreg biciklit, kiszuperált bojlert 
halmozunk elé, mindazt, 
amit csak összeguberáltunk 
múltunk romjaiból, 
jó lesz még valamire. 
Aztán átkozódva nyújtózkodunk, 
hogy a boldogság 
milyen elkeserítően elérhetetlen. 
A boldogságért nem kell gürizni, 
ügyeskedni, alaptőkét gyűjteni. 
A boldogságra meg kell nyílni, 
kapcsolatba kell lépni vele. 
A boldogságtól ordítani tudnánk, 
de az is elég, ha suttogunk. 
Nem azért jöttünk a világba, 
hogy annak romlottságán sírjunk-ríjunk, 
hiszen a boldog Isten dicsőségét hirdetjük.   

2024. december 16., hétfő

A. Turi Zsuzsa: A szó












Oly nehéz kimondani: „ szeretlek,"
ízlelni a szót, mint régi bort, 
mert hiába ez a vég s a kezdet, 
s előtte csak a nagy semmi volt, 
sokak szerint igen fontos lenne, 
kiáltani súlyos csenden át, 
mert a szóval tisztul a lét szennye, 
s újra élnénk száz régi csodát, 
mondanám én, de tudom, hiába, 
mindenkinél győz a józan ész, 
s lelkük mozaikjaiba zárva 
villan egyet a „ felismerés ” ... 
Hogyha régi barátomnak mondom, 
megkérdezi tőlem, ittam-e, 
családtagnak : ő, hogy mi a gondom, 
vagy a ciklusom rendbe’ van-e, 
kollégáknak lányos zavaromban, 
azt hiszik, valamit akarok, 
vagy tán kiröhögnek azon nyomban, 
vagy mondják, hogy éppen zavarok, 
mondanám én, de senki se várja, 
nevetséges közhely lett a szó,
gúnyos megjegyzések gátja zárja 
mi öröktől fogva áradó, 
a tengerre visszaküldöm habnak, 
legyen ott kavargón tejfehér, 
s visszamegyek tehetetlen rabnak, 
bár a szó örökre bennem él. 

Ajánlás: 
Kössétek be a szemem, 
kössétek be a szám, 
felejtsétek el a nevem, 
ne várjatok ti rám, 
fegyelmezett kultúr-tömeg 
unalommal körbezárva 
rég kiszáradt rózsa-tövek, 
nem éleszt újra a pára.

Nászta Katalin: A barátság gondolatmenetén

az én barátom nem 
a te barátod 
s a te barátod nem enyém 
mi sem voltunk igaz barátok 
csak egymás mellé sodort a remény  

ha barátom lennél érdekelne 
mi van velem mit gondolok 
türelemmel meghallgatnál 
arra válaszolnál, amit mondok  

kíváncsi lennék én is arra 
hogyan fogod fel szavamat 
te sem kapnád fel a vizet 
ha másként gondolom ugyanazt  

a barátságalap elsősorban 
türelem, amivel elviselsz 
őszinte hozzám fordulás 
meghallgatsz és neked felelek  

nem ölök a pillantásommal 
kimondom, amit gondolok 
s ezért nem kapod le a fejem 
készséggel megfontolod  

két ember közt egyenes útra 
nincs más mód, csakis így lehet 
mindennap újrakezdeni 
és folytatni a megkezdettet  

ekkor maradsz meg szív közelben 
’sz esendők vagyunk mindnyájan 
egymásnak meg kell engednünk 
hogy tévedhetünk, akár hárman  

akkor lesz erőnk megkeresni 
a negyediket, aki bölcsebb 
leülni mellé, meghallgatni 
ha nálunk jobbat tud, többet  

de ha nincs meg az érdeklődés 
s mindig magad körül forogsz 
egyedül maradsz örökre 
mint ökör ki magánakvaló  

sóvárogsz más nyugalmára 
irigyled az ő szerencséjét 
mert a magadét ostobán
megvetetted annakidején  

a legnehezebb szembenézni 
azzal, akik magunk vagyunk 
a kép soha nem tökéletes 
hibásnak mutat pillantásunk  

ezt a terhet nem veszi át 
tőlünk senki, ez alaptétel 
el kell fogadnod: magadnak 
te vagy a legnagyobb teher  

őszinte szembenézés nélkül 
nincs igazi megismerés 
csak ezután következhet 
a győzelem magunk felett  

ha erőt veszel magadon 
s legyőzöd, aki vagy 
megismerheted, ki lennél 
és kiben – nap mint nap

2024. december 15., vasárnap

Advent 2024

 


Advent harmadik vasárnapja.


Oláh András: új lélegzet

vártalak sokáig vártalak 
pedig akkor már tudtam hogy vége lesz 
hogy kihűltünk kiszáradtunk 
elfáradtak a szavak 
s elkezdtünk hullani mint a virágok 
hervadt szirmai 
mégis vártalak 
vacogó csöndben megkérgesedett 
reménytelenségben 
– kint hó szitált – 
az utcalámpa fényében 
visszatükröződtek a keréknyomok 
repedések keletkeztek 
majd eltűntek a friss hópelyhek alatt 
tudtam hogy reménytelen 
mégis magamon éreztem sóhajod 
kezembe kulcsolódó kezed 
kinyíltak a tegnapok 
új lélegzetet vett az éjszaka 
szél támadt felkavarta a porózus havat 
kántálásba kezdtek a fák ágai 
aztán megcsörrent a telefon 
annyit mondtál csak 
hogy elfáradtak az angyalok

Rab Zsuzsa: Számadás












Falaim egyre vastagabbak. 
Éveim egyre vékonyabbak. 
Évszakokat villant az ablak. 
Vicsorgó tükrök megharapnak. 

Aszály mögöttem, üszkös évek. 
Lapály előttem, tüskös évek. 
Amennyit magam, annyit érek. 
Egyedül semmitől se félek. 

Csak senkit többé meg ne szánjak. 
Maradjak ég-föld vándorának. 
Magam-leverő lázadásnak. 
Magam vétkéről számadásnak.

2024. december 13., péntek

Elekes Ferenc: Én nem tudhatom












Amikor egyedül vagyok, 
nem terítek asztalt. 

Sokat tűnődöm mostanában, 
ha egyedül vagyok, s várlak. 

Olyankor annyi mindent 
kigondolok szélről, esőről, hóról, 
s ami még eszembe juttat, mert minket 
fújt, mosott, belepett, vagy jósolt 
egymásnak furcsa véletlenekben… 

Most hull a hó 
tetőre, fára, kőre… 
S mert messze vagy, 
közénk is. 

Mindig van valami közöttünk, 
valami hullás, 
valami elfelejtés. 

Én nem tudhatom, 
hogy boldogul más 
a szerelemmel, 
de amikor egyedül vagyok, 
hosszú, árva esték 
csöndjében megérzem: ha túl jó az ember, 
sohasem elég rossz ahhoz, 
hogy nagyon szeressék.

Láng Orsolya: Oda-vissza

Amikor azt kérdik tőle, hogy tud ott élni, 
abban a kiábrándultságnak és gyanakvásnak 
megágyazó fojtott közhangulatban, 
arra gondol: máshol se tud. 
Pedig most is éppen máshol van, 
és most is éppen él, ráadásul jól. 
„ Érezze jól magát, használja ki”, 
mondták búcsúzáskor, mint valakinek, 
aki ritka lehetőséghez jutott. 
És valóban. Ritkán utazik, mintha
lehetséges útiterveit lefedné, hogy 
eleve idegenben él – onnan nézvést 
külföldre távozik akkor is, amikor hazamegy. 
Egy kisebbségi mindig kisebbségi marad, 
de az ismerős diszkomfortérzettel 
az otthona nem körülírható, 
kapcsolataira nem terjed át. 
A színes faházak tövében éri utól 
az eddig ismeretlen hiányérzet. 
A gyakorlati és szépérzékről 
tanúskodó házsorok között, a virágba borult
vadgesztenyesoron uralkodik el rajta 
a nem ide tartozás felismerése, 
megérkezés valami jóba, ami nem az övé. 
A tenger felől érkező rothadt algaszag, 
a hajókürtök hangja, az ellenszélben 
lebegő sirályok felkavarják, 
ilyesmit érezhetnek az árva lányok, akik 
a módos alapítványi árvaházakból 
hálátlanul visszaszöknek a putriba, 
kiállnak strichelni az utcára, mint egykor 
csupán rossz hírből ismert anyjuk. 
Nem, nem a fásultság, az elgyötört 
arcok, a görcsös szemérmességgel 
takargatott testek, palástolt érzékenység 
hiányzik neki. Nem az előítéletekre épülő 
nevelés, a gátlásokból kovácsolt elvek, 
ítélkezéssel gyakorolt vallás, nacionalizmussá 
gyúrt hagyomány. Nem a  
feloldódástól való félelem. 
Itt az otthonost jót láthatja maga körül 
magától értetődő természetességgel, 
megtapasztalhatja, milyen, amikor 
okafogyottá válik a belső emigráció. 
Kiszolgáltatottnak érzi magát így, 
kifordítva, mintha lelepleződtek volna 
képzelgései, haza akar mennivalahová, 
ahol újra magába zárkózhat, titkos közösséget 
teremtve a nehezen felkutatható hasonlókkal. 
Kénytelen beismerni, hogy honvágya van. 
Kognitív disszonanciába keveredett,
" visszatérek " nyugtat mindenkit, aki marasztalja.
De magában már visszaszámol.

2024. december 12., csütörtök

Petőfi Sándor: Minek nevezzelek?












**
Minek nevezzelek, 
Ha a merengés alkonyában 
Szép szemeidnek esti-csillagát 
Bámulva nézik szemeim, 
Mikéntha most látnák először... 
E csillagot, 
Amelynek mindenik sugára 
A szerelemnek egy patakja, 
Mely lelkem tengerébe foly – 
Minek nevezzelek?  

Minek nevezzelek, 
Ha rám röpíted 
Tekinteted, 
Ezt a szelíd galambot, 
Amelynek minden tolla 
A békeség egy olajága, 
S amelynek érintése oly jó! 
Mert lágyabb a selyemnél 
S a bölcső vánkosánál – 
Minek nevezzelek?  

Minek nevezzelek, 
Ha megzendűlnek hangjaid, 
E hangok, melyeket ha hallanának, 
A száraz téli fák, 
Zöld lombokat bocsátanának 
Azt gondolván, 
Hogy itt már a tavasz, 
Az ő régen várt megváltójok, 
Mert énekel a csalogány – 
Minek nevezzelek?  

Minek nevezzelek, 
Ha ajkaimhoz ér 
Ajkadnak lángoló rubintköve, 
S a csók tüzében összeolvad lelkünk, 
Mint hajnaltól a nappal és az éj, 
S eltűn előlem a világ, 
Eltűn előlem az idő, 
S minden rejtélyes üdvességeit 
Árasztja rám az örökkévalóság – 
Minek nevezzelek?  

Minek nevezzelek? 
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelet 
Tündérleánya, 
Legvakmerőbb reményimet 
Megszégyenítő ragyogó valóság, 
Lelkemnek egyedűli 
De egy világnál többet érő kincse, 
Édes szép ifju hitvesem, 
Minek nevezzelek?  

Pest, 1848. január

Szilágyi Domokos: Szerelmes vers a szabadsághoz

1. 
(INVOKÁCIÓ)  

Kedvesem 
úgy kínlódom a szavakkal 
úgy kínlódom hogy 
kimondjalak kimondjalak hogy közelebb kerülj hozzám 
mert nélküled vak vagyok és néma és süket 
nélküled lélegzeni sem tudok 
nélküled olyan az élet 
mint a szerelem nélküli csók 
annyira elképzelhetetlen 
mint a mozgás nélküli anyag 
kedvesem 
segíts hogy kimondjalak  

Kedvesem 
úgy kínlódom a szavakkal 
úgy kínlódom hogy kimondjalak 
kimondjalak mert ezzel is közelebb kerülsz hozzám 
hozzám láncolnak a szavak is 
mert a te neved az értelem 
általad ébred magára a tudatos anyag
általad ébred magára az Osztály 
mert minden tettének célja s oka 
te vagy 
kedvesem 
segíts hogy kimondjalak  

2.  

Kedvesem 
én annyit kerestelek 
annyit kerestelek 
hogy már majdnem elfeledtem emberül élni 
annyit kerestelek 
hogy lelkemre bütykösödött a bánat
annyit kerestelek 
hogy kezdtem elveszíteni a hitet önmagamban 
lépteid nyomát
kutattam kiégett szemmel 
borzongó fasorokban 
felhők csücskében 
künn a harctereken 
és benn a gázkamrákban 
a te neved véstem az akasztófák gerendáiba is 
mert tudtam hogy újjászülsz 
hogy megtalálsz 
mert megtalállak  

Kedvesem 
annyit kerestelek 
hogy már majdnem elfeledtem örülni 
mint a mindig-éhes gyermek 
annyit kerestelek 
hogy megköszönjem neked 
a legszebb legtisztább szerelmet

Michael Bolton: When a Man Loves a Woman


Michael Bolton 

*

Magyar felirattal


2024. december 11., szerda

Asperján György: Mint élve épp te









Elmesélem neked, most milyen a tavasz, 
mikor gyümölcsfák langyos szirma havaz, 
felébred, s boldogan futkos sok halk bogár, 
fény villan, s eloszlik a hajnali homály. 
Míg élek, itt leszel minden tavaszban, 
minden érted sírt, idéző szavamban. 
Min könnyen, szívesen léptél, hajlong a fű, 
s jó a hasznos tájba feledkezni, ha hű. 
Emléked varázsa ringat és betakar, 
távolra költözött minden zord zivatar. 
S ott messzi kedvenced: a gesztenye fasor, 
borzong félősen, ha a szél beleszagol. 
És nem felednek a szomorú csillagok – 
szorongnak, mert létük oly rövidre szabott.
Veled minden múló tüsténkedő örök – 
jaj, hol ível szivárvány szemöldököd? 
Nézd,nézd, hogy sírdogál a gyönge zápor, 
pihenni leült szempilládra máskor, 
s mosolytól fénylett a szemed, az arcod – 
ki mondja meg, miért kellett meghalnod? 
S mit úgy szerettél: éled a halastó, 
s a sok nyírfa – a víztükörre hajló. 
Add a kezed, sétáljunk a tavaszban, 
amit tőled én mosolyogva kaptam. 
Menjünk bele az örök, tiszta fénye – 
olyan ez a tavasz, mint élve épp te.

Böröczki Mihály: Istenkereső

A tested és a szellemed, 
loholva űződ, kergeted, 
kezdettől sakkozik veled, 
s hogy ne szegje a kedvedet, 
szemernyi előnyt ad neked, 
még hitetlen is kedveled, 
ha elfutsz, utánad ered, 
ő alakítja jellemed, 
olyan, mint szón az ékezet, 
mert vezeti értelmedet, 
és kijelöli a helyed, 
ismer, s te mégse ismered, 
és ellenedre is szeret, 
fényt küld és ölelő szelet, 
az ismeretlenig vezet, 
megszünteti félelmedet,
s a halállal lesz egy veled.

Imre Flóra: Bergerette












Már végleg téged hordlak a szememben, 
Mióta abszurd angyalként előttem 
Ezen a foszló, végtelen napon 
Megjelentél, hogy – ma már jól tudom – 
Kiments a végső némaságból engem.  

Hurcolnak hullámos vizek, 
Énünkből kék forrás ered; 
Ki tudja, milyen part a szerelem? 
Én nem gyújtogató szemed, 
Nem is bronzszobor testedet: 
Homlokodon a ráncot szeretem.  

Mint a dió, magamba kövesedtem, 
Az életem csupán irodalom – 
Nézlek belül, s nincs más mit mondanom 
Latinul akár, vagy dal-keresetlen: 
Már végleg téged hordlak a szememben.