Ágh István: A magány közhelyeiből

Akkor sem vagyok egyedül, ha elmész
pár napra, mindig az jár az eszemben,
hogy nem vagy itt, s mint egy hívatlan vendég,
formát öltött hiányod költözik be
hozzám, és nem hagy békén megnyugodni,
pedig e kurta árvaság csak annyi
együttlétünkhöz képest, mintha boltba
szaladtál volna, én meg délben itthon
fölmelegítem főztödet, szorongva,
hátha özvegyi ebédem fogyasztom
kihűlőben, s akár az élet vége
kifárad lassan ételeid íze
számban, s már nemcsak téged nélkülözlek,
az egész lakást, a házat, a várost,
ahogy az egyetemes kényszerképzet
kibírhatatlan alakít magához
pár napra, közben az jár az eszemben,
mivé lennék, ha nem szeretnél engem.

Heltai Jenő: Vallomás

Kisaszony, ön mindig kocsin jár, 

Én szerfölött gyakran gyalog, 

Ön Viareggióban nyaral most, 

Én Budapesten nyaralok.  

Kisasszony, önt körülrajongják, 

Kezén kilenc gyűrű ragyog, 

Az én kezem csak tintafoltos 

És mindig egyedül vagyok  

Kisasszony, ön pezsgőbe fürdik, 

Én száraz kortyokat nyelek, 

Palace-Hotel az élet önnek, 

Nekem pedig üres telek.  

Kisasszony, ön csak férjet óhajt, 

Én valakit, aki szeret, 

Az opera az ön hazája, 

Az én hazám az operett.  

Kisasszony, ön meg fog lepődni,

Ha most kimondom kereken: 

Oly nagy közöttünk a különbség, 

Nem csoda, hogyha szeretem.

Parancs János: Mért jöttem haza

         Mért jöttél haza? Mért jöttél haza? Odakint nyomorogtál? Nem találtad a helyedet? Kocsit mért nem hoztál? Ilyen sokáig mért bolyongtál, ha végül mégis ide jutottál? kérdi tőlem barát és idegen. Hogy mért mentem el, azt nem kérdik sohasem. Pedig arra válaszolni épp olyan nehéz, sőt, talán nehezebb. Vagy az természetes volt talán? Kaland vagy menekülés, önzés vagy félelem; mást elképzelni nem tud senki sem? Csakugyan ilyen egyszerű volna az egész? Fehér vagy fekete? Az emberi lélek tévedésekkel van tele. Jobb lett volna, ha itthon maradok? ha anyámra hallgatok? Olcsó válasz lenne az elsietett igen, s felelőtlen a kurta nem... Ma már hiába okoskodom: meddő minden vita és magyarázat. El kell fogadnom az akkori választ, ha ösztönös volt is. Elmentem, mert pocsékul éreztem magamat, és húzott mint egy örvény, az ismeretlen. Elmentem, mert nem értettem a világot: túl sok volt, túl sok volt a kiontott vér. Undorított és taszított a világ. Menekültem az emberek közül... Elmentem, mert... magam sem tudom, hogy miért. Álmaim csaltak el, a lehetetlent ostromló vágyaim. Miattuk mentem el. És miattuk jöttem haza. Miattuk, és sok más egyéb miatt: magányom és tehetetlenségem, undorom és kétségbeesésem, józanságom és hűségem miatt. Mert annyi erőm még maradt, hogy beismerjem a vereségem. Tudtam, hogy a további kintlétem veszélyes és haszontalan. Szüntelenül haza vágytam, s tudtam, kint már csak rosszabb, egyre rosszabb lehet, s legyűrtem a félelmemet. Újra élni akartam, s tenni valamit; elhessegettem a halál madarait. Föltápászkodtam a dermedt közönyből, kitörtem átkos körömből, s ha botladozva is a félelemtől, de elindultam, hogy egyszer hazataláljak.

Szilágyi Domokos: Haragban

Ráztál is, mint csörgőt a gyermek, 

óvtál is, mint anya fiát; 

bűn volt az is, ha megölellek, 

s bűn volt távolról nézni rád; 

táncoltam én is és te is, 

sírtál értem s miattad is, 

szemünkben zöldellt a harag, 

míg egyszer rajtakaptalak, 

hogy szeretsz; s én is tettenérten 

pirultam el. Azóta értem, 

hogy kettőnk kölcsönös dühe 

nem fog elmúlni sohase.

Petőcz András: Bach hallgatása közben

(D-moll toccata és fuga)

         (katt)

Először azt hittem, hogy maga az Úr, 

az Isten szólít, először azt hittem.  

•  

Ültem egy templomban, a padban, 

és megszólalt valami égből jött dallam,  

szinte rám szólt. Az első hangok – 

mint mikor félreverik a harangot,  

olyan erősen és magasztosan zengett, 

legfeljebb az Úr az, aki ezáltal üzenhet,  

gondoltam magamban. Gyerek voltam még, 

talán ha kamasz. Éreztem, elfogad az Ég  

ezzel az orgona-hanggal, és megremegtem: 

valami sosem-volt sejtelemben,  

hogy része vagyok, igen, a Mindenségnek, 

és az Isten, ezt a tudást, velem, így érteté meg,  

velem, a gyerekkel, 

aki csak alig-ember,  

hogy valami több vagyok az által, 

hogy szól az orgona. A Nagyvilággal,  

vagy az Istennel is egy, 

egy képlékeny mindenség-elegy,  

hogy ez vagyok én: 

Örökkévaló, isteni lény.  

•  

Ma már tudom, a nagyzolás bűnébe estem, 

amikor azt hittem, megszólít az Úr az orgona-hangban.  

Éppen fordítva: az ember szólítja a zenével az Urat, 

és ahogy szólítja – az Úr majd utat mutat.   

Tabák András: (Az ember megtanul társalogni a portörlőronggyal)

Az ember végtére megtanul beszélgetni a tárgyakkal 

A tollával, hűséges, de meg-megbokrosodó írógépével 

(Amely, különös mód, éppen annyi idős, mint a gazdája) 

Megtanul társalogni a portörlőronggyal, örökösen 

Elbúvó szemüvegével, a zsörtölődő és rosszmájú 

Kávéfőzővel meg egy fáradhatatlanul lelkendező 

Fecsegő kislábassal, melyben a reggeli tojást főzi

De még azzal a diófaággal is, mely a zord, farsangi 

Szelek idején figyelmeztetően oda-odakoccan 

Zúzmarás ablakához, mintha csak bekéredzkedne egy kis 

Melegedésre, és jómaga is valami meghitt, csöndes 

Kvaterkázásra áhítozna az esteli lámpafényben 

Így aztán könnyen zavarba jön az ember, megriad szinte 

Mikor úgy hozza a szükség (vagy a konvenció), hogy néha 

Rákényszerül szót váltani egy-egy felebarátjával is

Tabák András: (1943)

Gyerekkorom legintimebb s legmelegebb emléke 

Egy bárányhimlős megbetegedés ötévesen 

Amelyet nagyanyám házában feküdtem ki 

A világháború kellős közepén 

Miközben apám csonttá fogyottan robotolt 

Mint kényszermunkás a szögesdrót mögött 

Anyám meg az összeroppanás legszélén imbolygott 

Én mindebből csupán annyit érzékeltem 

Hogy apa nem ír mulatságos rajzos-leveleket 

Ahogyan pedig azelőtt rendesen tette 

És anya tűrhetetlenül türelmetlen hozzám 

Feltehetőleg azért hogy irigységében 

Bensőséges-szép napjaimat megrontsa 

A körvasút melletti tornácos régi házban

Tabák András: (Ladányiról)

Mint költő nemzedékünk legnagyobbja volt, 

s csúnya halált halt, akár egy kivert kutya. 

Mindegy mi végzett vele: szívroham, magány, 

cukorbaj-e, csalódás vagy életundor. 

Meghalt. És neki volt mire meghalnia.

Tabák András: (Irigység)

           Dobos Éva versére 

Te átutazgatsz Apátiából 

Letargiába – és onnan vissza. 

Ez legalább kis változatosság. 

Az én utazásom tudod-e, mi? 

Ki sem mozdulok Depresszióból.

Gyurkovics Tibor: Gyermekszületés

Azt mondta a zöldkabátos: 

Tudod, hogy születik a gyermek? 

A nap süt át a fákon. A lombokon 

keresztül süt a nap, keresztül tör rajtuk. 

És aki szereti egymást, két ember, azokra süt. 

Az asszony szemébe süt és az asszony szemében 

születik meg a gyermek, s a férfi szemében nézi őt. 

Ott ahol annyira nézte, keletkezik egy fény-pötty, 

egy kis fény, embernyi fény. 

És tűz és víz keletkezik ott és gömbölyödik. 

S amikor megvan, egy könny hullik ki az asszony 

szeméből, egy könny, s ahogy lehullik, emberré válik. 

Mire földre ér. Így születik a gyermek.

Györe Imre: Holtomig hordalak

Holtomig hordalak, 

el sosem ejtelek, 

csontomba rejtelek, 

őrizlek, mint a vak 

szemében őrzi még 

alkonyi ég színét, 

s amit még látott, 

az utolsó sugarat.

Ágh István: Mit kívánjak neked?

Micsoda meztelen lehettél,
még szívedet is láthatták bőröd alatt
akik szerettek,
micsoda kiszolgáltatott lehettél valamikor,
ha most torkodig öltözöl,
hajad rézsisakját szemedre húzod,
ágyadig szelídíted a magányt?
négy kisangyal-szárnyra találok
mikor a diót feltöröm,
mivel törjelek föl, mit kívánjak neked?
miféle szelet küldjek, hogy kifordulj,
akár a lomb, kimozdulj súlyos ölelésre?
mivel itassalak, hogy elfelejtsd
amit én nem ismerek, s nem tudom
tigris sárga szeme volt-e a tükröd,
vagy lassan kifosztottak,
mint az ártatlanokat szokás?
hány fokos szeszt adjak neked,
hogy táncolj az utcán mezítláb,
papir-repülővel dobáljalak-e
mint az iskolapadban, hogy nevess,
hasadra hajtsam-e fejem,
mint anyának a gyermek,
koponyámmal döfködjelek?
szétdúljam tekintetedet, kelméd és frizurád?
én nem akarlak bántani,
a szerelemnélküli napok olyan gyorsak,
egyszer csak találkozunk a halállal,
akár egy kóbor kutyával éjfél után,
mit kívánjak neked?
folyam habján lásd meg csontvázadat?
lehullott diófalevélbe harapj?
micsoda keserűség a tied,
ha most torkodig öltözöl,
hajad rézsisakját szemedre húzod,
ágyadig szelídíted a magányt?

György Ferenc: Mi ketten

Én vagyok a zajló vad folyó  

a zabolátlan szép szabad folyó  

embernemlakta tájakon  

futottam eddig én     

És te vagy a karcsú és erős  

acélmívű finom ezüsthíd  

mely általfogja két messzi partomat  

biztos híd kit fölém épített  

a Kéz ki mindeneket alkotott     

Én vagyok a sötét és borús  

villámszaggatta viharos égbolt  

és te a színes szép szent szivárvány  

ki karod lágy ívével békítően átölelsz     

Én vagyok a titkos méhű kőben is  

kincset rejtő emberveszejtő  

mélységes halálos tárna és  

a kincskereső biztos és biztató  

éjderítő messzi bányászlámpása  

benne két szemed     

Én vagyok a csendes mély erdő  

és te a tiktakkoló szívű pihés  

kismadár benne. (Jer elrejtlek én.)  

Én vagyok a teremtő anyaföld  

és te az istenkézhullatta áldott  

és édes búzamag kiből a földnek öröme  

zsendül az édes langy tavasz lehén.  

Szívem humuszába befogadtalak  

óvlak éltetlek könnyel öntözlek  

lelkem havával betakarlak     

Szeretlek én

Bella István: Játszani kell

Játszani kell a csönddel, 

a csendbe bele ne haljon, 

– föl kell húzni szívünket, 

hogy játsszék, s velünk maradjon.  

Játszani kell az éjjel, 

föl kell dobni magasra 

a fényt – szemünkét – ne féljen 

a sötétség sötétben hagyva.  

Játszani kell a késsel, 

neki kell adni halálunk, 

ha már torkunkon térdel, 

ne halhasson utánunk.

Györe Imre: Élet

és eltökéltem rég magam 

ifjan s együgyűen 

akárhány évet élek is 

nem lesz egyéb ügyem 

mint felhúzni ki leragadt 

sorsára nem lel szavakat 

helyette is beszéljek 

és rákiáltsak hangosan

járjon az kinek lába van 

előre nézzen messze 

ha lát magasló hegyeket 

valahányukat mássza meg 

és dolgát ne eressze 

elsorvadni bár túl nehéz 

hegyet mászni a láb és a kéz 

félúton érzi gyönge 

de tudja csak fönn látja meg 

a láthatár mily messze megy 

míg elveszik a ködbe 

magát legyőzve álljon ott 

várja a fölkelő Napot 

vessen véget az éjnek

s ha fénye szemébe csapott

hogy arcán könnye szétfutott

üvöltse néki élek