Csontos Márta: Veled rohanok

Veled rohanok az egyedüllétben, 

szemem titkok aljára merült 

zúzalékában rémülten kuporog a világ. 

Veled szárnyalok leomlott hegyekre, 

a horizont redőnye mögé szakad 

az égboltból kiszakadó váratlanság.  

Veled ölelem az üres pillanatot, 

hidegbe száradt lombok alatt 

vacog kiszáradt testem körvonala. 

Veled lobogok kihűlt kráter szélén, 

gyanakvásom zsenge hajtásait 

eltiporja a rontó varázs lábnyoma.  

Veled dalolok néma tátogásban, 

szavaim remegésébe szakad 

a fénytelenség homokba fulladó zápora. 

Veled építem a leomló falakat,

s kezemben elhamvad a gyönyörűségbe 

forrósodott árnyalakok lángoló ostora.  

Veled halok végleg halhatatlanságba, 

csillagok nedvéből szűröm szívedbe 

a távlatokban nyüzsgő szépség aranyporát. 

Veled zuhanok a pokol párkányára, 

s létemben virrasztom a förtelembe felmagzó 

önsajnálat bűnbe kövesedett virágzatát.

Trausch Liza: Csodálatos törvény

" Nyisd meg az én szemeimet, hogy szemléljem a te törvényednek csodálatos voltát." 

Zsoltár 119,18  

       Isten törvénye csodálatos. Körülöttünk láthatjuk a természeti törvények csodálatos voltát. A teremtettségben minden szabályosan, törvény szerint működik. Olyan világban élünk, aminek a törvény az alapja. A törvény szava a "kell ". A madaraknak költözni kell, a virágoknak nyílni kell. Tudjuk, hogy télre tavasz következik. Valaha rácsodálkoztál-e Isten törvényére, amik között élsz? Kérted-e már, hogy nyisd meg szemeimet, hogy lássam, és hálás legyek, hogy olyan biztos világban élhetek, ahol nincs tévedés, tudom, hogy mi következik. A mi belső lelki dolgaink is Isten törvényei alapján állnak. Akaratoddal eldöntheted, hogy ezt a dolgot többé nem csinálom. De van benned egy erősebb törvény, ami rabul ad a bűnnek. Minden embernek rá kell jönnie, hogy ez alatt a törvény alatt van az élete. A hiúság törvénye, hogy megsértődöm, ha valahol nem lehetek az első. Sokan mondják: nem szoktam hazudni. Ugyan! Hát ennyire nem ismered magadat? Tele van az életünk hazugsággal, képmutatással. Mindig többet, szebbet, jobbat mondasz magadról, mint ami a valóság. Az akarat, az elhatározás kicsi emberi erő a törvénnyel szemben. A törvény győz, és belevisz a bukásba. Ezért boldogtalan, erőtelen és örömtelen az életed. De hadd mondjam a jó hírt, hogy a Jézusban való élet Lelkének törvénye megszabadít a bűn és halál törvényétől. Az Úr Jézus életének törvénye a szeretet, öröm, békesség, tisztaság, alázat. Ha befogadod Jézust, eltörli a bűneidet, és hordozza az életedet. Ezért kéri tőled, hogy szemléld az Ő törvényének csodálatos voltát.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Fuchs Éva: Szavak

Mennyi szó kell uram

Milyen sok szó kell ahhoz

Hogy elmondjuk a szél

Egyetlen sóhaját, -

Fa mélységes hallgatását

Károlyi Amy: Utolsó változat

A boldogságnak annyi változatát 

kergeted. 

Míg váratlanul rádereszkedett. 

Mikor már minden zsákutca 

és lehúzott redőny, 

akkor lopakodik 

át a hideg időn,  

nyugalmas angyalszárnyra 

akkor emel, 

mikor már búcsúzni kell.  

Az a téli óra, a szürkülő, 

mikor már nem is látjuk, 

ki én, a te, az ő.  

Azok a bizalmas ujjak, 

a belenyugovók, 

nem ígérnek. Teljesítenek.

Nem szépek már, de jók.

Leleszi Balázs Károly: Könnyek szeretetébe zárva

Ma már hűséges kísérőim a könnyek. 

Alázatom mélységeiből kibányászott szépségek. 

Olyanok, mint a nyári esők, 

feloldódik bennük a vihar fenyegetése. 

Vezeklő lelkek imaszárnyalása. 

A legszebb zsoltáros ének. 

Öntudatlanságból felsugárzó öntudat a könny. 

A dölyfösség legyőzése, 

önnönmagad térdre hullása a könny, 

égből visszaigazolt bűnbocsánat, 

egy csendes igen, egy csendes ámen a keskeny 

ösvényen, egyre közelebb Istenhez - 

hogy már itt a földön formáljon és alakítson 

az eljövendő királyságra.

Szakáli Anna: A víz fohásza

Ködökben születek, harmatban éledek, 

teremtő életet táncoló fellegek 

szél szárnyán hoznak, s a nyári ég kékje 

ringatja cseppjeim, mint az anya méhe.  

Öntözöm földed és adom a kenyered. 

Ott vagyok mindenhol, s itt vagyok teveled. 

Rejtsetek nádasok, sírva bújok benne, 

arcomat csúfítja világ összes szennye.   

Nem vagyok, átkoztok. Áradok, kárhoztok.  

Vétkező vadvizek bűnéért megfizet, 

gátakba szorítva, ki engem eltemet.   

Források fussatok, hűs vizet hozzatok!  

Hagyjátok berkeim, nőjenek erdeim. 

Fogadj el! Élj Velem! De ne bántsd életem.

Kassák Lajos: Igaz nem igaz

Hunyt pilláim mögött most nyílnak a rózsák

ilyen tájat még sosem láttam. 

Ó nagy szegénységem a szűkmarkú időben. 

E függönyök mögött élnek zöldellő fáim 

szép állataim holdam napom 

és mind a csillogás a szürke lim-lom 

amit a mélység kivetett és a szél nem sodorhat el. 

Könnyű csónakommal hozzád utazom a fényben 

itt nem őriz se csendőr se katona 

szabadon intek feléd hogy várd meg kezem érintését 

s míg a föld és ég újból fel nem dühödik 

halld meg becéző szép szavaimat.

Fjodor Tyutcsev: A szép őszi estében

A szép őszi estében valami 

titokzatos és megható varázs van. 

A fák rikító, szilaj színei, 

a harsányrőt lomb a halk hervadásban, 

a komorodó, fáradt föld felett 

a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán, 

a le-lecsapó borzongó szelek, 

melyek mögött már tél sejlik s vad orkán: 

mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt 

élet szelíd mosolya, búcsúfénye - 

az, amit embernél úgy nevezünk, 

hogy: a fájdalom fenséges szemérme.   

Szabó Lőrinc fordítása

Végh Tamás: Ima télen

Uram! Te tudod, hogy szavunk csak fehérlő kiáltás, 

mi faggyal, dérrel koppan a szánkon, akár 

a tűz hiányzó melege, s a hamis hang átfon, 

és az a kicsi, mely mindig úgy hiányzik, 

mint szótlan törődésed csöndes kegyelme. 

Csak a hála szűkszavú bennünk, 

míg az indulat ordít, s együtt nő a hiánnyal, 

rúg, pofoz csak, s nem simogat szívtájon, 

s az ostoba, némult idő, mint roskadó, 

hóhalom hullik alá egy szokatlan hajnalon. 

De Te itt vagy akkor is, és engedsz felébrednem, 

megfogni újra, amit tegnap félretettem, 

összeszedni morzsáit, mindennapi életemnek.

Kovács Daniela: Tanulnom kellene...

Tanulnom kellene a tiszavirágtól, 

mily illanó az élet szépsége, 

a pillanatnak élni ezen túl 

és kézen fogva lépni közös révbe.  

Tanulnom kellene, mit mesél a szél, 

érteni a szavát a hajnali csendnek, 

ó mily kín a vágy, annak aki él 

szemem smaragdjában álmok rezegnek.  

Tanulnom kellene a ragyogó naptól, 

hogy meg kell halnom, hogy újjászülessek

s ha omló álmok porán szerelem vágya lángol 

izzó hamvaiból erőt merítsek.  

Tanulnom kellene a magányos holdtól 

hogy van titok, mit senkivel sem osztok 

s hogy nem leszek már sosem egyedül 

még akkor sem, ha magam maradok.

Végh Tamás: Valaki megint elment

I.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Feledhetetlen arcok sora illan észrevétlen, és
Nincsen ír a bánat ellen a tarisznyában,
Ballagunk decemberi, balladás magányban,
S a hónunk alatt dagad irgalmatlanságunk.
Havas búcsúzásaink ránk riadt árvaságában,
Élesedő emlékeink fölé jajongva hajlunk,
S könnyes szégyenünkbe kapaszkodunk,
Mint sápadó fűszálba a szél.

II.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Elárvult otthonaik csendje gyorsan gazdát cserél.
A többit fagy veti szét, vagy egy kibérelt munkagép
Gyalulja gyémánt simára a magányba bolondult,
Öregember koszlott küszöbét, s a régi cserépkályha
Anyagos arcát a földbe vájja, megadón várva a halálra.
Újra csak a letarolt föld üvölt riadót, s hangja tétován
Bucskázik tova a sitt-Himaláják között. Jövőre tán
Valami lesz itt, új ház, kerítéssel, e kor szabályai szerint.

III.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Úgy érzem, mintha velük menetelne a fénybe
Gyermekkorom dióillatú, karácsonyi csendje,
Amikor még a hó is másként csillant a fák kupoláján,
S örök ígéretek aranyalmái ragyogtak gyertya-glóriásan.
Szelíd fenyőillat lengett az új házban, szerény jászol
Egy régi éjszakában, és Apa szavára lejött az angyal.

IV.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Nagymama is búcsút intett, s az örök tanárnő,
Gyöngy mosolyával nem tanít már életre derülő
Verset, nem helyez szívünkbe több szót, de én érzem
Még vállamon kezét, mikor utoljára megölelt,
S így szólt: légy jó. Mosolya lelkemben fénylik
Emlék- teli lánggal, mint egy örökmécses.

V.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
S a kertjeink alatt kucorgó februári csendben
Dárdás-sörényét még meg-megrázza a tél.
Olvad az idő felettünk. És megint kevesebben
Lettünk tavaszra. Öreg szomszédomat sem
Csalja már ki a kertbe a föld illata. Ő is elment.
Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.

Lesznai Anna: Egyszerű dal

Hogy engem lássál nézd meg, kedves, a kertet,
A lombosat, árnyasat, rejtőst a domb ölén.
Bizony, mert én is lombos, rejtős vagyok.

Ha engem szólítsz, kedves, szólítsd a szellőt
A sietőt, suhogót, susogott titkok tudóját,
Mert bennem is vagyon sok suttogott kérdésre válasz.

Ha testem kívánod, úgy simítsd az illatos földet,
Ő alszik és hűvös, de viselős izzó kehellyel.
Aluszom én is, bennem is nyílnak virágok.

Ha ölelni óhajtsz, úgy öleljed hársaim törzsét.
Erősek, szívósak, égnek, tülekedők.
Köztük megállok, hajamban játszik a nap.

Ha bírni akarsz, úgy hintsd be maggal mezőnket,
Mert azé a föld, ki terméssel áldja meg őt.
Ki holnapom hordja, én is azé leszek.

Ha ismerni vágyol, úgy némán messzire nézzél,
Mert tágas a völgy, a szélén hegyek hevernek.
Tágas a lelkem, de valahol otthon vagyok.

Ha szeretni szeretnél, úgy tárd ki szomjas karod,
Borulj a fűbe a nyilazó napfény alatt,
Ott játszik csókom minden sugár nyomán.

Ha jó akarsz lenni hozzám, simogasd meg ebünket
Mert hű ő szegény, és nem tudja megmondani, mi fáj.
Jaj, tudni szólni szemérmes szívnek nehéz.

Ha el akarsz hagyni, házunk kapuját tedd be,
Léptednek nyomán arannyal porzik az út.
Örökké nyílik a kert, de viszont sohase látod.

Reményik Sándor: Szivárvány

              

       

I.  

A párában, a vízesés felett, 

Halványan, mint egy álom, 

És testetlenül, mint egy lehelet: 

Az örökifjú szivárvány lebeg.  

Megrokkannak a sziklák, a hegyek, 

A kő mállik, az erdők sírba térnek, 

Új medret tör a patak magának, 

S a régit testálja a feledésnek. 

Megőszül a világ.  

De a szivárvány mindíg egy marad 

S színei meg nem fakuló csodák. 

Örökifjan és egyformán lebeg, 

Halványan, mint egy álom 

És testetlenül, mint egy lehelet.  

Mint a művészet az élet felett.    

II.  

Minden lélekben van egy kis szivárvány, 

Kis csapóhíd, amelyet lebocsát, 

Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, – 

Ennek a hídnak hídpillére nincsen, 

Ezt a hidacskát csak az Isten tartja. 

Az Isten, aki a szívekbe lát.

Weöres Sándor: Az új évezred szelleme

Mindent Isten szemével nézni – se férfiasan, se nőiesen – 

hanem mint a szent herélt, s a kétnemű, a teljes-ember! 

Nem azzal közeledni hozzád, vagy bármihez: "ilyet és ilyet 

akarok, megfelelsz-e?" hanem azzal: "milyen vagy? mert 

olyannak óhajtlak szeretni, amilyen vagy." 

Teljes igénytelenség ez és teljes igény. Mert nem csak az 

csendül belőle: "olyan legyél, amilyen vagy", hanem az is: " és 

saját hajlamaid által emelkedj és tisztulj odáig, ameddig csak bírsz." 

Eszmény nélkül nézni, mindent szeretettel – a gyilkost, 

vagy a puhányt éppúgy, mint a hőst, vagy a szentet – 

Istenem, a Te szemeddel néznem – az én szememmel – 

ó hogy ezt adod nekem!

Babits Mihály: Két nővér

Két nővér megy, ó Lélek, örökkön, az egyik előtted, a másik utánad: 

az egyik a fekete Bánat, a másik a vérszinü Vágy. 

S szól néha könyezve a Vágy: "Én vagyok a Bánat." 

S szól néha nevetve a Bánat: "Én vagyok a Vágy."  

Két komoly árvaleány, termetre meg arcra hasonlók, 

tekintetük üldöz, nyugtot sohse hágy: 

a holt Szerelem leányai ők, galambszinü hollók, 

és kínál borral a Bánat, és kínál vérrel a Vágy.  

A zord Szerelem leányai, hajdan lakodalmadnak koszorús nyoszolói 

vezettek a méccsel a szoba felé, hol vetve menyasszonyi ágy 

Anyagyilkos lányok majdan, a holt Szerelem gyilkosai és ugyanők boszulói 

Százvágyu Bánat, százbánatu Vágy.  

Egymást szeretik, soha el nem válnak, összefogódnak, 

a Vágy foga éles, a Bánat ajjaka lágy, 

Egymást szeretik testvériesen és véreden osztakozódnak 

és csókol a Bánat, és harap a Vágy.  

Fekete hunyorból van koszorújok, nagy árnyakat ingat a mécsük utánad 

s jön egyre mögötted a fekete Bánat, előtted a vérszinü Vágy. 

S szól néha könyezve a Vágy: "Én vagyok a Bánat". 

S szól néha nevetve a Bánat: "Én vagyok a Vágy".