2025. február 22., szombat

Márai Sándor: A barátnő verse

Most mégis elmondom ezt neked. Mert ez épen a nehéz és fájó 
Titka a szerződésnek, hogy egyszer mindent oda kell adni 
És ez nem a barátság, nem a pénz, nem a csönd 
És a zübörgő vonatok sem, nem a tájak, ahová vittelek 
Magammal, egyre messzebb, és két nagy gyerekszemeddel 
Úgy néztél vissza már az életedre – ezerkilométeren át 
Mint falusi tájra a kalandor a vonatból. S kis bárányokat 
Láttál legelni ott, kis életeket és udvarias mosollyal 
Hagytuk elmúlni őket és mentünk az étkezőbe, vagy egy hotelbe 
Ó hány hotel, hány táj, hány ember, kedvesem! Mint az ideges 
Utazó szívén pénztárcája után, úgy nyúltam én is felijedt 
Mozdulattal utánad sokszor. És lassan mindent elmondtunk 
Egymásnak. És megtanultunk hallgatni. Néha este lett, 
S óriási árnyak estek közénk, vad fák árnyai. Így adtunk mindent oda 
De soha nem nyúltunk a szavakhoz, ugye szívem? Mert volt még valami 
Furcsa szemérem köztünk, a szavaink szemérme ez. Valami bonyolult 
Szüzesség volt ez még közöttünk, nem voltunk mi költők és nem jártunk 
A szavak közé, mert féltünk a szavaktól, mennyire féltünk tőlük. 
Ismertük, tudtuk őket! S hogy most mégis 
Ideadom neked, ezt, ezt a szegény, lerongyolt 
Szót, ezt a szót ez nálunk sok, ezért nyújtom ilyen 
Félve, s szikrája felrobban, s szemet vakít, mint a nagy, névtelen 
S leültünk mellé, mert sötét van és hideg: 
Szerelmesem.

2025. február 20., csütörtök

Szabó Lőrinc: Séta közben













*
Jó volna csöndben, egymagam, 
úgy élni, békén, boldogan, 
mint a pipacs vagy ott alább 
a margaréta, a szarkaláb, – 
jó volna egy kis tanyai ház 
előtt őrt állani, nyurga akác, és 
megborzongani, szótlanúl, 
ha az égre éji vihar vonul, 
és reggel a fénybe kéjesen 
belemosni millió levelem.  

Jó volna szállni, ameddig a szem, 
kék fátyol lenni a hegyeken, 
felelőtlen, kóbor szelek 
módján futkosni, egyre szebb 
és távolibb országokon át, 
jó volna, mint a kis kacsák, 
fürödni, patakban, szitakötők 
fia lenni, vagy malacok között, 
akiket nem kínoz öntudat, 
heverni a sárban a nap alatt.  

Jó volna, – óh, de nehéz a szivem! – 
átszűrni magam az elemeken, 
hisz csoda-balzsam a puha sár, 
mit esőből s porból kever a nyár: 
óh, elaludni a föld vegyész 
kezében, úgy, hogy az ébredés 
kihagyja a bűnt, embert, – s virág 
lenni csak, pipacs, szarkaláb, 
vagy legfeljebb a tanyai ház 
előtt az a szép ártatlan akác!

Nagy Horváth Ilona: A róka (fabula)

A róka felült az ágyában. Energikusnak érezte magát, mindössze kétszer nyomott szundit a telefonon, és ez jobb, mint az ötéves átlag. Az ágyneműtartóban ezúttal a párna került felülre. Gondolkodott, hogy történhetett, de végül nem cserélte meg. Kellenek a kalandok. És ezek amúgy is olyan különleges napok. Nem akart különleges napokat pedig. 

Átlagos, vadon élő és vadon haló róka akart lenni, teljesen hétköznapi rókanapokkal, amikor a munkahelyéről hazaérve újabb munkákba temetkezik, s ha kimerészkedik a tópartra, észrevétlen surran el mások mellett. Nem ravaszul. Ez általános félreértés. Bizalmatlanul inkább. Ne szóljanak hozzá. Az emberek mindig hazudnak. De még jobb, ha rá se néznek, mert az emberek sokszor már a hallgatásukkal is hazudnak. A rókák ezt nehezen viselik. A láthatatlanság biztonságos. Gyakorlott mozdulatokkal készítette el a kávéját. Kis édesítőszer, bőséges zabtej a színváltós unikornisos bögrében. Az íróasztalához ült. Sok a munka. Bekapcsolta a laptopot, közben piszkálni kezdte a telefont. Valójában nem is csak piszkálta. A kisherceg nyomait kereste. Fél szemmel. Egésszel. Nincs. 

Túlfontosodott. Minden nap ugyanabban az időben jött. Felhős ég színű szeme van. És most sok a dolga. 

Milyen sokféle halál van, gondolta a róka, miközben bevette a vitaminjait. A konyhából visszajövet a fotelba ült. Napok óta alig alszik. Lehunyt szeme mögött szél fúj, fű hullámzik, alacsony, göcsörtös karú fák zörögnek a felhős ég felé. 

„ Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak.” Hallja. Hiányzik. Nagyon. És még egy kicsit. Mielőtt dolgozni surran, és visszateszi a tálba a kezébe melegedett narancsot.  

2025. február 19., szerda

Zelk Zoltán: Este




Most fogja meg vagy most engedi el
kezem az Isten?

Puszta Sándor: Fölajánlás

tieid 
az el nem mondott imák 
becsukott szemű sóhajaim 
gyermekkorom hitébe halt Tamás 
alázatom tipegése 
a bennem tárult kamasz csodálkozás 

tied legbelső jobbik énem 
énekem és rettegésem 
szégyenem e rubint ékem 
virágaim madaraim tied az első karikám 
a nyáresti boldog fogócska 

az is aki vagyok 
s aki még nem vagyok
s aki lehettem volna

2025. február 18., kedd

Puszta Sándor: Vádlottak padján












Neve:         Puszta Sándor 
Kora:         Huszonnégy év. 
Haja:         Barna. Szeme: 
                 Kék is lehetne, de az is barna lett, 
                 Belehalt az ősz, mikor született. 
Arca:        Ovális. Homloka: Fehér. 
                 Vádlott lett. S nem tudja, miért. 
Vád:         
                 Szereti a csendet, holdfényes álmot. 
                 Néha kezébe fog egy mese-husángot 
                 S gondba-fúlt lelkéről elveri a bút. 
                 Utálja a Kartelt. És a Háborút. 
Vád:         
                 Kicsit ábrándos, csodakergető. 
                 Hiszi, a földre újra eljön Jézus, 
                 Ki az Egyenlőség, Igazság és az Út. 
                 Hiszi, hogy újra eljön Ő! 
Vád:         
                 Egy kissé, kissé bizony fiatal 
                S az élettől már mindent megtanult. 
                Új jövőnek harangját kongatja, 
                Mi dicsőbb s szebb lesz, mint a múlt! 
Vád:        
                 Éneke néha túlontúl merész, 
                 Újzengésű, dacos, mélyet kongató. 
                 Szava mégis a pusztába kiált, 
                 Mint Sina-hegyén a prófétaszó – … 
Vád:        
                 Csillagot les hosszú éjszakákon, 
                 Látomást lát, fénylő utakat keres. 
                 Végigvágtat a magyar ingoványan, 
                 Mint Gellért, legendás vándorszekeres, 
Vád:        
                 Istent és hazáját nagyon szereti. 
                 Gyűlöli a lompos, cifra, úri szót. 
                 Szent Pusztaszernek ős-dalát dalolja, 
                 A gőgöset és örök lázadót… 
Vád:        
                 Hogy kissé korábban született 
                 S vállal nagyobb, mint a többiek. 
                 Forrás, vizében szárnyas csillagok, 
                 Meríthessenek belőle több hitet… 

Vád, vád után… S újra, újra vád! 
A Bíró néz s arca épp olyan, 
Mint a mélyből titkosan feltörő 
Örökváltozású idegen folyam…

A Bíró néz… Újra, újra kérdez. 
Bűnei… – Adatok – A vádak ezek … 
Fejem lehajtom, magamban mondom: 
Minden igaz. Én nem fellebbezek. 

ítélet zúg. S a messzi, messzi kékből 
Fejemre száll nagy, tüzes korona, 
Kínzóm, gyötrelmes, szép poétasors 
És nem vehetem le róla soha! 
Csak állok, állok tehetetlen, szótlan, 
Piros higanyként lobog fel a vérem. 
Fölöttem a sors végzése harsog: 
A vádlott bűnös! 
             Arra ítélem, hogy éljen!

Siklós József: Csendes percek

Az első szó reggel Tiéd legyen, 
mielőtt bárki szólna. 
Előkerül az öreg Biblia, 
mennyei világodnak rádiója.  

Kanyarodnak fekete sorok 
s felragyog bennük fénylő üzenet. 
Uram, hozzám szólsz s szívem közepébe 
mint röntgensugár, hatol be szemed.  

Hogy általában mindent tud az Isten: 
gyermek-hittankönyvbe benne van. 
Térdem remeg, beleborzong a lelkem: 
,, Ennyire mindent? Ilyen pontosan?’’  

Elvesztem hát! Ez elviselhetetlen, 
vesébe látó isteni tekintet . . . 
„ De minden bűntől – hirdeti a Könyv – 
Jézus vére megtisztított minket!“  

És térdre hullva imádkozhatom, 
bűnvallás, kérés mint felszínre törhet, 
és hála, hála mindig, mindenért!  

Megnyittatik a zörgetőnek . . .  

Pár perc pereg le mozdulatlanul. 
Csodálván mondom, micsoda az ember! 
Bejárja örökkévalóság tájait, 
találkozik a Végtelennel:  

bűnös szíve – a Kegyelemmel . . .

2025. február 17., hétfő

Végh Tamás: Áldozócsütörtök




Ma történt, hogy felment, s minket itt hagyott. 
Szívünkbe bújtatva a reményt, hogy visszatér, 
S lélekben velünk marad, míg be nem végződik 
Mindaz, mi elkezdetett a teremtés hajnalán.  

Ma történt, hogy felment, s minden ránk bízatott, 
Hogy a tőle kapott hitben építsük fel belül, s kívül 
A rendet, elűzve a békétlenség, s a félelem démonait. 
Nem rajta múlik azóta sem, hogy zord bilincsbe ver 
Minket a bűn idelenn, s a hit mentőöve után kapkodva 
Bálványok között élünk. Félelmek igéznek nap nap után, 
S nem tudunk irgalmazni magunknak sem, a másiknak sem. 
Rút düheinkben fuldokolva, mégis Uram bocsánatod, irgalmad 
Kérjük, hogy megmaradjék a maradék, kaláccsá foszlott reményünk.

Károlyi Amy: Hintaló

Lám, ez se volt 
s már az se lesz 
se hintaló, se rongybaba 
nem volt és nincs s nem lesz soha  

feszes kötélen táncolás 
mit követ dörgő tapsolás 
vágtatni cirkuszi lovon 
csak hogyha cirkuszt álmodom  

a porondon cigánykerék 
egy éjszakára nem elég 
mert holnap már bottal tipegsz 
kerék nem volt és sohse lesz  

van ágyad, szobád, szőnyeged 
bámulhatsz tarka képeket 
de gavallér, cilinderes 
és hintaló és rongybaba 
nem volt és nincs és sohse lesz

Takács Zsuzsa: Túlzás

Nem éreztem soha annyira 
fűszálnak magamat mint akkor. 
Vagy némi túlzással: asztali lámpának. 
Hajladozni, törni a talpak alatt. 
Vagy ami ijesztőbb: eloltva meredni 
a sötétbe, várni az áramütésre, 
mint egy elítélt, és ilyen 
körülmények között világosodni meg.

Takács Zsuzsa: Sötét és ragyogás

Ha tudnám, itt vagy, ha tudnám, 
itt vagy és följegyzed a történetemet, 
kimennék én is teremtményeiddel 
játszani a napra. 
De hagytál egy cédulát itt, 
amikor beléptem, láttam, 
elmentem innen, és aláírtad Isten. 
Eső esik, kinézek az ablakon utánad, 
a fűszálak összepréselődnek nyomodban, 
a sárból vér folyik. A sár letörli 
örökké vérző homlokát, föláll, kinéz 
az ablakon. Fénylenek 
mint búcsúzóul a szemek, 
a sorsomba látó lámpák. De nem. 
Kinek tetszeni ezentúl? A valóság 
visszakaparja az üveggömbbe fényeit, 
csak legbelül tart a ragyogás, 
itt vaksötét van. Ebben a sötétben írok.

2025. február 16., vasárnap

József Attila: (ALUDJ...)











Aludj 
egy fáradt vén fa fölrepült és elpihent a legkönnyebb felhőn 
a vízcsepp lábujjhegyen gurul reszkető szíved fölött 
szeretném ha kócsag lebegne mosolyodban 
hó hull 
komoly fekete medvék vonulnak 
én nem tudom hogy férnek el kicsi tavaszi szobánkban 
nem is rád gondoltam tavaly mikor hirtelen fölgyógyultam 
amerre jársz jószagú friss fehérnemű lebeg a fejed fölött 
könyvek hallgatnak köröttünk 
nagyon örülni nem szabad vigyázz 
a halott virággal legyezlek melyet hajadból nekem adtál   

1926. ápr.

Somlyó Zoltán: Hajnali imádság

A szűk Könyök uccán hazamegyek, 
most hajnali három óra. 
Istenem, vezess a jóra!  

Békevirágok e szürke kövek 
és béke e hajnali ég. 
Istenem, szeretsz-e még? 

Züllenem, hullanom rendeltetett 
és lehull, aki arravaló. 
Légy velem, Mindenható!  

Hajnali percek szemeznek alá 
s a harang a szívükbe sikolt. 
Istenem, sok bánatom volt!  

Keresztények űztek, csúfoltak zsidók. 
És a nők se szereztek nekem semmi jót.
Eldobtak, mint az odvas diót.  

Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon, 
ma sápadt és zord halovány alakom: 
istenem, a szívedbe lakom.  

Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs, 
csak e hajnali ég, csak e kék... 
Istenem, szeretsz-e, 
istenem, vezetsz-e, 
istenem, megversz-e még?   

2025. február 15., szombat

Csontos Márta: Kereslek










Ringatnak a napok a sugár bársony karján, 
rózsa-kráterbe fonnyad az idő ellobbant teste, 
zúgva dalolnak a napok hullámok taraján, 
lassan csordogál az égről a romlás keveréke. 
Bár az alkonyat kendőjébe rejtőzik a ragyogás, 
léted nem tiporja megfakult sokaság, 
a horizont peremébe törik szemed drágaköve, 
fényed arany-szála csillagot hímez mennyei szövetre.  

Tenger buborékját keresem az üres mederben, 
harangszó áramlatán keringek a nyomorúságban, 
szaladok néma erdő gomolygó leheletében, 
kihullana a varázspálca kezemből álmaim tornyában. 
Sima kövekbe hasít a törékeny vágyakozás, 
hited zöld sarjait szétnyomja egy sötét szárnycsapás, 
zsenge kalászba duzzad teremtő szavad, 
parányi pontként is ledöntöd a márványfalakat.  

A félelem köszörűje sivít tudatom gerincén, 
vaskazettába gyömöszölöm az ünnepek angyalhaját, 
szívembe hiába forrósodik a nap fény-lemeze, 
csörömpölve vonszolom a csodák rozsdás láncát. 
Villámok tűz-tánca hasít a meglékelt égbe, 
a szeretet pihéi perzselve libbennek az öröklétbe, 
a sötétség óriás-kerekén száguldasz a körforgásba, 
mosolyod beáramlik a töretlen szépség mozdulatlanságába.  

Kereslek zúzmara halott arcának gödrében, 
kutatlak szél karján ringó fűcsomók rejtekében, 
hívlak kiszáradt torkú bútorok reccsenésében, 
ölellek tarlón vérző sóhajok elveszettségében, 
érintelek holdfénybe simuló arcom tündöklésében, 
hidat építek hozzád a teremtés rendíthetetlenségében.

Csontos Márta: Szirmaidba zárva












Arcod szirmába feledkezik 
a tétova napsugár, 
hófelhőben száguldó jég-könnyeket 
görget egy arany szárnyú tűz-bogár.  

Szemed gyémántjába törik 
a világ kristály-kereke, 
kráter peremén habzó buborékban 
lüktet lelked szépségének ereje.  

Mosoly-gyöngyeidet szórja 
csillag-ösvényen a hold ezüst keze, 
léted simogató párna-karján 
nyugszik az égbe növő csend szívverése.  

Dalod tüzes kalászt érlel, 
ajkad láng-folyam szilaj hullámverése, 
illatod mágnes a szenvedély oltárán, 
örömöd szirmokba foglalt drágakő csengése.  

Az ég asztalán roskadoznak szavaid, 
fény-fádat növeszted a világ tetején, 
lüktető alkony vörös posztójában 
öntudatlan lebegsz a vágy bíbor mezején.