Kettesben...

2025. március 16., vasárnap

Beney Zsuzsa: Lábujjhegyen

Csöndesen, lábujjhegyen menni el.
És előtte hallgatni. Nem utólszor
hanem most látni először a földet,
a borszínű tenger hullámait.

A hajókürtre meg sem rezzenni. Beállni
a sor végére, mint abba a sorba.
Lassan araszolni át az idő
maradékán, már súlytalan teherrel.

Tudni: ez az egyetlen feladat
amely még vár, ez az egyetlenegy
amit teljesítened kell, hogy majd szabad légy.
Egyetlen, amit nem te teljesítsz.

Trausch Liza: A fiamat meg fogják becsülni

" Minthogy pedig még egyetlen szerelmes fia is volt, utoljára azt is elküldte hozzájuk, ezt mondván: A fiamat meg fogják becsülni."

Márk 12,6

Ezzel a mondattal küldte Isten Egyszülött Fiát, a legnagyobb értéket, amit tudott. Egy pillanatig nézz szembe vele, mire becsülte Őt ez a világ. Az istállóra, mert oda fogadták be. Bár hallanád, ahogy Jézus mondja: "A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük" (Lk 9,58). Neki egyik sem volt. Nézd azt a Jézust, Akiért minden és Aki által minden lett, mindvégig szövött ruhában járt ezen a földön, míg te olyan pompásan akarsz öltözködni. Nem volt senkije és semmije. A hajót, amiben prédikált, Pétertől kellett kérnie. A kenyereket, amiket megszaporított, egy gyermek adta a kezébe. Persze az ostor az Övé volt, azt Neki fonták. A töviskorona az Övé volt, a kereszt is. Erre becsülte a világ. Szeretném, ha meglátnád, te mire becsülted? Mert neked is adta Őt Isten. Ma Isten számon kéri tőled a Fiát! Mire becsülted Őt időben, erőben, anyagiakban? Becsülted-e annyira, mint Júdás, harminc ezüstpénzre?! Az utolsó vacsorakor a tanítványok Jézus elé tolják a tálat, ami annyit jelentett, hogy Jézus a legnagyobb. Egy másik kéz is megjelenik, Vele egyszerre márt. Úr Jézus, vagyok olyan, mint Te, gondolta Júdás. Nem tudom, te mire becsülöd? Mi az, amivel Ő rendelkezik az életedben? Semmi?! Mit mondasz, amikor kéri: gyermekem, ezt a reggeli csendes órát add nekem. Talán kinyújtotta kezét a pénzed után: úgy kellene most valakin segíteni. Te azt mondtad, hogy nekem is kell. Mire becsülöd? Mi a sorrend az életedben? Ő vagy te? Állapítsd most meg! Isten színe előtt csak Jézus véréért lesz becses az életed.

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Földényi F. László

"A beszéd hangzatos,

de előbb vagy utóbb elnémul: a csend szülötte ő is."

Petőfi Sándor: A XIX század költői

Ne fogjon senki könnyelműen

A húrok pengetésihez!

Nagy munkát vállal az magára,

Ki most kezébe lantot vesz.

Ha nem tudsz mást, mint eldalolni

Saját fájdalmad s örömed:

Nincs rád szüksége a világnak,

S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan

Népével Mózes bujdosott,

S követte, melyet isten külde

Vezérül, a lángoszlopot.

Ujabb időkben isten ilyen

Lángoszlopoknak rendelé

A költőket, hogy ők vezessék

A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,

A néppel tűzön-vízen át!

Átok reá, ki elhajítja

Kezéből a nép zászlaját.

Átok reá, ki gyávaságból

Vagy lomhaságból elmarad,

Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,

Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik

Azt hirdetik nagy gonoszan,

Hogy már megállhatunk, mert itten

Az ígéretnek földe van.

Hazugság, szemtelen hazugság,

Mit milliók cáfolnak meg,

Kik nap hevében, éhen-szomjan,

Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán:

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,

Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,

Addig folyvást küszködni kell. -

Talán az élet, munkáinkért,

Nem fog fizetni semmivel,

De a halál majd szemeinket

Szelíd, lágy csókkal zárja be,

S virágkötéllel, selyempárnán

Bocsát le a föld mélyibe.

Pest, 1847. január

Fazekas István: Karácsonyi séta hóesésben

Járom a hófoltos halmokat,

ezüstkérgű, lombtalan fák rácsain

feketén tűnődnek a varjak

és a baglyok kunyhói felett

a vacsoracsillag meg-megtündököl.

Enyhíti szívem barna gyászát

a derek, havak, zúzmarák hatalma,

a remete-csend és a vezeklés

a hasogató szélben.

Szitál a hó,

lassan fehéredik a táj,

minden indulatom

a havak pihéivel a sebzett

földre száll.

Ó, mily titokzatos az ember elmúlása!

Cipelem a fáradt férfisorsot,

szívemben megváltást sóvárgó gondok

tűnődnek a kínok örvényei felett

és vad koromból megmaradt régi romok

csendesítik vérem.

Talpam alatt megreccsen a föld:

a poklok malmaiban őrlik a csontokat.

Csak megyek,

mint Isten elhagyott pásztora,

mellkasomban harangok kondulnak

és földre szállt állat-angyalkák gyűlnek körém.

A holdsugáron indulnának már

a három királyok,

de még várják, hogy a gyermek

Jézus megszülessen

bennem.

József Attila: Minden rendű emberi dolgokhoz

Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,

Világtalan angyalaink játszogatnak itt,

Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.

És a dráma mindig mindig csak tragédia.

És az ember, szegény ember csak lapul belül,

Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,

Három láng nő homlokából, zengő, mély virág

És zokognak, elzokogják a litániát:

„Én csak voltam! – Én, jaj, vagyok! – Én meg csak leszek!

Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,

Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,

Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?"

És az ember, szegény ember, csak lapul belül,

Feje körül zengő szavak villáma röpül;

No most, no most fölszáll majd az igazi ima!

És a dráma mindig mindig csak tragédia.

Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,

Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság

S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:

Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...

Világtalan angyalaink sugárlábakon

Átugranak a világi köntörfalakon,

Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink

S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.

És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,

Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,

Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!

S dadogok már, dadogok, de – magamban vagyok.

Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,

Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,

Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!...

És a dráma mindig mindig csak tragédia.

S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:

Elsiklanak talpam alatt sziklás századok –

Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?

S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.

Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem

S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?...

Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk

S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.

2025. március 14., péntek

Boda Magdolna (és nézel és nézlek)

Ülök a parti fövenyen,

a szürke köveken.

A hordalék homokba

ugyanazt a virágot

rajzolom, századszor,

– mert csak ezt tudom, –

ezt az egyet,

de ezt mindig másképp,

közben dúdolok

egy régi dalt

az időről, –

időtlen idők óta így teszek.

Aztán, ha meghallom a dobogást

felemelem a tekintetem

rajzoló ujjam elakad

majd csillám-maszatosan rádmutat,-

Isten hozott álomhercegem

pokoli lovagom.

Megállítod csodaszép

ezüstparipád,

de nem pattansz elém,

csak ülsz a nyeregben tovább

kezedben gyeplő

zabolázod a lovad,

zabolázod az időt,

arcod rezzenéstelen,

ajkad hangtalan,

ujjaiban megdermed a mozdulat,

állsz, nézel, csak nézel, és nézel,

zavaromban elsimítom

homokvirágom,

és nézlek;

csak állsz némán,

rezzenéstelen arccal,

és mozdulatlan.

Ha hívnál,

követnélek

álomhercegem,

pokoli lovagom. De jaj!

Te csak egy kép lehetsz.

jaj nekem álomhercegem,

pokoli lovagom,

te nem létezel

és az odaát még messze,

jaj de messze.

Mezei Katalin: Visszanézek

Most messze tűntek

tőlem a vágyak

és az álmok

kicsi lidércek

nem hívok senkit

nem várok semmit

most ülök csendben

és visszanézek.

Csak nézem, dühöng

az ifjúság

fékezhetetlen-veszettül

árad

az enyém régen messze jár

nem épít

nem őriz

nem vív csatákat.

Ó, ifjúság, még nem tudod

a gyertyák kezünkben

csontig égnek

s a bántás – amire büszke

vagy ma –

holnapra

üszkös kelevény lesz.

Szabolcsi Erzsébet

Sosem láttalak.

Arcod mégis ott ragyog

szemem tükrében.

Nem hallottalak.

Hangod mégis ott zenél

lelkem mélyében.

Boda Magdolna (a nem érvényes őszi nap)

A kávéház

haloványfényű sarkában

üldögélek,

most ez a dolgom:

hogy magam legyek

nélküled,

s hogy szoktassam magam:

így lesz már végleg.

Látom, hogy figyelsz:

belehalok vagy túlélem.

Látom arcod az asztal márványlapján,

s látom arcod,

poharam csillanó fényében,

mozdulatod is belerezdül egy

cigaretta felszálló füstjébe,

ám üresek az asztalkörüli székek,

egyiknek sem öleli fáját

zakód melegsége.

Nem érvényes ez az őszi nap,

mindkettőnk más évszakba tart,

ki a feledésbe, ki a télbe.

Takács Zsuzsa: Esély, omló partok

Huszonhét év után fölhívott újra. Mindegy volt
mit visel, mennyire durvultak el a vonásai,
ősz-e vagy kopasz. Reméltem, nem hízott el nagyon,
ettől az egytől féltem. Ömlött az eső,
ez jó ürügy volt, hogy késsek. Fölmerült bennem
a gondolat, hogy el sem megyek, egyedül ül majd
a gyertyafényben, a drága, régi étteremben, a két
teríték fölött; mint Graham Greene kijátszott hősei,
olyan lesz. Azt kívántam, hogy most az egyszer,
az érte kiállott kínokért cserébe, érezze: halott.
Napok óta érzéketlen voltam,
bár nem tudtam, hogy itt van, mégis, miatta.
Tűnődtem a könyveim fölött, vagy a beszélgetések
szótlan résztvevőjeként adandó alkalommal kimentem
a derengő konyhákba, a magányos fürdőszobákba,
ültem egy mosógépen, nélkülem ivott a társaság,
míg végül elmehettem, és egyszercsak azt mondtam,
elég, lemondtam minden találkozást, köztük
a szívemnek egyetlen fontosat.
Mintha egy előérzet teljesedne be,
tartózkodó gonddal öltözött férfi várt a gyertyafényes
asztalnál, az óarany két teríték fölé hajolva
az üres étteremben. Végig ketten voltunk,
kettőnket szolgáltak ki legalább öten. Intett,
hogy menjenek, fejedelmi, hamis mozdulattal.
Cigányzene szólt, a hangot nem tudta kiküldeni,
ettől félig éber, félig álomszerű volt minden,
az elvonuló, pincér, fekete varjúcsapat,
kárörvendő hangok zsivaja a paraván mögött.
Szerettem volna sirályok vijjogását hallani
a parton, ez lett volna az utolsó esélye,
akkor még az a kamaszfiú lehetett volna aki volt,
akinek haja a homlokába hullott akár Adyé,
és elszökött otthonról tizenhét évesen,
egy öregasszony lakásában élt, és a lakcímváltozást
nem jelentette be az iskolában hetekig.
Mindenesetre mi ketten voltunk egyedül szabadok
akkor Budapesten. Nem érdekelt az ágyúszó,
a tankok, igaz, hogy akkor még nem jelentek meg,
de közelgett a nap.
Színésznek készült, és ha nem
tévesztette el az időt és helyet, elvitt minden
díjat, mert úgy akarta. „Harminchatfokos lázban
égek mindig” – arcán az árvaság honolt, árvaságunk,
és a közönség megborzongott tőle. Magával akart vinni
annakidején, de én hozzá képest gyerek voltam,
minden ajtófélfába belekapaszkodtam és nem tudta volna
a kezemet letépni a végén már véres házfalakról.
Nem nyílt út előttem, csak ez, csak itt.
A between tudományok professzora
most Baltimore-ban és minden mondata, akár a többi
amerikásé, énekelve fölcsap. A gyertyafényben,
ahogy egy vízbefulté, aki nem érte el a vágyott
óceáni partokat, hullámzott az arca. Ő volna az?
Körénk gyűltek a kezüket tördelő idegenek,
ráhajoltam a halottra. Ő az.