Endrődi Sándor: Én voltam?…

Én voltam az a nyugtalan gyerek, 

Ki egykor annyi álmot kergetett, 

S szentül hivé: mit érez, gondol, az 

Mindennél igazabb igaz?!  

Én voltam az a szilaj, vad legény, 

Ki szenvedélye zúgó tengerén, 

Szívét tépdesve száguldozta át 

Az örvényt meg az éjszakát?!  

Én voltam az a dacos férfi, én, 

Ki egykor az egeket döngetém, 

És a világot tettvággyal teli, 

Újjá véltem teremteni?!…  

Mintha kiégtem volna teljesen,

El-eltünődöm szenvedélytelen; 

Fölöttem hideg téli csillagok… 

Vihar voltam, most csend vagyok.

Sík Sándor: Te Deum

Téged Isten dicsérlek

és hálát adok mindenért.

Hogy megvolt mindig a mindennapim

és nem gyűjtöttem másnapra valót,

hála legyen.

Hogy mindig jutott két garasom adni,

és magamnak nem kellett kéregetnem,

hála legyen.

Hogy értenem adatott másokat,

és nem kellett sírnom, hogy megértsenek,

hála legyen.

Hogy a sírókkal sírni jól esett,

és nem nevettem minden nevetővel,

hála legyen.

Hogy megmutattál mindent, ami szép

és megmutattál mindent, ami rút,

hála legyen.

Hogy boldoggá tett minden, ami szép

és ami rút, nem tett boldogtalanná,

hála legyen.

Hogy sohasem féltem a szeretettől

és szerethettem, akik nem szerettek,

hála legyen.

Hogy akik szerettek, szépen szerettek,

és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,

hála legyen.

Hogy amim nem volt, nem kívántam,

és sohasem volt elég, aki voltam,

hála legyen.

Hogy ember lehettem akkor is,

mikor az emberek nem akartak emberek lenni,

hála legyen.

Hogy megtarthattam a hitet,

és megfuthattam a kicsik futását,

és futva futhatok az Érkező elé,

s tán nem kell a városba mennem

a lámpásomba olajért,

hála legyen!

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!

és ma is kiálthatom: úgy legyen!

és holnap és holnapután és azután is

akarom énekelni: úgy legyen! -

hála legyen, Uram!

hála legyen!

Apor Éva: Jézus és én

Megyünk ketten az országúton, 

Egyik Jézus, másik én vagyok. 

Ő elkísér engem, és velem szenved, 

Hogy ne legyek olyan elhagyott...   

Őrajta is durva ruha van, 

Nincs bársonyból, és nem is puha, 

Olyanba akart lenni mint én, 

Pedig az enyém csak koldusruha.   

Sokat szenvedtünk már mi együtt, 

Éjeket és napokat fázva át, 

De hóban, viharban, szélben, fagyban 

Mellettem áll! Ő, a " LEGJOBB BARÁT."     

Mégis, amikor jött a Sátán, 

s fölkínált mindent, amit lehetett, 

Jólétet, fényt és gazdagságot, 

Otthagytam Őt, aki szeretett...   

Ekkor szomorúan rámnézett Jézus; 

Halkan csak annyit mondott nekem: 

" Gyere bármikor vissza hozzám, 

Az lesz majd az én örömünnepem!"...    

Árvay Emil: A megoldás

Ballagsz életed útjain… 

Egy titkos kamera figyel, 

szavaid, gondolataid 

rejtett mikrofon veszi fel.  

Kiskorból emléked kevés; 

talán rád nyomta bélyegét, 

tudat alatt hordozod és 

anélkül tán, hogy értenéd. 

 Aztán gyerekkor, ifjúkor, 

szülők, barátok, iskola… 

A félelem itt ért utol, 

és jött a magány is lopva.  

Felnőtt vagy, és mint kisgyerek 

szeretet után sóvárogsz, 

hogy fontos légy valakinek, 

s gazdagítsad a világot…  

Ballagsz az élet útjain; 

a szemeddel azt keresed, 

kit érdekelnek szavaid, 

és önmagadért ki szeret?  

…És ekkor, kétezer évnek 

ködösített távolából 

egy NÉV-nek betűi égnek, 

mint messzi neonreklámok;  

és mától szívedben suttog 

a legédesebb ismeret, 

mit ember valaha tudott: 

Isten szeret. Isten szeret!  

Mert JÉZUS bizonyította, 

hogy szeret az Isten téged! 

Ha hiszed, bizony boldog vagy… 

S nem öl meg e földi élet.

A nap gondolata

Amint a szimfóniának szüksége van minden egyes hangjegyre, amint a háznak szüksége van minden egyes kőre, amint az óceánnak szüksége van minden egyes vízcseppre, amint az aratásnak szüksége van minden egyes gabonaszemre, az egész emberiségnek szüksége van terád, ott, ahol te vagy, egyetlen, s így helyettesíthetetlen. 

Michel Quoist  

Henry Francis Lyte: Maradj velem…

Maradj velem, mert mindjárt este van, 

Nő a sötét, ó, el ne hagyj, Uram; 

Nincs senkim, és a vigaszt nem lelem, 

Gyámoltalannal, ó, maradj velem.  

Kis életem fut s hervadásba hull. 

Bú lesz a vígság, fényesség fakul, 

Csak változást és múlást lát a szem; 

Változhatatlan, ó, maradj velem!  

Minden múló perc, hozzád visz közel, 

Kegyelmed űzi kísértőmet el, 

Nincs más vezérem, nincs más Mesterem, 

Fényben, borúban, ó, maradj velem.  

Ellenség ellen áldásod fedez, 

A könny nem sós, a kór is könnyű lesz, 

Sír, halálfullánk, hol a győzelem? 

Győztes leszek, csak légy, Uram,velem.  

Hunyó szemembe vésd keresztedet, 

Ködöt foszlatva láttasd szent eged. 

Föld árnya fut, menny fénye megjelen: 

Halálban is Te légy, Uram, velem.

Áprily Lajos fordítása

Várnai Zseni: Ha simogatni tudna szavam

Ha simogatni tudna a szavam, 

Mint lágy, becéző szellemkezek: 

Szavak virágát hinteném rátok, 

Hogy ne szenvedjetek.  

Ha gyógyítani tudna a szavam, 

Mint régi, titkos, nehéz balzsamok; 

Ezernyi szóból szőnék most mesét, 

Hogy meggyógyuljatok.  

Ezernyi szóból szőnék most mesét, 

Mely elzsongítna, mint egy nyári álom, 

És elkendőzné a vérző valót; 

Hogy ami fáj, az ne fájjon.

Tomaji Attila: Orpheus

Kellett a szerelme, ezért mentem érte, 

Vágytam újra köldökéből inni, 

S szeme sötétlő illatát hívni, 

Ahogy mindíg is kérte. 

Verset akartam újra írni, 

Ezért mentem le érte.  

Megremegett a tárnák mélye, 

Hogy szólni kezdett a fölajzott húr, 

Összerándult a holt nők méhe 

S árnya messze lent, a falakon túl. 

Széleset rikoltott, föl- s leszállt a hívó hang, 

Minek nem állhat ellen, 

Ki emlékezni tud még, 

Kinek édes ének, ölelés s maradék jellem

Bolyong bárha bomló sejtjei mélyén.  

Jött is - 

Egy nő, aki fölé eget emelt lantom, 

Kinek combjai mindíg felhőkig tárva, 

S kiben betelhetetlen bolyonghatott 

Testem tengerének apálya, dagálya. 

Közeledte hírét poros Ifjú hozta, 

Bokái körül szellőszárnyak terelte 

Ismeretlen illatok illatoztak.  

Mögötte feltűnt ő is, 

Kitől eltiltottak az istenek,

Mert vágyva vágyták ők is, 

Minél többet nem tudok s nem ismerek. 

Jött, az éjszaka gyolcsába burkolódzva, 

Erőtlen tipegve, mintha csak vonszolódna, 

Fénytelen tompán, jaj, kínban dalolódva, 

S szólni képtelen.  

Megállt, 

(ennyire közel, míg élt, se volt) 

S mint ki rémülten tekint a vízbe, 

Hová a hold zuhan le estelente, 

Sziget lett újra: szűzi föld 

A máslét homályló iszapjából, 

Mit körbefoly néhány makacs emlék, 

(egy arcé, mi fölé hajolt, 

egy kézé, mi érte dalolt), 

S nem hagyja mélyülő álmával telítődni, 

Feledni évszakokat, napfényt és esőt, 

S engem se, a költőt s szeretőt.  

Állt mögöttem, 

Éreztem hideg illatát, 

(életnyi idő telt el közben!) 

Nézte erőtlen magányos hátam 

- kezemben lantom: házam, 

Mi hazája is volt, vize, földje s tüze - 

De, jaj, hiába hívtam, hiába szóltam, 

Hiába villant arcába szavaim tükre: 

Már nem hallott -  

2.  

Halott volt ő teljesen, 

Nesztelen lépű zajtalan, 

Hiába reméltem, 

Ajka van még, hangja van, 

Ha nem ő, 

csak dalom kísért -  

Hogy csukott szemét lássam, 

Hogy elomló léte labirintusában 

Még egyszer, csak egyszer 

Falnak döntsem s faljam a testét, 

A remeket, 

(mit egykor énekem teremtett) 

Ezért jártam érte végig a termeket, 

Hogy lássam, ha holtan is, 

Ezért mentem érte, 

De nem kellhetett már néki 

Sem a testem, sem a versem.  

Pedig nem én, a dal fordult felé, 

Versem volt az, mi arcába nézett, 

Hát legyen átkozott a költészet, 

Ha életet halállá igézhet!

Fuchs Éva: Emelt fővel

Amikor azt hiszed elfogyott, 

S nincs már több erőd. 

Amikor azt érzed, 

Ez, tovább nem mehet, 

Emelt fővel élni nem lehet. 

Összetört a bánat, 

Ezernyi gond közt, homályban élsz,

feladnád már, nincs tovább. 

S mégis, valami itt tart. 

Nem tudod miért, nem tudod kiért? 

Legyűröd a gondot, 

lassan-lassan talpra állsz. 

Az életet nem te adtad magadnak, 

hát nincs jogod, hogy feladjad. 

Az ember megmarad a holnapnak, 

akkor is, ha gyötri a bánat....

William Shakespeare: XXX. szonett

Ha a merengés édes ünnepén  

Együtt ülök a múlt árnyaival,  

Sóhajt bennem a sok vesztett remény  

S elmúlok: sír újra a régi jaj:  

És noha nem szoktam, megkönnyezem  

Egy-egy barátom, kit időtlen éj fed,  

S felzokog a rég-megölt szerelem  

S köddé vált arcok fájnak, messzi képek,  

És tűnt bánatok új bánata hasgat  

S ahogy kín kínra feltámad megint,  

Bús számláját sok panaszolt panasznak,  

Nem először, fizetem újra mind.     

       De ha közben eszembe jutsz, barátom,     

       Nincs veszteségem és a gyász csak álom.      

Szabó Lőrinc fordítása

Tornay András: [Lennél-e menedékem...]

Lennél-e menedékem, ha teljesen eláztat az eső 

Lennél-e menedékem ha nem is próbálnék erősnek látszani 

Megsimogatnál akkor is, ha mocsárba merültem előtted 

Lennél e menedékem ha siralmas kiszolgáltatottságom 

egyetlen érintésért könyörögne 

Megvígasztalsz akkor is, ha majd 

könnyeim ömlenek aszfaltközöny tócsáiba 

Lennél-e a menedékem, akkor, mikor magam elől menekülök ... 

talán pont hozzád...

László Ilona: Veled

Hozzám nőttél észrevétlenül, 

Beépültél húsomba, vérembe, 

Itt élsz velem legbelül, 

Tested lenyomata beégett testembe.      

Szemeid néznek vissza tükrömből, 

Mosolyod lebeg az éjszakában, 

Ajkad mesél vágyról, szerelemről, 

Ismertelek már egy más világban.      

A szeretetnek vagy örök szelencéje, 

Flastrom az összes sebemre, 

Az odaadás forró, édes kemencéje, 

Nyugtató csók a lelkemre.      

Nem tudunk semmit a jövőről, 

Csak tobzódunk önfeledten a mában, 

Pillanatokat lopunk az időből, 

S a végtelent leljük egymás karjában.

Endrődi Sándor: Koporsók

Minden koporsó zárt levél, 

A halál zord pecsétje rajta. 

Tartalma bús, tartalma mély, 

De csak az Isten olvashatja.  

Istenhez van címezve mind, 

Ezer meg ezer változatban. 

Ő oldja meg rejtélyeik’ 

És egyet sem hagy olvasatlan.  

Olvassa gyakran és soká, 

Mind komorabban évről-évre, 

És részvéttel tekint alá 

Az élő lények seregére.

Grecsó Krisztián: Én már nem tudom

        

       Én már nem tudom, vagyis elfeledtem, és akarnom kell emlékezni rá, hogy alig néhány évtizede még nálunk, Magyarországon is szóltak egymáshoz az emberek, tudni akarták, honnan jön a másik, mire vágyik, nyitva voltak az ajtók, feljártunk egymáshoz, a függőfolyosón vagy a kis ház előtt ott volt a hokedli, arra ültek ki az öregek, akik nem is voltak öregek, és mondták, hogy telik az élet, mi a titka a roppanós kovászos uborkának, milyen nóta járja, ki süti legszebbre a szalonnát, hol olcsó a sütőmargarin. 

Én már nem tudom, mi lehetett annak a bizalomnak az alapja, hogy bárhol kaptam egy karéj lekváros kenyeret, és az utca tele volt gyerekkel, lábtengóztunk és jártuk a határt, az öregek, akik nem is voltak öregek, dominóztak vagy huszonegyeztek, és valahogy mindig volt min nevetni. El sem tudom képzelni, min lehetett annyit nevetni. 

Én már nem tudom, hogy volt, hogy szerettük, vagy ha nem, hát elviseltük egymást, nem kellett kínosan feszengeni a vasárnapi ebédnél, már nem emlékszem, milyen úgy beszélgetni, hogy ha vannak is tabu témák, nincsenek aknák, nem lesz lápos és mérgező a beszélgetés egyik tőzeges szóról a másikra; csevegjünk bármiről: szobafestésről, locsolásról, olvasásról. 

Én már nem tudom, milyen az, hagyományról, szokásokról beszélni alanyi jogon, úgy, hogy hiszem, a világ leírható és meghódított, mert a búcsúra hazajön a család és a húszliteres fazékban rotyog a töltött káposzta, és az asztali fehérbor mellett elmeséljük a nagy eposzainkat, mondjuk arról a rémületes inflációról, amikor tönkrement a pengő, és a házra félretett pénzből tata végül egy kenyérvágó kést vett meg egy bilit. 

És persze azt sem tudom, honnan vették a régi öregek a derűt, merthogy ezt nem sírva mondták, hanem nevettek, „ma is megvan az a bili”, mondta kacagva tata, pedig nem volt meg, vagy ma nincs meg, ahogy derű sincs, az élet derűje, ami akkor is erősebb volt a türelmetlenségnél, gőgnél, irigységnél, ha nem lett meg a csinos családi ház. Mert volt helyette boldogság, gyerekek, jó szó, és annál nem volt fontosabb. 

Úgy hozta az úri dolgom, hogy egy aprócska olasz faluban voltam, amikor itthon megint felizzott a gyűlölet állami ösztökéje, amikor újra irritálni kezdték a magyar emberekben az egyébként is megzavarodott lelket. Próbáltam nem figyelni a hazai híreket, hogy „tudtam-e”, csak ültem, néztem a tengert, és láttam, hogy arrafelé még kiülnek a padra az öregek, akik nem is öregek, dominóznak a tengerparton, nagyot nevetnek a péknél, nem lökik el egymást, nem keresik a konfliktust, nem úgy élnek, hogy azt lesik, min sértődhetnek meg. És nem azért – hiszem, hogy nem –, mert jobb emberek, mint mi. Aztán persze mégis, és mégsem. 

Éreztem magamban a kelet-európai rutint, ingert a szorongásra, a félelemre, a türelmetlenségre, „mit lopja a napot?”, „miért nem szól rá a gyerekre?”, „miért nem hozza már?”, de a tenger, a falucska szűk utcái, a mosolygós emberek nem hagyták, minden mozdulat kigúnyolta jól táplált magyar szorongásom. Irigy lettem, bevallom, egészen őszintén irigy. Szeretném én is elhagyni az eredendő sértettségem, ami a Lajtán innen úgy születik az emberrel, mint másutt Ádám és Éva vétke, azt az örökös gyanakvást, hogy engem rá akarnak szedni, meg akarnak károsítani, át fognak verni, megalázó helyzetbe fogok kerülni, és másról sem szól az élet, mint hogy ezekre készülök, és ezeket heverem ki. Mert semmilyen sérelmemre – ahogy az apáméra és az ő apjáéra sem volt – nincs orvosság, jóvátétel, igazság. Ezért mi, magyarok az apróságokat (elénk állnak a sorban, nem engednek át a zebrán) is úgy éljük meg, mintha bedőlt volna a világ, és csak dühöngünk, rágjuk magunkat, pazaroljuk az életet. 

Vajon tudtam én valaha bízni, várni? És maga? Maga tudott? 

Tudta, hogy bízni, hinni jó dolog, gyógyítja a lelket? 

Láttam egy nagyon öreg livornói nénit, járókeretbe kapaszkodva csodálta a tengert, aztán behunyta a szemét, és csak hagyta, hogy simogassa a sós szél. Amikor elfáradt, idős fia és menye visszasegítették az autóba. Néztem az órámat, két és fél percig tartott, mire be tudott ülni az ülésbe. Addig állt a tengeri úton, az egyetlen hegyi szerpentinen a forgalom. Várták, hogy egy idős ember elinduljon haza. Nem dudáltak, nem villogtak, nem mutogattak. Egy idős asszony szerette a tengert. És most hazamegy. Az az idős ember mi vagyunk, a mi múltunk, a mi zálogunk, a mi toleranciánk, a mi szeretetünk. 

Ön tudta ezt?   

Kevin Hart: Gyere vissza

Gyere vissza hozzám. 

Az út csendben vár az ajtód előtt, 

a szél erre fújja a leveleket. 

Késő délután van, 

szeretkezésre a legjobb idő; a fél világ 

alszik most: a hegedűk 

bánatukat feledve belesimulnak 

bársonytokjukba, s a szerelmesek 

csukott szemmel csinálják. 

Gyere vissza. El akarom mondani, 

hogy mindaz, amit valaha csak félig hittem, 

igaznak bizonyult, rá akarok találni benned 

arra a pontra, mit még sohasem érintettem, 

és virággal borítani, 

azt akarom, hogy az órák másodpercként 

fussanak tova, míg el nem múlik a bánat. 

Gyere vissza. 

Ne az utcán lustán nyújtózó napfényt figyeld, 

ne várd, hogy héj nélkül nőjön a gyümölcs. 

Ismered, 

milyen hév tölti el testünket délutánonként, 

ismered a só ízét, 

az arcot, mely kezedbe illik. 

Ismét érezni akarom, 

milyen amikor belélegzem a szavaidat; 

még egyszer érezni akarom, 

milyen az, amikor meghámoznak 

és egészben lenyelnek, újra meg újra.   

Turczi István fordítása