Lator László: Fa a sziklafalon

Vajon a lét hány millió magot
tékozolt el, míg megfoganhatott
a függőleges szikla-szahara
kőszörnyei közt ez a satnya fa?
Micsoda szeszély börtönözte be
mostoha sorsa kényszereibe,
parancsaival és cseleivel
hogy nyomta, gyűrte, kanyargatta fel
a csökönyös, fortélyos akarat
a puhacsontú vékony sudarat?
Fekete kérgén a mindennapi
küzdelem csontig ható nyomai:
nagy hegek, tarjagos daganatok,
megcsökött, kificamodott tagok,
de a rémület görcs-bogaival
felesel a szökőkút-ívü gally,
szövevényes hasadékokon át
csavarodnak, furakodnak tovább
drótkeménnyé vadult gyökerei,
mohó kínnal-gyönyörrel szívni ki
a nedvet, a sovány sókat a kő
elmeszesült hajszál-csöveiből,
s rostjaiban hangtalan ekrazit
halmozódik, szétvetni rügyeit,
és ága-lombja a forrástalan
ragyogás habzó áramaiban
fürdik, a vad, sistergő sugarak
a pórusain átáramlanak:
nyomorékul is tudja még a lét
tagolatlan tűz-homály örömét,
a kőmarkú pokol s a könnyü űr
közt remegő vezetékül feszül,
melyben pillanatonként összecsap
az üdvözült gyönyör s az iszonyat,
s magával folyvást vitatkozva, a
kettőt egyszerre kell mondania.
Micsoda jel a bibliai szikla
vörhenyes sivatagába hasítva,
zsugori biztatásul belevetve
az özönvíz utáni döbbenetbe!
Kiált minden gyötrött gyökere-ága,
mondhatatlan szépsége-árvasága!

Seléndy Balázs: Jeruzsálem

A kezdetben,
amikor nem volt sok
említésre méltó dolog

ember teremtette Istent
és az ő képére
teremtette Őt.

Isten, aki ott volt
miközben ez
megesett

csodálkozott, hogy
mindazzal amit Ő a világban szétszórt
hogyan lehetett az, hogy ember

elképzelni csak ilyen kicsit
tudott?

Lisztóczky László: Ha majd reszkető szívvel…

Ha majd reszkető szívvel
megállok az Úr színe előtt,
fölidézem legszebb és legfájóbb emlékeimet:
öt gyermekem születését és halálát,
Lilla lányomnak mind a hét esztendejét,
fuldokló köhögéseit,
naponta visszatérő lázait,
ártatlan birkózását a halállal,
kétségbeesett szeretetvágyát,
folytonos vigaszkeresését,
fokozott érzékenységét mindarra,
ami szép és emberi,
éterien tiszta és nemes gesztusát,
hogy egyik sorstársának,
akit az édesanyja látogatóba hozott hozzánk,
a legkedvesebb játékát adta ajándékba,
azt, hogy rövidre szabott élete
fölragyogtatta az emberlét
minden szépségét és tragikumát,
engem pedig elhalmozott az apaság
összes örömével és bánatával;
a Feleségem gondoskodó,
örömtudó szeretetét,
ahogy csöndesen és szelíden,
szinte észrevétlenül
szerves része lett életemnek,
elválaszthatatlanul eggyé vált velem,
megtestesítette a fele-ség szó
leghívebb, legtisztább értelmét,
szenvedélyes, önfeláldozó emberségét,
szenvedélyes, önfeláldozó anyaságát,
mellyel örökös, néma gyászát
szeretetre váltotta mások gyermekei iránt,
közel öt évig tartó küzdelmét a rákkal,
miközben egyetlen zokszót sem ejtett,
soha el nem fogyó,
odaátról most is felém sugárzó,
biztató, erőt adó mosolyát,
hogy mellette és vele lehettem mindvégig,
a Kékgolyó utcai kórház kétágyas kórtermében is,
utolsó mondatát,
melyet az agytumor okozta
kómás állapotában fogalmazott meg,
amikor váratlanul felnyitotta fél szemét,
melyben az értelem fénye csillogott,
s én ágyához siettem, becézni kezdtem,
elmondtam, hogy otthon jártam,
a könyvek és a bútorok is
róla beszélnek, visszavárják,
megosztottam vele egyik örömömet,
s megkérdeztem: „Ugye, örülsz Te is?”,
láttam, moccan a szája, válaszolni akar,
fölé hajoltam, és a fülembe súgta:
„Úgy, ahogy te!”
Ezzel a mondattal búcsúzott el tőlem,
két hét múlva, nagypéntek napján
jött el érte Illés szekere.

Mindezt Isten trónja elé teszem,
és azt mondom:
„Köszönöm, Uram, amit adtál,
s nem kérem számon a nincs-et,
köszönöm a puszta létezés csodáit,
köszönöm az oltó-kést, a szenvedést,
mely jóságra, helytállásra intett,
hogy megőrizzem méltóságomat
mindig, minden körülményben.
Ez egyetlen kincsem. Tőled kaptam,
és szomorú, árva, vigasztalan
életemmel együtt most visszaadom.
Könyörülj rajtam, Uram, könyörülj!
Szeretteimnek adj örök üdvösséget,
nekem pedig a bűnbocsánat kegyelmét!”

H. Hadabás Ildikó: Horizontok

 Fénycsík metszette ketté a világot,

a fent az fent volt, s a lent idelent.

Kettő között csöpp ének ült az ágon.

Idő-exponálta lét – szívemen.

Lator László: Társtalanul és konokul

Ki folyton érzi börtönét,
egyre tisztább és szabadabb.
Szakadozik a nyár ruhája,
egyszerűbb minden mozdulat.

Fejed fölé az éjszaka
áttetsző félgömböt borít.
Faggathatod a rendelés
egykedvű csillagképeit.

A szüntelen sötét zene
veszti a hiú díszeket.
Ily meztelen, ily keserű
csak az elvesztett sors lehet.

S csak a gyengébb érezheti
ily véglegesnek igazát.
Társtalanul és konokul
keresd hát fordított hazád.

Jókai Anna: A lovas imája

 Nappalra fekete lovat adj
  hogy kitessék a fehér fényben
           És fehér legyen a ló
           ha ránk szakad a fekete éjjel

ha a gyeplőt elejteném
  a fekete akkor is haladjon
          Ha álmodozva elkószálnék
          a fehér az úton marasszon

  versenylovak kíméljenek
  cirkuszi ló sem kell
           megedződött hátaslovunk
           elbír a tereppel

  a fekete a sorompót tiszteli
  de a fehér átröpül rajta
           félni csak az félhet
           aki a lovakat hajtja

  váltott lovak: de egy nyereg
  huszonnégy óránk gyorsan lepereg
           Csak a ló pihen az ember soha
           felette csattog Isten ostora

Lator László: Add nékem gyöngeségedet

A kimondatlan szó kinoz.
Ki tudná elviselni?
Hová is fordulhat, ki most
nem tud vigaszra lelni?

Félem s kívánom készülő
gyanútlan-őz-szerelmed.
A hallgatáshoz nincs erőm,
ragyogó homloku gyermek.

Óvlak magamtól: védekezz!
S szeretném: bár ne tennéd!
Hisz édesebb vagy, mint a méz,
kívánság, ölelés, emlék.

Talán csak én teremtelek
magam képére, társnak,
más csillagon laksz, úgy lehet,
csalás vagy öncsalás vagy.

Vagy segíthetsz? A semmivel
naponta szembenézek.
Didergő meztelen szivem
nem védi rég igézet.

Ember vagyok. Szem és tudat,
ki lát, hall, érez, eszmél.
Tudom, hogy sokkal boldogabb,
ha együgyűbb lehetnék.

Légy ölelő part, menedék
veszendő életemben,
kevés, ha nem lehetsz elég,
de mégse hagyj el engem.

Ó, micsoda fény! Mit tegyek?
Sugarak kévéi vernek.
Add nékem gyöngeségedet,
ragyogó homloku gyermek!

Bella István: Ha kavicsok csikorognak

1

Mégis, milyen bölcsőt képzelhetek
magam köré, ha már kitaláltam
a lábam járni, kalimpálni kezem,
a nyelvem, a szám, hogy szabadon oázzam,
milyen rácsot és milyen kezeket,
ha – mert fölálltam és kiegyenesedtem –
körémrács óv, s köröttemkéz lök el
attól a földtől, akiben megszülettem.

2

Marokkal tömöm számba a reményt:
a gyolcs jövőt, ahogy gyerekkoromban
faltam az első havat, mintha akácfehér
virágot nyárzana a fagy fekete lombja
– de mire számhoz ér, már el is olvad,
sáros hólét nyeldeklek fuldokolva:

roszog a jövő rossz fogam alatt.

3

Ezután csak a fákat szeretem,
az októberes fákat, csontmagányuk,
szikkadt mosolyuk, őszös, levéltelen
lombjaikat, szájtalan susogásuk,
ezután csak csontjaik ölelem,
akár a földben ölelném apámat.
Porlik az idő, malmok: könyörtelen
kötvények s rigók bérlik koponyámat.

4

Ifjúságom virágot mondó lány volt,
nem szavak, égő rózsák buktak a számon,
réteket léptem, szivárványzenét,
jajjnárciszt, ibolyazenét
szökkentett föl a lábom,
most boldog vagyok, ha kavicsok csikorognak
barlangtorkomból, s ha szikes időm bejárom.

Mégse siratom vissza ifjúságom.
A borosüveget a májusfákon,
s a vak szallagokat mind megutáltam.

Megutáltam a mosolyt az orgonákon.

Karaffa Gyula: Ne haragudj…

Ne haragudj rám Istenem,
hogy rosszul kopogtam nálad,
egyenesen álltam előtted.
Annyira vágytam utánad.

Zárva előttem már a templom,
imádkozni nem hív senki.
Kövek közé hullott mag vagyok;
Nem tudlak így sem elfeledni.

Mint Jézust mikor megtagadta Péter,
úgy vagyok már én is teveled:
Örökké sír már utánad a lelkem,
csak Tőled várom az életet.

Ne haragudj rám Istenem,
hogy rosszul kopogok Nálad,
egyenesen állok előtted;
Jaj, annyira vágyok utánad!

Advent

Ágh Tihamér: Adventkor

Ködös hajnal-órák, tejszínű reggelek,
a földön sárguló, elkínzott levelek.
Az ég hólyagszemén nem tör át a nap
sugárnyalábja felhőtlen megakad.
Az ősz lassan lépked, majd télbe borul
és ahogy megvirrad, be is alkonyul...
Este tompa fények remegnek az utcán,
megtörnek a tócsák fodródozó foltján.
De a hétköznapok bágyadt szürkesége
nem törheti meg azt, ami bennünk béke.
Lelkünkben reménység, a szívünkben áldás:
Ránk köszöntött advent,
boldog Jézus-várás...

Kassák Lajos: Kezem a kezedben

Hallod? Ez az a szél
mely kitépi a fák gyökereit
de ez a szél gyönge ahhoz
hogy elszakítson bennünket egymástól.

Te az én lefejthetetlen húsom vagy
s az én vérem forr a te ereidben.
Hiába jön felénk barát vagy ellenség
nincs aki elrabolhatná a te ajkad
az én ajkamról
nincs, aki kiáshatna engem
a te nagyon mély szemeidből.

Kassák Lajos: Hazátlan

Alszol és ébredsz ó árva te
elindulsz és nem tudod hová
léted lényegét keressed folyvást
magányos fa vagy a szú emészt.

Hol van a föld ahol születtél
testvéreiddel a nagy erdő
hol végtelen egekbe szállva fel
madár dalolja kék szerelmét.

Emlékszel az útra egy lovas
poroszkált rajta kelet felé
nyeregbe szállni vágytál magad is
de intett már a végzet ujja.

Azóta is loholsz egyedül
álom és valóság közt szép hazád
toronyjelét keresed vakon.

Kassák Lajos: Jóra való intelem

Üvegszemét a ház már lehunyta
tán alszik is
de éber a gazda
régi könyvekben lapozgat
Istenét keresi benne.

Lomhán köröz az éjmadár
s inni a tóra száll.
Egy kóbor eb

most fut át keresztben az úton
és észre sem veszi
hogy a jegenyesor árnyéka
elnyeli örökre.

Éjfél. Aludj te is
ahogyan a szomszéd háza alszik
álomtengere mélyén.

Kassák Lajos: Istenhez vagy valaki máshoz

Uram bocsásd meg bűneimet ha vannak
nem raboltam ki és nem öltem meg senkit
szigorú pillantásod rég felmérte már
hitvány áruló vagy balga hős voltam-é.

Véled számolok most ki sosem üldözött
és megszégyenülten én sem kértem, semmit
egy voltam csak a szűk viharvert akolban
szalmán éltem és gyapjút adtam gazdámnak.

Nem mondom el mit kerestem és mit találtam
de lásd láncok és kétkedések öveznek
s most alázatosan kérem én jó Uram
elfáradt csontjaimat fogadd kegyelmedbe.