2024. április 4., csütörtök

Bella István: Augusztus 7

Harminchárom éves vagyok, lassan 
egyaránt megérek, mint már annyian, 
a föld és a fény 
férgeire, 
harminchárom év, lassan 
zuhanhatok fölfele én is, 
mint a madár, a kőből lett álom, 
vagy mint az apám… 
Nyár van odakint, mondják, de én csak 
szívemre figyelek, s hallgatom, 
hogy húz odakint, mint a repülőgépek, 
rajokban a hó, s hogy robajlik 
a tél, a tél, a tél, 
– a lét hangrobbanásait 
számolom szívemben, 
– egy-kettő, egy-kettő – 
menetelnek a percek, de ki vezényel, 
ki masíroztatja körbe és körbe a vérem 
a testem 
négypitvarú kaszárnya udvarán…   

augusztus hetedike van, ma egész nap 
koromsötét éjszaka volt, mondtam, 
s a szeretőm – te őrült! – elsírta magát, 
mert dél volt, gyönyörű dél, reggeltől estelig…   

Harminchárom év, hajamba lassan 
fehér hollók települnek, 
s mind sűrűbb rajokban, 
pedig azt mondja az írás: 
„ ritka, mint…”   

Ki egyre kevésbé leszel az enyém, 
s ki ismered már 
a hanyattesett bogár bánatát: 
– „ Segítségezik a katica” – 
kicsi fiam, 
állj körém, 
végy a tenyeredbe, 
vigyél el apámhoz, 
s tégy le, 
két lábra, 
négy lábra, 
vagy százezer lábra akár.   

Bella István: Játsszunk mást

Macska vagyok. Pupilládban élek. 
Ha nem hiszed, szemhéjad fölnyitod, 
szemed sarkából magad is megnézhetsz, 
ahogy verőfényedben napozok. 

De jobb, ha szemed rám húnyod, úgy nézesz, 
legbelőled. Épp nyújtózkodom, 
a szempillámmal cirmolászlak. Nem vérzesz, 
de fújsz, prüsszögsz és élvezed nagyon. 

S most játsszunk mást! Te lész macskapupillám, 
én meg – pupillamacskád – épp elinnám 
előled lényed: fényed kortyolgatom, 

hogy – mancsommal mancsod arrébb taszítván – 
elnyúljak a leggyönyörűbb hintán, 
halhatatlan hullámú hasadon.

Szikszai Béla: Szilvaíz












zuborog a szilvaíz 
a rézüst karimája vörösen vigyorog 
a kevergető nyeszereg eresztékibe': 
rég vala, amikor dédapám 
egybemesterkedte nyelivel a likas lapockát 
s átlósan szög nélkül mesterien megerősítette... 
hej be rég volt már az is 
amikor halálos ágyán az öreg 
egyszercsak a lócára pillantott 
majd a mestergerendát kezdte el ügyelni 
s észrevétlen beleüvegesedett tekintete 
a csendbe mi akkor leesett 
dédanyám feltürte kezeszárán a rékliujjat 
s a szótalan délutánban lemosta azt a testet 
mit annyiszor ölelt, ápolt, félt, dédelgetett 
hogy méltó tisztaságban pihenjen végre meg... 
zuborog a szilvaíz 
az ereszalj koromcsöppjei múltat idézve 
ragyognak a katlan tüze felett...

Böröczki Mihály: Disznóölés




Micsoda telek voltak. Fájt a jég. 
Éles kékjétől fölhasadt az ég. 
Így költött egyszer föl a lámpafény 
gyerekkorom dérverte reggelén. 
A ház fölkészült. Élezte a kés, 
hogy ünnep lesz. A nagy disznóölés. 
A szép nap előtt gondos hónapok. 
Vödör moslék. Mustra, hogy jól lakott. 
Szűk vacsorákból vastag krumplihéj. 
A kukoricadara. Meleg éj. 
A disznóvisítás. A rémület. 
Nagy szalmahalom szívta a tüzet. 
Csak lestem. Néztem. Szikrát szórt az üst. 
És kezek tettek-vettek. Fölfeküdt 
a négylábú asztalra a jövő. 
Belekóstoltam. Ízlett az idő. 
Úgy déltájt már az első falatok. 
S a boldog száj. Evett és harapott. 
A friss belekbe hús, meg töltelék. 
Sütött a tél és megenyhült a kék. 
Meg annyi minden. Kapkodtam fejem, 
hogy esztendőnkre javunk meglegyen. 
A tepertő. Az estet sercegő. 
S a fehér zsír. A kenyérszerető.   

2024. április 1., hétfő

Bella István: Falevélen talált sanzon




Igen, és egyszer meghalok,
és nem leszek, csak puszta név,
vagy az se, falevélvacok
résekből egy szín visszanéz,

nem látja ember, se madár,
te sem, pedig mondom: „ vagyok ”,
– bár torkom sincs, s hangom, akár
az augusztusi csillagok,

elég a nincsben, mielőtt
szólhatnék… Fű, hamu dadog.
Simítsd meg majd a levegőt
testeddel, s tudd, hogy az vagyok!

Dsida Jenő: Hálóing nélkül

Föl-fölvetem és némán eltünődöm, mi is lelt tegnap este engemet? 
Ruháimat már szálig levetettem, még nem vettem föl             
            hálóingemet, egyedül álltam.             
            kissé tétovázva, szobámban, egyedül és meztelen             
            s a villanyt aztán lassan elcsavartam. Irtózatos sötét lett.             
            Esztelen és irgalmatlan, végtelen sötétség,             
            este, melynek már szinte teste van, a pillanatok             
            estek és zuhogtak és én dadogtam:             
            - Késő este van, éjszaka is talán,             
            s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrű sötétre még             
            és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos,             
            fekete sűrüség? 
Eszembe jutott minden, ami rossz volt,             
            rossz gondolat, vers, csók, kihült falat             
            és annyi régi, sápadt ismerősöm,             
            ki messze van, vagy lent a föld alatt.             
            És hirtelen és furcsán ráijedtem, hogy ami eddig élt,             
            csak a ruha: kabát, kalap, harisnya és cipő volt,             
            nadrág, nyakkendő, kesztyű és puha ing,             
            mely fedez és véd a zord hidegtől,             
            véd és takar magamtól engemet:             
            jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat             
            és védő ingemet.             
            Nem vagyok már senki tisztelt barátja, kit köszönteni illik,             
            nem vagyok senki teremtett asszony szeretője,             
            se lapok munkatársa nem vagyok, se kártyapajtás,             
            törzsvendég a klubban, se szerkesztő úr többé nem vagyok, se vándor,             
            aki meredélyre kaptat, se út, se cél - és költő sem vagyok, 
csak ember, aki minden idegével             
            lágy takaró s melengető vacok után sír             
            és csak áll a nagy sötétben             
            s meztelenül             
            Isten előtt vacog.

Csukás István: Kinek számolunk el a végén

Kinek számolunk el a végén, 
letéve testünket, mint egy batyut? 
Ki veszi kezébe tűnődve 
és szánakozva kihűlt agyunk? 

Ki készít leltárt és kinek jegyzi fel? 
A végtelen türelem, mely összerakta, 
miért volt s miért van, hogy ugyanúgy 
szétszedi sejtjeinket darabokra?

Tamás Tímea A sziget

hosszan   

mert van egy hely, ahová néha beengednek 
úgy szombat délután vasárnap délben 
ott van ahová ritkán jutsz el 
fent vagy lent a nyugalom völgyében 
ahol törpe és óriás lehetsz 
ahová nem jut el az árnyék 
ahová sem az örökkévalóság 
sem a halál el nem talált még 
ahol nincs helye már a végtelennek 
a tengerből szőtt kék mezőknek 
ahol Anna szőkesége is 
csak rőt visszfénye a létezőnek   

ott hová néha beengednek 
közös titkaik őrzik a percek 
ott lehetsz törpe lehetsz óriás 
érzelmes szemű ijedt gyermek 
(lehetsz ósdi és ésszerű) 
lehetsz te is és lehetsz más is 
lehetsz balga és nagyeszű 
füst vagy dús tollú madár is   

azon a helyen egyesülnek 
tágas terei a légnek 
találkoznak Esthajnalcsillagok 
s Hyperionok leszédülnek 
elcsábulnak földi zenére 
kevés szerelemre s borra 
megkóstolják hogy milyen az: 
véges s végtelen egybefolyva 
mit kínál – mit nem – s mit akar 
(azon a helyen a határon) 
lehetsz a vég és a kezdet 
egy sor vers és egy néma álom 
kígyóbőrbe bújt áhítat 
aki voltál s amivé vedlesz 
a bőr szigorú határán belül 
néhány őrzött és elvétett kezdet        

*                
 
röviden     

A bőr határain belül élek 
azt mondják ott fészkel a lélek 
és őrzi valami 
egyszer az élet, aztán a halál, 
utána pedig valami más. 
A bőr határain belül vidám az élet 
érzelmek félelmek vágyak tenyésznek 
búján, szakadtan, kétségbeejtőn, 
de mindig, mindenkor, mindenkit 
megejtőn 
a bőr határain túl nem léphetsz 
vad kutyák őriznek téged

2024. március 31., vasárnap

Szabó Lőrinc: Húsvét




Távol a város zajától,  
messze a poros úttól,  
itt vagyok a réten,  
húsvéti napsugárban.  
Fú a szél,  
s meglebbenti a zöldellő füvet,  
szárnyra kapnak gondolataim,  
és könnyűn szállnak,  
mint az égen az álmok.  
Hallom a virágok dalát,  
édes illatukat érzem,  
szívem újra megtelik örömmel és szeretettel.  
Itt, a természet ölében,  
élek újra,  
teljes erővel,  
és köszönöm a teremtőnek e csodálatos húsvéti ajándékot.

Cseri Kálmán: A feltámadás következményei



A feltámadás következményei 


2024. március 30., szombat

Székely Zsolt Ferenc: Halotti csend




" József elvitte a holttestet, tiszta gyolcsba göngyölte, és elhelyezte a maga új sírjába, amelyet a sziklába vágatott. A sír bejáratához egy nagy követ hengerített, és elment."
(Mt 27, 59-60).     

Egyre gyakrabban fogalmazódik meg bennem az a gondolat, hogy nincs szörnyűbb, mint emberek kezébe esni. Az embernél nincs kegyetlenebb lény a földön. Jézus emberek kezére adatott. Keresztre feszítették, meghalt. A tanítványok semmit sem értenek az egészből. Az Isten meghal a kereszten. Még holtában sincs számára hely a világban, egy idegen sírjába teszik. Meghalt, eltemették az Istent. Ki érti ezt? A józan ész nem tud mit kezdeni az Isten Jézus halálával. Az Isten annyira szereti az embert, hogy belehal ebbe a szeretetbe!  

Amit ma szeretnék tudatosítani magamban: Jézus halála Isten halála volt értem. 

Jézus halála békeszerző halál volt. Érte megbékélt Isten a világgal. Halála ajtónyitás az életre. Ugyanis Jézus legyőzte a halált.  

Jézus halála győztes halál. Halála engem is halálba hív. Óemberemmel szembe állít és ma értem meg igazán mit jelent az óember megöldöklésének és az új ember megelevenítésének fontossága.  Jézus halála halálfélelmem legyőző halál. Bátorságot adó halál. A haláltól már nem kell félnem, hiszen Jézus halála után a halálom nem más, „ csak ” meghalás a bűnre nézve és átmenetel az örök életre. 

Forrás: Napi és gondolat

A nap gondolata




Az én bűneim szegezték Jézust a keresztre.

2024. március 29., péntek

Bódás János: Húsvéti hit











Bármit beszéltek, hitetlen Tamások, 
a húsvéti hit győzedelmes marad. 
Az Úr feltámadt, vallja millió szív, 
s nem roskad össze semmi súly alatt.  

Én nem hajlok a hitető beszédre, 
világcsalók előtt se hódolok, 
de tördelvén a titok néma zárát, 
csak azt hiszem, amit megtapasztalok.  

De mit nem érzek vak, süket kezemmel, 
s hová nem ér el káprázó szemem, 
lelkemmel látom azt, amely ha szárnyal, 
nem ér nyomába gyarló értelem.  

Én hallom, mit súg virág a virágnak, 
bár hangjának fülemben nincs nyoma. 
Értem a tavasz illatos beszédét, 
s érzem Istent, bár nem láttam soha.  

S bár győzött a bűn, mikor a keresztről 
lelkeket mosva hullt alá a vér, 
mégis hiszem a Krisztus diadalát, 
s tudom, hogy feltámadt, mert bennem él!  

Ő áll mellettem könnyben és mosolyban, 
amíg az élet rögeit töröm, 
nyugodtan tűrök, mert tudom, hogy vár majd 
egy új élet s fenn mennyei öröm.  

E hit vigasztal minden megtiportat, 
özvegyet, árvát, sír felé menőt, 
gyermeket-vesztett, zokogó anyákat, 
s aki beteg is, ebből nyer erőt.  

Az Úr feltámadt, vallja millió szív 
s nem roskad össze semmi súly alatt. 
Bármit beszéltek hitetlen Tamások, 
a húsvéti hit győzelmes marad!

Cseri Kálmán: Mi történt nagypénteken?




Ugyanarról az eseményről többféleképpen lehet beszámolni, attól függően, hogy mennyit lát és ért belőle az ember. Lehet egészen felszínesen is, lehet élményszerűen, korrekt-objektív módon, vagy úgy, hogy a szemlélő érti az összefüggéseket is, ismeri a háttér-információkat, és nem csak jelenségeket észlel, hanem a lényeget látja.  

A nagypénteki eseményekről is ugyanígy többféle beszámoló készült.   

Jézus ellenségei nyugtázhatták az egészet így: sikerült keresztülhajtani még az ünnep előtt ezt a kellemetlen procedúrát. Évek óta készültek Jézus félretételére, majd „ likvidálására”, de végre most meg lehetett valósítani. Sikerült őt egy félreeső helyen, éjjel, csendben letartóztatni, lezavarták a vallási pert még akkor éjszaka, a hamis tanúk egy kicsit belekavartak az ellentmondásaikkal, de Kajafás végül is ügyesen kivitte, hogy egyhangú határozat született: méltó a halálra. Pilátus kemény dió volt, mert okoskodott, hogy nem talál bűnt Jézusban, de a „ császár barátja” kifejezés végül őt is megtörte. Külön csoda, hogy még aznap sor kerülhetett a keresztre feszítésre, s még a szombat bejötte előtt a temetésre is. Ott van most már Jézus jó helyen, a nagy kő lezárta a sírt, még őrséget is sikerült kirendelni a sírhoz – ezek után semmi baj nem történhet, megszabadultak Jézustól, lehet nyugodtan aludni és ünnepelni.  

Pilátusnak lehet, hogy volt egy-két nyugtalan éjszakája, no de az ügyes ember előbb-utóbb megnyugtatja a lelkiismeretét, s az újabb események feledtetik majd ezt a kellemetlen napot. – Így is át lehet élni a nagypénteki történetet.  

Meg úgy is, ahogyan az emmausi tanítványok, akik csodálkoztak, hogy ismeretlen útitársuk nem tudja, „ mi történt Jeruzsálemben ezekben a napokban ”. „ Mi történt? – kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak: Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki próféta volt, szóban és tettben hatalmas Isten és az egész nép előtt; hogyan adták át a főpapok és a főemberek halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt” (Lk 24,19-21). – Valóban ez történt akkor? Csak ennyi?  

S voltak, akik nem értették, ha valóban ő volt a Messiás, hogyan eshetett ez meg vele. Hogyan kerülhetett olyan helyzetbe, hogy az Isten is elhagyta? És Illés sem jött segítségére. János pedig, aki mindvégig ott volt Jézus keresztjénél, mindent pontosan megfigyelt és leírt, még azt is feljegyezte, hogy amikor a római katona beleszúrta lándzsáját Jézus oldalába, a sebből „ vér és víz jött ki ”. A frissen beállt halál jele valóban az, hogy az alvadó vérből kicsapódik a vizenyő (Jn 19,34). Ez a megfigyelés azért is fontos, mert igazolja, hogy Jézus valóban meghalt a kereszten. Már a szúráskor halott volt, ilyen szúrás után pedig senki nem marad életben. Ez a tény fontos feltétele az ő valóságos testi feltámadásának.  

Mind a négy evangélium részletesen leírja, mi történt nagypénteken. De vajon csakugyan ennyi történt, ami ehhez a négy helyszínhez köthető: Gecsemáne – Kajafás háza – Pilátus palotája – Golgota?  

Nem. Nagyon jó, hogy a szemtanúk olyan pontosan beszámolnak Jézus megkínzásáról és megfeszítésének eseményéről. Ezek az ő kereszthalálának történetiségét bizonyítják, és ez fontos a hitünk szempontjából is. Ennél azonban sokkal több történt nagypénteken. Próbáljuk ezt számba venni a teljes Szentírás alapján!  

1. Nagypénteken egy örök isteni terv valósult meg, prófétai ígéretek teljesedtek be. „ Az Emberfia elment, amint elrendeltetett ” (Lk 22,22). Az asszony utóda a kígyó fejére taposott (1Móz 3,15). Jézus kereszten kimondott utolsó szava, az „ elvégeztetett ”, szó szerint ezt jelenti: céljához ért, beteljesedett – ti. Isten üdvözítő terve.  

2. Nagypénteken az történt Jeruzsálemben, hogy Isten bűn nélküli Fia elszenvedte a mi Isten elleni lázadásunk igazságos ítéletét. Magára vállalta bűneinket (amiket nem ő követett el hanem mi), és azok büntetését, és helyettünk elszenvedte ezt; hogy így azt, aki hisz őbenne, már ne sújtsa Isten ítélete. Ez a helyettes elégtétel, ez a tökéletes engesztelés, és a bűnbocsánat-kiváltás-megváltás Jézus Krisztus halálának valódi oka és célja.  

Az ember bűne, Isten elleni lázadása maga után vonja annak büntetését, az örök kárhozatot. Bűne, hogy elszakadt Istentől, büntetése, hogy így, Isten nélkül kell maradnia most és örökre. Ez a kárhozat. Ebben az állapotában csak bűnöket tud elkövetni, s ezek közül egy is elég ahhoz, hogy kizárja őt az üdvösségből. Pl. meg van írva, hogy hazugok, gyávák, paráznák nem örökölhetik Isten országát. Mi pedig sokat hazudunk, paráználkodunk, káromoljuk Istent. Ezzel szemben Jézus Krisztus soha nem hazudott, nem paráználkodott, nem szidta az Atyát. És ő, a bűn nélküli, magára vállalta a mi bűnünket és bűneinket, mintha ő követte volna el azokat, és elszenvedte a nekünk járó büntetést a kereszten. Isten pedig ezt a büntetést még egyszer már nem hajtja végre rajtunk. Úgy veszi, mintha mi szenvedtük volna el. Nem tulajdonítja nekünk a mi vétkeinket, hanem nekünk tulajdonítja Jézus Krisztus igazságát! „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne” (2Kor 5,21). Aki ezt a tényt önmagára nézve is érvényesnek tartja, vagyis hisz Jézusban, az van „ őbenne ”. Azt viszont Isten olyan igaznak látja, mint egyszülött Fiát.  

Ez a helyettes elégtétel, ez a tökéletes engesztelés, ez az Isten nélküli állapotból, az örök halálból való kiváltás történt meg nagypénteken. „ Nem ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtlen Báránynak, Krisztusnak a vérén” (1Pt 1,18-19).  

Ahogyan a Heidelbergi Káté írja: „ Bár Isten minden parancsa ellen súlyosan vétkeztem…, sőt még mindig kész vagyok minden gonoszra, mindazáltal Isten, minden érdemem nélkül, ingyen kegyelemből nekem ajándékozza és tulajdonítja Krisztus tökéletes elégtételét, igazságát és szentségét, mintha soha semmi bűnt nem cselekedtem volna és bűnös sem lettem volna, sőt mintha mindenben olyan engedelmes lettem volna, amilyen Krisztus volt – de csak úgy, ha e jótéteményeket hívő szívvel elfogadom.” (60. kérdés-felelet) Ezért lehetek bizonyos ebben: „ Véredbe rejtve én tiszta s igaz vagyok.”  

Jézus ígérte (Jn 5,24): „ Bizony, bizony mondom néktek, aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.” Pál apostol bizonyságtétele: „ Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne (Jézusban) lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent…, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által” (Kol 1,19-20). „ Az ő akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra.” „ Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket” (Zsid 10,10. 14). Mert Jézus „a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg”(Ézs 53,5).  

Ez történt nagypénteken. S hogy közben mit tett Júdás, Péter, Kajafás, Pilátus, a főpapok és a katonák, egy-egy személy és sokaság – ez mind tanulságos, de csak a felszín. A lényeg, hogy „ ezt kellett elszenvednie Krisztusnak, és így megdicsőülnie ” (Lk 24,26). (A Mt 16,21- ben négyszeres „ kell ” olvasható.)  

3. Az eddigiekben tulajdonképpen mindent elmondtunk Jézus halálának jelentőségéről, de ennek a kozmikus hatású szabadításnak néhány részletét még külön is megemlítjük.  

Nagypénteken nyilvánvalóvá lett, hogy Isten, aki mint Teremtő is sokkal hatalmasabb a Sátánnál, megtörte az ő pusztító erejét Krisztus halála által. Krisztusba mintegy beleszakadt a Sátán fullánkja, s azóta már csak, mint legyőzött ellenség tud ártani az embereknek. És Krisztus győzelme hit által a benne hívőké is.  

Ezért ujjong Pál apostol: „ Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod? Hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (1Kor 15,55-57). Mert Isten „ eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet…, odaszegezve azt a keresztfára. Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk ” (Kol 2,14-15).  

4. Krisztus keresztje Isten irántunk való szeretetének objektív bizonyítéka is. Gyakori tévedés, hogy Isten szeretetének bizonyságait sorsunk alakulásában keressük: ha jól megy minden, szeret Isten, ha próbák jönnek – miért nem szeret? Holott nem ez mutatja Isten szeretetét. „ Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk általa. Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért ” (1Jn 4,9- 10). „ Isten abban mutatta meg rajtunk szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk. Ha tehát már most megigazított minket az ő vére által (!), még inkább meg fog menteni minket a haragtól ” (Rm 5,8-9).  

5. Ugyanakkor Isten bűn feletti ítéletének is Krisztus keresztje a bizonysága. Mert Isten kegyelme nem abban áll, hogy elnézi a bűnt, hanem hogy nem azt bünteti meg, aki elkövette, hanem az ő Fiát, aki magára vállalta. Isten nem elnéző, ő bűnt gyűlölő, igazságos és szent. Nagypéntek azt is mutatja, milyen rettenetes következménye lett az ember Isten elleni lázadásának. Jézus ezt szenvedte el, ezért kellett a poklot is megjárnia, amikor felkiáltott: Istenem, miért hagytál el engem!  

Nem véletlen, hogy pünkösd után az apostoli igehirdetés központi mondanivalója mindig a Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának ténye és jelentősége volt. Krisztus feltámadása hitelesítette azt, hogy Isten elfogadta az ő helyettes elégtételét, tökéletes és érvényes(!) az a váltság, amit halálával szerzett. A feltámadás fényében vált mindenki számára érthetővé, hogy mi is történt valójában nagypénteken, hogy ennek csakugyan meg kellett és így kellett történnie. Ez legyen a mi üdvözítő hitünk szilárd alapja is!  

(Megjelent: Biblia és Gyülekezet, XXIII. évfolyam, 2011. április)

Túrmezei Erzsébet: Aki helyett a Krisztus vérezett












Emlékezem: Kemény bilincsbe verten, 
bénultan ültem a hideg kövön. 
Sötétség, bűn és vád töltötte lelkem, 
ijesztő csend kietlen börtönöm.  

Halál? Oly mindegy. Csak nagynéha lázadt 
valami bennem. Életvágy talán. 
S akkor… szerettem volna összetörni 
bűnt és bilincset börtönöm falán…  

Neki az ajtó rozsdamart vasának 
sámsonkarokkal! Ki a fényre! Ki, 
ahol szabad mezők ujjongva várnak, 
s ahol az élet szent magvát veti!  

Néha. És máskor rémek. Megremegtem: 
a szívemen kemény, hideg marok. 
Egy síron túli hang titkos hívása: 
“Jöjj! Jöjj! Barabbás!” – Nem! Nem akarok!  

“Barabbás!” Hah, már nem a rém hívása. 
Ezer torokból tör ki: Ó, elég! 
Ez a halál! Jön értem. Sírom ássa 
és nem kiálthatok felé: Ne még!  

Most! Súlyos léptek… fegyver csörrenése… 
csikordul a zár… szoborrá meredt 
minden tagom… egy érdes hang: “Barabbás, 
szabad lettél. Le a bilincseket.”  

Először mint egy álom. De lehullnak 
mégis. Tántorgó lábaim előtt 
kitárt kapu áll. Ott kinn vár az élet, 
rám vár! Előre! Hadd köszöntsem őt!  

Merre? Hová? Nagy céltalan örömmel 
rohantam, mígnem bősz tömegbe vitt, 
zúgó tömegben torpant meg a lábam. 
Pilátust láttam, népem véneit…  

s ott állt egy ember: nagy szúró tövissel 
megkoronázott, véres, tört alak. 
Vállán vörös palást, kezébe’ nádszál. 
Hogy le nem roskad annyi kín alatt!  

Gyönge, törékeny. Vad lelkemmel érzem: 
szelíd, egészen más mint én vagyok. 
Arcán csend, nyugalom. Megtört szemében 
valami földöntúli fény ragyog.  

Ki ez az ember? Megkövülten állok. 
Énrám tekint. Ki Ő? Mit véthetett? 
Valaki szól: “A názáreti Jézus. 
Őt feszítik meg Barabbás helyett.”  

Oly hosszú út vezet a Golgotára… 
Én végigjártam. Két lázas szemem 
odatapadt vonagló alakjára, 
ott égett minden gyilkoló szegen.  

És nem tudtam többé levenni róla. 
A szemek fénye… az a szent ajak… 
a hulló vér… Múlott a perc, az óra. 
Felejthetetlen percek és szavak.  

A szívemen gigászi nagyra nőttek 
láttán kemény, hideg, gránithegyek: 
Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem! 
Hogy én éljek, hogy én szabad legyek!  

Mikor utolsót vonaglott a teste, 
mikor már minden elvégeztetett, 
mentem alá a gyász hegyéről én is. 
– S ölbe vettem… egy síró gyermeket.  

Megsimogattam… lázadó kezemmel, 
mely azelőtt csak gyilkolt és rabolt. 
S akkor tudtam meg, hogy Barabbás meghalt. 
Az ő testét fedi a sziklabolt.  

Már csak szeretni, simogatni vágytam, 
haladni csendesen, mint Ő haladt, 
aki helyettem roskadt le a porba 
Golgota útján a kereszt alatt.  

Helyettem. Énhelyettem! Énhelyettem! 
Ez a szó zengi át az életem. 
Napfény gyanánt ez tündököl felettem, 
s ez nyitja meg a mennyet is nekem.  

“ Ki az? Ki zörget?” – kérdik majd. “ Barabbás, 
aki helyett a Krisztus vérezett.” 
S kitárják akkor ujjongó örömmel 
a gyöngykaput fehér angyalkezek.