2026. július 15., szerda

Béki István: Megbocsátod-é?

             Dsida Jenő emlékének 

Szél, nap, ősz vagyok.  

Megbocsátod-é, 
hogy port hintettem égszínkék szemedbe, 
hogy leperzseltem hófehér karod? 
Hogy ingválladra tört levelet szórtam, megbocsátod-é?  

Fű, víz, árny vagyok.  

Megbocsátod-é, hogy megcsiklandtam rám tipró bokádat, 
hogy áztattalak forró könnyesőben? 
Hogy véletlenül arcodra vetődtem, 
megbocsátod-é?

Gergely Ágnes: Találka

           Reflexiók egy Kálnoky-vershez 

                       I  

Nem vacsoráztál, kávéra nem volt 
pénzed. Előtted egy doboz Kossuth. 
A könyvtár antik sírkövei közt 
kikopott márványpadlón vitt az út. 
Az út s a lépcső nem vitt sehová. 
A park hideg. Az utca ködpamacs. 
Egy presszó villog. Benn zenés felár. 
És nincsen senki, aki kölcsönad. 
De átlátszik a gonosz üvegen 
a sok egyforma öltöny, ahogy ott 
jazzdob-ritmusra egy-egy blúzhoz ér, 
s a pincér tálcán visz egy konyakot. 
És táncolnak – ó, rút albérletek, 
kollégiumok! –, elfedi a füst 
a titkos, izzadt remegést, amíg 
a zongorista azt nem mondja: „Csüccs”. 
Pilvax. Kedves. Muskátli. Paradiso. 
Felnőtt Európa. Fények. Fizetés. 
Ha majd mindegy lesz a Kájoni-kódex. 
Ha majd mindegy lesz egyszer az evés. 
Így láttalak egy kirakat előtt. 
Arcizmod rángott. Szembejött a rendőr. 
Az üres utcán heves fény cikázott. 
Védekezőn az arcodhoz emeltél.     

                       II  

A Duna-parti tört lépcsők mögött 
rozsdásan lóg a víz alá a hídcsonk. 
Ha tudta volna, hol van Budapest, 
ilyen helyszínt választott volna Hitchcock. 
Válladig értem. Behunyt szemmel is 
láttam, alattunk elhúz egy uszály. 
„Az oroszok ott viszik a szenet.” 
„Szép forma.” „Mindig az szép, ami fáj.” 
Tudtam, mit gondolsz. A ködben parázslott 
az utolsó szál cigarettabél, 
és holnap minden kezdődik elölről 
a könyvtár antik sírköveinél, 
és park és tér és ablak és belátnak, 
és vaskályhák és izzadt zuhanyok, 
és kölcsönök és elsején megadni, 
s a pincér tálcán visz egy konyakot, 
és hiába lesz máshogy: nem lesz másképp, 
nem jutunk túl a Duna-parti tört 
lépcsőkön, hol hídcsonk, uszály a násznép, 
s nem tudunk nászt és nem tudunk csömört, 
csak azt, hogy a hátgerinc belerokkan, 
ha nem viheti felnőttként a terhet. 
Zeneszóval közelget Európa. 
Védekezőn az arcomhoz emellek.   

2026. július 14., kedd

Nadányi Zoltán: Az ifjúság




Az ifjúság egy rossz barát, 
Mely mindig bajba, sárba ránt 
S veszélyt zúdit ránk mindenütt. 
De ha a válás perce üt 
S búcsúzkodik a rossz barát, 
A szívünk mindent megbocsát; 
Ontunk keserves könnyeket 
S marasztanók... De nem lehet.

Nadányi Zoltán: Tanács




Ne dicsérj senkit szemtől-szembe, 
Ne hizelegj szembe senkinek, 
Mindenkit háta mögött dicsérj, 
De úgy, hogy ő is hallja meg.

Nadányi Zoltán: Tanács




Ne gondolkozz a szíveddel, 
Mert úgy ezer tüske vár; 
És ne szeress az eszeddel, 
Mert az élet úgy sivár.

Fésűs Éva: Szeretném elmondani még...









Minden dalom, versem csak törmelék, 
pillanat-életem szilánkja, 
mit a halál tesz majd lapátra. 
Mégis szeretném elmondani még 
a boldogság káprázatát, 
amely vasmarkú fájdalmak között is 
annyiszor rám talált. 
A tüskéket hitemnek rózsafáján, 
s konok kapaszkodásomat 
a Gondviselés szalmaszálain, 
mikor cserbenhagytak az álmaim. 
Az események könyörtelenségét s azt a csodát, 
ahogyan mégis mind hasznomra vált. 
Beomlott reménységek romjain 
tücsökmuzsikás szavak vigaszában 
az örök érvényű mesék 
mindent megoldó képletét, 
s ahogy felrázták alvó szívemet 
a szeretet áramütései, 
amikor emberszemek sugarával 
emberen túlról üzent Valaki. 
A harcokat hitvány magammal, 
amikor elfordult az angyal; 
kétségeket és bizonyságokat, 
egész esendő voltomat, 
s közben a kegyelem 
keresztvízből megmaradt harmatcseppjeit 
lehajtott fejemen. 
Lassan elengedő gyökereimben 
érzem a remegést, 
s egy mámorító titkot, 
hogy élni nagyon szép volt. 
Csak ezt akartam elmondani még.

Réfi János: Fél-idő

                 Kovács Istvánnak  

Ha visszanézek, merre vitt utam, 
azt hihetném, tévedezve jártam 
a létben és e hajrázó futam 
nem volt más, csak bolygó illat-áram.  

Ujjam nyomát nem őrzi semmi sem. 
Mondják: „Lázát mélységektől kapta, 
és elvesztette mindenét, hiszen 
nem írt, csupán elfutó patakba.”  

Most megállok, merengve sorsomon, 
mert ím, mégis önmagam maradtam. 
Mi voltam én? Füledbe mormolom: 
Kézmozdulat őszi alkonyatban.   

Réfi János: Krisztus Emmausban

      










         Caravaggio festménye nyomán  

Illanó hitünk gyorsan elhagyott. 
Nem ismertünk fel – szemeink vakok! 
És a vérnyomot se láttuk, melyet 
a szeg ütött, a roppant sebhelyet.  

Vándornak hittünk; egy a sok közül, 
ki velünk vacsorál, s talán örül, 
hogy kap némi jó szót, kevés étket, 
s nem láttuk meg Urunk, Isten-léted.  

Derűs voltál, s tán nem is bántad azt, 
hogy nem ismer fel e három paraszt… 
De végül – bár hinni, látni késtem – 
rád ismertem a kenyértörésben.

2026. július 13., hétfő

Sztrilich Ágnes: mint a kisgyerek




rájöttem 
én Neked 
mit sem 
adhatok – 
mindent csak 
Tőled 
várhatok – 
Te értem 
adod az 
Életed 
én pedig 
rád mosolygok 
miként 
a kisgyerek –

Sztrilich Ágnes: „Ne vigy engem a kisértésbe!”




ne röptess 
engemet 
magasabbra 
magamnál 
add szeretnem 
kicsinységem –

2026. július 12., vasárnap

Sztrilich Ágnes: megrágalmazva



1. 

rámtapadt békanyál 
sodronykötéllé vált 
a sötétben – 
pókháló lábakkal 
fojtogatott a vád 
minden 
sötét lett – 
hajnalthozó Szellő 
felragyogó Csillag 
tágas mezőkre 
      vezetett – 

2. 

hogyan 
mondhatnám 
hamis a vád? 
ártatlan hiszen 
csak a Bárány, 
      tudom – 
hogyan vallhatnám 
igaz a vád? 
mert bennem 
mégis ártatlan 
a Bárány, 
ugye, tudod?   

3. 

teszem a 
dolgom 
mással mi 
gondom 
majd csak 
megóvsz 
egyszer majd 
igazolsz ha akarod – 
a Te dolgod – 

4. 

vakmerőség 
az egyedüllét 
veszélyes 
a magány – 
keménnyé tesz 
a meg-nem-értés 
keserűvé 
a vád – 

5. 

kinek mondjam 
a mondhatatlant? 
ki értené 
az érthetetlent? 
      dadogó szívem 
      vajúdó titkait 
      titkos vágyait 
emberségem 
kimondhatatlanságait?! 

6. 

én nem értem 
a perlést – 
engem ijeszt 
a vád – 
én nem értem 
a perlőt 
      nekem 
Te fájsz! 

7. 

kemény 
szívemből 
keserű 
forrás 
fakadt ki 
      a fájdalom –  

2026. július 10., péntek

Endrődi Sándor




Valakit, valamit szeretni kell. 
A szerető szív tündököl. 
S Isten világa örök éj marad 
Annak, ki mindent csak gyűlöl.

Szép Ernő: Imádság

Ki ülsz az égben a vihar felett,  
Én istenem, hallgass meg engemet.     

Hozzád megy szívem, itt szavam dadog, 
Hazámért reszketek, magyar vagyok.     

A népekkel, ha haragod vagyon, 
A magyarra ne haragudj nagyon.     

Ne haragudj rá, bűnét ne keresd, 
Bocsáss meg néki, sajnáljad, szeresd.     

Szeresd, vigyázz rá, istenem, atyám, 
El ne vesszen veszejtő éjszakán.     

Mert itt a népek nem tudják, mit ér, 
Hogy olyan jó, mint a falat kenyér,     

Hogy nem szokott senkit se bántani, 
Lassú dallal szeretne szántani.     

Édes istenem, te tudod magad, 
A bárány nála nem ártatlanabb.     

Te tudod ezt a fajtát, mily becses, 
Milyen takaros, mily kellemetes.     

Te látod életét minden tanyán, 
Te hallod, hogy beszél: édes anyám.     

Te tudod a barna kenyér ízét, 
Te tudod a Tisza sárga vizét.     

Te tudod, hogy itt milyen szívesen 
Hempereg a csikó a fűvesen.     

Tudod a nyáj kolompját, ha megyen, 
Édes szőlőnket tudod a hegyen,     

S keserű könnyeink tudod Uram, 
Hogy mennyit is szenvedtünk csakugyan,     

S hogy víg esztendőt várunk mindenért 
Hisszük, hogy lesz még szőlő, lágy kenyér.     

Óh, keljetek a magyart védeni 
Ti istennek fényes cselédei:     

Uradnak mondd el arany arcú Nap, 
Mondd el szerelmes délibábodat.     

Dicsérjed a Balatont, tiszta Hold, 
Hogy szebb tükröd a földön sohse volt.     

Csillagok, értünk könyörögjetek: 
Kis házak ablakába reszketeg     

Szerteszét este mennyi mécs ragyog... 
Könyörögjetek értünk, csillagok.      

2026. július 9., csütörtök

Csider Sándor: Négy sor a szeretetről




A szeretet fénnyel teli,    
általa minden él, ragyog,   
hideg falak között a lélek     
halálra váltan sír, vacog.   

Kone Orsolya: A szeretet éltet












A fény látóvá tesz, 
hisz a vaksötétben 
mindegy, 
hogy lát-e a szemed.  

A hang hallóvá tesz, 
hisz a némaságban 
mindegy, 
hogy hall-e a füled.  

A szó értelmet ad, 
hisz gondolat nélkül 
semmit sem ér a képzelet.  

A szeretet éltet, 
hisz nélküle a szív 
semmi, 
csakis halált terem.