2024. november 19., kedd
Zelk Zoltán: Nem volt jogom
Dsida Jenő: Minden nap esttel végződik
Kálnoky László: Elhárító kíváncsiság
Nagy István Attila: Hajózásra ítélve
Somlyó Zoltán: Miért?
2024. november 18., hétfő
Zelk Zoltán: Hóvirágok, ibolyák
Zelk Zoltán: Meghalt az isten
Zelk Zoltán: Fehér
Zelk Zoltán: Mint a szikla
Zelk Zoltán: Pillanat
2024. november 17., vasárnap
Tóth Árpád: Ez a nap is
Prókai Árpád: Kőkemény szív
Pethes Mária: Év végi fohász
Gazdag Erzsi: A napsugárrá vált leányka
2024. november 15., péntek
Rakovszky Zsuzsa
Kassák Lajos: Költészetem
2024. november 14., csütörtök
A nap gondolata
Nemes Nagy Ágnes: Lámpa
Simonyi Imre: Önéletrajz
Bertók László: Tedd le a kést
2024. november 13., szerda
Nemes Nagy Ágnes: Október
A. Túri Zsuzsa: Bezzeg, a kutya
Romhányi József: A téma
2024. november 12., kedd
Gősi Vali: Megszoktalak
A. Túri Zsuzsa: (utána a csend)
Bibor István: Emmausz
Kiss Ottó: Szivárványos tócsa
2024. november 8., péntek
Szesztai Zsuzsa: Legyen meg az ösvény
Jean Cocteau: Az álom elkerül
2024. november 7., csütörtök
Fetykó Judit: A csend
Lackfi János: Az Isten szeretet
Fetykó Judit: Foszlányok
Barna Julia: Amikor rádöbbensz
2024. november 5., kedd
Weöres Sándor: A két nem
Bíró Gáspár: Téltemető
2024. november 3., vasárnap
Hajdú Szabolcs Koppány: A megbocsátás útja
... Hajdú Szabolcs Koppány lovasberényi református lelkész arról gondolkodott, hogy vajon minden helyzetben tudni kell-e megbocsátani. A Vértesaljai Református Egyházmegye esperese szerint, hogyha emberhez méltó életet akarunk élni, akkor el kell indulnunk a megbocsátás útján, mert a sértettség teljesen felemészti az embert.
Az özvegyasszony ágya fölött egy nagy kép volt, ami egy fess, fiatalembert ábrázolt katonaruhában. „ A kedves férje?” – érdeklődtem tőle, amikor először látogattam meg. „ Nem kedvesem, a férjem az ott, aki mellette van a képen ” – válaszolta. Mutatott egy picike képre, ami szinte eltörpült a nagy mellett. Mielőtt még bármit kérdezhettem volna, hogy akkor talán a kedves édesapja, vagy valamelyik felmenője, az idős asszony folytatta. „ Egész életemben őt szerettem ” – nézte a nagy képet, „ de a szüleim nem engedték, hogy hozzámenjek, a vagyon miatt. Így lett ő a férjem ”– mutatott át a kis képre. „Rendes ember volt ő is, de én végig őt szerettem” – nézte homályos szemmel a nagy képet. „ Az tartotta bennem a lelket, amikor egy-egy falusi bálon összefutottunk, lopva összepillantottunk, és én láttam a tekintetében, hogy még mindig engem szeret.”
Csak ültem, megszólalni sem tudtam. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy bármi bölcsességet mondjak, ha egyáltalán ilyenkor kell mondani bármit is. De éreztem ott magamban, hogy a düh kezd eluralkodni rajtam.
Ismeretlenül is, dühös voltam ennek az asszonynak a szüleire. Hogy engedhették ezt? Hogy nézhették végig? Hogy vehették el a gyermekük boldogságát, ráadásul a vagyon miatt? Dühös voltam a korabeli szokásokra, gondolkodásmódra, emberekre, akik közömbösen végignézték ezt. Szinte én magam mondtam ki magamnak: „ Na, ez egy olyan helyzet, ami megbocsáthatatlan!”
Keresztyén emberként milyen sokszor elmondom én is az úri imádság idevágó sorát: „ Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk, az ellenünk vétkezőknek.” Ez a mondat lefordítva azt jelenti, hogy Istenem, Atyám, te is úgy bocsáss meg nekem, ahogy én képes vagyok megbocsátani másoknak.
Azóta már nagyon sok olyan történetet hallottam, ami akár még szomorúbb is volt ennél. Velem is történtek olyan dolgok, amikor kihasználták azt, hogy keresztyén vagyok, és úgy gondolták, hogy akkor majd biztos én mindent elnézek. Olyan is történt bizony, amikor én voltam figyelmetlen, és akár ezzel megbántottam vagy megsértettem valakit. Milyen jó lenne ilyenkor, ha ott a lap alján kisbetűvel lenne egy olyan rész, aminek az a címe: helyzetek, amikben nem kell megbocsátani… és jön egy jó hosszú felsorolás. De könnyű lenne! Mégis valójában nincs szükség erre.
Amikor az Úr Jézus erről beszél, akkor ő nem parancsot ad, nem felszólító módban beszél, nem teszi kötelezővé a megbocsátást.
Lehet, és
lehet egy életen keresztül dédelgetni a fájdalmat, a sértettséget és a megbántottságot, csak éppen mire megyünk vele? A megbocsátani képtelenség felemészti az embert. Olyan méreg, amit én veszek be, de mégis azt várom, hogy a másik pusztuljon bele. Ha emberhez méltó életet akarok élni, akkor el kell indulnom a megbocsátás útján.
Tudom, hogy a megbocsátás az nem megy gombnyomásra. Az nem úgy működik, hogy ma eldöntöm, és akkor onnantól már így is lesz. A megbocsátás egy hosszú folyamat. Valószínűleg ezért fogalmazott így Hemingway, a híres író, hogy megérteni annyi, mint megbocsátani. Megérteni azt, hogy mi történt velem. Megérteni, hogy miért azt tették az emberek, és miért olyanok az emberek, amilyenek. Ezen az úton elindulva, eljuthat az ember a megbocsátásig.
A búcsúzáskor az özvegyasszony megszorította a kezemet, és azt mondta nekem: „ Tudja tiszteletes úr, én már nem haragszom senkire. Volt bennem düh a szüleim iránt, de már rég megbocsátottam nekik is, magamnak is.” „ Magának is?” – kérdeztem csodálkozva. „ Hát persze, magamnak is.
Mert az imádságnak az a sora, hogy ahogyan mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, az bizony azt is jelenti, hogy magunk ellen is vétkezhetünk. Például úgy, hogy képtelenek vagyunk másoknak megbocsátani.”
Forrás: hirado.hu