2024. november 12., kedd

Gősi Vali: Megszoktalak












„Túl sok falat építünk, és nem elég hidat.”     
(Isaac Newton)     

Nem emlékszem, 
hogy valaha vártalak, 
mert itt vagy kezdetektől. 
Mint éjszakákra 
a biztos hajnalok, 
valami állandósult 
bizonyosság maradt 
minden virradat veled, 
ki tudja, mióta?  

Magasztossá szépült 
minden szenvedésünk. 
Földig hajolok ma 
a létezés előtt, 
és hálát adok érte 
naponta az égnek, 
amíg el nem halnak 
a nesztelen léptek 
mögöttem, ha majd 
a Híd lábához érek.

A. Túri Zsuzsa: (utána a csend)











Az ajtók bezáródnak. 
Tudomásul vesszük. 
Sosem tudjuk meg, 
mi van mögöttük, mi lett volna, 
ha sikerül kinyitni őket.  

Az ablakok is bezárulnak. 
Elfogadjuk. 
Látjuk rajtuk keresztül 
az elérhetetlent. 
Emelt fővel megyünk tovább, 
a kivilágított folyosón.  

Átlátjuk. Legalábbis azt hisszük. 
Egyre kevesebb az ajtó, meg az ablak is. 
Megértjük. Folyton csak 
belenyugszunk valamibe, 
miközben egyre távolabb kerül, 
ami már majdnem a miénk lett.  

Aztán már csak a pillák függönye.  

Vérpiros bársony. 
Összezárt képzetek. 
Elképzelt világok illata. 
Életlen gondolatok felszívódása. 
Csigaházak keresztmetszete, 
kagylók tompa zúgása.  

Utána a csend.

Bibor István: Emmausz

Maradj velünk, mert esteledik, 
sőt a nap is lenyugodott már! 
Maradj velünk, és ne ítélj keményen, 
amiért Barabást kiáltottunk 
oly sokan, hisz mit tehettünk volna? 
Így mondták a fölénk rendelt vezetők,
ezt harsogták mind az utcák, otthonunk 
faláról is egyre ez sugárzott, 
s hogy ne a Názáretit kövessük. 
Tőlük halljunk törvényt, s ne próbáljuk
a Teremtő kőtáblára vésett, 
s lelkünkbe ültetett igéi szerint 
ítélni meg, hogy mi rossz s mi jó.  

Ne hagyj hát magunkra szégyenünkkel! 
Sötét az éj, kérünk, maradj velünk!

Kiss Ottó: Szivárványos tócsa

Amikor először láttunk szivárványt, 
apa azt mondta, ez a jel, 
hogy Isten újra szövetséget kötött 
az emberrel.  

Amikor másodszor láttunk szivárványt, 
apa azt mondta, hogy ez csak egy olajfolt 
a tócsa tetején, holnapra felszárítja a nap.  

Azért mégiscsak jó, hogy fölé hajoltam, 
mert megláttam benne az arcom, 
és a tócsa másnapra tényleg eltűnt 
– bárányfelhő lett belőle az égen.  

De legalább most már fent van vele 
a tükörképem.   

2024. november 8., péntek

Szesztai Zsuzsa: Legyen meg az ösvény












Köszönöm a napot 
mit Isten kegyelme adott. 
Lelkem tisztaságát 
őrizzék a csillagok! 
Legyen bennem béke, 
a megnyugvást keressem! 
Meglássam az ösvényt, 
hogy merre kövessem. 
S ha kesergő kétely 
zörgetne ajtómon, 
legyen a türelem 
leghőbb tanácsadóm!  

S ha kavargó széllel 
megfordulna sorsom, 
fényből az árnyékba 
kerülne az arcom, 
legyen, ki jót akar, 
s ha meglep az álom, 
mint földet az avar, 
legyen, ki betakar!  

Jean Cocteau: Az álom elkerül

Az álom elkerül, ha alvó arcod éjjel 
a nyakamon pihen; 
mert leskel a halál s talán ilyenkor ér el 
s elaltat hirtelen. 

Én meghalok s te élsz; e gond, ez ver fel engem! 
Van szörnyübb félelem? 
Egy nap nem hallom majd a szívedet s nem lebben 
lélekzeted velem. 

E félénk nagy madár, ki most az álomé lett, 
majd fészkéből kikel? 
A fészekből, ahol testünk két fejjel ébred 
s négy lábbal nyúlik el? 

Örökké tarthat-é ily boldogság, vagy egyszer, 
egy reggel megszakad? 
Az útam építő védangyal nékem ezzel 
könnyíti sorsomat. 

Könnyü e szinte már testemből nőtt nehéz fej 
s mindig is könnyü volt, 
megbúvik mellemen, vak, néma s nem riad fel, 
pedig kakas rikolt. 

Most más világban él e fej, hol más a törvény 
és más az értelem, 
fogódzik álmai sötét vizébe dőlvén, 
távol s mégis velem. 

Ó! csak hallhatnám én szuszogni minden éjen, 
míg szád is álmodik, 
a fínom fujtatót melled kis műhelyében, 
egész halálomig. 

 Radnóti Miklós fordítása

2024. november 7., csütörtök

Fetykó Judit: A csend












Hallod a csendet? A csendet, 
mi kívül hagy minden hangszilánkot, 
órára von bűvös csend-palástot, 
s azt sem hallani, hogy a mutató 
útját ketyegi lejáró rugó. 
Hallod-e? Hallod-e a csended? 
Mit belső nyugalmad teremtett, 
s kizár minden nyugtalan hangot, 
mi eddig felajzott, megriasztott, 
s belül énekel, dalol a nyugalom, 
mi hol alt, hol szoprán, hol bariton. 
Fölös izgalom nem feszenget. 
Hallod már? Hallod a csendet?   

Lackfi János: Az Isten szeretet

Az Isten szeretet. Úgy tudunk vele 
találkozni, ha találkozunk a szeretettel. 
Rokon, barát, testvér vagy bárki ismeretlen 
révén. És aki nem találkozik a szeretettel, 
mintha nem találkozott volna Istennel. 
Persze szeretetet adni úgy is lehet, 
ha valaki nem Isten nevében teszi, 
attól az még szeretet marad, a mélyén 
figyelmes szem felfedezi az Istent. 
Ha gyakorolni akarom a szeretetet, 
jobb, ha lerombolok magamban 
egypár falat. Például a fene nagy 
önérzetet, ha valaki valamit jobban 
tud nálam. Vagy rosszabbul, de erőszakos. 
Miért kéne nyernem ilyen piti kis vitákban, 
ha cserébe feláldozom a szeretetet? 
Nem arról van szó, hogy mindent hagyjak 
rá a másikra, elmondhatom csendesen 
a véleményemet, védhetem a határaimat, 
de ha kiborulok, ha beszállok a licitbe, 
akkor nyakig a pöcegödörben találom magam, 
és csodálkozom, miért bűzlök még napokig. 
Ha viszont eldöntöm, hogy engem nem lehet 
megsérteni, ha kíváncsi vagyok, mi zajlik 
a másikban mélyen, miközben belém gázol, 
ha észreveszem sebzettségét, tekintetében 
az űzött vadat, akkor nyert ügyem van. 
Elég átadni magam a szeretetnek, 
ő intézi a többit helyettem is. 
Csővé változom, és Isten áramlik rajtam át, 
ő szereti általam azt, akit én önerőből 
talán nem is tudnék. 
Csak így lesz teljes öröm bennem, 
máskülönben hamar elfogy a patron. 
Ahogy a teve eltárolja púpjában a vizet, 
úgy kell nekem is feltankolni Isten 
szeretetéből a sivatagi időkre. 
Menni a töltőállomásra, templomba, 
vízpartra, imaszobába, rétre, 
és megnyitni magamat. 
Hogy legyen. áradjon, bőségben, 
tudjak úgy adni magamból, mint egy kút, 
frissen, önkéntelenül, végtelenül.

Fetykó Judit: Foszlányok












eljutottam hát a valódi egyedüllétbe 
senkit sem hívok senki nem hív 
a csend maradt a telefonban 
végtelenre tágult az idő 
a tér jól ismert határain belül 
szokottan telnek a napok 
mintha mindenkinek fontos 
dolga lenne – gondolom 
s tudom ez nem igaz  

*  

pár napja aggkorú idős nőtől 
hallottam: a magányban a legrosszabb 
hogy nincs szex üres a nap nem tudok 
mit kezdeni magammal mivel kéne 
kitölteni a végtelenre nyúló időt – 
meglepett e közlés bizalma 
nála nem múlt hát el a vágy 
mint a többi fiatalkorban oly 
fontosnak hitt ismétlődő tevékenység  

*  

még nem félek attól 
hogy hosszúak az éjszakák 
s hogy nem tudom átaludni 
nem félek az időtől 
s nem tűnődök hogy fogom 
kitölteni a napokat értelmesnek 
látszó cselekedetekkel  

*  

te vajon mióta tudod 
hogy a siker öröme egy 
idő után már nem táncol 
bennünk napokon át ébren 
és álmunkban is hanem mint 
munkával elért eredmény 
kerül a jelen időbe   

Barna Julia: Amikor rádöbbensz

amikor rádöbbensz 
hogy már nem utazol sehova 
amit nem láttál 
azt már örökre nem láttad 
mikor rádöbbensz 
hogy már nem veszel 
van elég cipőd ruhád 
kabátod pizsamád 
nem kívánt és nem várt esetekre is 
amikor rádöbbensz 
hogy amit nem magyaráztál el 
már nem érti senki meg 
verseidbe temetted a lényeged 
csak adni akarsz 
nem érdekelnek 
az érzelmi csereüzletek 
amit nem tettél meg 
már soha nem teszed 
leülepedett az életed 
mint fecsegések alján a csend 
– megállok a mondat közepén – igen 
ilyen volt ez az év 
csupa rádöbbenés

2024. november 5., kedd

Nagy István Attila: Virág




Amit én adhatok, csak a csönd sziromlevelei.

Weöres Sándor: A két nem

A nő: tetőtől talpig élet. 
A férfi: nagyképű kisértet. 

A nőé: mind, mely élő és halott, 
úgy, amint két-kézzel megfoghatod; 
a férfié: minderről egy csomó 
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó. 

A férfi — akár bölcs, vagy csizmavarga — 
a világot dolgokká széthabarja 
s míg zúg körötte az egy-örök áram, 
címkék közt jár, mint egy patikában. 
Hiába száll be földet és eget, 
mindég a semmiségen át üget, 
mert hol egység van, részeket teremt, 
és névvel illeti a végtelent. 
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér, 
alkot s rombol, de igazán nem él 
s csak akkor él — vagy tán csak élni látszik — 
ha nők szeméből rá élet sugárzik. 

A nő: mindennel pajtás, eleven, 
csak az aprózó észnek idegen. 
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy: 
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő, 
oly férfit vár, kitől mozgásba jő. 
Alakja, bőre hívást énekel, 
minden hajlása életet lehel, 
mint menny a záport, bőven osztogatva; 
de hogyha bárki kétkedőn fogadja, 
tovább-libeg s a legény vérig-sértve 
letottyan címkéinek bűvkörébe. 
Valóság, eszme, álom és mese 
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse; 
mindent, mit párja bölcsességbe ránt, 
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát. 
A világot, mely észnek idegenség, 
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla; 
és végső, királynői díszruhája 
a meztelenség.  

Bíró Gáspár: Téltemető










Hófoltok ülnek még a völgyek alján, 
zúzmarásak a bokrok ágai, 
de itt, a barna, lucskos, holt avarban 
már kinyíltak egy virág szirmai!  

Ó, téltemető, kedves kis virágszál! 
Áruld el nékem, mit hoz ez az év? 
Vége lesz-e a barbár pusztításnak? 
Az esztelen harc, vajon, véget ér?  

Hazatérnek a megcsonkult családok? 
Begyógyulnak a fájdalmas sebek? 
Elhallgatnak-e végre, valahára 
az embert s jövőt ölő fegyverek?  

Szomszédunkban nincs vége még a harcnak; 
még nem csitult a rettentő tusa, 
és megindult a szétdúlt otthonokból 
a földönfutók bús exodusza…  

S te, kis virágszál, lopva, rejtve, bújva 
dugod elő csak aranyszirmodat, 
s mint apró boglár, drága, puha kelmén 
lapulsz félig a fehér hó alatt.   

Nem láthatod, hogy szegénységtől űzve 
az emberiség fele útra kélt 
szülőföldjét örökre fölcserélni 
egy csalfán ígért könnyebb életért.  

Megváltozik a népesség e földön, 
egy múló korszak végleg véget ér; 
sorsfordulóhoz ért a történelmünk, 
s fordul egyet újra a kerék!  

Több pólusúvá válik a világunk, 
most derül ki, hogy ki lesz az ura, 
hisz új világrend van épp születőben, 
megváltozik a lét s a kultúra!  

De te, kis virág, te csak nyílj a fűben! 
Bízz a jóban, hisz jön a Kikelet! 
Nőj gondtalanul itt az erdőszélen, 
s temesd örökre, végleg a telet!

2024. november 3., vasárnap

Hajdú Szabolcs Koppány: A megbocsátás útja



        ... Hajdú Szabolcs Koppány lovasberényi református lelkész arról gondolkodott, hogy vajon minden helyzetben tudni kell-e megbocsátani. A Vértesaljai Református Egyházmegye esperese szerint, hogyha emberhez méltó életet akarunk élni, akkor el kell indulnunk a megbocsátás útján, mert a sértettség teljesen felemészti az embert.  

Az özvegyasszony ágya fölött egy nagy kép volt, ami egy fess, fiatalembert ábrázolt katonaruhában. „ A kedves férje?” – érdeklődtem tőle, amikor először látogattam meg. „ Nem kedvesem, a férjem az ott, aki mellette van a képen ” – válaszolta. Mutatott egy picike képre, ami szinte eltörpült a nagy mellett. Mielőtt még bármit kérdezhettem volna, hogy akkor talán a kedves édesapja, vagy valamelyik felmenője, az idős asszony folytatta. „ Egész életemben őt szerettem ” – nézte a nagy képet, „ de a szüleim nem engedték, hogy hozzámenjek, a vagyon miatt. Így lett ő a férjem ”– mutatott át a kis képre. „Rendes ember volt ő is, de én végig őt szerettem” – nézte homályos szemmel a nagy képet. „ Az tartotta bennem a lelket, amikor egy-egy falusi bálon összefutottunk, lopva összepillantottunk, és én láttam a tekintetében, hogy még mindig engem szeret.”  

Csak ültem, megszólalni sem tudtam. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy bármi bölcsességet mondjak, ha egyáltalán ilyenkor kell mondani bármit is. De éreztem ott magamban, hogy a düh kezd eluralkodni rajtam.  

Ismeretlenül is, dühös voltam ennek az asszonynak a szüleire. Hogy engedhették ezt? Hogy nézhették végig? Hogy vehették el a gyermekük boldogságát, ráadásul a vagyon miatt? Dühös voltam a korabeli szokásokra, gondolkodásmódra, emberekre, akik közömbösen végignézték ezt. Szinte én magam mondtam ki magamnak: „ Na, ez egy olyan helyzet, ami megbocsáthatatlan!”  

Keresztyén emberként milyen sokszor elmondom én is az úri imádság idevágó sorát: „ Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk, az ellenünk vétkezőknek.” Ez a mondat lefordítva azt jelenti, hogy Istenem, Atyám, te is úgy bocsáss meg nekem, ahogy én képes vagyok megbocsátani másoknak.  

Azóta már nagyon sok olyan történetet hallottam, ami akár még szomorúbb is volt ennél. Velem is történtek olyan dolgok, amikor kihasználták azt, hogy keresztyén vagyok, és úgy gondolták, hogy akkor majd biztos én mindent elnézek. Olyan is történt bizony, amikor én voltam figyelmetlen, és akár ezzel megbántottam vagy megsértettem valakit. Milyen jó lenne ilyenkor, ha ott a lap alján kisbetűvel lenne egy olyan rész, aminek az a címe: helyzetek, amikben nem kell megbocsátani… és jön egy jó hosszú felsorolás. De könnyű lenne! Mégis valójában nincs szükség erre.  

Amikor az Úr Jézus erről beszél, akkor ő nem parancsot ad, nem felszólító módban beszél, nem teszi kötelezővé a megbocsátást. 

Lehet, és  

lehet egy életen keresztül dédelgetni a fájdalmat, a sértettséget és a megbántottságot, csak éppen mire megyünk vele? A megbocsátani képtelenség felemészti az embert. Olyan méreg, amit én veszek be, de mégis azt várom, hogy a másik pusztuljon bele. Ha emberhez méltó életet akarok élni, akkor el kell indulnom a megbocsátás útján.  

Tudom, hogy a megbocsátás az nem megy gombnyomásra. Az nem úgy működik, hogy ma eldöntöm, és akkor onnantól már így is lesz. A megbocsátás egy hosszú folyamat. Valószínűleg ezért fogalmazott így Hemingway, a híres író, hogy megérteni annyi, mint megbocsátani. Megérteni azt, hogy mi történt velem. Megérteni, hogy miért azt tették az emberek, és miért olyanok az emberek, amilyenek. Ezen az úton elindulva, eljuthat az ember a megbocsátásig.  

A búcsúzáskor az özvegyasszony megszorította a kezemet, és azt mondta nekem: „ Tudja tiszteletes úr, én már nem haragszom senkire. Volt bennem düh a szüleim iránt, de már rég megbocsátottam nekik is, magamnak is.” „ Magának is?” – kérdeztem csodálkozva. „ Hát persze, magamnak is.  

Mert az imádságnak az a sora, hogy ahogyan mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, az bizony azt is jelenti, hogy magunk ellen is vétkezhetünk. Például úgy, hogy képtelenek vagyunk másoknak megbocsátani.”  

A megbocsátás útja (katt)

Forrás: hirado.hu

Tóth Ágnes: Kicsit halkabban élek

Most kicsit halkabban élek,
leülepedtek a tegnapi napok. 
A mának csak apró villanása 
jelzi a múló pillanatot  

Hátra már nem tekerek, 
előre meg már nehéz. 
Dobbanó szívem ritmusára 
egy álom mindig elég.  

Volt ám belőlük bőven, 
mint tavaszi áradat. 
Csüngtek, mint fán a rügyek, 
a sokból csak pár maradt.  

Jöttek az őszi felhők, 
ablakomból esőt nézek. 
Elhulló vágyaimra 
most avart teregetek.  

Kicsit halkabban élek már, 
csendes az élet. 
De a vidám bárányfelhők 
még játszanak a réten.

Iliés Renáta: Egy fa panaszai









Boldogság volt osztályrészem, 
és nem gondoltam arra: 
vajon ezt a beton eget 
milyenféle kéz tartja. 

Lábam alatt lengő páfrány, 
gyantám mézszínű szurok, 
nőttem én már ezer évet, 
tovább nőni nem tudok. 

Társaimmal együtt éltem, 
amíg erőmből maradt: 
darazsaknak adtam otthont, 
altattam a madarat. 

Gyakran fürkésztem az eget, 
most engem az ég figyel. 
Tegnap fűrész berregett fel, 
nem tudtam, hogy félni kell.

Bodó Csiba Gizella: Egy hajdani tél












Ahogy mondani szokás: 
nehéz időket éltünk, 
jégpáncél feszült a világban, 
de gyermekként ebből mennyit értünk? 

A „rianás” ha közel szólt, 
ijesztő volt családban, házban, 
összebújtunk mint a hódok, 
a víz-alatti fa-rönk várban. 

Telenként fűtetlen maradt 
zord hidegben is a kályha, 
tűz csak a konyhában égett, 
kendő alatt, sült krumpli várt vacsorára. 

Villanyt későn kapcsoltunk, 
utcáról fényt adott egy lámpa, 
az alma és a sütőtök illata 
árasztott hangulatot a homályba.           

Anyám forró téglát bújtatott 
ruhába tekerve a hideg ágyba, 
ne fázzon a három gyereknek 
dunyha alatt legalább az álma. 

Szánkózni egyszer kísért el Apám 
siklottunk, nevettünk milyen jó volt, 
talán kilencszázötvenöt telét írtuk, 
milyen hó volt,  milyen hó volt? 

Melegszik a Föld – a tél olyan halott, 
A néprádió már rég elhallgatott, 
Hosszú telek, család, mind elmúltak, 
Apám tél-esti, igaz meséire gondolok. 

A gáz takarékon pislog, 
hiányzik a család és a régi illatok, 
fehér köntösű, friss hó takarj emlékekkel, 
melegítsen  át,  amíg itt vagyok.

Trausch Liza: Követlek, Uram!




" Lett pedig, mikor mentek, valaki monda néki az úton: 
Követlek téged, Uram, valahová mégy!" 
Lukács 9,57  


      Az életúton még rajta vagyunk. Komoly kérdés, hogy helyes irányba megy-e az utunk? Jól nézz most körül! Még van időd másik útra lépni. Jézus együtt ment a tanítványaival és " valaki monda néki". Valaki annyit jelent, hogy akárki. Nincs megjelölve, hogy férfi vagy nő, öreg vagy fiatal. Lehetsz te is vagy én is. Amíg az úton vagy, addig jöhetsz Jézushoz. Ez a valaki megszólította Jézust. Imádságban te is megszólíthatod. Jézus akkor hall meg, ha szíved benne van az imádságodban, és akkor válaszol. Sokféle ima van. Ennek a valakinek, aki megszólította Jézust, imádsága nem segítségül hívás volt. Egy komoly döntés született meg benne, és ki is mondta: Követlek, Uram! Milyen nagy dolog, hogy kimondta. Nem akarok úgy továbbmenni, ahogy eddig jártam. A Te nyomodban, a Te utadon kívánok járni. De vajon tudta-e, hogy hova megy Jézus? Te tudod? Ha nem, kérdezd meg Tőle, és megkapod a választ. Jézus születésétől fogva egyetlen helyre ment: a keresztre. Földi életének első percétől addig a percig, míg fel nem feszítették a keresztre, ez volt az útirány. A kereszt Jézus kivégzési eszköze. Ha követni akarod őt, mindarra, ami te vagy - önmagadra, kényelmedre - mondj nemet, és vedd fel a keresztedet. Lehet, hogy a te kivégzési eszközöd egy kibírhatatlan ember, vagy bizonyos körülmények - de lehet egy betegség is. Felvenni annyit jelent, hogy elfogadom. Ha Jézus útján akarsz járni, az a természeted, a szokásaid, a jogaid halálához vezet. Komolyan gondold meg, mielőtt kimondanád:  
" Követlek Téged, Uram..."     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

2024. november 2., szombat

Bokros Márta: Esti madárdal












Arany sugárba fonja lánghaját 
a nap és rózsaszirmokon lobog 
a fény, sűrű lombok között zuhog, 
mint ömlő záporeső: a leszálló 
alkonyat. 

Átható csönd, borzongató, 
egyszer csak bűvös dallamán 
ujjongni kezd egy kis rigó: 
kedveském, legyél te is vidám!

Vercsek Györgyi: Ölelés

Nálunk nem volt „divat” az ölelés, 
de a tisztelet annál inkább. 
Nálunk nem hangzott el sűrűn a 
„ jaj, de nagyon szeretlek…” 
de talán ismerték az érzéseimet… 
…talán… 
Sokáig nem öleltem, 
nem kérdeztem, nem öleltek nem kérdeztek. 
Most, hogy jó pár évtized eltelt, 
vágyom a pótlásra, a pótlékra,
hogy kérdezzen, 
hogy érdeklődjön, 
hogy öleljen végre valaki 
és én viszont ölelhessek. 
Nem vagyok követelőző, 
nem vagyok önző, 
csak közben túlnőttem 
a saját szeretetlenségemen.  

2024. november 1., péntek

A nap gondolata




" A polgári szabadság értékes, a vallási szabadság becses, 
de a lelki szabadság felbecsülhetetlen."   

C.H. Spurgeon

Simonyi Imre: Asztagtűz

Ó, hogy lángolt! És hogy fojtogatott! 
Asztagtűz volt! Az volt az a nyár! 
Elégetett - engem: gyújtogatót. 
Mert én voltam az a láng. És az az asztag 
is én voltam, bizony, azon a nyáron.  

S úgy emlékszem: én voltam az a nyár is.

Szabó Lőrinc: Különbéke

Ha tudtam volna régen, amit 
ma már tudok, 
ha tudtam volna, hogy az élet 
milyen mocsok,  

nem fütyörésznék most az uccán 
ilyen vigan: 
valószínűleg felkötöttem 
volna magam.  

Régen, mint az álmok tékozló 
más fiai,  
azt hittem, lehet a világon  
segíteni,  

azt hittem, szép szó vagy erőszak 
ér valamit  
s az élet, ha sokan akarjuk, 
megváltozik.  

Minden szörnyűbb, mint hittem akkor, 
fiatalon, 
de, hálistennek, egyre csökken  
az undorom,  

egyre jobban bírom az évek  
förtelmeit, 
és az idő és a közöny már  
fertőtlenít.  

Mert fátylát sorra dobta minden, 
egymásután, 
s harminchárom évem ma átlát 
minden szitán:  

látom, sokkal több a mocsok, mint 
az ifjukor 
sejteni bírta volna bennem 
valamikor,  

látom milyen rútúl becsapják  
a baleket, 
s hogy a balek azért balek, mert 
mást nem tehet,  

s hogy az ész az érdek rimája, 
és hogy magát 
sugaras hőssé a bitang is 
hogy költi át,  

s ha van is, kézen-közön elvész 
az ideál, 
és hogy nem hozhat egyetértést,  
csak a halál, -  

s mert mindez mégcsak nem is aljas, 
nem szomorú, 
a minden dolog apja valóban 
a háború:  

úgy nézzem elszánt nyugalommal,  
az életet, 
mint reménytelen lepratábort 
vagy harcteret.  

Ha egyszerre tudok meg mindent,  
hogy itt mi van, 
egész biztosan felkötöttem 
volna magam.  

De valamit a sors, úgy látszik, 
akart velem: 
megmutatott mindent, de lassan,
türelmesen:  

különbékét ezért kötöttem 
a semmivel,  
ezért van, hogy csinálom, amit 
csinálni kell,  

ezért becsülök úgy egy-egy jó 
pillanatot, 
ezért van, hogy a háborúban 
verset irok  

s a leprások közt fütyörészek 
és nevetek 
s egyre jobban kezdem szeretni 
a gyerekeket.