Isten madárkáit röpteti a szél.
Itt körbeölelnek a rigó-élte ágak, s a lombok boltívein át
olykor a bánat, de legbelül mégis egy csöndes derű él.
Ott lakom, hol ujjaddal felhőket rajzoltál az égre,
félénk fehéreket, s olykor rongyos szélű, szürke,
subáját rázó, vérmes viharfellegeket.
Ott lakom, hol a küszöbön macskamódra átbukik az alkony,
puhán, mint lomha vállakon elcsituló álom,
s boldogság, ha esténként a kopott kövezetre karcolt
rajzokban lábad nyomát úgy vélem – megtalálom.
S ha a bokrok alatti padon nézem az álmodó kék eget,
magam elé suttogva ejtem, halkan, mint imát:
Röptesd madárkáidat – még sokáig röptesd, Uram,
ott, ahol én lakom, a szél szőtte egeken át.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése