Végh Tamás: Ölelj át!

(Cselőnek)

Úgy érzem most, hogy sosem ér véget a tél. 

Örökké tart e ködbe-vert arcú, szelindek-éj, 

És a szívemre lép. Kora dér vasa bennem. 

Öleld át lassan, finoman a lelkem, ne törjön el.

Végh Tamás: Kegyelem

Az irgalmas éj palástja vállunkra hull, 

S kezében tartja szíveinket a szél.

Csenddé nőtt a vihar, s fénnyé az eső, 

Renddé lett az álom, útiránnyá, mi szép.

Tamás Timea: A falevél dalai

             I

ma nyár volt
fejemre tűzött a nap

éreztem hogy itt vagy Uram
hisz én voltam csak egymagam
madarak daloltak párosan

s mi ketten itt elsápadó
s bujdosó estcsillag alatt
új fényekkel jelet váltottunk
nem látták csak a madarak

a játszma kegyetlen volt Uram
jó lapot osztottál nekem
egy álmod maradt csak tudom
madarak daloltak édesen
fiat voluntas Tua Uram
ennyi lenne az életem
amíg az angyalok kardala
ringatja lelkem csendesen

             II

láttalak
az árnyékodba léptem
és tán szerettelek
ha nem is téged
a pillanatot mi elém térdelt
s az alázat hangján üdvözölt
féltem
a nap átsütött a hegygerincen
nevetséges volt s ósdi
hogy a fájdalomról nem tudok leszokni
s egy nevető világ ege alatt
láttam ahogy tovább suhannak
a denevérek s a madarak

         ***

kelet felé
hol a Kába-kő fényében
kábultan megmossák arcukat
s nem hagyják
hogy árnyékot vessen rájuk
a megfeszített gondolat

arra több a napfény
és a rózsa
illatos tőlük a kezed
s a boldogság akár a homokóra
homokja - átpereg
Allah áttetsző üvegkezén
s burjánzik tovább a lila
átható illatot árasztó
szerelem s romantika

             III

Uram
ma szél van és fagy a dombtetőn
tán ez a fagyott álmok hava
itt állok s nézlek még kérlelőn

hogy vigyél csak lassan és csendesen
hol bérc van s nagy csendesség honol
s a lelkek kék vérében fürödve
egy álmatag gondolat bujdokol

van fájdalom a gondolatban
a lelkek sebesek s tán kék a vérük
ezt az emberek mondták odalent
s a reggeli misén az arcéled
minden gondolatban megjelent

tegnap volt mikor álmodott a tücsök
zsolozsma szólt a réten át
s az áldás hangja idáig hozta
piros kenyerek illatát

Dutka Ákos: Karácsonyi beszélgetés az Úr Jézussal 1923-ban

Ha e beteg, bolond világra
Uram, még egyszer megszületnél,
Bár milliónyi templomod van,
Kezdhetnél megint Betlehemnél.
Szalmajászolnál rangosabb hely
Uram, tenéked ma se jutna:
Soha messzibb a Te országod,
„Miatyánkod” bár mindenki tudja.

Ha így jönnél Názáretből
Sápadtan, fázva, december este,
Az ügyefogyott szenvedőkhöz
Párizsba, vagy Budapestre,
S leülnél az éhezők közt
S abból, amit valaha mondtál
Mesélnél új vigasztalásul –
Elfognának a tizedik szónál.

Mondjál csak új Hegyibeszédet
S amit mondtál a gazdagokról
S ha gyűlnének az elhagyottak
S szólnál az Írás-forgatókról
S ha megpróbálnád Uram még egyszer
Az Embert rávenni Szeretetre –
Internálnának, esküszöm rá,
Ha nem is vernének mindjárt keresztre.

Bella István: Tékozló meztelenség

             
 







              
Koczkás Sándornak

Egyszercsak el kell hagynom mindent,
hogy teljesen magam lehessek,

Le kell tépnem utolsó ingem,
hogy őszintén higgyek és szeressek,

Az özönvízelőtti szabadság
sápad bennem, a hold rézpénze,

Be kell, hogy testemet avassák
minden meztelen szenvedélybe.

Se magány, se a tiszta éhség,                    
nem tarthat itt barát, se asszony,

E világ nem oly szerelmes szépség,
hogy térdéhez kelljen kuporodnom,

Legkisebb fiúnál sutább:
álruhás ember leszek ismét,

Szédítő ing lesz a ruhám,
ingem tékozló meztelenség.

Bella István: Először kettő voltam

Először kettő voltam,

azután lettem egy,

de egyedül csak fél,

majd lettem ketten egy,

végül por, fény alakban

egész magam maradtan

lettem ezerszer, ezerszer, ezerszer

ezerszer egyszer-egy.

Leonyid Martinov: Te, nélkülem

Te,

nélkülem,

füst vagy csak, lángtalan.
Te,
nélkülem,
nem vagy csak láncszem, egy
nagy fénylő lánc néma szeme, melyet
magában mélybe nem eresztenek:
horgot fölvonni azzal nem lehet.
Te,
utánam is
élhetsz, társtalan
mint az éj, ha a nappal odavan
s fönt csak beteg
csillagsereg
remeg.
Visszhangom!
Éjt-nap mondd, mint magam:
te,
nélkülem,
füst vagy csak, lángtalan!

/Illyés Gyula ford./

Erdélyi József: Álmomban

Álmomban, kedves, egy szál ingben voltál,

csakúgy sugárzott tested ifjusága,

felvettél mint egy csecsemőt az anyja,

le is letettél szép lassan az ágyra.

Az ágyra tettél és fölém hajoltál,

néztél, csak néztél hosszan a szemembe,

hosszan és mélyen, én meg mint az égbe,

néztem csak vissza, mint angyal a menybe.

És aztán, mintha nem is lettem volna, -

csókká változtam, csókoltam a tested ...

Ilyen az álom: tán arra a csókra,

melyben fogantunk, - arra emlékeztet.    

Igy forraszt össze anyát szeretővel,

igy forraszt össze fiukat apákkal,

múló éltünket az örök élettel,

szerelmünket a halhatatlansággal.

Igy emlékeztetsz az örök életre,

igy eszméltetsz a halhatatlanságra, -

álmomban, kedves, olyan voltál hozzám,

mintha te hoztál volna e világra ...

Boda Magdolna: Levélrészlet

Kellene ma a tegnapi megtartó hitem. Elbotorkáltam.
Nem lelem a hidat.
Nem tudom, hogyan lehet átjutni a mából a holnapba.
Épségben.
Kiáltanék: HÉ EMBEREK!! De nincs itt senki.
Senki. Jó lenne sírni.
Nem vagyok szomorú. Vidám sem. Csak vagyok.
És olyan jó lenne, ha bárki is örülne ennek.
Hogy valaki idelépne hozzám, két kezébe fogná arcom és azt mondaná:
kellesz.
Persze vannak akik ezt mondják: kegyes hazugság.
Én próbálom a hazugságot igaznak hinni,
mert nem kell már a küzdelem, hátha mégis veszíthetek.

Már a harc sem kell. Ilyenkor lenne jó menni.
Menni egyedül.
Jó messze.
Jó lenne a friss széna illata,
és jó lenne alkonyórán szembenézni a nappal.
Megkérdezni, mivégre tette útját.
Mennyi örömet és mennyi fájdalmat hagy maga után egy-egy nap,
mikor a horizont alá hajtja nagy busa fejét.

Tudod, jó, ha vannak olyan esőutáni fülledt,
párás, fojtogató napok, mikor egy hintaszékben ülni volna jó.
Ez most minden vágyam.
Szép nagy terv. Szép nagy vágy. Egyszerre sírnom és nevetnem kell.
Egy hintaszék. Egy kurvanagy hintaszék.
Úgy belehuppanni és kinevetni a világot.
Egy kedves hintaszék, ami, ha szomorú vagyok,
úgy kéz nélkül körbeölel és elhiteti velem: jó a világ.
Egy hintaszék.
Egy szentély, ahol a könnyek is édesek,
mert egy pont, ahol hihetem: van szeretet.
És hát persze, hogy van: majd én ülök ott, mosolyogva,
mert már rég becsaptam magam, amikor hittem: van jóság.
Vagy bármi más, amiért érdemes az ősz, a tél, a tavasz, a nyár.
Valami nagy titok, amiért a föld rója csendes köreit,
A titok, amiről az utolsó pillanatban tudom meg:
végig ott lapult a markomban.
Hát ilyen vagyok. Ilyen hülye vagyok.
Cinikus, konok, gunyoros, szelíd, élni-halni akaró,
vállraborulós fajta,
mitöbb szenvedélyes is és telhetetlen,
mert részletek helyett az egészet akarom,
mert nem osztozom, nem vonz falka. És lusta is,
. . . nagyon lusta, nagy gömbölyű formák,
a zöld és narancs szín ejt rabul, almaillat vagy barack.
Gyűlölöm a szegfűt és félek a harmatcseppes rózsáktól,
mert gyengévé tesznek.
Ilyen vagyok, sőt.

Rónay György: Mondd, szereted az állatokat?

Mondd, szereted az állatokat?
A kutyát, macskát, csacsit, lovat
s a madarakat: a verebeket,
rigót, galambot, pintyeket,
akik a Földön veled élnek,
s bundájuk, tolluk melegében
nekik is van szívük, csak éppen
nem beszélnek?

Mondd, szereted az állatokat,
s figyelted őket néhanap:
hogy mit csinálnak, hogyan élnek,
s a maguk nyelvén mit mesélnek,
vagy miről hallgatnak, mikor
komor
csöndjükbe burkolódzva ülnek,
és titokzatos, hallgatag
külön világukba merülnek?

Én szeretem az állatokat.
Elnézem őket,
ha játszanak, alszanak, vagy tűnődnek
titkaikon és a világon.
Hidd meg, barátom,
nekik is vannak titkaik,
s csak annál nehezebb talán
számukra ez a sok talány,
mert nincsenek rá szavaik.

Tégy próbát, hisz ember vagy: értsd meg
a bennük szorongó miértet;
segíts nekik, mondd ki helyettük
azt, ami ott ködlik a testük
vaksi lelkében - vidd közelebb
az állatokhoz az embereket,
hogy megértsenek végre minket.
S mi is őket, kisebb testvéreinket.

Pilinszky János: Kétféle

Kétféle nap kétféleképpen ragyog,

elárvulok, sötétedem a fényben,

köztem s egy távol nádas rajza közt

mutál vékonyka földi jelenlétem. 

Bence Anikó: Disztichon

Libbene lágyan a szép kicsi hullám, átsiklik kezén

Játszó szellőnek, s csendesen élete vész.

Horváth Levente: Álom

megyek -
kikopik alólam az út
lábnyomod őrzi a szél
kövekben látom az arcod megyek -
riadtan sikolt a szürkület
parányi szemcsékként folyik az idő
álmából felriad a pók megyek -
számolgatom a harmatos fűszálakat
könnyeim elnyeli a föld
érintésem elhajlik a szélben megyek -
s benned kővirágok törnek a
         halhatatlanság felé

Dora Gabe: Dedikáció

         





Bojan Penev emlékére

Te tanítottál meg, hogy értsem
a hangok
és a bennük rejlő gondolatod
közti láthatatlan kapcsolatot.
Kezed remegésében
megéreztem az érzések ritmusát,
tekintetedben észrevettem
az adaggio bánatát,
a scherzo örömét.
Habár nem látlak,                                
habár egy sírkő gránitján
felfutó borostyánná
változtál,
hallak az éjszaka choraljában,
a nappalok dallamában.
A világ tele van zenével.
A világ tele van veled.

Egyed Emese: Magadra ébredsz

A cél szem elől veszthető! Az irány eltéveszthető! 

A fontos jel, a kedves tárgy, a lélek nyugalma, a vágy
elveszíthető, elveszíthető, elveszíthető!
A félelem, a fájdalom (felleg az égen s válladon),
a tépelődés szemeidben, hogy szabad-e (nincs, ki segítsen
eldönteni), hogy szabad-e -
Belefeledkezhetsz a hóba, a késlekedő válaszokba,
melegedet kérő kezekbe, s magadra ébreszt az idő;
de a kékség, a lehetetlen, a hazugság szavakban-tettben
(hiába sírsz, hiába futsz:) el nem veszíthető!
Ha világgá mehetnék, akkor a tegnapokból, jobb magamból
megmenteném, amit lehet; neked adnék jövőt, hitet,
fekhelyet lombos fűzfaágból; s ha kívül-belül mégis fázol,
nem engedném el a kezed!