Szabó Lőrinc: A hír

Mozgás, kép, hang, fagyott-merevedett
minden a hírre, s megállt: valami
ős "Legyen!" a "Ne legyen!"-t mondta ki,
bár, zokogva, még csak a nevedet,
aztán pár szó, még az is leplezett,
s robbanni kezdtek eresztékei
szívnek-anyagnak, s törni-porlani-
párologni percek s évezredek;
s végűl a tény: villámok s éjszakák
gyúltak-fúltak-haltak egymáson át,
s menekűlt, vitt belőlem a világ:
visz ma is, visz: ott vagyok teveled,
nem tudom, hol, s itt: veled s nélküled,
és minden egyre érthetetlenebb.

Szabó Lőrinc: A nyugodt csoda

Tudom, semmi, de semmi közötök
hozzám, butuska tücskök a fű között,
mégis jólesik azt képzelni, hogy
mikor, így este, ablakot nyitok,
nekem üzentek, sok hű kis barát,
lelkendezve, hogy csak szép a világ -
és hogy amiként szobámba a rét
vigasznak lengeti be fűszerét,
a hömpölygő, meleg szénaszagot              
s benne az ezer szikra csillagot
s a parázs holdat, ti is úgy külditek,
olyan lélekkel, köszöntésetek,
úgy építitek, hangokból, puha
zenéből, ide, az ágyam köré,
az izgatott nap romjai fölé,
azt, ami örömünk volt valaha,
közös örömünk: a nyugodt csodát,
a zengő, boldog, nyári éjszakát.

*
Tavaly nyáron minden este és éjszaka az ablakom alatt énekelt egy tücsök. Nyár vége felé és koraősz elején, mikor már hűvösek voltak az éjszakák, még mindig énekelt. Igaz, éneke egyre fáradtabb, egyre halkabb lett, végül elcsendesedett. Hiányzott. Hálás voltam, hogy ez a kis teremtmény éppen az én ablakom alatt énekelt. Az idén újra itt van és énekel. Nagyon megörültem ennek a gyönyörű Szabó Lőrinc versnek.

Szabó Lőrinc: Képzelt párbeszéd

Szóltál? - Nem. - De hisz most is szólsz! - Szivedben
sirdogálok. - Ott vagy hát? - Te tudod.
- Ott vagy, de titok, hogy mi. - Az vagyok,
aminek gondolsz. - Többnek lehetetlen,
mégis csak árny vagy. - Tavaly szeretetlen
hittél éppilyen árnynak. - Óh, azok
más halál voltak, azok a napok,
haragos hetek, órák! - Mind a ketten
romboltuk egymást. - Én, én, tégedet!
- S téged én. - Drágám, te Kiszenvedett,
te engem csak magaddal: odalett
veled minden örömöm. - Tudom, érzem,
siratlak is már, túlvilági férjem!
- Sírj, sírj, szivem, kisértet-feleségem!

Csoóri Sándor: Lassulj le végre!

Ha mindenki siet is, te ne siess!
Lassulj le végre halálod előtt.
Mindenütt találsz egy borzongó fát,
     melyben az erdő mozdul,
s egy követ az ősvilág szeplőjével megjelölve.

Látod: szemek rohannak Észak felé
és Dél felé. Hangárok párkányairól
himbálódzó harangra ugranak át,
     onnan toronyházakra s az égbe
gyalogló temetői menet koszorúira,

mintha egy elveszett gyerekkori hópelyhet
hajszolnának; mintha egy anyacsókot.
Őrültek s tétovák. Minden rebbenésükön
      látni, hogy már hazájuk sincs,
csak az a horpadozó szemüreg,

csak az a befelé keskenyülő térség,
hol vörös, kék s szürke foltokban
hal el a világ. Őket követnéd?
        Az örökké éhes és örökké
kielégíthetetlen szemeket? A bizonytalanság

vértanúit? Lassulj le inkább, mint a
páncélja alól ki-kitekintgető teknősbéka.
Fejed hullámzó billegésével századok
      mozdulnak majd egy ütemre. Egyik
század a sikolyoké, a másik a szerelemé.

S így lépésről lépésre minden a tied
lehet újra, ami volt: eszmék, pusztítások,
robajos alagutak. És ráérsz majd
      átölelni a pihenő hegyeket is,
mint kamaszidődben kérődző ökreidet.

Dukai István: Csendes esti eső

Bezárul az ég a lomha hegy felől,
Visszaszürkül az izzó cseréptető,
Tompa morajjal az este kertre dől.
Ma biztosnak látszik minden lehető.

Esni kezd, hallgatjuk hűs tornác alól
Föl-fölfénylő Istennek felelgetve,
A forró júliusi délutánból
Kopogása hogy ringat időtlenbe.

Nem vénen, de már nem is fiatalon,
Eső kegyelmében, esti nyugalom
Békéltető, ős ritmusában ülve

Úgy látjuk a voltat s az eljövendőt,
Mint lent az estét, odafönt a felhőt:
Most már végképp egymáshoz szelídülve.

Végh Tamás: Valaki megint elment

I.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Feledhetetlen arcok sora illan észrevétlen, és
Nincsen ír a bánat ellen a tarisznyában,
Ballagunk decemberi, balladás magányban,
S a hónunk alatt dagad irgalmatlanságunk.
Havas búcsúzásaink ránk riadt árvaságában,
Élesedő emlékeink fölé jajongva hajlunk,
S könnyes szégyenünkbe kapaszkodunk,
Mint sápadó fűszálba a szél.

II.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Elárvult otthonaik csendje gyorsan gazdát cserél.
A többit fagy veti szét, vagy egy kibérelt munkagép
Gyalulja gyémánt simára a magányba bolondult,
Öregember koszlott küszöbét, s a régi cserépkályha
Anyagos arcát a földbe vájja, megadón várva a halálra.
Újra csak a letarolt föld üvölt riadót, s hangja tétován
Bucskázik tova a sitt-Himaláják között. Jövőre tán
Valami lesz itt, új ház, kerítéssel, e kor szabályai szerint.

III.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Úgy érzem, mintha velük menetelne a fénybe
Gyermekkorom dióillatú, karácsonyi csendje,
Amikor még a hó is másként csillant a fák kupoláján,
S örök ígéretek aranyalmái ragyogtak gyertya-glóriásan.
Szelíd fenyőillat lengett az új házban, szerény jászol
Egy régi éjszakában, és Apa szavára lejött az angyal.

IV.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Nagymama is búcsút intett, s az örök tanárnő,
Gyöngy mosolyával nem tanít már életre derülő
Verset, nem helyez szívünkbe több szót, de én érzem
Még vállamon kezét, mikor utoljára megölelt,
S így szólt: légy jó. Mosolya lelkemben fénylik
Emlék- teli lánggal, mint egy örökmécses.

V.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
S a kertjeink alatt kucorgó februári csendben
Dárdás-sörényét még meg-megrázza a tél.
Olvad az idő felettünk. És megint kevesebben
Lettünk tavaszra. Öreg szomszédomat sem
Csalja már ki a kertbe a föld illata. Ő is elment.
Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.

Tamás Tímea: A könnycsepp

régen egy könnycseppben laktunk
de ezen a nyári forróságon
elpárolgott s csak mi maradtunk
ketten, nem meztelenül
csak kifosztva, bezárva
egy maréknyi ósdi közhelybe
s egy rég halottnak hitt vágyba

emlékszel a könnycseppben ott volt
a sós tengerek minden titka
Odüsszeusz édes bánata
a nimfák leple s az inga
nem járt nem beszélt nem volt óra
hogy szememről a ködöt
s a szivárványt örökre leoldja

mi maradt? Ládd ez az édesbús bánat
némi rútság és sok önsajnálat
fonnyadó hús és sok vacak óra
hol bárd az inga s a szele súrolja
szinte percenként a tarkód
s a kényszer, hogy valamit akarj ott
hol már régesrég nem lehetsz

mert valami kiszikkasztotta
a te külön tengeredet

Tamás Tímea: Az irány

este van – ilyenkor lesem saját
mozdulataimat mennyire nyugodtak
azoknak kell lenniük hiszen el-
múlt felettük annyi év és évszak
és válás és várakozás és legutóbb
elmúlt egy forradalom is – úgy
mondják – így hát lesem őket szép
csendben lehúzzák a cipőket
akkurátusan egymás mellé illesztik
őket levetik a kabátot megindítják
a forró vizet felhúzzák reggelre
a csergettyűs órát biztos ami
biztos lesem őket és elégedett
vagyok nem hagytak cserben teszik
amit kell milyen egyszerű volna
ha mindenki tudná hogy végül úgyis
ennyi – a biztos ennyi marad és
addig marad addig nem lesz baj
míg Ők nem kezdenek el majd
egyszer figyelni engem...

Klein Zoltán: Emlékek a Bihari hegyekből

A Bihari hegyek szép mesevilága.

Most is csodálattal gondolok reája. 

Fenyői illatát most is szinte érzem... 

Nincsen ennél szebb hely a világon - nékem !

Hegyek - völgyek, virgonc kis patakok, 

Álmaimban mindég veletek maradok... 

Olyan zöld az erdő, bársonyos a moha, 

Nem tudom én azt felejteni - soha.

Szeretném még egyszer a Bihart meglátni... 

Hátizsákkal a hátamon, ősvényeit járni. 

Gyenge már a vállam, nem bírja a lábom. 

Nagyon súlyos lett már, az én Hátizsákom

Jó lenne, még egyszer - vígan - könnyen vinni... 

De - már nagyon nehéz - nyolcvan év van benne 

És még valamennyi ...

Nem mehetek én már többé oda - soha !

Fejemen fehérlik a Nagybihar hava....

---*---

...De - megmaradtak az emlékeim és az álmok,

Olyan szépek - frissek, mint harmatos virágok...

Klein Zoltán: Természetbarát

A természetbarát

Nem csak néz, - de lát is.

Meglátja a természetben

Az apró csodát is.

A szivárvány színeit

A harmatcseppeken,

Amint megcsillannak

A fenyőleveleken.

A pákosztos méhecskét

A virág kelyhében.

Egy apró gyík napozik

A sziklarepedésben,

A pókháló a bokron

Mily mesterien van szőve ...

És máris látja a facsemetét

Óriássá nőve.

A selymes ökörnyál

Utazik a szélben

És meg - megcsillan

Az őszi napsütésben.

Egy madár a fiát

Repülni tanítja.

Tarka lepke a szárnyát,

Mint zászlót lobogtatja.

Meglát minden szépet

A katicabogártól

A legelésző őzig,

Virágos tavasztól

Lombhullató őszig.

Rónay György: Leltár

A virágokat és a madarakat is,
s ahogy zizeg a nád, ahogy csobban a víz;
de legjobban talán mégiscsak ezt szerettem:
a csöndet körülöttem s a kék eget felettem.

Bella István: Fény fut át

Mióta szeretlek ég az ég,

és föld a föld, és fű a fű.

Mióta szeretlek csak az ég

bennem, mi benned gyönyörű.

Mióta szeretlek Te vagyok.

Arcod arcom. Kezed kezem.

Magamra mint feltámadott

mozdulatra emlékezem

mozgásodban: be ismerős!

Ki is? Testvér? Barát? Rokon?

…Ahogy nyarakban hull az ősz,

fény fut át a hulló havon.

Szabó Lőrinc: Ujjaink

Úgy bújtak össze ujjaink,

csókolva egymást kétszer öt

combjukkal, mint szeretkező,

fantasztikus kis állatok;

úgy fuldokoltak ujjaink

egymásban tehetetlenül,

mint elítélt, vak rabok a

halál ketrec-vasai közt;

irigyeinktől ujjaink

mégis oly percet loptak el,

hogy hosszú, boldog éjszakát

álmodtunk végig azalatt;

aztán a két kéz úgy pihent

egymásban mozdulatlanúl,

mint két öngyilkos szerető,

akit már együtt fed a föld.

Weiner Sennyey Tibor: Harangszó vasárnap

Ülni vadul a pirkadásban arcodra ébredõ napvirágban

Ülni a ragyogó félhomályban más napjában saját mában

Csak szemlélni a színehagyta szép eget ülni az ébredésben

Ülni és várni csak várni minden percben fényre készen

Gyurkovics Tibor: Ének

(Salfedi bohócmester dala)

Hallom hogy halkan énekelsz
a fogaid között dúdolsz
nem látom csak az éneked
amivel beszősz és befonsz

Csak lassan pergő hangjegyek
fonják finom hálójukat
homályos homlokom fölé
hogy elborít a kábulat

hogy nem látlak de kapkodok
utánad végül mint a vak
a levegőben hogy a hang
fényességében – lássalak!

Csak énekelj! Recseg a fény
szemem hangoddal megtelik
mint zenével a vak szeme
évezredtől évezredig.