Hervay Gizella: Veled vagy nélküled

Veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének,
hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek.

Én nem leszek boldogabb,
ha elmondom, amit mondani kell,
de boldogtalan vagyok,
ha nem mondhatom el.

Hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek,
veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének.

Francis Jammes: Ima a szamarakkal menni föl a mennyek országába

Ha egyszer ó, Uram, magadhoz szólít hangod,
add, hogy a föld ünnepi nyári fényben ragyogjon
s csak úgy, ahogy idelenn ballagtam völgyön, dombon,
választok egy utat s a nagy békeharangot
kongassad el fölöttem, hol fényes nappal égnek
a csillagok s botommal járnám útját az égnek.
Csak úgy magamnak járnék, sétálós kényre-kedvre
és jó barátaimnak, a szamaraknak szólva
mondanám: "Ez Francis Jammes. Megy a Paradicsomba,
Isten szép országába, ahol nincsen pokol,
jertek velem, barátim, lágy égi dombokon
vándorlunk majd és kék mezőn, amit ti úgy szerettek."
Szegény jó állatok, kik zöldfényű legyeknek
vérszomjas seregét s a mérges méheket
apró fülcsapásokkal űzitek egyre el...
Ez állatok közt, hogy eléd mehessek, kérem:
mert úgy szeretem őket, fejük oly lágyan hajtják
s kis lábaik reszketnek, ha áll velük a hajcsár,
Áldott alázattal, hogy sírhatnék, ha nézem.
Így lépdelnék eléd, ezerfülű seregben
lenne olyan is köztük, aki kosarat hordott
és olyan, ki igában komédiázó népnek
kocsiját húzta, vagy aranyfüstös szekérnek
fejdíszes rúdja mellett az országúton porzott
és olyan, kinek testén földuzzadt vödrök lógtak
és terhes szamárkancák, súlyosak, mint a tömlők
s lábaik gyöngén járnak, reszketnek és dülöngők
és kiknek térdein fehér nadrágot fontak,
így óvták a legyektől, kik vértől részegen
mászkálnak testükön a kék, nyílt sebeken.

Engedd, Uram, hogy e szamarak közt mehessek
eléd s angyalok jó csapata kísérjen
a lombos patakhoz, amely fölött a szélben
cseresznyék érett fürtje csügg lóbálón és reszket,
oly simák és üdék, mint a fiatal lányok
hamvas arcbőre, ha reája hull a reggel
és adj, ha országodban meghajtott térdeimmel
vizeid fölé hajlok, egy csöpp hasonlóságot
a szamarakkal, kik a földi utakon
jó, szegény alázattal járnak s füleikkel
az örök szeretethez, Hozzád, felmutatón.

Márai Sándor fordítása

Gondolj rájuk is

Ebben a hőségben gondolj rájuk is.

Berbor István: Nyári nap sugára (Laurensnek)

Nyári nap, délidő, sehol egy rongy felhő.
Átható forróság ráül mellkasodra,
remegő levegő beül városodba.
Izzik a horizont, késik a hűs szellő.
Napsugár "dolgozik", tikkasztó, perzselő,
a hőség elbágyaszt, a kerted kiszárad.
Porfelhő, forróság lepi el a tájat,
sóvárog a vízért állat, erdő, mező.
Ugrana békahad, pocsolyát keresne,
gólya is téblábol, Afrikában jobb volt,
átrepült hiába, ott is hűvösebb volt.
Rémes a helyzete, nincsen eledele.
A klíma változik, nem, nem jön az eső.

Berbor István: Nyári nap sugára

Habán Mihály: Átlényegülés

Aki önmagát keresi:

Istenre talál.

Aki az Istent keresi:

önmagára lel.

Czesław Miłosz: Az Édenkert után

Ne loholj tovább. Csöndesedj. Mily lágyan hull az eső
A város háztetőire. Milyen hiánytalan
Itt minden. Most épp számunkra, kik egy fejedelmi
Ágyban ébredünk, egy padlásablak fényénél.
Egy férfi és egy nő. Egyetlen teremtményből, kit
Két nemre osztottak, s azok áhítoztak egymásra.
Igen, fogadd ezt tőlem ajándékul. E zord,
E mord világ hamvain túl. A lárma, az esküdözés
Földmélyi visszhangján is túl. Így hát most, hajnaltájt,
Nagyon kell figyelned: e hátrahajtott fej,
E fésűt tartó kéz, e két arc a tükörben csupán
Egyszeri tünemény, jóllehet emlékük mulandó.
Mindaz, mit látsz, tehát való, bár idővel ködbe vész,
S most léted minden pillanatáért hálás.
A kicsiny park, mohalepte márványszobraival
A gyöngyszürke fényben, szitáló nyári esőben
Hadd maradjon olyan, mint volt: mikor kitártad a kaput.
S a málladozó oszlopcsarnokok utcája is,
Mit szerelmed varázsütésre átlényegített.

Zsille Gábor fordítása

Mario Ángel Marrodán: Hit

                    Becsukom a szemem, és látok.                     

Kinyitom a szemem, és hiszek.

Mit látok? Azt, amiben nem hiszek.

Miben hiszek? Abban, amit nem látok.

Dabi István ford.

Staszków Jan: Kérés

Ne jöjjön

senki velem
és ne tapossa
az árnyékom
Egyedül vagyok
és egyedül
akarok lenni abban
ami a rendeltetésem
Egyedül
imádkozom
évszázados
rózsafüzéremen
és egyedül szólok
utolsó napomon
tüzes
hangokat
Akkor
senki
se kövessen
ösvényemen
Egyedül akarok
lenni
akár jó
akár rossz
angyal jön
futva értem.

Dabi István ford.

Petőfi Sándor: A. B. emlékkönyvébe

Kalmáridőket élünk mostanában,
Egy pénzdarabnak nézik a világot,
S ha a világ pénz, a költő mi rajta?
A költő - mondják - hasztalan penész csak.
Pedig a költő a királyi kép a
Világ tallérján... nem, királyi kép sem!
Ő a tallérnak csengő, tiszta hangja,
Szép szellemrésze a hitvány anyagnak. -
Légy büszke rá, hogy költőnek születtél.

Bella István: És tudd

Törd el, mielőtt elmégy, lábadat,

ne mocorogjanak a lépteid

a kövezeten, szemhéjam alatt –

Irtsd ki, a hátad mögűl, árnyadat,

mert ráég arcra, kőre és virágra,

romtenyeremre, arcom külvárosára –

De jól vigyázz, ha szöksz, menekülő,

úgy szökj, ahogy tüdőmből levegő,

földből a fény, ahogy

a világűrből az elektronok,

és tudd: a világ végén én vagyok,

két lengő hegy, két tér, két állkapocs:

őrlöm a liszt-időt.

                Hát fuss, szaladj!

Bella István: Palatábla

Mert oly vékony a bőröd,
hogy a születésedig látni,
áttetszik rajtad az ég,
szeretem olvasni
ereid hieroglifáit,
az ó-egyiptomi macskák
időtlen üzenetét!

Vagy valami fenevad karma kéklik?
             Ereid ketrece
mélyén föl-alá, végtől végig
jár egy gyönyörű, fekete
               párduc: a véred,
és szívedtől a mindenségig
sóhajtja vissza azt az égit
járása lázas, lüktető üteme?!

Vagy – tűnődöm tovább a sok kéklő ábrán –
              csillagképekkel van tele
a bőröd: hasadon farkas és bárány,
               hátadon oroszlán, s gödölye,
és köldök-sarkcsillagod alatt,
mint hajótörött matróz-ábránd,
                ágyékod Göncölszekere.

Vagy világelőtti palatábla?
                 Az első? S az isten firkálta tele
csillaggal a hasad, a hátad,
mikor világtanulni járt önmagába,
        még az idők kezdete
előtt, ő rajzolt tele kék lánggal:
írt rád hold-betűt, nap-ó-t, üstökös-s-t,
és hasadra zsinórírással
hullámos tengert, hogy egyszer,
       valaki
olvassa el és betűzze le!

Vagy nem is égbolt? Külvárosi házfal?
       Szerelmes kamaszok üzenete
kél versenyre csillaggal, napvilággal,
s hirdeti szemérmes lánggal:
„Kutyu szereti Csókát”, „Álom és násfa”
        azt mondja mindegyik szívek szíve:
„Szeretem!” „Szeret-e?” „Szeret-e?”

(Mert oly vékony a bőröd,
hogy a születésedig látni,
áttetszik rajtad az ég,
szeretem olvasni
ereid hieroglifáit:
az ó-egyiptomi macskák
kékjeidben megőrzött
időtlen üzenetét!)

Bella István: Cigánymeggyfamadonna

Aki a most vagy a mostban,
ki tegnapom, holnapom se lehetnél,
mert szeretve-nem szeretve is szeretnél,
de jó, hogy megbújhattam
meséző mosolyodban.

Jó ez a meleg sátor.
Hogy nem szégyen: élnem, s alélnom.
S az a fekete zápor,
ahogy a hajad mosdat:
elmos mögülem, bennem
mindent, ami vérnyom.

Kopók és kürtök acsarognak,
és acsarogna, csaholna
tőr, hurok, s minden, mi ölhet.
Vigyázz! Te is megölhetsz,
ha nem mosolygod el belőlem a földet,
gyönyörűs záporom,
cigánymeggyfamadonna.

Horváth Imre: Halott barátom

Ilyen vagy hát. Körültopoglak félve

és úgy pillantok rád, halott barátom,

mint riadt szűz pillant titkon nénjére,

ki rejtély, mert átlobbant már a nászon.

Végh Tamás: December

Nem kell több szó,
Csak hó, csak hó.
Gyolcsfehér áradás,
Csak csönd, csak elnémulás.

Nem kell több hang,
Sivító sziréna-jaj,
Sötétlő bűn-moraj,
Csak hó, csak elnémulás.

Nem kell több harag,
Megokolt mormolás,
Iramló indulat-folyam,
Csak hó, csak hallgatás.

Nem kell több felfeszülés
Irgalmatlan kényszerek
Kódolt érdekrendszerére,
Nem kell más, csak megtisztulás.

Nem kell több bénult ígéret,
Betemetett tetteket feledő,
Törvénylatoló meggondolás,
Nem kell más, csak elnémulás.

Nem kell több szó, csak hó,
Csöndes, gyolcsfehér alázat,
Fehér időtlenség, mely néma
Áhítattal fogja át a vállad.
Békédre ügyelj, ha megérkeztél.
Csöndedre nézz, s ha kéred,
Hallgatásod is
Megbocsáttatik néked.

Áprily Lajos: Vándor

A nyugtalan patak lelkét szeretted,
suhogó völgyek útjait követted.

Gyönyörködtél gátnál, zuhatagoknál,
de mindig új szépség után kutattál.

Mi lenne, hogyha egyszer nem sietnél
s megállnál egy tónál: Genezáretnél?