Áldott karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak!
2015. december 23., szerda
Babits Mihály: Karácsonyi ének
Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.
Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-ür szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?
Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult…
Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük, hogy „megszületett”!
Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.
Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-ür szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?
Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult…
Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük, hogy „megszületett”!
Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.
Bódás János: Nem akadt hely
Nép a nép hátán nyüzsög Betlehemben,
s hogy jött, Akit évezredek óta vártak,
- mily szégyen ez – a vaksággal vert ember
nem adott helyet az Isten Fiának!
Ím, legelõször barmok szeme tágul
ámulattal az égi Jövevényre,
s egy vén istálló korhadt jászolábul
elégült meg milliók lelki éhe.
Nem volt hely! S ma sincs! Lelkünk tele van,
száz indulat zsibongó népe lakja,
s Krisztus bolyong, az Isten hontalan!
…Feléd vezet ma szent Karácsony napja,
s szennyes szívem szállásnak felajánlom:
fogadd el, Jézus, s légy Uram, Királyom!
s hogy jött, Akit évezredek óta vártak,
- mily szégyen ez – a vaksággal vert ember
nem adott helyet az Isten Fiának!
Ím, legelõször barmok szeme tágul
ámulattal az égi Jövevényre,
s egy vén istálló korhadt jászolábul
elégült meg milliók lelki éhe.
Nem volt hely! S ma sincs! Lelkünk tele van,
száz indulat zsibongó népe lakja,
s Krisztus bolyong, az Isten hontalan!
…Feléd vezet ma szent Karácsony napja,
s szennyes szívem szállásnak felajánlom:
fogadd el, Jézus, s légy Uram, Királyom!
Túrmezei Erzsébet: Kérdez a gyermek
„Ott fenn lakott a csillagok felett,
de amikor karácsony este lett,
Lejött a földre, mint kicsiny gyerek.
És ó, a hidegszívű emberek!
Kis istállóban kellett hálnia.
Szalmán feküdt Ő, az Isten Fia.
Elhagyta érettünk az egeket.
Ugye-e, apukám, nagyon szereted?”
Az apa nem szól. Olyan hallgatag.
De a kis kedvenc nem vár szavakat,
Odaszorítja vállára meleg,
kipirult arcát, s tovább csicsereg.
„Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény,
és ott aludt az állatok helyén,
szűk istállóban. Nem is érthetem.
Milyen meleg ágyacskám van nekem,
pedig csak a te kis lányod vagyok.
S Ő, Isten Fia, Ő, a legnagyobb,
szalmán feküdt, amikor született.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”
Kint csillagfényes hideg este… tél…
Bent apja ölén kis leány beszél.
„Ott se nyughatott szalma-fekhelyén.
Futniuk kellett éjnek-éjjelén.
Halálra keresték a katonák.
Menekültek a pusztaságon át.
Milyen keserves útjuk lehetett.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”
Az apa leteszi a gyermeket.
„Ugy-e, szereted? Ugye, szereted?”
Nem bírja már, el kell rohannia.
A jászolban fekvő Isten Fia
karácsonyesti képe kergeti.
Feledte és most nem feledheti.
Most a szeméből könnyre-könny fakad.
Most vádakat hall, kínzó vádakat.
Elmenekülne még, de nem lehet.
Most utolérte az a szeretet.
S míg a szívébe égi béke tér,
mintha körül a hólepett, fehér
tetők, utak felett távol zene,
angyalok tiszta hangja zengene
szívet szólongató, szép éneke:
„Szegény lett érted. Ugy-e, szereted?”
de amikor karácsony este lett,
Lejött a földre, mint kicsiny gyerek.
És ó, a hidegszívű emberek!
Kis istállóban kellett hálnia.
Szalmán feküdt Ő, az Isten Fia.
Elhagyta érettünk az egeket.
Ugye-e, apukám, nagyon szereted?”
Az apa nem szól. Olyan hallgatag.
De a kis kedvenc nem vár szavakat,
Odaszorítja vállára meleg,
kipirult arcát, s tovább csicsereg.
„Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény,
és ott aludt az állatok helyén,
szűk istállóban. Nem is érthetem.
Milyen meleg ágyacskám van nekem,
pedig csak a te kis lányod vagyok.
S Ő, Isten Fia, Ő, a legnagyobb,
szalmán feküdt, amikor született.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”
Kint csillagfényes hideg este… tél…
Bent apja ölén kis leány beszél.
„Ott se nyughatott szalma-fekhelyén.
Futniuk kellett éjnek-éjjelén.
Halálra keresték a katonák.
Menekültek a pusztaságon át.
Milyen keserves útjuk lehetett.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”
Az apa leteszi a gyermeket.
„Ugy-e, szereted? Ugye, szereted?”
Nem bírja már, el kell rohannia.
A jászolban fekvő Isten Fia
karácsonyesti képe kergeti.
Feledte és most nem feledheti.
Most a szeméből könnyre-könny fakad.
Most vádakat hall, kínzó vádakat.
Elmenekülne még, de nem lehet.
Most utolérte az a szeretet.
S míg a szívébe égi béke tér,
mintha körül a hólepett, fehér
tetők, utak felett távol zene,
angyalok tiszta hangja zengene
szívet szólongató, szép éneke:
„Szegény lett érted. Ugy-e, szereted?”
2015. december 20., vasárnap
Túrmezei Erzsébet: Adventi követség
Vasárnap. Ádventi, utolsó.
Rá gondolok, Aki testté lett.
Ura volt térnek, időnek,
s foglya lett az időnek, térnek.
Rá gondolok, Aki gyalog járt.
Útszéli virágra mosolygott.
Bezárva a térbe, időbe,
viselte az emberi sorsot.
Foglya lett a térnek, időnek,
hogy én fogoly, szabad lehessek.
Hogy egyszer a téren, időn túl
szabad szívvel hazamehessek.
Megérkezünk. Az útnak vége.
Ádventi harangok zenélnek
Róla, aki ma is bezörget,
az Igéről, aki testté lett.
Gyalog, hajón, autón, vonaton,
mindegy, csak ott menjen mindig a lábam,
míg hazaér téren, időn át,
mindenütt a lába nyomában.
Rá gondolok, Aki testté lett.
Ura volt térnek, időnek,
s foglya lett az időnek, térnek.
Rá gondolok, Aki gyalog járt.
Útszéli virágra mosolygott.
Bezárva a térbe, időbe,
viselte az emberi sorsot.
Foglya lett a térnek, időnek,
hogy én fogoly, szabad lehessek.
Hogy egyszer a téren, időn túl
szabad szívvel hazamehessek.
Megérkezünk. Az útnak vége.
Ádventi harangok zenélnek
Róla, aki ma is bezörget,
az Igéről, aki testté lett.
Gyalog, hajón, autón, vonaton,
mindegy, csak ott menjen mindig a lábam,
míg hazaér téren, időn át,
mindenütt a lába nyomában.
2015. december 16., szerda
Boda Magdolna: (ha)
Ha egy napon eljössz,
megkínállak kandírozott szeretettel
és borsmentateával.
Ha eljössz,
és ha lesz teám.
Wislawa Szymborska: Feljegyzés
Az élet: az egyedüli megoldás
a lombba boruláshoz,
a homok leheletének felszippantásához,
a magasba röppenéshez;
hogy kutya is legyen,
s hogy simogassuk a finom meleg bundáját;
hogy megkülönböztessük a fájdalmat
mindattól, mi nem belőle ered;
hogy belehelyezkedjünk a történésekbe,
elvegyüljünk a látvány forgatagában,
kiválasszuk a lehető legkisebb tévedést.
Vissza nem térő lehetőség,
hogy egy pillanatra felidézzük,
miről is szólt a beszélgetés
ki-kihunyó lámpafénynél;
hogy egyszer, legalább egyszer
megérintsünk egy követ,
bőrig ázzunk a ki-tudja-hányadik esőn;
elveszejtsünk egy kulcsot a fűben,
és szikraként lövelljük tekintetünk a szélben;
és mindvégig semmit se tudjunk
valami roppant lényegesről.
Csordás Gábor fordítása
a lombba boruláshoz,
a homok leheletének felszippantásához,
a magasba röppenéshez;
hogy kutya is legyen,
s hogy simogassuk a finom meleg bundáját;
hogy megkülönböztessük a fájdalmat
mindattól, mi nem belőle ered;
hogy belehelyezkedjünk a történésekbe,
elvegyüljünk a látvány forgatagában,
kiválasszuk a lehető legkisebb tévedést.
Vissza nem térő lehetőség,
hogy egy pillanatra felidézzük,
miről is szólt a beszélgetés
ki-kihunyó lámpafénynél;
hogy egyszer, legalább egyszer
megérintsünk egy követ,
bőrig ázzunk a ki-tudja-hányadik esőn;
elveszejtsünk egy kulcsot a fűben,
és szikraként lövelljük tekintetünk a szélben;
és mindvégig semmit se tudjunk
valami roppant lényegesről.
Csordás Gábor fordítása
Wisława Szymborska: Parkban
Hú, mondja meglepődve a kisfiú,
hát az a hölgy kicsoda?
A jótékonyság szobra,
vagy valami ilyesmi –
válaszolja az anyja.
De miért ilyen
me… e… e… megviselt?
Nem tudom, mindig így
nézett ki, szerintem.
A város köteles érte tenni valamit.
Vagy kidobják, vagy felújítják.
Nos, gyerünk, menjünk tovább.
Nagypál István fordítása
hát az a hölgy kicsoda?
A jótékonyság szobra,
vagy valami ilyesmi –
válaszolja az anyja.
De miért ilyen
me… e… e… megviselt?
Nem tudom, mindig így
nézett ki, szerintem.
A város köteles érte tenni valamit.
Vagy kidobják, vagy felújítják.
Nos, gyerünk, menjünk tovább.
Nagypál István fordítása
Zbigniew Herbert: Nagymamám
szentebbnél szentebb nagyanyám
hosszú feszes
szoknyában
végiggombolva
számtalan gombbal
mint egy orchidea
vagy egy szigetvilág
vagy egy csillagnyáj fenn az égen
ülök a térdén
és ő mesél
a világmindenségről
péntektől egész
vasárnapig
önfeledten hallgatom
s már tudok is mindent
ami őt illeti
csak a származását nem árulja el
Balabán* Mária nagymama
ez a Tapasztalt Mária
sohasem beszél
az örményországi
mészárlásról
a török vérengzésről
így még megtakarít nekem
pár év illúziót
tudom hogy kivárom
s majd magam is megismerem
bűvös igék és sírás nélkül is
hogy milyen a szó
érdes felszíne
és mi lapul
a legalján
*zsidó származásra utaló lengyel családnév
Gömöri György fordítása
hosszú feszes
szoknyában
végiggombolva
számtalan gombbal
mint egy orchidea
vagy egy szigetvilág
vagy egy csillagnyáj fenn az égen
ülök a térdén
és ő mesél
a világmindenségről
péntektől egész
vasárnapig
önfeledten hallgatom
s már tudok is mindent
ami őt illeti
csak a származását nem árulja el
Balabán* Mária nagymama
ez a Tapasztalt Mária
sohasem beszél
az örményországi
mészárlásról
a török vérengzésről
így még megtakarít nekem
pár év illúziót
tudom hogy kivárom
s majd magam is megismerem
bűvös igék és sírás nélkül is
hogy milyen a szó
érdes felszíne
és mi lapul
a legalján
*zsidó származásra utaló lengyel családnév
Gömöri György fordítása
2015. december 13., vasárnap
2015. december 10., csütörtök
Kassák Lajos: A békesség órái
Mégiscsak te vagy az akit kerestem.
Ahogyan itt ülsz mellettem a homályban
nagyon nekem valónak érezlek.
Örülök beszéded ibolyakék dallamának
bár én inkább szótlan természetű vagyok.
De gondolom egyazon törzs hajtása
ez a két ág.
Boldogtalanabb lennél nélkülem
s én szegény árva lennék nélküled.
A négy fal között élünk
mint két örökzöld
egy cserépben.
Olykor beszáll hozzánk
egy csodálatos madár
s mi hallgatjuk
csodálatos énekét.
Ahogyan itt ülsz mellettem a homályban
nagyon nekem valónak érezlek.
Örülök beszéded ibolyakék dallamának
bár én inkább szótlan természetű vagyok.
De gondolom egyazon törzs hajtása
ez a két ág.
Boldogtalanabb lennél nélkülem
s én szegény árva lennék nélküled.
A négy fal között élünk
mint két örökzöld
egy cserépben.
Olykor beszáll hozzánk
egy csodálatos madár
s mi hallgatjuk
csodálatos énekét.
Kassák Lajos: Intelem
Munkától elgyötört kezeim
feléd kulcsolnám de messze vagy
nem hallanád meg tenger siralmam.
Nem hallod te már
fáim susogását
rigóim füttyét
macskám dorombját
ajtóm nyikordulását
nem hallod bár
mind rólad beszél.
S én zenész vagyok tudod
de csak egy dallamot játszok
csak azt zengem én hogy
szeretlek
szeretlek
szeretlek.
Vigyázz vigyázz
nem az éjszaka útonállói
hanem emlékei ölik meg azt
aki messze ment.
feléd kulcsolnám de messze vagy
nem hallanád meg tenger siralmam.
Nem hallod te már
fáim susogását
rigóim füttyét
macskám dorombját
ajtóm nyikordulását
nem hallod bár
mind rólad beszél.
S én zenész vagyok tudod
de csak egy dallamot játszok
csak azt zengem én hogy
szeretlek
szeretlek
szeretlek.
Vigyázz vigyázz
nem az éjszaka útonállói
hanem emlékei ölik meg azt
aki messze ment.
2015. december 9., szerda
Philip Daughtry: A férfi aki látta az Istent
Én nem láttam az Istent
Egy férfit láttam, egy férfit, aki látta az Istent
Jött át a dűnén, egy fával a hátán,
a tengertől lopott árnyékkal,
két szeme - mint szögek.
Csak a csillagok mutatják
folyton hogy mennyire törött a térde,
és vált üveggé.
Dabi István ford.
Egy férfit láttam, egy férfit, aki látta az Istent
Jött át a dűnén, egy fával a hátán,
a tengertől lopott árnyékkal,
két szeme - mint szögek.
Csak a csillagok mutatják
folyton hogy mennyire törött a térde,
és vált üveggé.
Dabi István ford.
Valerij Kunyicin: (A magányos nő élete...)
szomorú, hiszem...
Szép alakod, ruháid
nézik irigyen.
Sokak számára vagy megfejthetetlen rejtély...
Te is tudod, titokban téged les nem egy férj.
A magányban sokszor a helyedet sem leled,
de büszkén viseled a függetlenségedet.
Dabi István fordítása
2015. december 8., kedd
Bella István: Szavak a palatáblán
És beírtalak Benneteket a tenger fövenyébe,
téged is napvilág szolgálólánya,
árva Babics Mária, nagyanya,
és téged is vízkérincsélő, égkoldus
Joó Sándor nagyapám,
és téged is csillagpalatáblás tanító,
néhai Bella István apám,
búza vagy kóró
az ukrán humuszban talán,
és téged is háborúnapszámos,
halál-csépelő élet,
Joó Sarolta anyám,
és titeket is Bellák, Balások, Piliárok
és titeket is, szeretteim:
MáriaMárta, Áni Máni és Tüske,
MagdolnaMárta és Balázs,
és titeket is Dömdödömszívű dobogások,
napsugárfészkű Pistinke-cinkék,
Bilincs-Bilintke, Tihamér és János,
és mind, kikről csak ennyit:
szerelmek, szeretők, barátok, barátság.
És tégeteket is, édeseim,
kikről csak azt tudom,
kisujjam görbülete vagytok,
összepöndörödő hajszálaim vagytok,
a hajam és szemem színe vagytok,
kaszává görbülő
ölelésem vagytok.
Így lássatok hát, ha látni akartok:
ég és föld között,
szemközt a végtelennel
egy kisember áll,
lábával jeleket ír a porba:
a sarka a pont, a vonás,
a talpa a vessző.
És a vak Homérosz, a tenger
elejti lantját, az időt,
ki-kinyúl minden kezével,
s hullám ujjbegyével
letapogatja,
hangosan elolvassa,
elmormolja és elmorzsolja mind.
téged is napvilág szolgálólánya,
árva Babics Mária, nagyanya,
és téged is vízkérincsélő, égkoldus
Joó Sándor nagyapám,
és téged is csillagpalatáblás tanító,
néhai Bella István apám,
búza vagy kóró
az ukrán humuszban talán,
és téged is háborúnapszámos,
halál-csépelő élet,
Joó Sarolta anyám,
és titeket is Bellák, Balások, Piliárok
és titeket is, szeretteim:
MáriaMárta, Áni Máni és Tüske,
MagdolnaMárta és Balázs,
és titeket is Dömdödömszívű dobogások,
napsugárfészkű Pistinke-cinkék,
Bilincs-Bilintke, Tihamér és János,
és mind, kikről csak ennyit:
szerelmek, szeretők, barátok, barátság.
És tégeteket is, édeseim,
kikről csak azt tudom,
kisujjam görbülete vagytok,
összepöndörödő hajszálaim vagytok,
a hajam és szemem színe vagytok,
kaszává görbülő
ölelésem vagytok.
Így lássatok hát, ha látni akartok:
ég és föld között,
szemközt a végtelennel
egy kisember áll,
lábával jeleket ír a porba:
a sarka a pont, a vonás,
a talpa a vessző.
És a vak Homérosz, a tenger
elejti lantját, az időt,
ki-kinyúl minden kezével,
s hullám ujjbegyével
letapogatja,
hangosan elolvassa,
elmormolja és elmorzsolja mind.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)