Lina Gabrielli: Fehér utcákról álmodom

Fehér utcákról

álmodom;
keskeny,
rejtett
utcákról,
magas házfalak közé
bújva,
ahol könnyü
ölelni
és csókolni forrón
szabadon.

Fordította Nagy. E. József

Reményik Sándor: Valaki értem imádkozott

  

Reményik Sándor: Valaki értem imádkozott

*

Mikor a bűntől meggyötörten,
A lelkem terheket hordozott,
Egyszer csak könnyebb lett  a terhem,
Valaki értem imádkozott.

Valaki értem imádkozott,
Talán apám, anyám régen?
Talán más is aki szeret,
Jó barátom vagy testvérem.

Én nem tudom, de áldom Istent,
Ki nékem megváltást hozott,
És azt, aki értem csak
Egyszer is imádkozott!

Elza Vecina: A csend ritmusa

Hullottak rám a szavak.
Jégesőként verték a fejem.
Védekeztem, menekültem előlük,
Amíg el nem értem a tengert.
A tenger ősz haját fésülgette és melankolikus
gondtelt tekintettel nézett és beszélni kezdett -
a hangja lassan és mélyen csengett, mint anyám hangja.

- Fuss a jégesőtől - mondta.
- A jégeső tönkreteszi a vetést, letöri a virágokat, leveri
                            a gyümölcsöket, agyonveri az embert.
A jégeső a halál nővére.
Menj a csendhez!
A csend az élet kezdete -
Minden nagyság kezdete.
Susog a kis makk csendjében született ezeréves tölgy.
Zúg a csöppnyi forrás csendjében született Daugava és Volga.
Dalol a szerelem csendjében született nagy Tagore.

Csendben mozog a fejünk felett a Mindenség, minden életet
                                              nagyszerű ritmusában hordoz.

Dabi István fordítása

Zelk Zoltán: Ha ott

Ahol az útjuk megfutott szelek,

ahol a hajléktalan árnyak,

ahol a törött szárnyú záporok

menedéket találnak,

ahol egy asszony léptei alatt

a fű nem hajlik, jég be nem szakad,

ahol a perc az ágakon

tollászkodva megül, már föl se rebben –

ha ott, ha ott, ha végül is

a bekerített csendben.

Takács Zsuzsa: Engedd, hogy homlokom még földerüljön

Engedd, hogy homlokom még földerüljön,
hogy fölengedjen a végleges hideg,
hogy erőszakos legyek mint a gyerekek.
Engedj mindent, amit akarok!
Hogy járjanak a halottaim újra,
üljenek villamosra, csöngessenek be hozzám.
S ne tereld népemet vágójuh gyanánt,
de vedd le vállamról a világ gondját,
hiszen a te dolgod, hogy megtartsd a világod.
Engedd, hogy ágyról-ágyra fényes hajam lobogjon,
és hívj meg terített asztalodhoz,
de ne kelljen fizetnem.
Tedd, hogy fiatal legyek ma és örökké,
hiszen te akartad, hogy legyek és vagyok,            
pedig kezembe adtad éles szerszámaidat.
Gyógyíts meg engem, adj tanácsot.
Utam ne vesszen el,
és örökölje magzatom a földet.
Ha lefekszem, aludjak el azonnal.
Álmomban hajtsd hozzám füledet,
és ne torolj meg minden bűnös gondolatot,
de csinálj a napnak bennem sátrat.
Ha meg kell halnom, haljak meg legott.
Ne kelljen mondanom: nem vagy.

Szabolcsi Zsóka: Szegetlen

Nyomasztó csend dübög fülemben.
Asztalon szegetlen kenyér.
Az asztal túlvégén hiányod
nézem. Várom, hogy visszatérj.
Szavak sejlenek. Zsongnak bennem
hibiszkuszt bontó éjszakák.
Csillan a kés élén egy sós csepp,
s dobog tovább a némaság.

Szabó Magda: Születésnapi vers

Október köd, októberi illat,

októberi, ferde sugár!

Hát örüljek, hogy a körbefutó év

térdet hajt holnapután?

Hát örüljek, hogy egy napja az évnek

az enyém, a sajátom egészen,

s hegyi szél, pörgő falevél meg szőlő

kiáltja szét születésem?

Hasad a gesztenye burka, a szilva lepottyan,

csapdos a vízbeli páva a Dunán a habokban,

széttárja a farkát, csupa gyöngy meg olajsáv,

fátyol a hegyen, megvédi harmatos arcát,

köd, köd, puha köd…

                    Ez a nap az enyém.

Mi enyém, mi? Még ez a vers sem.

Nem azé, ki megírja, hanem ki megérti,

a költemény.

Csak a hit, a tudat,

hogy majd ha megfutottam

útjaimat,

jut tán nekem sír, temető,

elnyughatom majd a kemény

deszkán, mint dédem, üköm, mint annyi elődöm,

azt még hiszem én, hogy lesz sírom az itthoni földön,

s nem kell lerogynom idegen

felhők alatt,

és nem idegen ég

rontja el tagjaimat.

Örüljek? Kivánjak magamnak

még hosszú életet?

Fogom fülem, hogy én se halljam,

amikor nevetek,

fogom szemem, hogy meg ne lássam a

jövendő éveket.

Te, aki élnem segítesz,

te, óvó oltalom,

kinek törékeny mosolyába

kapaszkodom,

irgalmatlan esztendeimben

egyetlen irgalom,

őr rettegő nappalomon,

rettegő álmomon:

köd guggol a hegy ormán,

nem tudom, mit takar.

Valami jön. Mikor jön?

Soká jön? Vagy hamar?

Te minden veszteségen

átfénylő diadal,

erősebb, mint a törvény,

mint minden ravatal,

ki élet helyett voltál életem,

e tébolyban egyetlen értelem,

kiáltsd el, hogy a földnek nem voltam én nehéz,

hát majd a föld is könnyű lesz nekem!

Algimantas Baltakis: Szeretet és gyűlölet

Számunkra csak azok élnek,
akiket szeretünk,
akiket gyűlölünk.

Csak őket látjuk,
csak őrájuk gondolunk.
Akkor is, ha már meghaltak.

S többieknek
árnyékuk sincs.

Dabi István fordítása

Sík Sándor: Hiszek

Sík Sándor: Hiszek

 Hallják meg hívők és hitetlenek
Élet-halálra szóló eskümet!
A szív bősége zúg fel ajkamon,
Az kényszerít a Krisztus vallanom.
Hallják meg rokkant, vén aposztaták
S a vétekben vajúdó új-világ,
A forradalom, a vak Leviáthán,
És hallja meg a settenkedő Sátán:
Isten nevében vallomást teszek:
Hiszek.

Hiszek, és hitem súlyos és kemény.
Nem tünde tan, nem pille vélemény.
Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán:
Igen és nem, kereken, magyarán.
Semmi csűrés és semmi csavarás,
Ínyeskedés és köntörfalazás:
Hiszem és vallom, szeretem és élem,
Amit az Egyház hinni ád elébem.
Ebben a hitben élek és halok:
Katolikus vagyok.

Hiszek egy Istent, ki három személy,
Az élő Istent, aki bennem él,
S akiben élek, mozgok és vagyok,
Kinek tenyerén megsimulhatok.
Akinek rám is éber gondja van,
És cselekszik bennem és általam.
Aki mozdítja minden mozdulásom,
S én jóban-rosszban boldogan imádom
Intéző édes mély akaratát.
Hiszek Istenben, hiszem az Atyát.

Égnek és földnek testté vált frigyét:
Hiszem a Krisztust, hiszem az Igét.
Akit az Atya örök óta szül,
És akiben szépséggé lesz a zűr.
Kinek emberré tetszett válnia,
Hogy Isten legyen az ember fia.
Ki hogy minden nap eljöhessen hozzánk,
Ízlelnünk adta a rejtelmes Ostyát.
Benne az élet és benne az út.
Hiszek Istenben, hiszem a Fiút.

Hiszem a Krisztus gyújtotta tüzet:
A Szellemet, aki a Szeretet.
Aki Szent Péter ajakán rivall,
Hegyeket bont, szíveket áthidal,
És hét csatornán csorgatja beléd
Az élesztő kegyelem kútfejét.
Ki tüzet gyújt az embergondolatnak,
Kiből fölébe nőhetsz tenmagadnak
És mosolyoghatsz, alkothatsz, ölelhetsz.
Hiszek Istenben, hiszem a Szentlelket.

Hiszek, és tudom, honnan a hitem.
Házamat én kőszirtre építem.
Négy élőlény az erős alapok:
ember, oroszlán, sas, tulok.
Hallottam a piacon szólni Pált,
Hallottam Ágostont és Ottokárt,
Látom a szirten Péter kulcsait,
S bennem a mélyben, hallom döbbenettel:
Kimondhatatlan gerjedezésekkel
A Szentlélek sóhajtozik.
Ó tudom kinek, ó tudom kinek:
Én az eleven Istennek hiszek.

Élő hitemmel vagyok én szabad.
Mankó helyett kötöttem szárnyakat.
Ami akad a földön emberi,
Gazdag szívem testvérnek ismeri.
És ami túl az emberkörökön,
A végtelenség: ígért örököm.
És mikor üt a boldogságos óra,
Hogy befogadjon koporsóm gubója:
Hitem gyertyája utolsót remeg,
És Istennek ajánlom lelkemet.

Antanas A. Jonynas: Az enyém de a tied

Az én kezem de a te homlokod
az én szavam de a te hallgatásod
az én ágyam de a te éjszakád
az enyém de a tied

Dabi István fordítása

Antanas Drilinga: A szerelem órája

Szeretlek titeket.
Oh ti, akik
Már néhány évtizede
Velem együtt meneteltek,
Oh ti, akik
Minden nap a kezeteket nyújtjátok
Vagy akiknek hosszú évek múltán én szorítom meg a kezét,
Akiknek az arca megváltozott
Éppúgy, mint maga az élet -

Szeretlek titeket!
Szeretlek titeket, akik a gyermekkor
Gondtalan messzi nyaraiból érkeztetek,
Titeket, kis madarakat, akik ott daloltatok
Teli torokkal az erdőszélen,
Ugyanolyannak ismerlek benneteket,
Habár már egyikőtöket sem, egyikőtöket sem
Látom itt magam mellett,
Mégis érzem a szíveteket,
Elkalandoztatok valamerre, elutaztatok a kacskaringós síneken,
És a szívetek ott dobog örömötökben és bűnötökben,
De még mindig elevenen, mintha lobogna a gyermekkori nyarak
Fényében

Szeretlek titeket.
Habár már nem egy nevet
Kő jelöl a sírdombon -
Milyen gyorsan, oh, milyen gyorsan
És hihetetlenül és fájdalmasan és értelmetlenül
Jön az, amit az emberek egyszerűen
Távozásnak neveznek.

Milyen gyorsan, oh, milyen gyorsan száradnak fel az arcon a könnyek,
A szelek simogatják
A tavaszi piros tulipánt,
Amit ha látunk, örömtelien mosolygunk,
Mert az a tavasz jele, mert nyílnak a tulipánok, mert jönnek vissza a gólyák,
Mert minden olyan, amilyennek lennie kell.
Mert mi ismét magasan hordva a fejünk lépdelünk a szülőföldünkön
És én szeretlek titeket.

Szeretlek titeket.

Dabi István fordítása

Karinthy Frigyes: Előszó

Karinthy Frigyes: Előszó

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,

Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy

S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban

Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,

Hogy megkeressem azt a másikat

S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom

De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,

Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,

Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,

Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,

Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben

Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,

Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak

És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,

De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok

S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,

Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,

Mégis a legtöbb: ember, aki él

Mindenkinek rokona, ismerőse,

Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,

De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,

Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,

Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,

Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,

Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,

Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,

De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt

Nektek, kiket szerettem,

Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,

Amit majd elmondok mindenkinek.

Szabolcsi Zsóka: Zizegő csend

Elfagyott a szó.

Fájó hiányok kongnak

zizegő csendben.

Katona Bálint: Maradék idő

Szeretni még egyszer,

halálosan, aki vár.

Mosolyt venni még,

mielőtt a bolt bezár.

Napot látni még,

mielőtt az est leszáll.

Élni még egy kicsit

mielőtt a szív megáll.

Utoljára valakiben

hinni volna jó,

ne vesszen kárba a kimondatlan szó.

Örülni valaminek,

ami szép, ami jó,

mielőtt a szívben esni kezd a hó….

Mert a maradék idő

már nem eladó….

B. Radó Lili: Tudd meg

 Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.

Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom
s hiába húnyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.

Minden hajnal, minden nap alkonyatja,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszonykéz, minden férfivállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:

mert sohse voltam eleven valóság,
mindenütt, mindig, minden én leszek.