Meghalt Csoóri Sándor 1930 - 2016

Csoóri Sándor: A fényes nap immár elnyugodott

Küszködtem eddig - okosan? bután? -
Irgalmas hősként, ahogy lehetett.
És mit értem el? Nem sokat, csupán
Csak azt, hogy bámulhassatok vagy féltsetek,

mint kötéltáncost, aki selyemszálon
lépked, rúddal, egy bányató fölött.            
De ennek vége! Nincs több mutatványom,
s a homlokom, mely folyton gyöngyözött,

mostantól kezdve nagy szelekbe vágyik,
hogy ott időzzön lebegjen, ahol
rangrejtve, titkon Isten is tanyázik,
s körülsuhogja csöndes tériszony.

Zelk Zoltán: [Vihar után]

A fák felett
átzúgott már a fergeteg
fölemeli fejét a csend

Csend van de felnyög még az ág és
gyermekhangon rínak szipognak
a fák tövébe bújt füvek

Zelk Zoltán: Sebesült

Szájából sötétség szivárog,
emeli rozsdás karjait,
segítségért kiált
a sebesült ősz-végi délután – – –

gyűlnek, mint fekete avar,
az ég alján a varjak.

Zelk Zoltán: Hólepte nyoszolya

A remény és a kétségbeesés,
mint tébolyult szerelmesek
ölelik, marják egymást
hólepte nyoszolyájukon,
hetvenéves szívemben.

Zelk Zoltán: Irgalom koldusa

A Körút sarkán kéreget
egy vézna eb.
Nem csontot kér, nem kenyeret:
irgalmas szót, szeretetet
koldul e csapzott némaság,
ez a gazdátlan szeretet.

Mezey Katalin: Súlyzó

Betontárcsájú, vasrudas súlyzó
az elhanyagolt téli udvaron.
Legidősebb fiunk öntötte hajdan,
és emelgette, a ház urával
és testvéreivel vetekedve,
húsz évvel ezelőtt.
Tudom, mégis hihetetlennek látszik,
hogy megemelte egyszer valaki.
Mondják, amilyen súlyok
emelésére képesek vagyunk,
olyanokat tesz vállunkra az Isten.
Most mégis nekem
valószínűbbnek tűnik,
hogy egykor, régen
óriások lakták a házat,
de valamiért elköltöztek,
és itt felejtették
ormótlan sportszerüket.

Zelk Zoltán: Akkor

Már hallgat a szív. Fölhangosodnak

Isten léptei.

Waclaw Oszajca: ki volt az

mit látott Lót felesége
utolsó szempillantásával
mikor hátranézett

talán semmit

vagy talán
egy lángban álló várost
és arcot
látott
összeszorított ajkakat
két sebhelyet
két szemgödröt
melyek akár két kénrög

kinek a szemébe pillantott Lót felesége
hogy lebénult megmerevedett kővé dermedt

Zsille Gábor fordítása

Zelk Zoltán: Úgy szeretlek

Úgy szeretlek, mint egy verset

s e vers legyen dícséreted,

szemed színéből szeretnék szőni

e dícsérethez rímeket.

Mint drága, régi mesterek

tűnődését hűs verssorok,

úgy zárja ékszerként magába

e vers tűnődő mosolyod.

Szertehullnának szavaim,

de összefogja két kezed:

Te vagy a forma és a ritmus

s Te vagy a szín, a képzelet....

Mellettem állsz, s mégis, mintha

messze lennél: rád gondolok.

Formállak magamban, mint egy verset

s dúdollak, mint egy dallamot.

Zelk Zoltán: [Fohász]

Taníts meg élni, gyászolni, remélni,

taníts szépen meghalni, istenem.

Zelk Zoltán: [Csak te…]

 Csak Te kellesz már és olyan barátság,
melyért a szív az egyetlenegy váltság.
Szúrágta fa is hajt ágat még,
megtermi rügyét, virágát, gyümölcsét.

Zelk Zoltán: Perc

Megáll az első őszi perc,
benéz az ablakon,
valamit mondani akar,
valami messzi, mély
üzenetet hozott,
de lökik tovább s eltapossák
útjuk tudó, tülekvő társai!

Zelk Zoltán: [A semmi? A sivatag?]

Nem az a baj ha lassuan
ha másfélóra míg a hídon átérsz,
ha meg-megállsz s bámulod a vizet,
hiszen amíg élsz, addig mindíg ráérsz,
ráérsz ha csak egy perced van is hátra –
de az hogy úgy nézel már a világra
vízre, felhőre, arcokra és fákra
hogy semmi közös velük, hogy unod,
hogy ami kívül, benned rég halott,
nem magányos vagy, de érdektelen
hogy semmi se szép, semmi se öröm
hogy közönyöd nem emberi közöny
nem is állati, nem is a növényé
hogy a Semmi? hogy a Sivatag?
Magad gyászolod. Ezért nincs már
semmire szavad.

Zelk Zoltán: [Ha végül…]

– S ha végül egyedül maradsz?
– Egyedül maradok.
Akkor se társtalanabb, mint
az egymáshoz kötött rabok.

– De mégis, hogyan képzeled?
– Sehogy. Csak úgy. Meg és.
S egy tacskó árnya a falon.
És gyertyasercegés…