2016. november 6., vasárnap

Türjei Zoltán: Nem tudom



Nem tudom, hogy engem nézel,
vagy csak a szavaimat lesed,
hátha találsz köztük neked valót,
amibe aztán belebújhatsz, ha fázol,
mert tudod, nem leszek mindig itt,
mosolyod nekem szól vagy csak
az örömödnek egy-egy elcsípett
takaródarab miatt, de én ölellek tovább,
mert hosszú, hideg tél lesz, és engem
az öltöztet fel, hogy ruhád lehetek.

Aranyosi Ervin: Szeretem az esőt!












Szeretem az esőt, a világ szebb tőle!
A növények erőt merítnek belőle.
Szeretem, csodálom, és szívesen nézem,
ahogyan szivárványt ragyogtat az égen.

Szeretem az esőt, hallgatni és nézni,
ritmikus dalával képes megigézni.
Nézem a pocsolyát, a vízkarikákat,
a fák fénylő kérgét. Csillámló varázslat…

Szeretem az esőt, felhők sűrű könnyét.
Földáztató búját, amit átad önként.
Szeretem az esőt, mikor belefárad,
mikor felhők mögül újra napfény árad.

Szeretem az esőt, mert az élet része,
általa lesz teljes a világ egésze.
Ha csak a Nap sütne, ha mindig ragyogna,
ez a szép, bús érzés biztos hiányozna.

Mert az élet úgy szép, úgy igazán teljes,
ha a nehézségtől olykor a lét terhes.
Hidd el, az esőtől teljesebb az élet,
jobban értékeled a jót és a szépet.

Wisława Szymborska: Lista

Összeállítottam ama kérdések listáját,
melyekre immáron nem várok választ,
hiszen vagy túl korán van hozzájuk,
vagy fel nem érhetném őket ésszel.

E lista meglehetősen hosszú,
érint fontos és mellékes ügyeket,
s mert nem szándékom bárkit is untatni,
csupán néhányat sorolok elő:

Mi volt valóságos
és mi éppen csak gondolt
e színpadon,
csillagok között és csillagok alatt,
ahol a bejárat mellett ott a kijárat
Mit tudhat a nagyvilág sok-sok lakója,
amiben kevesebbnek bizonyulok
hozzájuk mérten;

Miről cikkeznek vajon
a másnapi újságok;

Mikor szűnnek a háborúk
és mi lép a helyükbe;

Kinek az ujján van most
a jegygyűrűm, mit
elloptak tőlem – vagy elveszett;

Hol tanyázik a szabad akarat,
mely egyszerre képes
lenni és nem lenni;

Mi lehet az emberek tucatjaival –
vajon csakugyan ismertük-e őket;

Mit próbált mondani nekem M.,
amikor már nem tudott beszélni;

A rossz dolgokat ugyan miért
találtam jónak,
és mire is volna szükségem,
hogy többé már ne tévedjek?

Néhány kérdést még lefirkantottam
elalvás előtt egy perccel.
Ébredés után azonban
nem tudtam elolvasni.

Olykor gyanítom, valójában
titkosírás lehet.
Hanem ez ismét egy olyan kérdés,
mely úgyis megoldódik majd.

Zsille Gábor fordítása

2016. november 5., szombat

Nelly Sachs: Vágyakozás




Minden a vágyakozással kezdődik,
mindig több fér a szívbe,
szebb és nagyobb.
Ebben áll az ember teljessége és befejezetlensége:
nyugalomra vágyik, barátságra, szeretetre.
Ahol beteljesül a vágy,
ott még nagyobb erővel tör fel.
Nem így kezdődött a Te megtestesülésed is, Isten,
ezzel a vágyódással az ember után?
Hadd kezdődjék a mi sóvárgásunk azzal,  
hogy Téged keresünk,
és úgy érjen véget,
hogy Téged megleltünk.

Benő Eszter fordítása

Takahasi Sinkicsi: Szavak


A szavaid nem csupán
Szavak nekem.

Arra figyelek inkább,
Mi beszéltet –

Bármi legyen is az –
S figyeltet téged velem.

Terebess Gábor fordítása

Lucian Blaga: Az olvasóhoz


Ez itt a házam. Ott túl a nap és kaptárokkal a kert.
Az úton jártok, a rácsokon benéztek,
s várjátok, mikor szólalok meg. - Hol kezdjem el?
Higgyétek el, higgyétek el,
beszélhetünk, ameddig akarunk, akármiről,
a jóság kígyójáról és a sorsról,
az ember kertjeit ekével szántó
arkangyalokról,
az égről, mely felé folyton növünk,
bukásról, gyűlöletről, bánatról, megfeszíttetésről,
és a nagy elmúlásról mindenekelőtt.
De minden szó csak könnye mindazoknak,
kik sírva sírtak volna, s nem tudtak sehogy.
Nagyon keserűek mind a szavak,
hát hagyjatok
némán járnom itt közöttetek,
s behunyt szemmel lépnem ki elétek.

Lengyel Ferenc fordítása

Lucian Blaga: Amit szólsz, nem nyelv, csak beszéd




Amit szólsz, nem nyelv, csak beszéd.
A nyelv egyetlen, teljes úr.
Fényt rejt és rá titok borul.
Ez, melyen tudsz hallgatni még.

Lengyel Ferenc fordítása

Lucian Blaga: Fölirat


Az utak, melyeket nem járunk,
az utak, melyek bennünk maradnak,
azok is vezetnek, számolatlanul, valahová.
A szavak, melyeket nem ejtünk ki,
a szavak, melyek bennünk maradnak,
azok is föltárják lényünket, maradéktalan.
A csaták, melyeket nem vívunk meg,
a csaták, melyek bennünk maradnak,
azok is bővítik bennünk titkon a hazát.
A magvak, amelyeket nem vetünk el,
a magvak, melyek bennünk maradnak,
azok is megsokszorozzák, végtelenül, az életet.
A halál, melybe nem halunk bele,
a halál, mely bennünk marad,
az is mélyíti bennünk a hallgatást.
És mindenütt, mindenbe
gyökeret ereszt a vers.

Lengyel Ferenc fordítása

2016. november 1., kedd

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd










Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

2016. október 30., vasárnap

Ágai Ágnes: Az asszony











Az asszony tartotta a házat:
pucolt a krumplit,
lötykölte a tányért,
iskolába zargatta a gyerekeket,
szívatta a port,
teregette a fehérneműt.
A hivatalban félfogadáskor
feleket fogadott.
Otthon megkérdezte,
mi volt az iskolában.
Semmi, mondták.
Lecke? Oké, felelték.
Este hajat mosott,
és a férfira nézett.
Az a neten szörfözött,
később lehuppant az ágyra.
Eltesszük magunkat
holnapra?, kérdezte.
Eltették.

Ágai Ágnes: A férfi

Belefeketedett az éjszakába,
és nézte a szögekkel kivert mennyboltozatot,
a dús csillogást, a nagy árampazarlást.
Kikapcsolta a tévét - legalább az ne fogyasszon.
Ránézett a hitvesi ágyon paplanba csomagolt testre,
a szusszanás és horkanás ütemét figyelte.
Aztán leült a net mellé, csúsztatta az egeret,
kereste a holnap várhatóságát
és a tegnap elhasznált híreit.
Végül zenét hallgatott, erről eszébe jutott
egy régi emlék, Istenem, hol van az már!
Kibámult az ablakon: lám felkapaszkodott a hajnal,
nyújtózkodtak a fák, megcsikordult a reggel.
Ideje volna elaludni.


Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 104










Azt álmodtam, hogy gyerekek vagyunk még:
összevesztünk, én megütöttem arcod,
most te sértetten menekülsz előlem
        fokszikutyáddal.

Hosszu kórók közt tipegő babuska,
átölel sűrű puha őszi zsongás,
pókfonál csillog libegő hajadban
        s futsz pityeregve.

Én kinálnálak fanyar-édes őszi
szép bogyókkal, míg te csak egyre sírsz-rísz,
ülsz a kuckón és a szemembe nézel
        zord gyülölettel.

Hogy fölébredtem, ragyogott a reggel
s fájt hogy többé már sohasem verekszünk.
Őz-patán fut zöld tavaszom s te is már
        nagy baba lettél.


Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 43












Felebarátom mondd, voltál-e már úgy,
hogy a csukott könyv előtted feküdt,
titkok leltára, szépség ábécéje,
de nem nyithattad ki elolvasásra,
mert rajta szunnyadt egy macskakölyök
és sajnáltad az álmát megzavarni?

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 68












Gyönge ágam, édes párom,
már enyémnek tudtalak -
távolodsz mint könnyü álom -
minek is bántottalak?
Minden napom tél borúja,
minden éjem új halál.
Csak a hideg kályha zúgja:
édes párom mit csinál?

Szivedet kis mécsnek véltem,
mely egy légynek is örül -
most érzem csak, vaksötétben,
hogy lángerdő vett körül.
Fázom, nincs egy langy lehellet,
minden puszta, pőre, holt.
Most, hogy elfogy a szerelmed,
most tudom csak: mennyi volt.

Te megbántott kedves lélek,
jó hogy nem vagy gyermekem,
hátha néha megvernélek
s fájna néked és nekem.
Jó hogy nem vagy cirmos macskám,
amílyen gonosz vagyok.
Akár kútba ugorhatnám,
önmagamba fulladok.

Majd ha nyárfa-testben élek,
rezgő lombbal hintelek,
majd ha árny leszek, kisérlek,
ha koporsó, rejtelek,
ha tűz leszek, melengetlek,
ha fény leszek, áldalak,
ember vagyok és szeretlek,
minek is bántottalak?


Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 92

Ágnes, kit nem ismerek,
ma veled beszélgetek.
Oly jó ha beszélhetünk
azzal kit nem ismerünk.
Ki messzi és idegen:
ragyog mint fény a vizen;
s ki az úton szembejött:
egy csak a többi között.

Ha szállt a katóbogár,
nevén becézted-e már?
míg sárgán sütött a nyár,
szép szóval hívtad-e már?
Úgy becézlek én ma, ládd,
mint a pettyes katicát:
legjobban beszélgetünk
azzal kit nem ismerünk.

Távoli kisasszonyom,
fönn ülsz egy szép csillagon,
lábadat lelógatod,
dalomat meghallgatod.
Ágneska, zokon ne vedd,
bocsásd meg énekemet:
ládd, a katóbogarak
mindent megbocsátanak.