2016. december 12., hétfő
József Attila: Flóra
Kozmucza Flóra
József Attila - Latinovits Zoltán: Flóra
1. Hexaméterek
Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.
Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek.
Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.
2. Rejtelmek
Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe’.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.
Szól a szellő, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.
Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyüvé énnekem
ezt a nehéz hűséget.
3. Már két milliárd
Már két milliárd ember kötöz itt,
hogy belőlem hű állatuk legyen.
De világuktól délre költözik
a szép jóság s a szelid érzelem.
Mindenségüket tartani a fénybe,
mint orvos, ha néz az üvegedénybe,
már nem tudom, megadom magam kényre,
ha nem segítesz nékem, szerelem.
Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld,
a csendes eső és a tiszta nap.
Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld,
hogy levelei kiviruljanak.
Ugy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,
kik daccal s tehetetlenül remegnek,
mert kínjukból jövőnk nem született meg,
munka, szabadság, kenyér s jószavak.
Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun
villanyfény, kőház, iskolák, kutak;
mint gyermekeknek játék, oltalom,
munkásoknak emberi öntudat.
Mint minta, mint az erény a szegénybe,
s ez össze-vissza kusza szövevénybe,
társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe’,
mely igazodni magára mutat.
4. Buzgóság
Ha olyan buzgó volnék, mint szerelmes
s megbékülne e háborús család,
az emberek, keresném engedelmes
szívvel
az örökös ifjuság italát.
Nehezülök már, lelkem akkor boldog,
ha pírban zöldel a fiatal ág -
bár búcsút int nekem... E fura dolgot
űzném,
az örökös ifjuság italát.
Fecseghetnének nyelves tudományok -
mind pártfogolna, ki szivébe lát:
legalább keressem, amire vágyok,
bár nincs,
az örökös ifjuság italát.
5. Megméressél!
Már nem képzelt ház üres telken,
csinosodik, épül a lelkem,
mivel az árnyakkal betelten
a nők között Flórára leltem.
Ő a mezőn a harmatosság,
kétes létben a bizonyosság,
lábai kígyóim tapossák,
gondjaim mosolyai mossák.
Ízét adja a tiszta víznek,
száját adja a tiszta íznek,
hazaszólít, amikor űznek,
szemében csikó legelészget.
Ő az okmány, kivel a kellem
a porráomlás ellen, a szellem
az ólálkodó semmi ellen
szól, pöröl szorongó szerelmem.
Érdekeimből megértettél,
bátorrá vakmerőből tettél,
kínlódtál, amig nem szerettél,
egész világom ege lettél, -
hát dícsértessél s hirdettessél,
minden korokon át szeressél
s nehogy bárkiben alább essél
mindig, mindenütt megméressél!
2016. december 11., vasárnap
H. Hadabás Ildikó: Csempeszkopácsi pipitérek
Húsz öregember, így nyár előben
betölti a kis templomot,
eltűnődöm, kik itt maradtak,
s vigyázzák ezt a hit-csodát,
vajon gondolnak néha arra,
az idő hogy is megy tovább,
ha imakönyveik bezárva,
s némák lesznek a dallamok,
és a kőfalból kibukó fej,
apostol arca egyedül
merengi nézve a sötétet,
s mormolja azt a szent fohászt,
- ahogy tette és fel nem adta,
vagy nyolcszáz esztendőkön át -
Uram, irgalmazz! s majdan
talán ő látja egyedül,
hogy templomkerti pipitérek
fehére fénylőn felderül,
ha Boldog Asszony fátyla lebben,
s csillagos lesz az éjszaka,
s a nyár előben remény támad,
húsz öregember után egy,
aki a pappal imádkozza,
tíz falu helyett egyedül:
Könyörülj rajtunk, Uram! Könyörülj!
Te bocsáthatsz meg egyedül!
betölti a kis templomot,
eltűnődöm, kik itt maradtak,
s vigyázzák ezt a hit-csodát,
vajon gondolnak néha arra,
az idő hogy is megy tovább,
ha imakönyveik bezárva,
s némák lesznek a dallamok,
és a kőfalból kibukó fej,
apostol arca egyedül
merengi nézve a sötétet,
s mormolja azt a szent fohászt,
- ahogy tette és fel nem adta,
vagy nyolcszáz esztendőkön át -
Uram, irgalmazz! s majdan
talán ő látja egyedül,
hogy templomkerti pipitérek
fehére fénylőn felderül,
ha Boldog Asszony fátyla lebben,
s csillagos lesz az éjszaka,
s a nyár előben remény támad,
húsz öregember után egy,
aki a pappal imádkozza,
tíz falu helyett egyedül:
Könyörülj rajtunk, Uram! Könyörülj!
Te bocsáthatsz meg egyedül!
Lénárd Ágnes: Mit szeretnék karácsonyra?
Visszakapni az ünnepet magát.
Újraélni a fénylő csodát.
Ámuló szemmel nézni a karácsonyfát.
Beszívni erdő-üzente illatát.
Érezni a szeretettől meleg szobát.
Tudni odakint december havát.
Hallani a csengettyű hangját,
Édesanyám kedves hívószavát.
Állni megilletődötten, némán,
mint gyermekkorok karácsonyán.
Hinni ajándékhozó Jézuskát,
és sírni, kisírni évek bánatát.
Boda Magdolna: (ma minden másként lesz)
ma minden másként lesz
ma nem ölnek csecsemőt
és nem jön a számlás
ma a zeneszerzők a zenébe
beletesznek néhány
szünetet, néhány szép csöndet,
az anyák megsimítják
a gyerekek fejét,
a férj rámosolyog a feleségre,
a boltos is köszön,
ma béke van,
köztünk járkál a szeretet.
Ijedten és lopakodva.
De mégis…
mindenekelőtt…
és mindenek ellenére.
ma nem ölnek csecsemőt
és nem jön a számlás
ma a zeneszerzők a zenébe
beletesznek néhány
szünetet, néhány szép csöndet,
az anyák megsimítják
a gyerekek fejét,
a férj rámosolyog a feleségre,
a boltos is köszön,
ma béke van,
köztünk járkál a szeretet.
Ijedten és lopakodva.
De mégis…
mindenekelőtt…
és mindenek ellenére.
Falu Tamás: Öregszel
Vacsorád kenyér és tej,
Már a tyúkokkal lefekszel.
Esti imád mély sóhaj,
És azt érzed: öregszel.
S szeretnél hazamenni,
Hol gyerek voltál egyszer.
Szeretnél hazamenni,
Hol egyszer gyerek voltál,
De a vén utca eltűnt,
A ház is leomlott már,
Derékba tört az oszlop,
S elhervadt a folyondár.
Homlokodnak bús ráncát
Egy kéz mélyebbre véste.
Azt mondod csöndben: Holnap...
S félve gondolsz a vészre.
Pedig meghaltál tegnap,
Csak nem vetted még észre.
Már a tyúkokkal lefekszel.
Esti imád mély sóhaj,
És azt érzed: öregszel.
S szeretnél hazamenni,
Hol gyerek voltál egyszer.
Szeretnél hazamenni,
Hol egyszer gyerek voltál,
De a vén utca eltűnt,
A ház is leomlott már,
Derékba tört az oszlop,
S elhervadt a folyondár.
Homlokodnak bús ráncát
Egy kéz mélyebbre véste.
Azt mondod csöndben: Holnap...
S félve gondolsz a vészre.
Pedig meghaltál tegnap,
Csak nem vetted még észre.
2016. december 9., péntek
Sebestény-Jáger Orsolya: Decemberi csoda
Ha megvénülök, majd merengve mesélem:
egy szelekkel futtatott decemberi napon,
négyszer láttam szivárványt az égen,
ahogy ámulva kinéztem más-más ablakon.
Láttam akkor, amint földig hajolt le,
s mögötte roskatag felhők vonszolták a telet,
kint tombolt a szél – és mégis tavasz volt,
vagy talán mondhatjuk úgy, hogy kikelet.
Fénylőre gombolta kabátját az ég,
bár decembert írtunk (épp negyvennégy éve születtem),
s mintha tépelődő szívem simogattad volna,
ahogy szövetséged íve áthajlott fölöttem.
Boda Magdolna: (repedés-virág)
Az aszfalt rése
között
egy százszorszép virul
az élet szép indulata:
a bármiképpeni élni akarás
hát így kell,
ha csak így lehet:
az aszfalt rése között.
Boda Magdolna: Idegen madár
Idegen vagyok. Igaz már tudod,
hogy két cukorral iszom a kávét
és hogy reggelente nem fésülködöm.
Tudod, hogy tudom: jó a világ és rossz.
Hogy néha úgy megyek, hogy állok.
Idegen vagyok.
Tudod, hogy erős vagyok, néha mégis sírok,
ha elbukni látszom.
Hogy bátorságomban félek és hogy sokat beszélek,
de igazából már én sem figyelek magamra.
Idegen vagyok.
A bizonyosságok elhagytak. Idegen tenyerekből
idegen mosolyokat szemelgetek,
mint egy folyton éhes madár.
Mint egy folyton éhes idegen madár.
Vajon meddig tart az idegenség sivatagja,
vajon meddig tart e tikkasztó vándorlás?
Mikor mondod, hogy isten hozott?
hogy két cukorral iszom a kávét
és hogy reggelente nem fésülködöm.
Tudod, hogy tudom: jó a világ és rossz.
Hogy néha úgy megyek, hogy állok.
Idegen vagyok.
Tudod, hogy erős vagyok, néha mégis sírok,
ha elbukni látszom.
Hogy bátorságomban félek és hogy sokat beszélek,
de igazából már én sem figyelek magamra.
Idegen vagyok.
A bizonyosságok elhagytak. Idegen tenyerekből
idegen mosolyokat szemelgetek,
mint egy folyton éhes madár.
Mint egy folyton éhes idegen madár.
Vajon meddig tart az idegenség sivatagja,
vajon meddig tart e tikkasztó vándorlás?
Mikor mondod, hogy isten hozott?
2016. december 7., szerda
József Attila: Bolyongok
Bolyongok
Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
És ahol szeretnek, és csak reám várnak,
És csak reám várnak.
Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?
Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra,
Fénylő csillagokra.
Merre nincs csillagfény - arra fogok menni,
Ott fognak igazán engemet szeretni,
Igazán szeretni.
Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
És ahol szeretnek, és csak reám várnak,
És csak reám várnak.
Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?
Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra,
Fénylő csillagokra.
Merre nincs csillagfény - arra fogok menni,
Ott fognak igazán engemet szeretni,
Igazán szeretni.
József Attila: Pirosszemű
Sok szárnyad alatt melengeted
Együgyü, szebbik szivemet.
Már hullnak a legpirosabb almák,
Ők is
Visszagondolnak szemedre.
Pirosszemű madaram hol vagy?
Bejártam
Sok fekete földet utánad.
Repülj csak.
Aztán gyere vissza. Én várlak.
És sokat járkálok az uccán, keresem
Piros nyomod a levegőben.
Kavicsokat dobtam a folyóba,
Ő is itthagy most engem.
Oly magos házak közt élek.
El is vesznék, ha nem vigyázna rám
Nehány ittfelejtett éneked. Pedig
Szeretnék nagyobb lenni mint a házak -
Meglátnál messziről, amint
Szemem fölé emelt tenyérrel
Nézelődöm és szomorú vagyok.
Pirosszemű madaram hol vagy?
Sok szép földet bejártam utánad.
Együgyü, szebbik szivemet.
Már hullnak a legpirosabb almák,
Ők is
Visszagondolnak szemedre.
Pirosszemű madaram hol vagy?
Bejártam
Sok fekete földet utánad.
Repülj csak.
Aztán gyere vissza. Én várlak.
És sokat járkálok az uccán, keresem
Piros nyomod a levegőben.
Kavicsokat dobtam a folyóba,
Ő is itthagy most engem.
Oly magos házak közt élek.
El is vesznék, ha nem vigyázna rám
Nehány ittfelejtett éneked. Pedig
Szeretnék nagyobb lenni mint a házak -
Meglátnál messziről, amint
Szemem fölé emelt tenyérrel
Nézelődöm és szomorú vagyok.
Pirosszemű madaram hol vagy?
Sok szép földet bejártam utánad.
2016. december 6., kedd
Baka Györgyi: Várlak téged
a megelevenülő szél
szívembe sodorja
a hajnali harangszót
testem szomjúságtól
megrepedt földként
sóvárog fényed után
várlak téged
mikor még semmi
mélységek nem voltak
te már láttál engem
mielőtt a mezők lettek
te már virágoztál
a beléd simuló alázat
kikel miként a fű
fészked lehetnék
leheletemmel
etetnélek mint édes
égi madarat
ki szabadon szárnyal
megnyílt tereimben
bújok előled
játszi könnyedséggel
rezgő lombok alá
árok mélyébe, kerítés tövébe
gyermeki énem átsüt a résen
találj rám
Seléndy Balázs: Aki nincs itt
Minden nap
gondolok rád, a részre
aki nincs itt, gondolok rád
amióta
elhagytál
nem akarva, de igent mondva
a végső, otthonról jött,
hívszóra.
Gondolok rád és amikor elindulok
te jössz velem,
akárhová megyek
te jössz velem
a résszel együtt, aki itt van,
mert mi hárman
egy vagyunk,
és talán az a világ,
amit mi fogunk teremteni
nem lesz az a szomorú-szegény világ,
amit te hagytál el, talán ez
szeretet világ lesz,
olyan amilyen volt
mielőtt minden szétesett,
mielőtt le kellett hajtani fejünket
mert hirtelen rádöbbentünk arra,
hogy testünk
meztelen.
gondolok rád, a részre
aki nincs itt, gondolok rád
amióta
elhagytál
nem akarva, de igent mondva
a végső, otthonról jött,
hívszóra.
Gondolok rád és amikor elindulok
te jössz velem,
akárhová megyek
te jössz velem
a résszel együtt, aki itt van,
mert mi hárman
egy vagyunk,
és talán az a világ,
amit mi fogunk teremteni
nem lesz az a szomorú-szegény világ,
amit te hagytál el, talán ez
szeretet világ lesz,
olyan amilyen volt
mielőtt minden szétesett,
mielőtt le kellett hajtani fejünket
mert hirtelen rádöbbentünk arra,
hogy testünk
meztelen.
Cseri Kálmán: Hol vagy?
Alapige:1Móz 3,8-13
"Amikor meghallották az Úristen hangját, amint hűvös alkonyatkor a kertben járt, elrejtőzött az ember és a felesége az Úristen elől a kert fái között. De az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? Az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el. Az Isten erre azt kérdezte: Ki mondta meg neked, hogy mezítelen vagy? Talán arról a fáról ettél, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél? Az ember így felelt: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem. Akkor az Úristen ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél? Az asszony így felelt: A kígyó szedett rá, azért ettem."
*
Igehirdetés
Ezen a héten minden este egy-egy kérdést hallunk majd, amit Isten intéz hozzánk. Ez talán meglepő, mert azt természetesebbnek szoktuk találni, hogy mi intézünk kérdéseket Istenhez. Néha gőgös elbizakodottsággal még kérdőre is vonjuk Őt egy s másért, amit cselekedett. Megkérdezzük tőle: miért tesz valamit. Miért engedi meg, hogy megtörténjenek dolgok? Meddig tart még az, amit nem szeretünk? Miért van szenvedés ezen a világon? Miért kell nekünk többet szenvednünk, mint azoknak, akik nem ilyen derék emberek, mint mi? Sorjáznak a kérdéseink. Most azonban Isten kérdez, és majd látni fogjuk, hogy az életünk függ attól, hogy meghalljuk-e az Ő kérdéseit, és mit válaszolunk azokra.
A történelem során az első kérdés, amit Isten az embernek feltett, az, amit most olvastunk: Hol vagy? Hadd kérdezze ezt ma este egészen személyesen mindnyájunktól. Hol vagy? Milyen állapotban vagy? A szó mindenféle értelmében, testileg, lelkileg. Hol vagy a hitedet vagy a kételyeidet tekintve? Hol vagy erkölcsileg? Hol vagy emberileg? Fontos kérdés ez.
Egyszer itt a templom előtt egy külföldi rendszámú autó állt meg, és térképpel a kezében valaki azt kérdezte tőlem, hogyan lehet eljutni a balatoni útra. Kezdtem keresni a térképen, hol vagyunk mi, hogy megmutassam, innen hogy lehet eljutni, de a szavamba vágott, és azt mondta: az őt nem érdekli, hol vagyunk, a balatoni utat mutassam meg. Jó, megmutattam. Aztán elbizonytalanodott és azt kérdezte: és innen hogy jut el oda. Mégis csak meg kellett nézni, hol vagyunk. Mert ahhoz, hogy helyes irányt tartsunk, vagy helyes irányba térjen az életünk, ahhoz mindenekelőtt azt kell látnunk, most hol vagyunk.
Ezért kérdez Isten ezeken az estéken most minket. Isten kérdésének mindig kettős jelentősége van. A kérdéseivel egyrészt eszmélteti, figyelmezteti az embert mindig valami rendellenességre, másrészt pedig keresi, hívja. Mint amikor este összeszedjük a gyerekeket a kertből, mert nem akarnak bejönni, s kiabáljuk: hol vagy? Ez nemcsak azt jelenti, hogy földrajzilag azonosítsuk a helyet, ahol most tartózkodsz, hanem ez azt is jelenti, hogy gyere be! Találkozni akarok veled. Hívlak. Be lehet jönni. Vissza lehet jönni. Isten kérdései mögött is ott van mindig ez az érthetetlen örök szeretete. Visszajöhetsz, várlak, gyere!
Éppen tegnap került a kezembe egy német lelkésznek a beszámolója, aki egész életében az Oroszországban levő német gyülekezetekben szolgált. Sokszor nagy szétszórtságban voltak ezek a gyülekezetek. A karácsony előtti napon, december 24-én, egy haldoklóhoz hívták. Lóháton közlekedett. Elindult arra a távoli tanyára, amit mondtak. Meg is érkezett, de egy kicsit messzebb volt az a tanya, mint ahogy gondolta. Leírja részletesen, milyen csodálatosan megáldotta Isten azt a beszélgetést, és egy idős, beteg férfi, aki néhány nap múlva meghalt, hogyan adta át a szívét az Úr Jézusnak.
Az idő azonban eltelt, és amikor visszafelé indult, már alkonyodott. Mindenesetre nekiindult és szaporázta a lónak a lépéseit az úton. De rövid idő múlva olyan rettenetes sötétség - ahogy a gyerekeink ma mondanák: töksötét - lett, hogy semmit nem lehetett látni. Se csillag, se holdvilág, semmi. Egy idő után rossz érzése támadt: vajon az úton megy-e ez a ló, nem rossz irányba mennek? Otthon este istentisztelet lesz. Neki haza kell érnie. Azt írja, rettenetes érzés volt az, hogy nem tudtam, hol vagyok, és nem tudtam, merre kell mennem, hogy a célomat elérjem. Csak egyetlen irány jó, de melyik az a sok közül, és honnan tudhatom meg? Volt nála egy doboz gyufa, elővette és meggyújtott egy szálat, hogy lássa, vajon az úton van-e. Nem azon volt. Kicsit elment jobba, kicsit balra, ott sem volt út. Ott állt a sztyeppe közepén teljes sötétben.
Imádkozott, és imádsága közben megszólaltak távolban a harangok. Az otthoni gyülekezet templomának harangjai, ahova őt istentiszteletre várták. Leírja: a lova is felkapta a fejét, hegyezte a fülét, elindultak a hang irányába, és kicsit késve, de megérkeztek. Hazaérkeztek.
Ezeken az estéken még szól a harang, és Isten kérdéseiben ott van a hívása is. Jó lenne, ha így hallgatnánk ezeket a kérdéseket, és így mozdulna az életünk.
Rátérve igénkre, miért kérdezte Isten az első embertől: Hol vagy? Miért kellett eszméltetnie Ádámot? Azért, mert hozzá méltatlan helyen és kétségbeejtő állapotban volt. Reszketett egy bokor alatt. Márpedig őt Isten nem bogárnak és nem kisvadnak teremtette, ami meghúzhatja magát a bokorban, hanem embernek. Hogy került oda, és mitől fél?
Őt arra teremtette Isten, hogy az Istennel való közösségben érezze jól magát. Ebben a közösségben mindene megvolt, amire szüksége volt. Békessége volt, biztonságban érezhette magát, bőségben élt, és mindez együtt a szó mindenféle értelmében boldoggá tehette. Csupa b-betűvel kezdődő főnév: békesség, bőség, biztonság, boldogság, és mindez azért volt, mert bízott Istenben.
Isten azt mondta, hogy ez a gazdag teremtettség a tied. Azt csinálsz vele, amit akarsz, és a kert minden fájáról annyit egyél, amennyit akarsz. Egy fáról ne egyél: a jó és a gonosz tudásának a fájáról, mert ezzel Isten magának tartotta fenn az erkölcsi értékítéletet. Vagyis azt, hogy mi jó és mi rossz, ezt mindig Isten mondja majd meg Ádámnak. Ő pedig bízzék annyira a Teremtőjében, hogy elhiszi neki, hogy az a jó és az a rossz, amire Ő azt mondja.
Itt kezdte ki a kísértő az embert, és rávette, hogy vonja meg a bizalmát Istentől. Azt hazudta neki, hogy ha mégis eszik arról a fáról, nemhogy nem hal meg, hanem olyan lesz, mint Isten, és ő fogja eldönteni, mi a jó és mi a rossz. Az ember hallgatott a kísértőre, ezzel elveszítette az Istennel való közösséget, és ezzel elveszítette a békességét, biztonságát, boldogságát is.
Azonnal megjelentek az életében olyan szörnyű tapasztalatok, amik addig teljesen ismeretlenek voltak. Fél. Addig nem félt senkitől és semmitől. Miért félt volna? Félni kezd. Menekül. Isten elől menekül, akivel addig a legszorosabb közösségben volt és teljes bizalomban élt. Bújik egy bokor alá, mint egy kis állat, és ott remeg. Megjelenik a fájdalom, amit addig szintén nem ismertek. Megjelenik az, hogy a munka, ami addig csupa öröm volt, most gyötrelmessé vált. Feltűntek a gyomok és a kártevők, az élősködők.
Egymásra hárítják a felelősséget a feleségével. Addig soha nem veszekedtek. Bevonul az első ember életébe a halál a maga egész sleppjével: megjelenik a sírás, a jajgatás, a magány, a háborúk és azok nyomában az éhínség, a szükség, a nélkülözés. Erre nem gondolt, hogy ezzel jár az, ha becsapja maga mögött az Isten országának a kapuját. Ha azt mondja: majd én egyedül, az Isten se szóljon bele! Majd én leszek a magam istene, majd én döntöm el: mi jó, mi rossz.
Először csak kételkedett Isten igazmondásában, aztán elhitte az ördög hazugságát, és ez lett belőle. Ezt az állapotot nevezi a Biblia bűnnek. Az Istentől való elszakítottság állapotát, az Isten- nélküliséget, amelyben megpróbál ugyan az ember istenkedni, de egyre kétségbeejtőbb helyzetbe sodorja magát, és egyre tehetetlenebbül szenved ezektől az idegen erőktől. Mert addig csak Istentől függött, egyébként teljesen szabad volt, még arra is, hogy otthagyja Istent. Most pedig egy sor sötét erőtől vált függővé, és ebben a rabságban kénytelen élni, és így élünk mi a mai napig is. Ha valaki kérdésekkel ostromolja Istent, hogy miért születnek fogyatékos gyerekek, miért van háború, és miért nem tudjuk megszüntetni az éhínséget, miért nem küszöböljük ki a betegséget, mikor annyira okosak lettünk már - akkor minderre ez a válasz: ezért.
Mert az Isten országán belül mindez nem volt, ott voltak a b-betűsök, meg sok minden jó és szép. De mi jöttünk el onnan. Itt kívül pedig ez uralkodik, mi meg nem tudunk uralkodni rajta. Ebben a rabságban, és ennek sokféle szomorú következményében szenvedünk. Ezért kérdezi Isten Ádámot és a mindenkori Ádámokat: Hol vagy?
És jön a következő kérdés is: Ettél arról a fáról, amitől tiltottalak? Téged már mindennel meg lehet etetni? Téged be lehet etetni, amivel akarnak? Elég az, hogy a multik ügyesen reklámozzák, és elég az, hogy a tv-ben minden este úgy tálalják? Megveszed a mérget is és megeszed? Nem is tudod, hogy méreg? A csomagolás így megtéveszt? Hol vagy, ember? Hova kerültél? Hova süllyedtél?
Isten eszméltetni, figyelmeztetni akarja az embert, és ma este minket is.
Hadd folytassam ezt olyan személyes hangon, amilyen személyesen Isten végig kérdezett engem, miközben készültem. Ez tehát a kérdése: Hol vagy? Hol járkálnak most is a gondolataid, miközben fél füllel hallgatod az igehirdetést? Hol szoktál kóborolni az Interneten? Miket nézel ott meg? Miket szeretnél még megnézni, ha nem szégyellnéd, vagy ha mindig csak egyedül lennél?
Hol vagytok mint házaspár? Elindultatok szerelemmel, egymást segítve, a szerényebb anyagiakkal is megelégedve, most több van, mint az induláskor volt, s talán a párodnak a jelenléte is idegesít már. Hogy jutottatok ide? Mi lehet ennek az oka? - Hol vagy vasárnaponként? Pizsamában egész nap? Vagy még keményebben dolgozol, mint máskor, mert akkor aztán magadnak csinálod? És az Isten parancsa? Az Isten ajándékai, amiket kínálna az Ő igéjében, az imádság csendjében, a hívők közösségében? Nem kell? Vagy meg is szoktad már, hogy anélkül is megvagyunk valahogy? Valahogy megvagyunk, de kérdés: élet-e? - Hol vagy? A szeretőd ágyában, míg a párod kínlódik a gyerekekkel meg a problémákkal? Szorongatod azt, aki majd valaki másnak a hitvese lesz később? Hol vagy? Vagy nem csinálsz semmi ilyet, csak titokban irigyled azokat, akik "bátrak" erre és meg is teszik?
Hol vagy Ádám? Mit keresel ott a bokorban? Jó neked ott? Jó dolog félni? Jó dolog, hogy annyi mindent takargatni kell? Titkolni, magyarázni, elhallgatni? Közben ismered a belső magányt, néha már saját magadat is megveted. Hol vagy? Bebetonoztad magadat a kételyeidbe és büszke vagy rájuk, csak éppen nem visznek sehova. Vagy megmerevedtél egy sértettségben, és abból nem lehet kimozdítani? Vagy ott pöffeszkedsz a magad önelégültségében, kritizálva mindenkit? Vagy éppen a magad kétségbeesésében? Vagy valami langyos vallásosságban pancsikálsz, és ítélkezel mindenki felett, az egész hitetlen világ felett, csak éppen Jézushoz nem vezetsz senkit, mert nem is tudod, hol van Jézus, mert nem vele élsz, hanem csak hallottál róla.
"Amikor meghallotta az ember az Úristen hangját, elrejtőzött a kert fái között és ezt mondta: Hallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el."
Ez a világ tele van ilyen rejtőzködő, menekülő emberekkel. Menekülünk a szerepeinkbe, az álarcaink mögé. Menekülünk a lázas tevékenységbe, vagy menekülnek sokan egy betegségbe. Menekülünk a munkába és a szórakozásba, a hallgatásba és a fecsegésbe, a látszatok és a hazugságok mögé. A gondoknak, a kételyeknek a sötét bokraiba. Sokszor már önmagunk elől is menekülünk, a saját lelkiismeretünk elől, vagy a számon kérő, vádoló tekintetek elől. Vagy az elől, hogy végre szembenéznénk a valósággal és meg mernénk azt fogalmazni magunknak. Menekülünk a felelősség elől. Isten kérdez, és nem tudunk felelni, mint itt Ádám.
Tudjátok-e, ha Isten világos kérdésére Ádám egyszavas világos választ mond, segíteni lehetett volna a bajon? Mi volt Isten kérdése? Ettél arról a fáról, amelyről tiltottalak? Mit kellett volna mondani? Ettem. Ennyit. Nem büszkén, hanem szégyenkezve. Szégyellem, hogy ettem, és tudom, hogy ezzel ellened lázadtam fel. Van-e valami megoldás, Uram?
Nem ez hangzott el. Mesélnek, magyaráznak jobbra-balra. Egymásra hárítják a felelősséget. Ádám még Istent is hibáztatja. Éva a kígyót okolja. Összehordanak hetet-havat. Kígyót-békát dobálnak egymásra, csak a bűnvallás világos szava nem jön ki a szájukon. Pedig abból a csapdából, amibe belegyalogoltak, az Isten-nélküliségnek, az ellene való fellázadásnak, és ennek a reménytelen, kétségbeejtő helyzetnek a csapájából ezen az egy módon lehetett volna kijönni: a becsületes, konkrét bűnvallás útján. Ezen az úton hozott ki Isten mindannyiunkat, akiket már kegyelmesen kiszabadított a bűnből, a nélküle való életből. Amikor Ő megkérdezte: ettél-e? És erre azt válaszolja az ember: ettem, ittam, csaltam, hazudtam, házasságot törtem. Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!
Nem felesleges ám, amikor Isten azt kérdezi Ádámtól, és azt kérdezi most tőlünk: Hol vagy? Ott van emögött az Ő keresése. Mint ahogy kereste a tékozló fiút is. De az ő száján kijött ez az életet mentő vallomás. Nemcsak azt ismerte fel a disznói között, hogy ha ott marad, elpusztul, nemcsak elhatározta, hogy haza kellene menni, hanem haza is ment. S mi volt az első mondata? "Apám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Semmi jót nem érdemlek tőled, de ha lehet, mégis szeretnék újra itthon maradni, mint béresed." És erre mi volt az atyai válasz? A fiam vagy, maradj itthon.
Így lehet hazatalálni. Amikor az ember elmegy a hang irányába. Elindul és kimondja azt, amit abban a helyzetben, amibe sodorta magát, egyedül helyes kimondani: vétkeztem. Isten azonban a kérdésével hívogat minket. Előhívogat abból az állapotból, amibe nélküle kerültünk. Azt mondja: gyere ki! Haza lehet jönni a titkos éjszakai tévézésedből, amikor olyanokat nézel, amiket nem szeretnél, ha a gyerekeid látnának, de félálomban is gyötröd magad, azután másnap rossz lesz a munka miatta. Gyere ki a sóvár tekintetekből, amivel a más vagy az azonos neműeket nézed titokban, vagy már nyíltan is. A zavaros pénzügyeidből, az állandó kisebbrendűségi komplexusodból, a nagy hallgatásodból. Gyere ki a büszke "jóságodból", és vedd komolyan, amit a múltkor mondott valaki egy másiknak: ne légy már olyan megátalkodottan jó! Gyere ki a zugivásból, úgyis tudják. Azt is tudják, hol az üveg, mikor cseréled ki, meg látszik már az arcodon, a szemedben. Gyere ki a bűnből, az Isten nélküli állapotból. Akkor is, ha nem tudnál felsorolni és az ellenséged se tudna rád sütni valami szörnyű vétket. Akkor is a bűnben vagy, mert az Isten országán kívül születtünk mindnyájan. A kaput becsaptuk magunk mögött, és tetszik, nem tetszik, itt jövünk a világra. Innen lehet hazatérni.
Miért? Mert valaki kinyitotta a kaput. Van egy szép karácsonyi énekünk, abban ujjong az énekszerző: nekünk mennyország kapuját ismét kinyitottad. Az a Jézus Krisztus, akiben ez a megbántott, megsértett Isten utánunk jött nagy szeretettel, egyoldalúan biztosít minket az Ő szeretetéről. Szeretetével hívogat vissza, és azt akarja, hogy újra szabadok legyünk. Mert itt nem vagyunk azok. Lépten-nyomon beleütközünk a megkötözöttségeinkbe, és azoknak a következményeibe. Ő nekünk szabadságot kínál. Jézusban a távoli Isten egészen közel jött. Jézus Krisztus utat taposott a mennyország kapujáig. Kinyitotta a kaput, és azért jött utánunk, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Ez a "megtartsa" szó a Biblia eredeti görög szövegében ezt is jelenti: megszabadítani, üdvözíteni. Ezért jött az Emberfia, hogy ne maradjunk itt a kapun kívül, ne pusztuljunk el. De ki kell mondanunk: ettem.
Nem olyan régen találkoztam egy ismerősömmel, aki értékes ember volt, de elzüllött. Kicsit félve kérdeztem meg tőle: hogy vagy? Ragyogott az arca, még sose láttam olyannak. Azt mondta: hazataláltam. Mit értesz ezen? Elmondta, hogy elkerült egy gyülekezetbe, ott megismerte Jézus Krisztust. Bizonyos lett arról, hogy Jézus kereszthaláláért Isten neki minden bűnét tökéletesen megbocsátotta. Megszabadult a szenvedélyétől, rendbe jöttek emberi kapcsolatai. Lelkendezve mondta: a hívőkben sok testvért találtam. Isten pedig, aki elől tudod, hogyan bújtam mindig, az én szerető mennyei Atyám lett. És ugye tudod - vizsgáztatott ott az utcán -, hogy van az 1Jn 1,7? Mondom: tudom, mert engem is azzal szabadított meg Isten. Az úgy szól: "Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan Ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az Ő Fiának vére megtisztít miket minden bűntől."
Kis szünet után elmondott még egy történetet. Azt mondta: az történt most velem lelkileg, ami az apámmal annak idején, amikor hazajött a fogságból. Sokszor elbeszélte azt a történetet. Amikor 1948 végén az édesapja hazajött többéves nehéz hadifogság után, mindent levetett magáról. Alaposan megfürdött és felvette az otthoni tiszta ruháját. Amit levetett magáról, azon mód kivitte a szemétbe. Még talán tetű is volt benne. Azt mondja: ezt történt velem lelkileg. Levetkőztem az Úr Jézus előtt, nevén neveztem mindent, és Ő megtisztított engem az Ő vérével.
Azóta is bennem muzsikál az első szó, amit mondott: hazataláltam. Isten minket még hívogat, még tart az Ő türelme. Egyedül Ő tudja, meg mi - vagy talán már mi sem pontosan -, hol vagyunk, milyen állapotban, milyen bokorban rejtőzünk, milyen félelmek gyötörnek. De akárhol vagyunk, onnan hív magához. Ott lesz belőlünk újra igazán ember: a vele való szoros közösségben. Nemcsak boldog ember, hanem mások számára is áldott ember. Ha valahova menekülni kezdünk, akkor a Szentírás azt javasolja nekünk: Isten elől Istenhez meneküljünk. Őelőle - Őhozzá! Aki ezt kipróbálja akár már ma este, az boldogan fogja énekelni egész életével is:
Jézus, menedékem, hű oltalmam nékem te vagy egyedül!
Lelkem a viharból, bűnből, minden bajból Hozzád menekül.
Légy velem, ó mindenem! Nálad nélkül nem is élek,
Te vagy örök élet!
Forrás: Pasaréti Református Gyülekezet Prédikációk
"Amikor meghallották az Úristen hangját, amint hűvös alkonyatkor a kertben járt, elrejtőzött az ember és a felesége az Úristen elől a kert fái között. De az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? Az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el. Az Isten erre azt kérdezte: Ki mondta meg neked, hogy mezítelen vagy? Talán arról a fáról ettél, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél? Az ember így felelt: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem. Akkor az Úristen ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél? Az asszony így felelt: A kígyó szedett rá, azért ettem."
*
Igehirdetés
Ezen a héten minden este egy-egy kérdést hallunk majd, amit Isten intéz hozzánk. Ez talán meglepő, mert azt természetesebbnek szoktuk találni, hogy mi intézünk kérdéseket Istenhez. Néha gőgös elbizakodottsággal még kérdőre is vonjuk Őt egy s másért, amit cselekedett. Megkérdezzük tőle: miért tesz valamit. Miért engedi meg, hogy megtörténjenek dolgok? Meddig tart még az, amit nem szeretünk? Miért van szenvedés ezen a világon? Miért kell nekünk többet szenvednünk, mint azoknak, akik nem ilyen derék emberek, mint mi? Sorjáznak a kérdéseink. Most azonban Isten kérdez, és majd látni fogjuk, hogy az életünk függ attól, hogy meghalljuk-e az Ő kérdéseit, és mit válaszolunk azokra.
A történelem során az első kérdés, amit Isten az embernek feltett, az, amit most olvastunk: Hol vagy? Hadd kérdezze ezt ma este egészen személyesen mindnyájunktól. Hol vagy? Milyen állapotban vagy? A szó mindenféle értelmében, testileg, lelkileg. Hol vagy a hitedet vagy a kételyeidet tekintve? Hol vagy erkölcsileg? Hol vagy emberileg? Fontos kérdés ez.
Egyszer itt a templom előtt egy külföldi rendszámú autó állt meg, és térképpel a kezében valaki azt kérdezte tőlem, hogyan lehet eljutni a balatoni útra. Kezdtem keresni a térképen, hol vagyunk mi, hogy megmutassam, innen hogy lehet eljutni, de a szavamba vágott, és azt mondta: az őt nem érdekli, hol vagyunk, a balatoni utat mutassam meg. Jó, megmutattam. Aztán elbizonytalanodott és azt kérdezte: és innen hogy jut el oda. Mégis csak meg kellett nézni, hol vagyunk. Mert ahhoz, hogy helyes irányt tartsunk, vagy helyes irányba térjen az életünk, ahhoz mindenekelőtt azt kell látnunk, most hol vagyunk.
Ezért kérdez Isten ezeken az estéken most minket. Isten kérdésének mindig kettős jelentősége van. A kérdéseivel egyrészt eszmélteti, figyelmezteti az embert mindig valami rendellenességre, másrészt pedig keresi, hívja. Mint amikor este összeszedjük a gyerekeket a kertből, mert nem akarnak bejönni, s kiabáljuk: hol vagy? Ez nemcsak azt jelenti, hogy földrajzilag azonosítsuk a helyet, ahol most tartózkodsz, hanem ez azt is jelenti, hogy gyere be! Találkozni akarok veled. Hívlak. Be lehet jönni. Vissza lehet jönni. Isten kérdései mögött is ott van mindig ez az érthetetlen örök szeretete. Visszajöhetsz, várlak, gyere!
Éppen tegnap került a kezembe egy német lelkésznek a beszámolója, aki egész életében az Oroszországban levő német gyülekezetekben szolgált. Sokszor nagy szétszórtságban voltak ezek a gyülekezetek. A karácsony előtti napon, december 24-én, egy haldoklóhoz hívták. Lóháton közlekedett. Elindult arra a távoli tanyára, amit mondtak. Meg is érkezett, de egy kicsit messzebb volt az a tanya, mint ahogy gondolta. Leírja részletesen, milyen csodálatosan megáldotta Isten azt a beszélgetést, és egy idős, beteg férfi, aki néhány nap múlva meghalt, hogyan adta át a szívét az Úr Jézusnak.
Az idő azonban eltelt, és amikor visszafelé indult, már alkonyodott. Mindenesetre nekiindult és szaporázta a lónak a lépéseit az úton. De rövid idő múlva olyan rettenetes sötétség - ahogy a gyerekeink ma mondanák: töksötét - lett, hogy semmit nem lehetett látni. Se csillag, se holdvilág, semmi. Egy idő után rossz érzése támadt: vajon az úton megy-e ez a ló, nem rossz irányba mennek? Otthon este istentisztelet lesz. Neki haza kell érnie. Azt írja, rettenetes érzés volt az, hogy nem tudtam, hol vagyok, és nem tudtam, merre kell mennem, hogy a célomat elérjem. Csak egyetlen irány jó, de melyik az a sok közül, és honnan tudhatom meg? Volt nála egy doboz gyufa, elővette és meggyújtott egy szálat, hogy lássa, vajon az úton van-e. Nem azon volt. Kicsit elment jobba, kicsit balra, ott sem volt út. Ott állt a sztyeppe közepén teljes sötétben.
Imádkozott, és imádsága közben megszólaltak távolban a harangok. Az otthoni gyülekezet templomának harangjai, ahova őt istentiszteletre várták. Leírja: a lova is felkapta a fejét, hegyezte a fülét, elindultak a hang irányába, és kicsit késve, de megérkeztek. Hazaérkeztek.
Ezeken az estéken még szól a harang, és Isten kérdéseiben ott van a hívása is. Jó lenne, ha így hallgatnánk ezeket a kérdéseket, és így mozdulna az életünk.
Rátérve igénkre, miért kérdezte Isten az első embertől: Hol vagy? Miért kellett eszméltetnie Ádámot? Azért, mert hozzá méltatlan helyen és kétségbeejtő állapotban volt. Reszketett egy bokor alatt. Márpedig őt Isten nem bogárnak és nem kisvadnak teremtette, ami meghúzhatja magát a bokorban, hanem embernek. Hogy került oda, és mitől fél?
Őt arra teremtette Isten, hogy az Istennel való közösségben érezze jól magát. Ebben a közösségben mindene megvolt, amire szüksége volt. Békessége volt, biztonságban érezhette magát, bőségben élt, és mindez együtt a szó mindenféle értelmében boldoggá tehette. Csupa b-betűvel kezdődő főnév: békesség, bőség, biztonság, boldogság, és mindez azért volt, mert bízott Istenben.
Isten azt mondta, hogy ez a gazdag teremtettség a tied. Azt csinálsz vele, amit akarsz, és a kert minden fájáról annyit egyél, amennyit akarsz. Egy fáról ne egyél: a jó és a gonosz tudásának a fájáról, mert ezzel Isten magának tartotta fenn az erkölcsi értékítéletet. Vagyis azt, hogy mi jó és mi rossz, ezt mindig Isten mondja majd meg Ádámnak. Ő pedig bízzék annyira a Teremtőjében, hogy elhiszi neki, hogy az a jó és az a rossz, amire Ő azt mondja.
Itt kezdte ki a kísértő az embert, és rávette, hogy vonja meg a bizalmát Istentől. Azt hazudta neki, hogy ha mégis eszik arról a fáról, nemhogy nem hal meg, hanem olyan lesz, mint Isten, és ő fogja eldönteni, mi a jó és mi a rossz. Az ember hallgatott a kísértőre, ezzel elveszítette az Istennel való közösséget, és ezzel elveszítette a békességét, biztonságát, boldogságát is.
Azonnal megjelentek az életében olyan szörnyű tapasztalatok, amik addig teljesen ismeretlenek voltak. Fél. Addig nem félt senkitől és semmitől. Miért félt volna? Félni kezd. Menekül. Isten elől menekül, akivel addig a legszorosabb közösségben volt és teljes bizalomban élt. Bújik egy bokor alá, mint egy kis állat, és ott remeg. Megjelenik a fájdalom, amit addig szintén nem ismertek. Megjelenik az, hogy a munka, ami addig csupa öröm volt, most gyötrelmessé vált. Feltűntek a gyomok és a kártevők, az élősködők.
Egymásra hárítják a felelősséget a feleségével. Addig soha nem veszekedtek. Bevonul az első ember életébe a halál a maga egész sleppjével: megjelenik a sírás, a jajgatás, a magány, a háborúk és azok nyomában az éhínség, a szükség, a nélkülözés. Erre nem gondolt, hogy ezzel jár az, ha becsapja maga mögött az Isten országának a kapuját. Ha azt mondja: majd én egyedül, az Isten se szóljon bele! Majd én leszek a magam istene, majd én döntöm el: mi jó, mi rossz.
Először csak kételkedett Isten igazmondásában, aztán elhitte az ördög hazugságát, és ez lett belőle. Ezt az állapotot nevezi a Biblia bűnnek. Az Istentől való elszakítottság állapotát, az Isten- nélküliséget, amelyben megpróbál ugyan az ember istenkedni, de egyre kétségbeejtőbb helyzetbe sodorja magát, és egyre tehetetlenebbül szenved ezektől az idegen erőktől. Mert addig csak Istentől függött, egyébként teljesen szabad volt, még arra is, hogy otthagyja Istent. Most pedig egy sor sötét erőtől vált függővé, és ebben a rabságban kénytelen élni, és így élünk mi a mai napig is. Ha valaki kérdésekkel ostromolja Istent, hogy miért születnek fogyatékos gyerekek, miért van háború, és miért nem tudjuk megszüntetni az éhínséget, miért nem küszöböljük ki a betegséget, mikor annyira okosak lettünk már - akkor minderre ez a válasz: ezért.
Mert az Isten országán belül mindez nem volt, ott voltak a b-betűsök, meg sok minden jó és szép. De mi jöttünk el onnan. Itt kívül pedig ez uralkodik, mi meg nem tudunk uralkodni rajta. Ebben a rabságban, és ennek sokféle szomorú következményében szenvedünk. Ezért kérdezi Isten Ádámot és a mindenkori Ádámokat: Hol vagy?
És jön a következő kérdés is: Ettél arról a fáról, amitől tiltottalak? Téged már mindennel meg lehet etetni? Téged be lehet etetni, amivel akarnak? Elég az, hogy a multik ügyesen reklámozzák, és elég az, hogy a tv-ben minden este úgy tálalják? Megveszed a mérget is és megeszed? Nem is tudod, hogy méreg? A csomagolás így megtéveszt? Hol vagy, ember? Hova kerültél? Hova süllyedtél?
Isten eszméltetni, figyelmeztetni akarja az embert, és ma este minket is.
Hadd folytassam ezt olyan személyes hangon, amilyen személyesen Isten végig kérdezett engem, miközben készültem. Ez tehát a kérdése: Hol vagy? Hol járkálnak most is a gondolataid, miközben fél füllel hallgatod az igehirdetést? Hol szoktál kóborolni az Interneten? Miket nézel ott meg? Miket szeretnél még megnézni, ha nem szégyellnéd, vagy ha mindig csak egyedül lennél?
Hol vagytok mint házaspár? Elindultatok szerelemmel, egymást segítve, a szerényebb anyagiakkal is megelégedve, most több van, mint az induláskor volt, s talán a párodnak a jelenléte is idegesít már. Hogy jutottatok ide? Mi lehet ennek az oka? - Hol vagy vasárnaponként? Pizsamában egész nap? Vagy még keményebben dolgozol, mint máskor, mert akkor aztán magadnak csinálod? És az Isten parancsa? Az Isten ajándékai, amiket kínálna az Ő igéjében, az imádság csendjében, a hívők közösségében? Nem kell? Vagy meg is szoktad már, hogy anélkül is megvagyunk valahogy? Valahogy megvagyunk, de kérdés: élet-e? - Hol vagy? A szeretőd ágyában, míg a párod kínlódik a gyerekekkel meg a problémákkal? Szorongatod azt, aki majd valaki másnak a hitvese lesz később? Hol vagy? Vagy nem csinálsz semmi ilyet, csak titokban irigyled azokat, akik "bátrak" erre és meg is teszik?
Hol vagy Ádám? Mit keresel ott a bokorban? Jó neked ott? Jó dolog félni? Jó dolog, hogy annyi mindent takargatni kell? Titkolni, magyarázni, elhallgatni? Közben ismered a belső magányt, néha már saját magadat is megveted. Hol vagy? Bebetonoztad magadat a kételyeidbe és büszke vagy rájuk, csak éppen nem visznek sehova. Vagy megmerevedtél egy sértettségben, és abból nem lehet kimozdítani? Vagy ott pöffeszkedsz a magad önelégültségében, kritizálva mindenkit? Vagy éppen a magad kétségbeesésében? Vagy valami langyos vallásosságban pancsikálsz, és ítélkezel mindenki felett, az egész hitetlen világ felett, csak éppen Jézushoz nem vezetsz senkit, mert nem is tudod, hol van Jézus, mert nem vele élsz, hanem csak hallottál róla.
"Amikor meghallotta az ember az Úristen hangját, elrejtőzött a kert fái között és ezt mondta: Hallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el."
Ez a világ tele van ilyen rejtőzködő, menekülő emberekkel. Menekülünk a szerepeinkbe, az álarcaink mögé. Menekülünk a lázas tevékenységbe, vagy menekülnek sokan egy betegségbe. Menekülünk a munkába és a szórakozásba, a hallgatásba és a fecsegésbe, a látszatok és a hazugságok mögé. A gondoknak, a kételyeknek a sötét bokraiba. Sokszor már önmagunk elől is menekülünk, a saját lelkiismeretünk elől, vagy a számon kérő, vádoló tekintetek elől. Vagy az elől, hogy végre szembenéznénk a valósággal és meg mernénk azt fogalmazni magunknak. Menekülünk a felelősség elől. Isten kérdez, és nem tudunk felelni, mint itt Ádám.
Tudjátok-e, ha Isten világos kérdésére Ádám egyszavas világos választ mond, segíteni lehetett volna a bajon? Mi volt Isten kérdése? Ettél arról a fáról, amelyről tiltottalak? Mit kellett volna mondani? Ettem. Ennyit. Nem büszkén, hanem szégyenkezve. Szégyellem, hogy ettem, és tudom, hogy ezzel ellened lázadtam fel. Van-e valami megoldás, Uram?
Nem ez hangzott el. Mesélnek, magyaráznak jobbra-balra. Egymásra hárítják a felelősséget. Ádám még Istent is hibáztatja. Éva a kígyót okolja. Összehordanak hetet-havat. Kígyót-békát dobálnak egymásra, csak a bűnvallás világos szava nem jön ki a szájukon. Pedig abból a csapdából, amibe belegyalogoltak, az Isten-nélküliségnek, az ellene való fellázadásnak, és ennek a reménytelen, kétségbeejtő helyzetnek a csapájából ezen az egy módon lehetett volna kijönni: a becsületes, konkrét bűnvallás útján. Ezen az úton hozott ki Isten mindannyiunkat, akiket már kegyelmesen kiszabadított a bűnből, a nélküle való életből. Amikor Ő megkérdezte: ettél-e? És erre azt válaszolja az ember: ettem, ittam, csaltam, hazudtam, házasságot törtem. Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!
Nem felesleges ám, amikor Isten azt kérdezi Ádámtól, és azt kérdezi most tőlünk: Hol vagy? Ott van emögött az Ő keresése. Mint ahogy kereste a tékozló fiút is. De az ő száján kijött ez az életet mentő vallomás. Nemcsak azt ismerte fel a disznói között, hogy ha ott marad, elpusztul, nemcsak elhatározta, hogy haza kellene menni, hanem haza is ment. S mi volt az első mondata? "Apám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Semmi jót nem érdemlek tőled, de ha lehet, mégis szeretnék újra itthon maradni, mint béresed." És erre mi volt az atyai válasz? A fiam vagy, maradj itthon.
Így lehet hazatalálni. Amikor az ember elmegy a hang irányába. Elindul és kimondja azt, amit abban a helyzetben, amibe sodorta magát, egyedül helyes kimondani: vétkeztem. Isten azonban a kérdésével hívogat minket. Előhívogat abból az állapotból, amibe nélküle kerültünk. Azt mondja: gyere ki! Haza lehet jönni a titkos éjszakai tévézésedből, amikor olyanokat nézel, amiket nem szeretnél, ha a gyerekeid látnának, de félálomban is gyötröd magad, azután másnap rossz lesz a munka miatta. Gyere ki a sóvár tekintetekből, amivel a más vagy az azonos neműeket nézed titokban, vagy már nyíltan is. A zavaros pénzügyeidből, az állandó kisebbrendűségi komplexusodból, a nagy hallgatásodból. Gyere ki a büszke "jóságodból", és vedd komolyan, amit a múltkor mondott valaki egy másiknak: ne légy már olyan megátalkodottan jó! Gyere ki a zugivásból, úgyis tudják. Azt is tudják, hol az üveg, mikor cseréled ki, meg látszik már az arcodon, a szemedben. Gyere ki a bűnből, az Isten nélküli állapotból. Akkor is, ha nem tudnál felsorolni és az ellenséged se tudna rád sütni valami szörnyű vétket. Akkor is a bűnben vagy, mert az Isten országán kívül születtünk mindnyájan. A kaput becsaptuk magunk mögött, és tetszik, nem tetszik, itt jövünk a világra. Innen lehet hazatérni.
Miért? Mert valaki kinyitotta a kaput. Van egy szép karácsonyi énekünk, abban ujjong az énekszerző: nekünk mennyország kapuját ismét kinyitottad. Az a Jézus Krisztus, akiben ez a megbántott, megsértett Isten utánunk jött nagy szeretettel, egyoldalúan biztosít minket az Ő szeretetéről. Szeretetével hívogat vissza, és azt akarja, hogy újra szabadok legyünk. Mert itt nem vagyunk azok. Lépten-nyomon beleütközünk a megkötözöttségeinkbe, és azoknak a következményeibe. Ő nekünk szabadságot kínál. Jézusban a távoli Isten egészen közel jött. Jézus Krisztus utat taposott a mennyország kapujáig. Kinyitotta a kaput, és azért jött utánunk, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Ez a "megtartsa" szó a Biblia eredeti görög szövegében ezt is jelenti: megszabadítani, üdvözíteni. Ezért jött az Emberfia, hogy ne maradjunk itt a kapun kívül, ne pusztuljunk el. De ki kell mondanunk: ettem.
Nem olyan régen találkoztam egy ismerősömmel, aki értékes ember volt, de elzüllött. Kicsit félve kérdeztem meg tőle: hogy vagy? Ragyogott az arca, még sose láttam olyannak. Azt mondta: hazataláltam. Mit értesz ezen? Elmondta, hogy elkerült egy gyülekezetbe, ott megismerte Jézus Krisztust. Bizonyos lett arról, hogy Jézus kereszthaláláért Isten neki minden bűnét tökéletesen megbocsátotta. Megszabadult a szenvedélyétől, rendbe jöttek emberi kapcsolatai. Lelkendezve mondta: a hívőkben sok testvért találtam. Isten pedig, aki elől tudod, hogyan bújtam mindig, az én szerető mennyei Atyám lett. És ugye tudod - vizsgáztatott ott az utcán -, hogy van az 1Jn 1,7? Mondom: tudom, mert engem is azzal szabadított meg Isten. Az úgy szól: "Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan Ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az Ő Fiának vére megtisztít miket minden bűntől."
Kis szünet után elmondott még egy történetet. Azt mondta: az történt most velem lelkileg, ami az apámmal annak idején, amikor hazajött a fogságból. Sokszor elbeszélte azt a történetet. Amikor 1948 végén az édesapja hazajött többéves nehéz hadifogság után, mindent levetett magáról. Alaposan megfürdött és felvette az otthoni tiszta ruháját. Amit levetett magáról, azon mód kivitte a szemétbe. Még talán tetű is volt benne. Azt mondja: ezt történt velem lelkileg. Levetkőztem az Úr Jézus előtt, nevén neveztem mindent, és Ő megtisztított engem az Ő vérével.
Azóta is bennem muzsikál az első szó, amit mondott: hazataláltam. Isten minket még hívogat, még tart az Ő türelme. Egyedül Ő tudja, meg mi - vagy talán már mi sem pontosan -, hol vagyunk, milyen állapotban, milyen bokorban rejtőzünk, milyen félelmek gyötörnek. De akárhol vagyunk, onnan hív magához. Ott lesz belőlünk újra igazán ember: a vele való szoros közösségben. Nemcsak boldog ember, hanem mások számára is áldott ember. Ha valahova menekülni kezdünk, akkor a Szentírás azt javasolja nekünk: Isten elől Istenhez meneküljünk. Őelőle - Őhozzá! Aki ezt kipróbálja akár már ma este, az boldogan fogja énekelni egész életével is:
Jézus, menedékem, hű oltalmam nékem te vagy egyedül!
Lelkem a viharból, bűnből, minden bajból Hozzád menekül.
Légy velem, ó mindenem! Nálad nélkül nem is élek,
Te vagy örök élet!
Forrás: Pasaréti Református Gyülekezet Prédikációk
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)